Kezd összezavarni a férfi. Én csak azt tettem, amit mondott nekem, de úgy tűnik, hogy valamit mégse csináltam jól, de mit nem? Mit kellett volna tennem? Hagyom, hogy felsegítsen, hiába tudnék magam is felkelni és magyarázni is kezdem neki, hogy Ő mondta, mit tegyek, a lehetőség pedig adott volt, hiszen olyan tökéletesen tekeredtek rá az indák... - Gondoltam így bizonyíthatok. De... sajnálom, nem kellett volna! - kérek tőle elnézést, hiszen tudom jól, hogy ki Ő a népünknek és ki vagyok én. Talán tényleg nem lett volna szabad. Botor dolog volt, de teljesen mégse bánom, jó érzés volt, erősnek éreztem magam tőle, még akkor is, hogyha egy ideig hagyta magát, majd utána oly könnyedén tüntette el magáról az indáimat, mintha soha se kúsztak volna fel rá. Testem megfeszül, amikor úgy tűnik, hogy beleegyezik abba, amiért ma ide jöttem, de van egy feltétele. Hát persze, hogy van... Igazából sokféle gondolat átfut az agyamon, mégse mertem volna a valóságra gondolni. Nem akartam! Tekintetem kissé dühössé válik, miközben kis kezeim is ökölbe szorítom. Nem fer ilyesmit kérnie tőlem... nagyon nem fer. - Nem értem, miért nem várhat ez addig, amíg úgy érzem, felkészültem rá, hogy elmondjam nekik... - kezdek bele, de még mielőtt meggondolná magát, finoman biccentek, így hajtva fejet akarata előtt. - Rendben van! Úgy lesz, ahogy akarod! - de most nem nézek bele a szemeibe rögtön, küzdök magammal, mert számomra ez nem lesz egy egyszerű beszélgetés. Sokak számára bizonyára apró feltétel lenne ez a kérés Bestla tanításáért cserébe, de számomra nem kicsi ez az ár. - Mikor találkozunk ismét? - végül csak felnézek rá. Tudnom kell, mert legalább egy napra szükségem van, amíg felkészülök rá, hogy a szüleim elé álljak, tehát nem ma fog megtörténni, de... holnap majd talán. Úgy gondolom, hogy a férfi egyébként se ér rá ilyen sűrűn, de tudni szeretném a következő alkalom időpontját, amikor talán már nem csak futólag fogunk összefutni. Remélem, hogy nem bánom meg és tényleg tanítani fog, tényleg azt kapom, amit szeretnék, én pedig bizonyítani fogok neki, hogy nem okozok csalódást, Ő se bánja meg, ha ad nekem egy igazi esélyt.
Hosszú ideig tartott, de végre sikerült intéznie egy kis kimenőt a bolygón, ahol életében először ha nem is szabályt szeg, de bizonyos tekintetben egészen biztos, hogy megkerüli azt. Egy mentőakció ugyanis mindenképpen olyasmi, amiről illene tájékoztatni a felettesét, és pláne nem egy szál maga útra kelni. Steele most mégis erre vetemedik. Kezében egy PR-16 puskával, és a hátán 5 napi elemózsiával vág neki a bolygónak, halak elektromos motorján száguldva. Bár egyetlen embert megtalálni ezen a bolygón nem könnyű feladat, szerencsére legalább az első nyom elég biztos helyen van. Az ST-17-es sikló valahol az erdő közepén csapódott be, és mindig is tudták centire pontosan hol...csak épp sosem látták értelmét egy ilyen őskövület felkutatásának, ami ráadásul egész biztosan javíthatatlan már. Azonban ennek a siklónak a fedélzetén fog kiderülni, Sabrina túlélte-e egyáltalán a földet érést, és van-e értelme keresni őt. ÉS ha igen? Ha megtalálja, vajon magához öleli, hogy egy sorozattal eltakarítja az útból a feleségét? Még maga sem döntötte el. Számít rá, hogy a roncs körül lesznek kíváncsiskodók, és fosztogatók, ezért valamivel messzebb parkol le, és a járműve álcázása után kibiztosított fegyverrel közelíti meg a célját. Ki is szúr egy fiatal nőt, és rászegezve a puskát azonnal rákiált: -Fel a kezekkel! Működjön együtt, és akkor nem esik bántódása!
Az emberek néha összesúgnak, a barlangok egy sötétebb sarkába húzódva, vagy éppen csak a hálózsákba, a koszos plédbe mormognak. Állítólag van egy lezuhant gép, nekünk pedig mindenre szükségünk van. A betegségek nem kerülnek el minket, ugyanúgy vannak sérültjeink, akiket próbálunk ápolni. Ha csak gyógyfüvekkel és nyugtató szavakkal is. Ez pedig arra sarkall, hogy mozduljak meg, induljak el és tegyem magam hasznossá. Furcsa mód, úgy érzem, itt megtaláltam a helyem. A Volentison kilógtam a sorból, nem voltam jó lány az apámnak, nem voltam jó feleség a férjemnek. Az egyetlen sikeres dolog, amit a Consilium szemében elértem, hogy hasznos inkubátor vagyok. A kezem lecsúszik a gömbölyödő hasamra, a szemeim előtt megjelenik Malachi arca, finom vonásai. Göndör fürtök hullanak a szemébe, nincs aki levágja őket. Valaki mást hív anyának, valaki más ringatja álomba. Vajon ő is figyeli-e, ahogy a mellkasa fel s le emelkedik, hogy mikor egyedül érzi magát az ujját szopja? Szeretem azt gondolni, hogy már nincs veszteni valóm, azonban ilyenkor, mintha csak megérezné, megmozdul a kicsi. Emlékeztetnem kell magam, hogy én döntöttem így. Magamra vállaltam Charles gyilkosságát, nem tudván, hogy állapotos vagyok, csak hogy mentsem Bilháht, aki sosem élne itt túl. Nem tudom, hogy jó döntést hoztam-e, de nem gondolkozhatok ezen. Hiába győzködöm magam, tudom, hogy már indulok is. Óvatosan haladok, amennyire a pocakom engedi, hangtalanul. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki tud a roncsról, mert elég könnyű észrevenni. Vigyázva, hogy nehogy felsértsem a bőrömet próbálok fémdarabokat felfeszíteni, arrébb tenni, vagy éppen csak lökdösni, mintha lenne valami haszna. Talán nem egyedül kellene akcióznom, bár már hiába gondolok erre. Észre sem veszem, hogy valaki közelít, hogy annak a valakinek valószínűleg fegyvere van. Csak mikor meghallom az utasítást, akkor értem meg. Az ereimben, mintha megfagyott volna a vér, és most a jégdarabok felhasítva minden egyes hajszáleremet száguldanak. Remegve emelem fel a kezem. Háttal vagyok és nem akarok megfordulni. Hiába a „nyugtató” szavak, sosem hiszek katonának. Ezt az egyet jól megtanultam. Nem tudhatom milyen reakciót vált ki belőle, ha meglátja a gömbölyödő hasam. Talán belelövi a tárat. Két lázadóval kevesebb. Vészesen keresek valami után, amit mondhatnék, az ajkam kinyílik, majd becsukódik, csak a levegőt fújom ki. — Kérem, ne lőjön — remegek. A szavak, nem többek egy lélegzetnél. Mégis az jár a fejemben, hogy ennél klisésebb dolgot nem is mondhattam volna. Nem tudok megfordulni, hiába tűnhetek különösen gyanúsnak. Pedig meg kell tennem. Ha nem akarom, hogy háton lőjön. A szívem kalapál, és ezt a pici is érzi, úgy rúgkapál, mintha tudná, és mindennel tisztában lenne.
-Tegye amit mondok, és nem fogom lelőni. És most forduljon meg. Türelmesen vár, de azért nem végtelen türelemmel. Ha a nő nem néz a szemeibe 10 másodpercen belül, megköszörüli a torkát, hogy ezzel is siettesse. Mivel a környéket már ellenőrizte, és nem talált arra utaló nyomokat, hogy tartania kéne itt valakitől, a nő testén legelteti a szemét. Szép szál leány, igaz az ő ízlésének kicsit talán túl fiatal. -Hogyan talált ide? Ő is tudja, hogy ez egy hülye kérdés. Nem épp lopakodva zuhant le a gép, és minden bizonnyal órákon át vastag füstoszlop szállt fel innen az égbolt legtetejéig. De ki tudja, hátha már erre a kérdésre megkapja az áhított választ. Pocakját csak egy pillantásra méltatja, de már ez is elég, hogy leeressze a puskáját a válláról, és csak csípőjénél tartsa azt. -A pilótát keresem, aki ezzel a géppel landolt. A férje vagyok...Ha tud valamit, kérem ossza meg velem. Hogy mennyire színjáték ez? ÉS vajon hogy fog reagálni, ha nem kapja meg amit akar? Félő hamarosan kiderül...
Szomb. Júl. 14, 2018 9:58 pm
Kezd összezavarni a férfi. Én csak azt tettem, amit mondott nekem, de úgy tűnik, hogy valamit mégse csináltam jól, de mit nem? Mit kellett volna tennem? Hagyom, hogy felsegítsen, hiába tudnék magam is felkelni és magyarázni is kezdem neki, hogy Ő mondta, mit tegyek, a lehetőség pedig adott volt, hiszen olyan tökéletesen tekeredtek rá az indák...
