Már sok mindent láttam életem folyamán. Voltak köztük borzalmak és jó dolgok is, de most inkább érzem magam nyugodtnak, mint az elmúlt időszakban, bármikor. Roda jelenléte mást hozott ki belőlem, mint amire számítottam. Talán azért, mert hasonló fájdalom csillan a szemünkben, vagy talán a harcosok ilyenek, hogy tudat alatt is megértik egymást? Nem tudom. Remélem, hogy egy nap tudunk beszélgetni, és nemcsak sejteni a másik mondatát. Igaz, hogy pár szót már megtanultam tőle, de ez édes kevésnek érzem. Szeretném jobban megismerni a kultúrájukat és a beszédüket, hogy ezáltal közelebbi képet kaphassak róluk. Még ő az első, akivel ennyi időt tölthetek, és nem bántam meg. A keze érintése is érdeklődő és kíváncsi, ahogy én is tennék. Bár nem merem megsimítani az arcát, nehogy másnak értelmezze. Nem mintha többet gondolnék bele a mostani helyzetbe, de azért meg kell hagyni, nagyon szép nő. Ahogy beszél hozzám, ahogy érint, biztosan valakijére emlékeztetem. Hallom ismét Dyron nevét, gondolom, hogy a férje vagy a barátja lehetett, és amilyen szomorúsággal ejti ki a szavakat, nem hinném, hogy életben lenne. Sajnálom. Szinte tapintható a fájdalom, ahogy a hangja a fülembe jut. Régen azt hittem, hogy örökké együtt leszek a feleségemmel és a lányommal, de a sors és a gonoszság elszakított egymástól minket. Próbáltam elfelejteni sok mindent a múltamból, mert tudom, hogy a sorsom nekem is meg van írva valahol. Talán, ez a helyzet kellett, hogy tudjak beszélni róla. Roda hallgatósága és megértése sokat segített most, hogy a lelkem egy eltemetett része megnyugvásra találjon. Eddig a veszélyes és kétes kimenetelű bevetések során nem lehetett törődnöm a gyászommal, vagy az emlékezéssel. De most, hogy tudtam beszélni róla, le tudom zárni magamban. Előre kell tekintenem a jövőre, és az előttem álló helyzetekre. Örülök, hogy a lány nem hagy magamra, és velem marad, bár a szomorúságát látva legszívesebben magamhoz ölelném. Más talán ezt furcsának találná, de nekem jól esne, hogy ha szavallak nem is tudom megnyugtatni, de egy ölelés sokat adhatna a továbblépésben. A múlt mindig el fog kísérni minket, de azt nem kell egyedül végigjárnunk. Vannak sokan, akik elvesztették a családjukat, vagy szeretteiket, de ha sikerül megnyugvást találni a veszteségek ellenére, akkor talán könnyebb elviselni a következő napokat. Ahogy az arcomat simítja az ujjaival, érzem benne a vívódást. Ismeretlenek vagyunk egymásnak minden tekintetben, de mégis van bennünk közös. Ezt ő is érezheti, ahogy a hozzám beszél, érzem a megértést és az együttérzést. Arra már rájöttem, hogy nem sok hozzám hasonló égből érkezővel találkozhatott, de meg kell hagyni, hogy a sok hírrel ellentétben, nem az első pillanatban húzott nyársra a lándzsájával, hanem adott egy esélyt nekem, és nem ellenségnek kezelt. Arra nem tudnék válaszolni, hogy mit gondolhatott rólam, amikor meglátott, de most itt vagyok a lakjában és barátnak nevez. Ráadásként odakint egy hatalmas fenevad fekszik, aki ugyanígy elfogadott, és nem a vacsorájának tekint, pedig lazán leharaphatta volna bármelyik testrészem. Ez meg is mosolyogtat, és az is, hogy a sorsnak tényleg van humorérzéke. Lehet, hogy ha nem is egyek az őseink, de van bennünk nagyon sok hasonlóság. A harc és a védelmezés mindkettőnknek lételeme, bár annyira nem ismerem a lányt, de a szemébe nézve sok mindent elárul a pillantása. Különbözünk, de közben nagyon is egy a lelki világunk. -Gyere…- nyújtom felé a kezem, hogy ha elfogadja, akkor magam mellé hívom. Talán neki is jól esne a pihenés, és ha nem tart rossz szándékúnak, akkor viszonozza az ölelésem. Csupán csak baráti, de talán érzi benne, hogy nem különbözünk egymástól, attól függetlenül, hogy ő itt született a Bolygón, én meg az égből érkeztem egy hajóról. -Tudom, hogy nem érted, és furcsa is a mozdulatom, de örülnék, ha egymás mellett várnánk a reggelt. Lehet, hogy nem láthatlak többé, bár ez elszomorítana….. De most itt vagyunk, és nem akarnám, hogy szomorúsággal teljen ez az éj. Reggel majd visszatérek a Telepre, mert biztosan keresnek már, de még van kis időnk pirkadatig. – nézek Rodára, hogy mit tesz, bár nem tudom, hogy elfogadja-e a felajánlásomat. Nem neheztelek rá, ha nem, de azért jólesne, ha most átkarolhatnám. Hamarosan eljön a reggel, és nem tudom mi fog rám várni, de szeretném neki megköszönni, amit értem tett. Most már le tudom zárni magamban a múltam egy részét, amit eddig csak magamba fojtottam, és nem beszéltem róla senkinek, mostanáig. Igazából, nem várom a reggelt, de tudom, hogy hamarosan úgy is felkel a Nap.
*Nem tudom még mi tart itt Eddel, és, hogy Edet miért nem küldtem már el, mi lehet az ami miatt jólesik a társasága függetlenül attól, hogy az ellenségemnek tekintem…a népem ellenségének. Mindazonáltal úgy gondolom, ahogy az ocantisok között is vannak különbségek, úgy az égieket sem lehet egyetlen szempont alapján megítélni. Én sem értek egyet a Sceptri döntésével, és a tudomásomra jutott, hogy páran közülünk felkeresték az égiek lázadóit, s lám, köztük is vannak árulók, ahogy….kedves égiek is. Ed harcos, az égiek harcosa, a lelke azonban egészen más, ezt az egyet biztosan érzem. Még ha nem is találkoztam szemtől-szemben égivel eddig, azért még tudok olvasni a jelekből, az arcokból…az övéből. Őszinte. A gondolataim folyton ebbe az irányba terelődnek, tudom, hogy nem kellene benne bíznom és keresem az érveket, ellenérveket…de a hangja mindig kiragad ebből a dilemmából. Ránézek, majd a felém nyújtott kezére, tudom mit szeretne.* -Gyere… -Gyere?*Kezemet az övébe helyezem és közelebb húzódom hozzá, de meglep az ölelése, amit a testem rezdülése el is árul. Néhány lélegzetvételnyi ideig hezitálok, nem tudom, hogy az égieknél mit jelent ez a bizalmas és közeli mozdulat, nem szeretném ha többet látna bele mint ami. Ezért épp csak megérintem a magam ölelésében, de aztán el is engedem. Homlokráncolva hallgatom a szavait, melyeket nem értek, de most ezek nem hangzanak szomorúnak…de vidámnak sem. Mégis teli vannak érzelemmel. A megoldás nem túl bonyolult, s talán egy picit mókás is, de jelenleg nem jut eszembe semmi más. A tőlem távolabbi kezét az ölébe helyezem, míg a másikat úgy igazítom, hogy ha hátradőlök én is a falnak, akkor a vállamon legyen. Ennyi közelséget megengedhetek magamnak és neki, de többet nem és ebben határozott maradok. Felhúzom a lábaimat az ágyra, félig-meddig magam alá gyűröm…majd két tenyeremet felfelé tartva egymás mellé teszem. Ha máshogy nem is, de így talán több mindent meg tudok neki tanítani. Alig egy pillanat múlva víz jelenik meg a tenyereimen, melyek gömb alakot vesznek fel, ám most egészen más vele a tervem. *-Ocan.*Aztán elnagyoltan ugyan, de felismerhető egy olyan repülő, amivel az égiek szoktak érkezni, és kérdőn nézek Edre. Nekünk nincs erre szavunk. Utána ismétlem és igyekszem megjegyezni. A víz aztán sorra formál fát, bokrot, virágot, a folyót újra, hogy ismételjünk, aztán hegyet, a kunyhómat, az égiek által ismert ocantis épületeket. Egy egész éjszakánk van arra, hogy amit csak lehet, sorra vegyünk mindkettőnk nyelvén…amit képes vagyok a vízből megformálni.*
Sok minden a helyére került ebben a pár órában bennem, mióta Rodával találkoztam. Most nem a harcokra gondoltam, vagy éppen a bevetéseim sokaságára, hanem a lelkem eltemetett érzéseire a családomról. Nehéz szívvel érintett a felismerés, mikor ebbe a világba ébredtem, hogy már semmi sem a régi, de most végre tudok továbblépni, hogy új életet kezdve lezárjam a múltamat. Lehet, hogy pont Roda kellett hozzá, hogy olyasmikről beszéljek neki, ami bennem szunnyadt eddig. Tudom, hogy ez elég hülyén hangzik, de valahol így érzem. Eddig nagyon keveset beszéltem magamról, mert úgy éreztem, ha kiadom az érzéseim, akkor sebezhetővé válok. A Földön mások voltak a szokások, és tudom, hogy a feleségemet és a lányomat olyanok állították félre, akik ártani akartak a szüleimnek. De ez volt számomra a legnagyobb fájdalom, mert ártatlanok voltak. Nem értettem akkor sem, ahogy most sem, hogy miért kell meghalni olyanoknak, akik semmit nem tettek?! Az emberek alaptermészetüktől fogva gyarlók és önzők, de nem mindenki egyforma. Nos, itt is, ezen a Bolygón, annyi érthetetlen és felesleges mészárlást eszközölnének az „égi” vezetők, ahelyett, hogy megismernék és megértenék az ittenieket. Mi tolakodtunk be az ő életterükbe, és jogosan harcolnak a saját otthonukért. Én is ezt tettem, mikor számtalan bevetésen a Hazámat védelmeztem. Parancsot teljesítettem, és mivel katona vagyok, eleget kellett tennem. Igaz, hogy nem voltam akkor sem „átlagos” parancsnok, mert az embereimért kiálltam és felelősséget vállaltam. De tudtam, hogy rájuk mindenben számíthatok, ahogy ők is rám. Ez a kölcsönös bizalom és hűség. Bár ezek nagy szavak, még a mostani világban is, de hiszek benne. Roda nem érti a szavaim, ahogy én sem az övét, de valahol nagyon is megértjük egymást. A harc, amiben eddig éltünk, hasonló, de közben meg tudtunk maradni önmagunk. Az értékrendjeink és a hitünk a bizalommal párosul, és ezt a szeméből ki is olvasom. Neki idegen vagyok, ahogy nekem is ő, de most lehulltak a korlátok, mert meg akarjuk ismerni és érteni egymást. Gondolom, hogy neki is sok olyasmit mondtak rólunk, égiekről, ami nem igaz, de ezen sem csodálkoznék. Kaptam én is olyan jelentéseket, amikre most cáfolatot is mondok, de nem vagyok Politikus, és nem is akarnék az lenni, mint az Édesanyám. Bár, lehet, hogy akkor tehetnék valamit, ahogy most nincs rá lehetőségem. Mindig ez a sok „talán”, meg a „ha”. Jól döntöttem, mikor a Seregbe vonultam. Igaz, hogy nem fogadtam el magasabb pozíciót a kitüntetéseim mellé, a századosi címmel megelégedtem. De nem a rang volt akkor sem a lényeg nálam, ahogy most sem. Akartam tenni a szeretteimért, hogy védelmezzem és óvjam őket, de sajnos nem voltam elegendő. Ezzel a tudattal kellett élnem, de most új életet kell kezdenem. A lány megértette velem, amit mindig is tudtam, csak eltemettem magamban. Azt hittem, hogy ha nem nézek szembe a gyászommal, akkor „magától elmúlik”. Tévedtem. Igaz, hogy ez nem mentség rá, de így alakult. A felé nyújtott kezem elfogadja, és átölelhetem. Jó érzés volt így köszönetet mondani, mert szavakkal nem tudom elmondani neki, amit sajnálok is. Bár, néha a némaság többet mond bármilyen szónál. Örülök, hogy nem másnak hiszi a testünk pillanatnyi közelségét, és aztán mellém kucorodik. Somolygok a mozdulatsorán, de engedem neki, hogy „rakosgassa” a kezeim. Aztán megint megjelenik a tenyerén az a vízgömb, majd alakokat formál meg belőle. -„Ocan”.- ismétlem el a szavát és kíváncsian figyelem a többi alakzatot, amit sorra ismerek fel. -Űrhajó- magyarázom neki a következő sikló formájú vízalakot, aminek nem tudja a nevét. Aztán sorra mondom neki, amiket az én nyelvemen hogyan hívunk és szép sorjában egyre többet tudunk egymás tárgyairól és kifejezéseiről. -Fa, bokor, virág, folyó, hegy, kunyhó, ocantis épület...- ismétlem én is neki a látott képek neveit, és ha mást nem is, de egyre több szót tanulunk így. Igaz, hogy mondatba foglalva még nem annyira megy, de idővel már ez csak részletkérdés. Örülök, hogy olyasmit tapasztalok, amiről álmodni sem tudtam volna, de igyekszem elsajátítani a nyelvet, hogy ezek után ne csak mozdulatokkal, hanem beszéddel is megértsük egymást. Roda is elég gyorsan tanulja meg a szavakat, amiket mondok, mert látom rajta, hogy érdekli. Milyen furcsa, hogy most már nem is tartom trükknek, amit a vízzel művel, mert megértettem, hogy ez neki egy különleges képessége, nem pedig szemfényvesztés. Csodálattal nézem a felelevenedő képeket, és igyekszem minden egyes szót jól az agyamba vésni. Remélem, hogy a kiejtésem is idővel jobbá válik, de azért csodát nem várok magamtól. Most viszont még jobban örülök, hogy messze van a reggel.
*Égi Ed néha sokat beszél, néha pedig sokáig csendben van. Olyankor szomorú, látom a szemein, az arcvonásain. Szeretnék ilyenkor a gondolataiba látni, tudni miért érez bánatot, keserűséget, tudni azt, hogy vigasztaljam meg. Tudni szeretném azt is, én miért érzem úgy, hogy feltétlenül kell mondanom valamit, amitől jobb kedve lenne…de még a kimondott szavait sem értem. Lehetetlennek tartom, hogy a Sceptri így tárgyalt az égiekkel, mikor idejöttek hozzánk, minden bizonnyal van valami segítsége neki, vagy az égieknek, amivel sikerül megérteni egymást. Most ez a valami nagyon jól jönne. Égi Ed biztosan válaszolna minden kérdésemre, és az ő szavaiban hinnék. Nem a tiszta tekintete, a mosolya, a kellemes hangja miatt érzem, hanem az egész lénye őszinteséget sugároz. Beszélnem kell a Sceptrivel, most már egyre több dologról…nem a legjobb hangulatban váltunk el egymástól…tulajdonképpen senkitől nem köszöntem el a családomon és Krizián kívül. Olyan messzire menekültem korábbi otthonomtól, amennyire csak tudtam, s talán ott is maradok ha nem jönnek az égből látogatók….akik aztán nem csak látogatók maradtak. Amikor Kriziától erről értesültem, közelebb költöztem a táborukhoz és figyelemmel kísértem ahogy egyre nagyobb területeket foglalnak el, ahogy kidöntik a hatalmas, öreg fákat, hogy kerítést emeljenek belőlük….ellenünk, előlünk elzárva azt, ami korábban a miénk volt. Ed valószínűleg csak egy harcos aki parancsot teljesít, nem hiszem, hogy ő ilyen módon látott volna neki egy gyümölcsöző kapcsolat megteremtéséhez…úgy érzem, ő tiszteli a népünket, ám nem tehet mást mint amit tennie kell. De elmondani sem tudja nekem, hogy mit kell tennie, miért van itt, mire vigyáz és mi a parancsa arra az esetre, ha az ocantisok nem maradnának a városukban. Mielőtt eszembe jut hogyan tegyem könnyebbé egymás nyelvének megtanulását, Ed magához hív és átölel. Nem tudom náluk mennyire bizalmas ez a fajta érintés, ezért óvatos vagyok, de végül betudhatom barátinak. Nálunk nagyon sok mindent fejez ki, lehet csupán köszönés, vagy a szeretet megnyilvánulása, köszönet valamiért, de lehet sokkal intimebb is….attól függ, miként tesszük. Ez is egyfajta kommunikáció. Úgy érzem Égi Ed köszönetet mondana valamiért, amit tőlem kapott. Látom a mosolygását, mikor a karjait pakolom a nekem tetsző helyekre és magam is elmosolyodom…új érzés kerülget…a mosolyából most nem Dyron jut eszembe…nem a múlt, hanem a jövő. Sorra mutatom az eszembe jutó dolgokat, melyeknek a neveit én is mondom ocantinul és várom, hogy Ed is mondja a saját nyelvén, egyet kivéve, amire nincs szavunk….de majd alkotok én.* -Űrhajó... -Égi hajó.*Sorra veszünk mindent, bár szavakkal még nem sokra megyünk, de kezdetnek jó. Aztán a végén még újra megmutatom azt az épületet, amit korábban. *-Ocantis épület. -Ilmin szeme.*A torony, mely a város közepén áll, ha Ed nem is járt még az ocantis városban, messziről láthatta, hiszen elég magas, azért is nevezzük Ilmin szemének, mert a tetejéről nagy távolságba lehet ellátni. Aztán megmutatok neki még mást is a városból, jóllehet a vízből nem olyan könnyű felismerhető épületeket mutatni, de a legjellegzetesebbeket igen.* -A Mindenség kapuja.*Később pedig megpróbálok mondatokat alkotni Eddel, egyszerű mondatokat mint például a „Gyere a kunyhómba.” A hívást már úgy is ismeri, elég csak a kunyhóm képét megmutatni. De eddig csak én mutogattam, Ed pedig nem képes a víznek parancsolni és azt sem tudom hogyan magyarázzam el neki, hogy ő is tanítson engem az égi szavakra, nevekre, tárgyakra, melyeket nem ismerek, nem láttam. Talán ha újra feljön a napunk, és világos lesz, rajzolhat a földbe mint én tettem korábban a lándzsám hegyével. Addig viszont még sok időt kell eltölteni, hosszú az éjszaka.*
Érdeklődve figyelem az alakzatokat, amiket a vízgömbből formál meg nekem, és egyre több mindent tanulok meg a tárgyaik neveiről. Szinte, egymás után ismerem fel a formákat, amiknek a jelentését mindketten jól ismerjük, de a saját világunkban másként nevezzük. Talán ez az éj elegendő arra, hogy az alapokat megismerjük a másik nyelvén, bár fáradt vagyok, de igyekszem magam tartani. A Földi nyelvek közül négyet beszélek anyanyelvi szinten, de itt ez nem sokat ér. Esetleg csak annyit, hogy nem idegen számomra elsajátítani egy nyelvet rövid időn belül. Azt nem mondanám, hogy ez néhány óra alatt sikerül, de azért pár hét alatt, biztosan menne. -Űrhajó… „égi hajó” – ismétlem el vele, majd sorra a többi szót azonosítom a látott képekkel. -„Ilmin szeme”- bólintok, ahogy felismerem azt a magas épületet, amit már láttam, de nem volt szerencsém közelebbről megnézni. Amit sajnálok is, de talán lesz majd alkalmam eljutni oda. -„A Mindenség kapuja”- mondom magam elé, bár ezt nem igazán tudom mihez párosítani, de gondolom, hogy még arról az épületről van szó. A megformálódó képek sorra mutatnak különböző tárgyakat, amiket mindketten ismételve tanuljuk a saját szavainkkal, és nem is veszem észre, hogy mennyire sok mindent tanultam tőle. Néha az arcára nézek, és örömmel tölt el, hogy mosolyogni látom. Már az is nagy előrelépés, hogy nem neveti ki a kiejtésemet, de el kell ismernem, hogy pocsék a magam mércéjével is, de idővel talán alakulok benne. Csodát nem várok magamtól. A tanulásom közepette észre sem vettem, hogy lassan éjfélre jár az idő. Odakint még sötét lehet, de idebent a gyertya halvány fényénél (vagy lámpásnál) sokkal meghittebb és varázslatosabb a tanulás. Régen a lányommal sokat mókáztunk az árnyékok játékával. Talán, ha Rodának is megmutatom ezt a fajta régi játékot, akkor én is tudok neki mutatni valamit az én világomból. Az sem kizárt, hogy ismeri, de most olyan kedvem támadt mókázni a fénnyel és az árnyékokkal. -Várj. Mutatok valamit neked. - fordulok arra, hogy a fény a kezemre vetüljön és az meg a falra, hogy a megformált ujjaim felismerhetővé tegyék, amit kigondoltam. Nem tudom, hogy a lány mit szól ehhez, de ha sikerül megelevenítenem a kitalált állatot vagy tárgyat, akkor már örülök, hogy én is viszonozhatom a tanítását. Kicsit kezdetleges módon, és nem is olyan precizül, de talán még nevetni is hallom. Sok emléket elevenített fel bennem, és ha közel is van már a reggel, hálás vagyok neki mindenért. Órákat el tudtam lenni a lányommal az árnyékokat nézve, és akkor sem tűnt fel az idő múlása. Lassan viszont minden erőm és kitartásom ellenére fáradok. A szemhéjam ólom nehezékkel akar lezáródni, hogy az álom a hatalmába kerítsen. Még próbálok fent maradni, de nem hiszem, hogy sokáig sikerül. Roda is mintha csendesebb lenne, bár nem tudom, hogy neki milyen szokásai vannak a pihenési ciklusainak. De azt hiszem, hogy a két napi ébrenlétem után, már nem sokáig tudom tartani magam. Ha viszont álomba merülök, akkor azt tudom, hogy csodák várnak majd ott is, ahogy a mai napomon is részese lettem Roda által. -Jó éjt..- mosolygok rá. - "Roda barát Ed"- mondom ki halkan, ahogy lassan álomba merülök mellette. Érzem, hogy csodákat fogok álmomban is látni.
*Sosem volt arra szükségem, hogy másképpen értessem meg magam, mint a saját anyanyelvem. Ezért nem is tudom, hogy mennyi ideig tartana a tanulás, hogy mennyire nehéz elsajátítani egy idegen nyelvet; az égiekét. Az első próbálkozásaim nem voltak katasztrofálisak, de meg kellett dolgoznom azért, hogy úgy ejtsek ki minden szót, ahogy hallottam. Edről pedig nem tudok semmit, hogy itt él az égiek telepén, vagy csupán kis időre érkezett….az egész egy nagy talány. Hogy mikor láthatom újra, mikor tudjuk folytatni az egymással való ismerkedést. S míg ő távolt van, szeretnék a népemből másokat is megkérdezni, találkoztak-e személyesen az égiek bármelyikével, beszéltek-e egymással, s nekik hogy ment a nyelvük megértése. Talán azoktól is tudok tanulni akik valamilyen kapcsolatban vannak velük, de ehhez a Sceptri engedélye is kell. Talán Ed is így van vele, bár szépen halad a kiejtése, nem mostanában lesz, hogy átbeszélgetjük az éjszakát. Azt viszont látom rajta, hogy igyekszik, szorgalmas és tényleg nagyon figyel. *-Ügyes vagy! *Dicsérem meg mosolyogva miután kimondta az utolsó szót. Persze nem érti, ezért megtapsolom, remélem náluk is ugyanazt jelenti és nem most tapsoltam el a halálos ítéletem. Mondjuk ahhoz, hogy megöljön, sokat kell még tanulnia a népemről. Egy idő után már látszik rajta, bármennyire is igyekszik, fárad, laposakat pislog de még kitart. Nem is traktálom több szóval, ám aztán ő akar valamit csinálni és hagyom, hogy tegye amit szeretne. Kíváncsian figyelem, először észre sem veszem min ügyködik, homlokráncolva nézem a kezét….mire rájövök, hogy most nem azt kell néznem. Amikor meglátom az árnyékot a falon, elismerően pillantok rá. Meg is nevezi azt amit mutat, de, hogy őszinte legyek, nem mindig ismerem fel, az igyekezete viszont megnevettet. Nem is emlékszem mikor nevettem olyan jót, mint most. Megpróbálkozom én is az egyik könnyebbnek vélt mutatvánnyal, de csúfos kudarcot vallok vele, az ujjaim nem engedelmeskednek, végül félig dühömben, félig nevetve össze-vissza gyűröm az ujjaimat. *-Áááááhhh! Nem megy. *A nevetésem csendesül, de nem azért mert fáradt vagyok, mégis sok volt ma az élmény amire nem is számítottam és ezt fel kell dolgozzam. Halvány mosollyal kísérem Égi Ed minden próbálkozását arra, hogy ébren maradjon, végül én magam nyomom le gyengéden az ágyra, ahol egyáltalán nem lesz neki kényelmes az alvás, lévén nem fér el teljes hosszában. *-Csssss. Aludj. Ed aludni. *Betakarom . Még ez a látszólag ártatlan mozdulat is érzelmeket szabadít fel bennem, melyekkel nem tudok jelenleg semmit sem kezdeni. Az Égi sok gondolatot ébresztett bennem, sok kérdést hagyott válaszok nélkül. *-Igen, Roda barátja Ednek. *Bólintok mosolyogva, az ágy szélén ülve. Nézem ahogy lassan álomba merül, majd halkan a polc felé nyúlok és elveszek onnan egy dobozkát, máshonnan egy darab vásznat, megint máshonnan írószerszámot és tintát, amit egy növény lila virágjából nyertem. S végül még kekszeket veszek magamhoz, a csomagommal pedig kimegyek a kunyhó elé. Barát is lassan feltápászkodik s odakucorodik mellém a kunyhó elé. Mindent a földre pakolok, a dobozból kiveszem a világító kristályt, kiterítem a vásznat és nekiállok, hogy nagyvonalakban lerajzoljam Ednek, hogyan jut el hozzám a telepről. Remélem meg tudja majd fejteni a jeleimet, de reggel úgy is vissza vezetem, hát majd megjegyzi. Baráttal együtt járunk a keksz végére, s valamikor még azelőtt, hogy felkelne a nap, magam is elalszom odakint, fejemet Barát nyakára hajtva.*
Szomb. Márc. 30, 2019 12:33 pm
