-Valóban nem. - Bólintok, aztán felvont szemöldökkel nézek rá egy hosszú, csendes 10 másodpercig. - Iggggen...az a pengetős izé...egyébként meg, manapság mi számít mindennapinak? Ha csak furcsaságra vágyunk, el vagyunk kényeztetve. Picit talán morgósabb a hangom mint szokott. Nem tehetek róla. Hirtelen úgy érzem magam, mintha 1000 éves lennék, nem csak kis híján...100. Nos, ha a zenélés tényleg terápiás hatással van, akkor lehet ideje lenne rokizni... -Szolgálatban nem is innék. És nem csak azért, mert túl veszélyes. A navigációtól van, hogy alapból is fáj a fejem. Nem kell rontani a helyzeten. Egy idő után lesandítok Katrinára, a furcsán rövid válaszomat követően. Nagyon gondolkodik valamin, és mint kiderült, egy véleményen vagyunk a felejtésről. A biológiáról már kevésbé, pontosabban abban, hogy ő biológiai lény. Bár, a nevetése szép, amikor ilyen hülyeségeket mondok neki, szóval talán még van rá remény, hogy nem fogja leigázni az emberiséget. -Nekem nyugodtan elmondhatod, nem buktatlak le. A robotok meg tök menők, csak nem számítottam rá, hogy ilyen élethűvel fogok találkozni. Bólintok, és követem őt a kanapára, ahol nagy terpeszbe hanyatt dőlök, és hátradöntött fejjel nézem a plafont. Lehet nekem is gyakrabban kéne itt töltenem az éjszakát. Csak ez a kanapé nagyobb, mint az egész kabinom. -Így is elég bizarr ne aggódj.... Pimaszul mosolygok rá ez a kommentár után, de aztán inkább végighallgatom. Van egy olyan érzésem, hogy alábecsüli a saját kapcsolatát. El is kezdek kotorásznia zsebemben, hogy aztán rövid keresés után megleljem a kommunikátoromat, amit aztán felmutatok neki, pontosabban annak híváslista menüjét. -Az én feleségem sosem keres, ha kikötünk, hacsak nincs valami dolgunk. Hidd el, többről van szó neki. Na persze, aztán a fene tudja...nem vagyok éppen kapcsolat szakértő. Csak azt tudom, hogy a te, vagy az én helyzetem nem is olyan ritka ebben a rendszerben, és szerintem nem az igazi ez így. Más kérdés, hogy minden ismerősöm, aki szerelemből nősült már elvált, mi pedig azóta is együtt vagyunk a párjainkkal...papíron legalábbis. Nagyot sóhajtok, és tovább nézem a plafont. Hát igen, elcseszett egy helyzet ez az egész, ahogy van. És mindez azért, mert eszméletlenül kevesen vagyunk. Annyira kevesen, hogy nem is biztos, hogy megmaradunk, ha minden jól megy akkor sem. Persze ebben egyáltalán nem vagyok szakértő, de ha jól számolom, a következő generációnak lesz csak igazán nehéz dolga, és ott tényleg ki fogják felölni mindenkinek, hogy mikor, kivel, és hányszor, különben akkora beltenyészet leszünk, hogy na. -Amúgy, szerinted miért néznek ki úgy, mint mi? Már az Ocantis-ok. Elvileg semmi okuk rá...még a földön sem feltétlenül nézni ki semmi embernek, ha újra lenne ott élet, és mégis...nagyon furcsa...vagy velem van a baj?
To be the best you must be able to handle the worst
Szemöldököm újra csak felvonva biccentem oldalra a fejemet igazat adva a férfi szavainak. Valóban, manapság mi tűnik nem mindennapinak. - Annak, aki már itt született, ezek a dolgok… Nem kézzel foghatóak. Játszanak le zenéket, de nem szokványos dolog. Ritka akár a fehér holló és persze. Van számos más számunkra nem mindennapi, de nektek teljesen természetes dolog - sandítok végül fel rá. Máshogy nem megy a megfogalmazása és a hasonló komplex mondatok is gondot okoznak még nekem. Így már ez is teljesen értékelendő - ha bárki kérdezne erről. Mindenesetre valóban furcsa, hogy nincs senki aki eme dolgokat újra elkezdené játszani. Hisz lám, itt egy férfi, kinek van hozzá tehetsége és mégsem használja ki? - Fáj a feje? - lepődöm meg őszintén. - Pedig az egyik legélvezetesebb munka a flottában - mármint… én akkor vagyok elemembe, ha a hídon lehetek és irányíthatom az Arkant. Amint ott vagyok elfelejtek mindent és mindenkit csak a feladatra koncentárlok. Persze nem a legkönnyebb munka, sőt mi több. De az is tény, hogy az Arkan negyed akkorra, mint a Jola… Talán emiatt egyszerűbb is irányítani. De hogy fejfájást okozzon ez? Ez is mutatja mennyire nem vagyunk egyformák. - Maga jelentkezett a navigációs posztra? - érdeklődöm végül őszintén. Tényleg kíváncsi lennék rá, hogy önként, vagy parancsba adták neki. Szemöldököm újra csak összevonom, s nem értem a férfi élcelődésének tárgyát, de már nem reagálok rá. Igazából nem is tudnék mit. Szajkózhatnám újra és újra, akkor is rajtam köszörülné a nyelvét. Robot. Néha talán még az is érzelmesebb tud lenni nálam. De nem is az érzelmeim miatt vagyok jó katona. Legalább is szeretném ezt hinni. Az újabb kanapé lassan magába olvaszt ahogy belesüppedek. Élvezem az óvó ölelését, ám én kisebb fordulatot téve rajta a karfára hajtom fejem, lábaim felhúzom. Alkarommal takarom el szemem világát a plafonon lógó lámpák fényétől. Karomba ismerős fájdalom nyilal. Lustán sandítok fel, enyhén félrefordítva a fejem, hogy lássam mit mutat felém. - Most az én férjemről beszélünk, vagy valamit kivetítene rám? - kérdem jókedvűen, aztán csak legyintek. Lassan tornászom fel magam könyöklő pozícióba. Térdeim felett pillantok a szintúgy elnyúló férfira. Bakancsom hegye szinte hozzáér Ethan lábához. - Számtalanszor átrágtuk kapcsolatunk milyenségét. Igazából… semmi olyat nem érzünk egymás iránt, amit elvárnának. Egymás bizalmát élvezzük és lássa be, ez manapság ritka. Gond nélkül tudunk elmondani a másiknak bármit. De ettől ez még nem lesz, minek is hívják maguk ezt? Szerelemnek? Ettől ez még nem lesz az - évi egyszeri találkozásaink rutinszerűek, szinte már montomok. Ha erre sem kötelezne a Consilium mindketten kihagynánk. - Ha azt állítja, hogy szeret, akkor minden egyes alkalommal, amikor kikötünk ott várna engem, most is utánam jönne és nem hagyna egyedül ebben a… - mondatom végét elharapom és nem fejezem be. Persze, nem olvasta az aktámat, ez tegnap este világossá vált. Bár ő is aggódik értem, mégsem várt ott, nem csak azért mert tudja, hogy borsózna a hátam ettől. Tudja, hogy idő és tér is kell nekem. Ha fogná a kezem, valószínű, hogy az első falra feltapasztanám. De ha tényleg Úgy szeretne, akkor vállalná. Tudom, hisz egyszer már vállalta ezt, nem velem. Elmesélte, mégsem éreztem… Semmit… - Ki tudja? Egyes tudósok szerint a naprendszeri hasonlóságok miatt. Hasonlóak az életkörülmények, mint a Földön. Hasonló biológiával és fizikával rendelkeznek. Majdhogynem pontosan oly messze helyezkedik el a naptól, mint a Föld. Lehet, hogy ez az oka - vonom meg a vállamat, ami azt illeti ezen sose gondolkoztam még el. - Valójában fogalmam sincs, lehet hogy csak a véletlen művel. Lehet, hogy csak mi látjuk őket emberinek - hisz ez sincs kizárva.
-Mielőtt lefagyasztottak, azt terveztem, hogy mindenféle marhaságokat fogok terjeszteni azoknak, akik már itt születtek...például, hogy a fehér holló valójában nagyon is gyakori volt, és ez amolyan ironikus mondás volt anno...de aztán túl könnyen elhitte mindenki minden szavam, és meguntam. Aztán rövid gondolkodás után hozzáteszem: -Mondjuk, ha hozzátesszük, hogy a fekete holló is állati ritka már, az irónia az adott. Igen, az ősi földi hobbi, belekötni a mondásokba. Remek szórakozás az egész családnak. 2-5 jövendőbeli ellenséggel érdemes játszani. Közben óvatosan bólintok neki. Láthatja is rajtam, mit gondolok a navigációról, pontosabban arról, hogy számára ez élvezetes. Bevallom, kicsit irigylem érte. Neki ezek szerint komoly tehetsége lehet hozzá. -Önként vállaltam...igaz, a kapitány 6 évig piszkált amíg rábólintottam, de az mellékes. Az én világom a terepen van. Ott megoldok bármit. Ne tudd meg, hány átkozottul unalmas könyvet kellett átrágnom, meg szimulációt elvégeznem, mielőtt felszálltam. Bár...te mondjuk tudhatod. A lényeg, hogy egy agyrém volt. Sóhajtok, és megrázom a fejem. Örömmel veszem észre, hogy ezúttal egyik fülemen sem lötykölődött ki cseppfolyós szürkeállomány, és már nem is szédülök ettől a mozdulattól. -Viszont, mint kiderült jó vagyok benne. És relatív ritkán próbálnak megölni közben, szóval tagadhatatlanul vannak előnyei. És persze...felfedezni a csillagokat sokkal izgalmasabb, mint itt bármi. Kedvesen mosolygok rá aztán, amíg értetlenkedik, és megveregetem a vállát, hogy azért tudja, csak ugratom. Vagy...legalábbis nem sértésnek szánom az android dolgot. 6 éves korom óta szeretném, ha egy robot lenne a barátom, de persze sosem engedhettünk meg magunknak egyet. -Kivetíteni? - Kérdem meghökkenve. - Most arra célzol, hogy igazándiból én vagyok szerelmes a férjedbe? Hisz még nem is láttam! Mi van, ha kiderül, hogy tényleg egy férfi, és nem egy álomnőt rejtegetsz otthon, vagy ami még rosszabb...szőke. Normális esetben hányás hangokat utánoznék most, de jelen pillanatban nem merem megkockáztatni, mert a végén még valósággá válna a dolog. Helyette csak felemelem a kezeim védekezőn. -Nézd, nem ismerem a srácot. Csak azt tudom, hogy a beszédstílusa alapján valami érzékeny lélek lehet, aki úgy néz rád, mint egy istennőre. Az pedig, hogy itt várna...nem tudom, lehet fél tőled. Katona vagy, és egy hadihajóval parkolsz le mindig. Én sem akarnálak felhúzni... Bár, mintha ő is valami hasonló következtetésre jutna. Vagy lehet csak eszébe jutott egy idevaló bekezdés a háború művészetéből, amikor megemlítettem a hadihajót, ki tudja. Azt viszont érzem, hogy jobb, ha nem feszegetem ezt a témát sem. Nem tudom valaha normális dolog volt-e a házasság, de itt nem az az tuti. -Túl sok a véletlen nekem. Mármint persze, nem lehetetlen, hogy ugyanaz kifejlődik több helyen egymástól függetlenül. A földön is volt ilyen, nem is egy állatnál. Viszont, azoknak végül közös őse volt, ha eléggé visszamentünk, és ki tudja, lehet itt is ez a helyzet...csak épp fogalmam sincs hogyan. És nem is értek hozzá, szóval talán jobb, ha itt fel is adom... Az órára nézek, majd visszafordulok a nő felé. Semmi kedvem felállni innen, de sajnos itt sem maradhatunk örökre. Nem ártana tényleg aludnom egy kicsit, mert állítólag nekem kell körbevezetnem majd valami újoncot. Hogy miért pont nekem? Jó kérdés. -És, te mivel ütöd el az időd, ha nem piálsz? Pláne, hogy azt állítólag ezek után sem fogsz soha többé.
To be the best you must be able to handle the worst
Szemöldököm újra a magasba szökken, talán a férfival való beszélgetés alatt fel kellene ragasztanom homlokom tetejére. Ha így folytatom még a végén izom lázam lesz ott. Apró nevetés hagyja el ajkamat, hallva miként vezette meg az embereket. - A tudatlanokat könnyű átverni, az újraébredőkkel nagyobb kihívás lenne. De így már érthető, hogy számos kadétunk, miért hiszi, hogy az ég piros a fű meg kék volt - nevetek a plafonra bámulva. Furcsa érzés ez. Sose voltam még ilyen fesztelen senkinek sem a társaságában. Hasonló nevetést évente ha egyszer engedek meg magamnak és lám, ez már a sokadik ma reggel. Újabb keresztrejtvény rajzolódik ki homlokomon. Eme felfedezés azonban nem tetszik nekem. Gyanakodva méregetem a férfit. - Nem tudhatjuk, hogy az Ocanon milyen állatvilág van. Meglehet, hogy ott is van fekete holló, vagy ott a fehér dominál - vonom meg a vállamat. A tudomány nem az én szakterületem. Nem konyítok hozzá. Terep, na igen. Amire én voltam alkalmatlan, ő abban jó. Elhúzom számat, s lám. Amiben én jó vagyok, számára az idegen, amiben meg ő, az pedig számomra. - Miért nem ment terepre? Megtehette volna itt is, az Ocanon is szükség van katonákra - hajtom enyhén oldalra a fejemet. Tény, hogy nagyobb szabadságot ad a flotta, hisz van, hogy hónapokon keresztül vissza sem jövünk, s az is megesik, hogy heteken keresztül nem tudunk kapcsolatot teremteni a Volentissel. Ám, ha ennyire vágyik vissza, akkor miért nem? Az újabb vállveregetésre újra enyhén megrázkódom. Mondhattok bármit, akkor is szokatlan számomra, hogy hozzám érjenek az edzésen kívül. Szinte ösztönösen bennem van a mozdulat, hogy csuklójára markolva átlendítsem vállam fölött. Ám ehhez még túl kótyagos a fejem. Félig fekvő, félig könyöklő pozícióm hamar kényelmetlenné válik, így újra feltornázom magam ülő helyzetbe. Igaz ehhez szükségem van a kanapé háttámlájának támogatására is. Törökülésbe tekerem lábamat, s így nézem a plafont figyelő férfi arcát. - Az elmúlt percekben bizonyította be, hogy jobban odavan érte, mint én - magyarázom neki, sejtelmes mosollyal az arcomon. - Mi baja a szőkékkel? - vonom össze a szemöldököm hitetlenkedve. Hisz az csak… egy… hajszín, semmi több. - Oh, az istennői mivoltától nagyon is távol állok. Nem a magamfajta nőkért lenne oda - biztosítom róla, elég magabiztosan. Azonban ha most megvernének sem jutna eszembe, hogy milyen színű mondjuk haja. - Ő csak egy kedves srác, ennyi. Mindenkivel így viselkedik, kinek szinte a nullával egyenlő a szociális képessége. Amolyan férfi testbe bújt Teréz anya - legjobban így tudnám őt jellemezni. Ami azt illeti eléggé idegesítő tud lenni, hogy akaratlanul is lekezel. Kedvesen teszi, szinte észre sem lehet venni s ebben ő sincs tudatában. - A tudomány nem az én asztalom, a tudományos tisztuükkel talán nagyobb esélyt talál, hogy rájön erre. Hogy őszinte legyek én sose gondolkoztam ezen - ocantist is csak képen láttam, legfeljebb egyszer talán. - A legtöbb esetben itt vagyok. Vagy a szimulációs terembe, edző részlegen. Ritkán lelátogatok az Ocanra is - ha már a bátyám ott dolgozik, remek lehetőség egymásra hivatkozva ingázni. - Viszont látom, hogy feltartom - kúszik kedves mosoly az arcomra. - Talán igaza van és egy alvás nem ártana - főleg hogy még vár rám egy találkozó. Hátrafordulva mérem fel eme kanapé kényelmét. Megfelelő. - Azt hiszem én maradok itt, kényelmesebbnek tűnik, mint az én ágyam.
Elfojtok egy nevetést a reakcióján. Vajon tényleg olyan karót nyelt tiszt, mint amilyennek reklámozza magát, és csak én látom most az aranyos arcát, vagy csupán úgy érzi, ezt kell mutatnia magáról, hogy komolyan vegyék. Minden esetre megrázom a fejem, és halkan hozzáteszem: -Az ég tényleg pirosas sárga volt...addigra legalábbis, a fű meg kihalt, és mindent ilyen kéken fluoreszkáló moha borított helyette. Úgy nézett ki, mint valami idegen bolygó komolyan... Na jó, a moha baromság, és a fű sem halt ki teljesen, de kék eget viszonylag ritkán láttam az tuti. Leginkább felvételen. Ami az Ocantis állatait illeti, tudnék mesélni...de sajnos semmi informatívat. Valamiért minden amivel összefutottam odalent meg akart enni, szóval amikor már testközelből láttam őket mindegyik nyers ragura emlékeztetett valami élőlény helyett. -Voltam terepen...egy ideig. De csak amíg éles gyakorlatot tartottam az újoncoknak. Valami idióta úgy érezte túl értékes vagyok, a sok tapasztalatommal, meg hősiességemmel meg minden, hogy kockáztassák az életem, és itt tartottak. A Jola volt az egyetlen kiskapu amin át ki tudtam szabadulni innen. Kicsit aztán hátrébb ülök a kanapén, amikor újra beleremeg az érintésembe. nem egészen tudom mire vélni a dolgot, de inkább nem hergelem. Sajnos nem kell messzire visszaemlékezni, mekkora állatok tudnak itt lenni egyesek, és csak remélem nem ilyesmit juttat eszembe minden érintésem. -Rendben...lebuktam...odavagyok a kisfiús hangú aktakukacokért...ha nem lenne a férjed tuti lecsapnám a kezedről... - megforgatom a szemeim. Még, hogy én oda valakiért... -Ugyanaz, mint a vörösekkel: nem barnák. De jó...tudod mit feladom. Ha másért nem azért, mert a férfi testbe bújt teréz anya állati bizarrul hangzik... Bele is borzongok ebbe. Mondjuk, nekem eleve mást jelent ez a kifejezés, de azt hiszem értem mire gondol. Ami az Ocanokat illeti, talán jobb nem feszegetni ezt a témát túl sokáig. Vagy OCantisok? remélem maguknak adták ezt nevet...viszont, a lényeg, hogy nem tudok róluk semmit, és csak remélem, hogy nem élve boncolunk épp párat itt az állomáson, de ez is olyan, amit jobb nem firtatni, ha nincs az embernél fegyver. -Tudod...ez tényleg kényelmesebb mint az ágy... - jegyzem meg egy hosszú sóhaj után, aztán hanyatt dőlök az ágyon, és próbálom elfelejteni az órát. -Egyáltalán nem tartasz fel. Lenne pár óra múlva egy körbevezetésem a hajón. A gépészetek átjön szétnézni, hogy kéne működnie egy rendes hajónak...mondanám a nevét is a hölgynek, de teljesen kiment a fejemből... Samantha talán? Na mindegy, a lényeg, hogy addig nincs semmi dolgom, és igazán...ha onnan elkések akkor sem lesz semmi...
To be the best you must be able to handle the worst
Szemöldököm magasra vonom, s hitetlenkedve tekintek rá. Aztán csak mosolyogva rázom meg a fejemet. - Ne erőlködj, nagyapám földi volt, ő elég részletesen mesélte el mily pokollá vált az a hely - felelem neki. Igaz meséi nem azt a célt szolgálták, hogy szórakoztassanak minket. Inkább azt, hogy elfogadjuk a Consilium azon döntését, hogy el kellett hagyni a bolygót. Hogy hová fajulhat a világ, ha nem tartják be a szabályokat és szembe mennek ezzel. Az örökös háborúk ellen, ahol sose volt béke, s ahol aztán elpusztult ennek hála minden. Érdekesek voltak, de olykor elcsíptük, ahogy meséli miként repült a füsttel borított égen, miként cserkészte be az ellenséges repülőket és semmisítette meg őket. - Lám, te oda születtél, én oda akartam menni s mindketten navigátorok lettünk. Az élet furcsa véletlenei - húzom el a számat kelletlenül. Akaratlanul is eszembe idéződik, az utolsó alkalom, hogy lelátogattam a bolygóra épp sikerült kimennem egy mocsaras részhez. Hiányzik az az izgatottság, mely ott lett úrrá rajtam, melyet minden egyes alkalommal érzek, amikor a navigátori székben ülök. Ám odalent… ez sokkal intenzívebb volt. S mindez csak azért mert nő vagyok… - Tied lehet - engedek meg magamnak egy könnyed legyintés, mellyel célzok rá, hogy elviheti. Nekem lényegében nem kell, bármikor könnyedén lemondanék róla. Nem okozna mély sebet bennem. Gondolom, most gondoltok egy szörnynek. De tényleg így van. - Pedig ők is ugyanolyan emberek. Szóval te emiatt diszkriminálsz - vonom le a következtetést. Miért frusztrálnak az ilyen dolgok. - Vagyis ha én szőke lennék, szóba sem álltál volna velem a bárba? - kérdezem szemöldököm újra felvonva, tán kissé provokatív módon. Hangom újra színtelenné válik, a rosszullét mely eddig kerülgetett kezd túllenni rajtam. Vagyis ezt csak remélni tudom. Lomhán figyelem miként dől hátra, miközben gyűrűmet forgatom az ujjamon. Már alig várom, hogy visszatérhessek az Arkanra és levehessem újra. Csak a megszokás tartatja rajtam ilyenkor. Fejem lehajtva figyelem az ezüstösen csillogó, számomra jelentéktelen ékszert. Aztán csak hirtelen húzom le és rejtem el ledobott kabátom zsebébe. - Samatha Lewis. Mi történt a ti gépészetekkel? - kérdezem összevont szemöldökkel, hisz erről én mit sem tudtam. S miért s nem? Hát persze mert még most sem foglalkoztatnak rendesen. - Jobban jársz ha nem késel el tőle. Harapós tud lenni - adok egy könnyebb kis tanácsot neki, majd gondolkodok, hogy mi egyebet tudnék még róla mondani… - Ismerted őt? - kérdezem aztán hirtelen, hiszen mindketten alvók voltak. Ki tudja, talán találkoztak odalent a földön. Nem sok alvó van, az a pár ezer ember között csak van valamilyen kapcsolat, nem? Továbbra is törökülésbe ülök lábánál és a fekvő arcát próbálom tanulmányozni...vajmi kevés sikerrel.
Teátrálisan sóhajtok, megemelem a kezeim, és hagyom leesni őket, mintha magának ártana azzal, hogy elzárkózik a "tudás" elől, amit próbáltam megosztani vele. Szemeim azért huncutul csillognak közben. No igen, sok reményt nem fűztem hozzá, hogy be fog dőlni ennek. -Erre most koccintanék, és innék minden navigátor egészségére de...napok kérdése, és tényleg navigálnunk kell, szóval inkább ne. Mondjuk, ha betartja az ígéretét, úgyis gyerekpezsgővel koccintanánk. Bizarr, de az mostanában drágább mint az igazi, ami érthető. ritka, mert senki sem veszi. Igaz, a normális pezsgőt se sűrűn. Egyébként én magam is egy legyintéssel utasítom vissza rendkívül nagylelkű ajánlatát. Kedves tőle, hogy lemondana a srácról, csak, hogy boldog legyen. Persze, hangosan ezt nem mondom ki, mert akaratlanul is eszembe jut, hogy velem is ez a helyzet. A kissé élesebb hangja fel sem tűnik annyira. Vagy legalábbis könnyedén adok rá választ, nem pedig mentegetőzve. Csak utólag fordul meg a fejemben, hogy milyen témáknál kerül elő a harciasabb Katrina még ilyenkor is. -Úgyis csak egy társad lehet, és onnantól kezdve diszkriminálod az egész maradék emberiséget. Legalábbis én így vagyok vele...ez a többnejűség dolog szerintem nagyon-nagyon bizarr, és csak bajhoz vezet. Aztán megint felvonom egyik szemöldököm, és féloldalasan felé fordulva sandítok rá. Főleg a haját nézem meg magamnak, mintha épp megpróbálnám elképzelni aranyló fürtökkel. Valójában nem teszek ilyesmit, csak hatásszünetet tartok. -Magamnak való figura vagyok, de azért nem végtelenül bunkó...remélem. Minden esetre, lehettél volna szőke, kopasz, vagy akár férfi is, ha a személyiséged ugyanilyen, és leülsz hozzám, ugyanígy beszélgettünk volna. - Majd megint tartok egy másodperc szünetet, és hozzáteszem: - Legfeljebb nem próbáltam volna meg veled flörtölni annyit. Visszadőlök, és behunyom a szemeimet, de csak miután megvártam a reakcióját erre az utolsó pimasz mondatomra. Aztán csak megtudom tőle a gépész nevét. -Semmi gond a miénkkel, csak tudod...néha nem árt egy továbbképzés. Meg...van a flottában vagy 3 hiperhajtómű, vagy hogy nevezik...nem árt, ha mindegyik gépész ismeri mindet. Samantha Lewis....Samantha Lewis...valamiért ismerősen cseng a név egy kicsit, de olyan, mintha nagyon-nagyon rég láttam volna leírva. Viszont hiába töröm a fejem, egyszerűen nem tudok arcot illeszteni hozzá...próbálom pedig végigpörgetni az összes harcias nő képét akit láttam, de nem ugrik be egy Sam sem. -Kétlem. A legtöbb ismerősömnek nem ajánlották fel ezt az utat. Akinek igen, az inkább hátramaradt a családjával. Remélem nem ismerem...de ilyet inkább nem mondok. Túlságosan is gyanúsan hangzana. Lehet utána kellett volna ennek néznem amúgy, miután felébredtem, hátha akad pár ismerős, és jóakaró a régi életemből, de valahogy sosem jutottam el odáig igazán. -Szóval, azt mondod menet felszerelésben, és fegyverrel várjam? Megoldható...
To be the best you must be able to handle the worst
Szemöldököm újra és újra a homlokom közepére vándorol - nem tehetek róla, kényszeres reflex ez ma tőlem - ám most ott is tartom. Úgy is túl sokszor csinálom, semmi értelme, hogy levonjam onnan. S eme elhatározásom töretlen is, mindaddig, amíg meg nem említi a koccintás szót. Erre ugyanis akaratlanul is fintorba fordul arcom, és a rosszullét, mely már majdnem elszállt belőlem, most kezd visszatérni. Szemeimet behunyva fordítom el a fejem és liftező gyomromat rendre próbálom utasítani. Drága férjem mégsem kell neki, pedig nem tudja, hogy igazából mi jó partit hagy ki. Tőle aztán tényleg nyugta lehet az embernek. Néha elgondolkozok, hogyha nem kerülgetne kórom veszélye, akkor is belenyugodna-e az évi egy találkozóba. Inkább nem firtatom és hiszek benne, hogy így van. - Ebben legalább egyetértünk - jelentem ki a többnejűség kapcsán. - De továbbra is: több a nő, minket illetne meg ez a jog, úgy vélem - vonom meg a vállamat egyszerűen. Még logikus is lehetne, de hát ki hibáztatná a Consiliumot emiatt? Meglehet, hogy fordított esetben én is a magam kártyájára játszanék. Vagy hasonló sem jutna eszembe. Általában nem, a mai nap emiatt is furcsa. No meg sok minden miatt. S csak most tűnik fel, hogy az eddigi magázódásom tegeződésbe fordul át. Ettől annyira megijedek, hogy a következő mondatát csak félig fogom fel. Az elejét teljes mértékben nem hallom, a vége pedig túl szürreális, mégis az előbb ijedtségem tükröződésével tekintek rá. - Flörtölni? No de mennyit? Mi? - kérdezem enyhe zavaromba, szemöldökömet immár ráncolva. Szinte már kétségbeesetten nézek oldalra a föld irányába, hogy újra és újra végigpörgessem az elmúlt 24 óra eseményeit. De… Most mégis miről beszél? Gyanakodva tekintek rá fel újra. - Idefent mindenki magának való, igazából egy apró városnyi ember él együtt, nincs túl sok olyan ember, kivel az összhangot meg tudnád találni. Így meg nehéz… bárkivel is bármilyen kontaktot létrehozni - vonom meg vállam egykedvűen. Valójában én is az vagyok, még ha ez ma nem is látszik. Na igen, az újabb szakzsargonok. Egy olyan dolog, melyhez abszolúte nem értek. - Ahhaaaaa - jelentem ki végül, kissé elnyújtva, jelezve számára, hogy igazából elhiszem, bármit is mondana ezzel kapcsolatban. Legfeljebb az zavar, hogy ezt nem tudtam eddig. - Egyedül voltál eleinte egy teljesen ismeretlen világban? -teszem fel a kérdést… Úgy véltem, hogy a legtöbb alvó, legalább valamilyen módon kötődnek egymáshoz, vagy tényleg ismerik egymást. - És… Kérdeznék is, de ekkor újra megrezeg a telefon a zsebembe. Ezúttal idegesen kapom fel. - Mi van már? - förmedek a túlfélen lévőre, ahol egy kedves női hang fogad. Arcom rögtön fintorba fordul, hogy aztán újra csak idegesen túrjak a hajamba. A nő nem foglalkozik morcos hangulatommal, mit sem zavartatja magát, megtanulta kezelni a hozzám hasonlókat. - Rendben… Felelem még a végén kurtán, majd a lassan elalvó férfira tekintek. - Nekem viszont mennem kell. Nem kell a teljes felszerelés, csak nézd el a csípős stílusát - felelem, miközben nagy nehezen felállok. Összeszedem a listát a fejembe, hogy mit kell még csinálnom, hogy pompámba álljak az Admirális elé. Túl hosszú és túl sok… túl kevés az időm. - Vigyázzon magára az űrben Parancsnokhelyettes - búcsúzom el nem túl érzelmesen, úgy hozzám méltóan. Majd lassan, nagyon lassan, vontatott léptekkel indulok meg a nagyvilágnak.
-Ha több a nő, akkor pont, hogy nem jut férj mindegyiknek, és osztozniuk kell többen egyen - mondom, ezt úgy, mintha a férjnek volna ez hatalmas áldozat, de lehet hallani a hangomon, hogy nem gondolom ezt komolyan. Mármint a matek részét igen, de amúgy... -Egyébként meg, jog ide vagy oda, nem működne a dolog. Pressia engem agyonlőne, ha választanék egy második feleséget, és bármennyire harcias is az én "drágám", egész biztos, hogy egy férfi rosszabb lenne a helyében. Valamiért simán el tudom képzelni magam, ahogy meglátom, ahogy valaki leszólítja őt, a következő pillanatban pedig rákiáltok a csávóra, hogy táncoljon, miközben a talpa alá lövök egy lángszóróval. Kicsit meg is lep ez a gondolatmenet, de inkább el is hessegetem gyorsan, anélkül, hogy tovább gondolkodnék rajta. Az viszont némi elégedettséggel tölt el, hogy valamilyen szinten csak sikerült zavarba hozni őt végre. Nem azt mondom, hogy ez az életcélom, de kicsit jól esik, hogy végre reagál valamire ebben a témában. Igaz, most meg szinte bűntudatom van. Kedvesen mosolygok rá, és megrázom a fejem. -Valójában csak én. Ne aggódj, nálad hűségesebb asszonyt a Földön sem láttam soha, nemhogy ezen az állomáson. Hogy mindenki magának való lenne? Nem tudom, hogy egyetértek-e ezzel. Sosem érdekeltek annyira mások, hogy ezt kiderítsem. Elképzelhető, hogy igaza van. Mondjuk, akkor szerencse, hogy ilyen kevesen vagyunk. Láthatóan így is alig tudunk együtt élni, úgy ahogy. -Egyedül igen...bár nem sokáig ugye. De ne aggódj, gyorsan túltettem magam a dolgon. Összességében voltam rosszabb helyzetben is. Bólintok, mikor véget ér a hívása, és újra megpróbálom elképzelni, hogy festhet ez a Sam. Csípős stílus...még az is lehet, hogy jól ki fogunk jönni. Ha igaz Kat elmélete, hogy az alvók összetartanak, olyanok leszünk, mint akik ezer éve ismerik egymást. Órákon át sztorizgatunk majd, sokat nevetünk, befonjuk egymás haját...hát persze. -Te is vigyázz magadra Katrina. Kivételesen nem figyelem a távolodó alakját, csak hanyatt döntöm a fejem, és csukott szemmel nézem a plafont. Tényleg el tudnék itt aludni...
Kedd Jan. 16, 2018 2:35 pm
Szemöldököm újra csak felvonva biccentem oldalra a fejemet igazat adva a férfi szavainak. Valóban, manapság mi tűnik nem mindennapinak. - Annak, aki már itt született, ezek a dolgok… Nem kézzel foghatóak. Játszanak le zenéket, de nem szokványos dolog. Ritka akár a fehér holló és persze. Van számos más számunkra nem mindennapi, de nektek teljesen természetes dolog - sandítok végül fel rá. Máshogy nem megy a megfogalmazása és a hasonló komplex mondatok is gondot okoznak még nekem. Így már ez is teljesen értékelendő - ha bárki kérdezne erről. 
Szemöldököm újra a magasba szökken, talán a férfival való beszélgetés alatt fel kellene ragasztanom homlokom tetejére. Ha így folytatom még a végén izom lázam lesz ott. Apró nevetés hagyja el ajkamat, hallva miként vezette meg az embereket. 
//
