Ahogy ott ülök a hangárban, beöltözve, egy rosszízű energiaszeletet rágcsálva, azon jár az agyam, vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy egy, a Földről útjára indított sikló valahogy ugyanott köt ki, ahol mi letáboroztunk. Az infók alapján elég menő cucc lehet, még, ha tök régi is, úgyhogy alig várom, hogy belülről is lássam. Ez mondjuk nincs épp az arcomra írva, de aki ismer, az tudhatja, hogy ez semmit sem jelent.
Unott ábrázatom csak akkor vidul fel látványosan, mikor Ethan megjelenik. Lenyelem az utolsó falatot és míg a többiek megérkeznek, megengedek magamnak egy rendes mosolyt, néhány kedves szót és egy gyors puszit is. Ahogy a többiek érkeznek,  Ethan újra kapitány lesz, belőlem pedig ugyanazt a Hickset látják, akit mindig szoktak.

Lehet bármennyire családias a légkör a Jolán, a kapitány eligazításaiba nem szokás belepofázni. Kivéve persze, ha megteheted, mert főtiszt vagy, vagy szimplán teljesen hülye. Szófosó tizedes viszont úgy látszik, kurvára nem tudja, mikor kell kussolni. Még annyira sem, mint én. A fejemet csóválva hajolok oda a parancsnokhoz Moor gúnyosnak szánt kis előadását látva és félig súgva, félig morogva mondom: - Kérek engedélyt szájba vágni, Parancsnok! - persze nem eszik ilyen forrón a kását, de ez a csaj tutira az a típus, akit előbb vagy utóbb tényleg fel fog rúgni valaki műholdnak. Inkább előbb, mint utóbb. És inkább én, mint valaki. Kizárt, hogy hosszú távon elviselhető legyen.  De mivel most meló van, igyekszem elhessegetni ezeket a gondolatokat, és ahogy a kezembe kapom az aktuális "fegyveremet", bólintok. - Igenis! - nem ragozom túl a dolgot, tudom, mit kell tenni, és meg fogom oldani.

A siklón nem szólok senkihez, igyekszem kizárni mindent és mindenkit, csak a felszerelésemet ellenőrzöm, és igyekszem felidézni a törő alaprajzát.  A pari szavaira kihúzom magam. - parancs, értettem! - Amint megkapom a zöld jelzést el is indulok, és amennyire lehet, magabiztos mozdulatokkal lököm előre magam és hamar hozzá is látok az akna megnyitásához. Nem sokkal a Kapi után végzek és azonnal bele is szólok a rádióba. - Arany vezér, itt Arany egyes.  Zöld az út. Jöhetnek!  - belököm a fúrót az aknába és visszafordulva figyelem az érkezőket, az élen Jinnel.  Dumagép tizedes szavai hallatán elhúzom a számat. - mi lenne, ha legalább a küldetés közben bef... - nem fejezem be a mondatot, mert az összeütköző aszteroidák szilánkjai rögtön káoszt okoznak és hirtelen nem tudom eldönteni, hogyan segíthetnék leghatékonyabban. A köldökzsinórt szitává lyuggatják az apró kis szilánkok, én pedig nem tudok jobbat, belekapaszkodom egy kézzel az akna szélébe, és mikor Jin közelít, kinyújtom felé a kezem. Ha elkapja, akkor nagy lendülettel rántom meg magam felé, hogy mindketten az siklóban kössünk ki, minél hamarabb, hogy a parancsnoknak egy kis extra időt biztosítsak, mielőtt a  járat teljesen szétszakad és ő ellebegne a picsbe. Szerencsére nem egy elveszett nő, úgyhogy megoldja, bár elég neccesre sikeredik a benyúlás.  Rögtön elkapom az egyik kezét és behúzom a viszonylagos biztonságot jelentő sikló gyomrába.
- Tényleg izgi volt, de, nem hiszem, hogy csak ennyi jutott mára. -  a lámpám fénye a furcsa robotfejre irányul, és közelebb is lebegek hozzá az egyik falba kapaszkodva. A pari szavaira megállok és alaposan szemügyre veszem a gépet. - Túl sok karja van. Talán javításra használták.. - tippelek elgondolkodva, de azért körbehordozom a lámpámat a szobán és ha a Pari nem tiltja meg, a robotot is körbe járom, hogy lássam, csatlakozik-e valahová, van -e rajta más is a karokon kívül, és egyáltalán, bármi, ami mondjuk kapcsolónak vagy kezelőpanelnek tűnhet. ha már jelentjük a kapitánynak, legyen valami értelme is, ne csak azzal álljunk elő, hogy van itt valami robot izé.

Fél óra, két csapat, egy küldetés, egyenesen a Consilium megbízásából.
Elmélyülten gondolkozok, miközben űrruhámat, mondhatni gyakorlott mozdulatokkal öltöm magamra, hiszen az utóbbi időben volt mit behoznom a jókora lemaradásomból. Sokszor előfordult, hogy hosszú órákat kutakodtam elméleti információk után, majd legalább ugyanennyi időt töltöttem el a gyakorlati részek finomításával, aminek mára meglett a hatása, mert kis túlzással, de hozom a minimális szintidőt a ruha felvételét illetően.
A feladat, egy atomrakéta szállító hajó felélesztése, természetesen csakis a béke jegyében.
Néhány erősen kételkedő fejrázást és a sisak felvételét követően, magamhoz veszem a küldetésre kikért fegyvert, végül pedig mindazt a felszerelést, melyet mindenképpen magammal szerettem volna hozni a feladathoz. Próbáltam leszűkíteni a gépészeti állomány tárgyi eszközeit a minimálisra, de még így is több kilo az a műszer és szerszámmennyiség súlya, melyet magammal cipelek az úton.
Az utolsók között érkezek a hangárba, de nem kések el, mert éppen a belépésem pillanatában nyílik a kadét által a Kapitány elé tolt rejtélyes láda fedele, melyből előkerül az első tárgy, ami pontosan engem illet meg.
- Igenis Uram! – átveszem az akkut, melyet már akkor felismertem, mikor a felettesem kiemelte a láda mélyéről.
Nem leskelődök a tiszti PDA-n látottak után, úgy vagyok vele, ha meg kell velem osztani az ott látható információkat, valaki elém áll és közli velem, addig viszont csendben leszek és gépészkedek, ahogyan a küldetés előtt elterveztem. Moor tizedes Dobrik Kapitány felé vetett csípős megjegyzését a skiccel kapcsolatosan figyelmen kívül hagyom, ahogyan az esetlegesen felmerülő további beszélgetéseket is és az út további részét inkább saját gondolataimba merülve, a műszereimmel bíbelődve töltöm, hogy minden a lehető legsimábban menjen.

- Értettem, indulok Kapitány! – nyugtázok, majd egy biccentéssel jelzem a tizedesnek, hogy értettem a parancsát és már megyek is, hogy mielőbb túl legyek ezen az imbolygós szakaszon
Csöndesen hallgatom társam előadását a néhai Földi temetkezési viszonyokat illetően, melyet én magam is csak megerősíteni tudnék, lévén, hogy onnan származok, de inkább megtartom a véleményemet magamnak és arra a kevesebb mint félórára próbálok koncentrálni, ami előttünk van.
Az összpontosításomat, azonban nem várt események láncolata zavarja meg, először egy kődarab rendkívül közeli elsuhanása korbácsolja véremben az adrenalint az egekbe, majd az ütközés utáni aszteroida-szilánkeső az, ami borzolja a kedélyeket.
Ez az a pillanat, amikor a sikoltó nő karját elkapom és élete futására ösztönözve szinte húzom magammal az Aszteroidatörő felé.
- Jöjjön Moor tizedes, ha nem akarja az űr koporsójában végezni…
- Erősen fogja a kezemet és csak a futásra koncentráljon! – próbálok nyugodt maradni, bár egy ilyen kőzivatar kellős közepén, ami éppen kilyuggatja előttünk a járható folyosó szinte összes elemét, igencsak nehezemre esik.
- Ugrás! – ha felettesem nem akar koporsó nélküli halált halni, akkor az utolsó pillanatban elrugaszkodik velem együtt a folyosó leszakadó talapzatáról és némi Kapitányi segítséggel beevickélünk a sikló belsejébe.
- Ez életmentő volt Kapitány, köszönöm! – bólogatok párat sűrű egymásutánban köszönésképp, majd a felszerelésemet tapogatom végig, hogy megvan-e minden.
- Egyetértek a tizedessel Uram, eszerint mihamarabb a Reaktor szobába kell jutnom, hogy helyreállíthassam a sikló alapvető energiaszükségletét, hogy utána fel tudjam mérni mekkora a kár, javítható-e a hajó moduláris rendszere helyben, illetve mire van szükség az indításához. – vázolom a tennivalót és már készen is állok az indulásra, ha megkapom a parancsot.

A sráctól is sűrű elnézést kérek, aki motyog ugyan valamit, de mert nem értem annyira motyog, így magára hagyom. Az eligazítóban, csak a kapitány és a parancsnok veszi észre, hogy késtem. A kapitány szúrós szemekkel tekint felém, de nem mond rá semmit, csak az eligazítás után és a feladat kiadása után még kapok a parancsnoktól egy figyelmeztetést, amit jó lesz észben tartani, ha maradni szeretnék, s én szeretnék maradni.
- Értettem parancsnok. - Mondom, majd magamhoz veszem a fegyvert, meg plusz pár tárat, majd magamra veszem a páncél izét, s úgy megyek a hangárba. Ott találkozom a kapitánnyal, aki már a második Star Wars utalást ejti meg a New Hope ból.
- De, az vagyok. - Vigyorodom el, majd megpaskolja a taktikai sisakomat. A siklón csönd uralkodik, és unalom. Most bánom igazán, hogy nem hoztam magammal olvasni valót. A parancsnok, és Pressia a gondolataikba vannak elfoglalva, legalább is Pressi mindenképp ha a pari nemis. Jobb híján, az Imperial March ot kezdem dúdolgatni halkan úgy, hogy ne zavarjam vele Pressit. Még távolabb is ülök, hogy biztosan ne zavarjam a dúdolással. Míg várjuk, hogy a folyosónk a helyére kerüljön, a pari elmondja a kezdeti fel állást, ami úgy néz ki, hogy Pressi majd én, és hátul Freya.
- Igenis parancsnok. - mondom, majd várom Pressi zöld jelzését, ami megérkezik, s Freya is jelez nekem, hogy induljak amit megteszek. Bár, nekem úgy rémlik, hogy a egyes eleve a vezér, nem teszem szóvá hangosan, inkább magamba tartom. Úgy fest, hogy néhány aszteroida ellenzi az át szállásunkat a törőre, s nem tetszését kinyilvánítva, tönkre teszik a folyosónkat. Hátulról parancsot kapok a futásra, s nem kell nekem kétszer mondani, s futásba kezdek. Futás közben elkapom Pressi kinyújtott kezét, mire ő behúz a siklóba, majd vissza fordulva segítek behúzni a parancsnokot, majd a pari reményét fejezi ki, hogy ez volt az első, és remélhetőleg az utolsó is egyben, majd a sorrend változik a pari és Pressia közt, csak én maradok középen. Még tovább se mentünk, de máris találtunk egy robot fejet.
- Vajon a teste űr sétára ment? - Teszek fel egy ostoba kérdést, mert tudom magamtól is, hogy ostobaságot kérdeztem.

A kapitány először az egyik, majd a másik vele tartó katonára néz. Ő maga először inkább a hajtóművet nézte volna meg, de az végül is ráér még. első a küldetés.
-Előbb jussunk be a reaktorba. Ha az megvan, csatlakozhat az arany osztaghoz, a pilótafülkében. Vörös Egy, szorosan mögöttem, Vörös kettő, zárja a sort!
Furcsamód, bár két légelzáró zsilip is az útjukat kéne, hogy állja a folyosó előtt, ezek közül mind a kettő félig nyitva áll. Bár sötétben kell lebegni a cél felé, mégis viszonylag könnyedén haladnak a cél felé a szűk, koromsötét kis járatban. A hajó belseje minden centiméterrel egyre üresebbnek tűnik, ahogy az egyetlen hang a saját lélegzetük, és néha a rádión érkező csevej. A Jola jelei már rég nem érnek át. Bár a jelenlegi kommunikáció aligha számít hasznosnak, Ethan mégsem szól érte. Legalább hallja, hogy mindenki életben van. a túlságosan ismerős hajó rossz emlékeket ébreszt benne, s még rosszabb előérzetet, ezt azonban nem mutatja, még akkor sem, amikor a szkafanderre erősített lámpája egy nagy karmolásnyomot világít meg a falon. 3 párhuzamos, hosszú mélyedés, melyet mintha valami vadállat hagyott volna itt.
Hamarosan elérik a szerviz folyosón keresztül a reaktorhoz vezető kis folyosót, melyet szintén dupla légzsilip zár le.

-Vörös kettő, segítsen felnyitni! Vörös 1, fedezzen!
Az ajtó a két férfi keze nyomán könnyedén nyílik, odabent pedig a már ismerős szűk szervizjárat folytatása várja őket, a végén egy félig nyitott ajtóval. Az egyetlen ami más itt, a padlón, a falakon, és a levegőben lebegő  fura barna szennyeződés.


Eközben az arany csapat továbbra is a Droidot vizsgálja. A polipszerű gépezet nem reagál, illetve látszólag fel sem fogja, mi történik körülötte. A kapitány azért összeráncolt homlokkal hallgatja a beszélgetést. sok karú, a teste eltűnt....elég bizarr dologra is gondolhat az ember.
-Arany vezér, mit találtak?
Hangja kissé eltorzul a rádióban, de azért még lehet érteni. Közben Pressia felfedezheti a gép alján a jelzőfényt, ami szerint a droid alvó módban lehet...Nincs töltőn jelenleg, ám a csak közvetlenül alulról látható energiaszint jelző szerint 80%-os töltöttségen van.
Az arany csapat előtt álló út sem szívderítőbb. Ugyanúgy súlytalanul kell haladniuk a sötét, és szűk járatban, ahol semmilyen támpontot nem kapnak. Az útvonalat követve fél távon elhaladnak egy zárt ajtó mellett, pár méterre előttük pedig ott lebeg még kettő abból a csápos robotból, amivel már korábban is összefutottak.


A reaktor felé vezető kis folyosó plafonjában valami szerkezet nyikorogva mozdul meg. Mire felnézne a három katona, egy hosszúkás fémrúd néma lövéseket ad le, melyek torkolattüze egy pillanatra megvilágítja a szobát. Hat lövést ad le, melyek mindegyike talál. A gép célpontja Raven, kinek kezében darabokra törik a PDA, a kijelző szilánkjai pedig úgy repülnek szanaszét, mint valami kaleidoszkóp. A testét érő lövedékek azonban ártatlanul pattannak le róla, még azok is, amik a szemei közt találták volna el, ha a sisak nem lenne rajta, így viszont pár centivel a szemétől darabokra törnek, és ártalmatlanul változtatnak irányt. A hatodik lövés után az ósdi puska komótosan húzódik vissza a helyére...
-Még mindig úgy gondolja, hülyén fest a védőruha Vörös 1?
...hogy helyette előkerüljön egy másik, jóval ádázabb kinézetű fegyver, ami azonnal fel is pörög, és tűzet nyit a trióra.

-Fedezékbe!!!


Az űrben nincs hang, így ármennyire hangos is a védelmi gépágyú, vagy az, ahogy annak lövedékei össze vissza pattognak a falakon, az arany csapat ebből nem feltétlen érzékel semmit a kapitány kiáltásán túl. Viszont, a csapdával egy egyidejűleg aktiválódnak a robotok is. vörös szenzoraik egyszerre gyulladnak ki, és a velük szemben álló két robot a kadétra, illetve a parancsnokra veti magát, azzal a céllal, hogy fémkarjaikkal körbefonják őket, mint egy zsákmányra vadászó polip.
Míg ez a kettő elölről támad, a hátra hagyott gépezet is feléled, ki Pressia felé igyekszik, és próbálja őt is elkapni.Acélos csápjai ostorként csapkodnak a nő körül, mintha át akarná szúrni velük, vagy legalábbis a sisakját betörni.
Végül, a harc hevében kinyílik az oldalsó ajtó, szépen lassan. Talán észre sem veszik, ha csak nem néznek oda éppen.




//Ettől a körtől kezdve nincs reag sorrend. Aki kapja marja alapon megy, az írási határidő pedig a következő szombati nap éjféle. Sok szerencsét mindenkinek

Amennyire lehet, óvatos vagyok, úgy lebegek körbe a kis polipszerű gépezeten, jól megnézve minden részét. Közben viszont folyton arra gondolok, nem szabad hangosan megkérdeznem, jól van-e Ethan. Hallom a kérdését, és bár az adás már most torzul kicsit, szinte biztos vagyok benne, hogy gondterhelten csóválja a fejét, miközben a blablázást hallgatja az őrszemnek titulált valamiről. A robot látszólag nem reagál semmire, így kicsit bátrabban nézek be alá, vigyázva, hogy még véletlenül se érjek hozzá a karjaihoz. - Majdnem teljes töltöttségen van, de azt hiszem, alszik.- Nem látok kezelőpanelt, így a parancsnak megfelelően nem is bolygatom tovább, inkább elindulok a folyosón, és mint jó hátvéd, igyekszem figyelni mindenre, ami mögöttünk van. Nem történik ugyan semmi extra, ahogy átlebegünk egy másik folyosóra, de a robotfej, amit magunk mögött hagytunk, nem hagy nyugodni. Eddig nem tapasztaltam, hogy klausztrofóbiám lenne, de ez a szűk folyosó nagyon rossz érzéseket kelt bennem. Az egyetlen ajtó, ami az utunkba akad is zárva van. Nem valami szívderítő, de ahogy hallom, a másik csapat sem valami buliba csöppent. Akárhogy is, nem tetszik nekem ez az egész. Bármi is jön szembe, nincs fedezék, és nincs mozgástér sem. Ha építettek a siklóba belső védelmi rendszert, akkor annak most nagyon is könnyű dolga lenne.

Amikor a lámpáink fénye két újabb kuglifejűre vetül, az végképp beteszi a kaput. Valami szarság készül. A zsigereimben érzem, hogy így van. Elő is húzom a kis meggymagköpőt és kibiztosítom. szinte meztelennek érzem magam még így is, de a semminél ez is jobb. Engem nem fognak meglepni ezek a kis dögök. Szófosó tizedes már annál inkább sikerrel jár. Moor sikításától majdnem fejre állok, de mielőtt még megkérdezhetném, mi a jó francért akar kollektív halláskárosodást okozni nekünk már félúton, meglátom, ahogy az előttünk strázsáló két géparc aktiválódik. Tudom, hogy Petersonék is látják, de attól még muszáj benyögnöm: - Parancsnok, a robotok! - Célzásra emelem a fegyverem, de egy gyors félfordulattal még hátrapillantok. És ez a szerencsém, mert így még viszonylag idejében látom meg a mögöttünk settenkedőt. - Itt a harmadik is! - Fordulásból célzom be az egyik szenzorát, és tűzparancsra nem is várva sütöm el a pisztolyt egymás után háromszor is, minden alkalommal egy-egy újabb érzékelőt célba véve. Ha ez nem állítja meg, akkor nincs más hátra, megpróbálok elhajolni a minden irányból támadó karok elől, és a plafon felé nyújtózva kapaszkodom meg egy kiálló csőben, hogy alaposan fejbe rúgjam, ha elég közel merészkedik. Nem hiszem, hogy ezzel a focistákat megszégyenítő mozdulattal túl nagy kárt tudok benne tenni, de talán legalább annyi időt nyerek, hogy újra célba vegyem és további lövéseket adjak le rá. Csak a szemem sarkából látom, hogy az ajtó, ami mellett az előbb eljöttünk, most magától kinyílik. - Parancsnok! - feléjük fordulok, hogy lássam, megbirkóznak-e a másik kettővel, és ha kell, segítsek. - az oldalajtó kinyílt! - Jó lenne megnézni, mi van ott, és hogy visszavonulhatunk-e oda szükség esetén, de amíg legalább a hátba támadó szeméttel nem számolunk le, erre nem látok sok esélyt.

A hülyeségemre nem történik semmi, kivéve talán azt, hogy Pressi a test nélküli robot vagy droid fejet vizsgálja, majd tovább haladunk. Közben a másik csoportot is halljuk, ahogy ők is hallanak minket. Ravent hallgatva, valamire nagyon emlékeztet, és igen valamire, és nem valakire. Arany színű, és gyakran veri ki a hisztit, amitől unszimpi, s ha abban a világban lennék, és lenne fénykardom, már régen több mint hat millió darabra szeleteltem volna már mint azt a valamit. A vizsgálgatást követően, tovább haladunk, s egy másik folyóson, találunk még kettőt abból a droidból, s azoknak sincs teste. A másik csapat beszélgetését hallgatom, illetve a kapitány parancsait is. Ezzel egyidejűleg, a  test nélküli barátaink is aktiválják magukat, és a parancsnok, illetve felém indulnak. Gyorsa C-3PO ra gondolok, hogy mennyire idegesít, s ettől szét árad bennem az adrenalin, a fegyver ki biztosítom. A fegyver célra tartom, s valamiért, a szemnek titulált optikai lencséibe eresztem a tárat, már ha sikerül. Ha nem, tárat cserélek, és folytatom a lövést, előtte persze megint kibiztosítom.
- NA, MOST HISZTIZ NEKEM TE HÜLYE PROTOKOL DROID, ENGEM NEM ÉRDEKEL A TÖBB MINT HAT MILLIÓS NYELV TUDÁSOD!!! - Fakadok ki, ha már sikerült kiiktatnom a robotot, s szívem szerint még jól megis rugdosnám, ha lenne teste is, bár azt a lábam bánná meg.

Bár a kapitány nem foglalkozik a falon lévő jelöléssel, úgy tűnik nem csak neki tűnik fel. Lassan magyarázni kezd, miközben tovább halad előre, ügyelve minden további veszélyre.
-Nyugodjon meg vörös 1. Valószínűleg tényleg így volt. Ezeket a hajókat csapatszállítókból alakították át. A sorkatonák pedig mindig ott hagyták az ezred jelét ezeken. Nyilván nem volt idő mindet lejavítani kilövés előtt.
Aztán csak halad előre, és teszi a dolgát, nem engedve egy megfáradt sóhajnak, hogy kiszabaduljon. Zsigerből vágná rá legszívesebben, hogy igen, annyira élvezi ezt, hogy a feleségének is al-parancsnoknak kell szólítania csak...éppen ez a rang már nem stimmelne, kapitányként pedig kénytelen komolynak lennie. Az alvadt vérnek látszó valamire azért gyorsan rávágja:
-Negatív. Több mint száz éve nem járt itt ember. Később megvizsgáljuk, egyenlőre azonban haladjunk!


Hirtelen rémesen felgyorsulnak az események, mindenki számára. A rádióból érkező hangok sem éppen biztatóak, ám a megjelenő gépágyú pillanatnyilag borzasztóan aggasztóan fest. Pláne, amikor még tűzet is nyit.
Az első fegyverrel ellentétben ez Denisov közlegényt veszi célba, ijesztő gyorsasággal. Raven becsapódásának köszönhetően hátrébb sodródik, de ugyanakkor az sem kizárt, hogy épp Raven az, aki miatt nem tud rendesen fedezékbe húzódni, mielőtt a lövedékek belé csapódnának. A fegyver torkolattüze világítja be az egész folyosót, lövedékei pedig úgy hatolnak át a közlegény páncélján, mintha az valami olcsó farsangi jelmez lenne. Mire sikerül a fal mögé húzódnia, a vállpáncélja megsemmisül. Fémszilánkok cikáznak a levegőben, és élénk vörös pöttyök repülnek szanaszéjjel. Égető érzés hasít a karjába, ahol a lövedékek súrolták, és bár vészesnek tűnik a sebe, tudja még használni mindkét karját. Az űrruha tervezésének hála egy ilyen sérülés még nem jelenti azt, hogy perceken belül megfullad, ám nem sokon múlott, hogy nem veszítette el a karját.


Nem sokkal távolabb, és mégis, szinte a világ másik felén sem sokkal rózsásabb a helyzet. A droidok szikrázva tűrik, ahogy vörös szenzoraikba egyenként csapódnak a katonák töltényei. Minden találat után irányt változtatnak, bár azt nem tudni azért, mert a sérülés miatt elvesztik az egyensúlyuk, vagy azért, mert a támadások elől próbálnak kitérni. Sokat nem segít rajtuk persze, mert jóformán minden golyó eltalálja őket, ők derekasan törnek előre.
Jaina ellensége éri el először a célpontját, és csápját ostorként használva üti ki a kadét kezéből a pisztolyt. Nem sok híja van, hogy a következő támadásával Darklighter kadét sisakját átszúrva végezzen vele, de ebben a pillanatban Freya célpontot vált, és a rá támadó gép helyett utolsó két töltényét ebbe a robotba lövi. Ezzel megmenti a lányt, és végleg tönkreteszi a polipot, ám a saját kárára: az ő támadója sikeresen eléri, és több csápjával is lesújt Freya ruhájára, összetörve minden lámpáját. A folyosó azon része sötétségbe borul, és Mira Jaina újra arra világít, az oldalsó ajtó bezárult, a parancsnok pedig eltűnt a másik támadóval együtt.

Pressia bokájára csavarodik két csáp, és kis híján kitépi a lábát a gép, mielőtt sikerülne leszámolnia vele a magasból. Mikor kialszik az utolsó szenzor fénye is, a csápok szorítása elernyed, és lehullanak a nő lábáról, szabadon engedve Hicks közlegényt, hogy tényleg a társai segítségére siessen. Azonban nem lát már mást, mint Jaina-t, egy szétlőtt őrszemet, és két lőfegyvert a padlón...már persze, ha megkeresik őket.

Ez idő alatt Ethan aggódva sandít az osztaga felé. A kettő akit lát él még, de a másik három. ezernyi kép pereg le a fejében, hogy vajon mi történhet ott, pláne, ha a folyosón is van egy ilyen fegyver, és még kitérni sem tudnak előre abban a hosszú egyenes szakaszban. Aggodalmában már éppen megkérdezné, hogy hogy vannak,a mikor meghallja Jaina csatakiáltását.
-...
Aztán észreveszi a felé közeledő újabb őrszemet, és bele ereszti a tárát. Félre áll a totálkáros masina elől, amit csak a lendület visz tovább, a löveg ajtaja elé, erre azonban nem nyit tűzet a védelmi rendszer. Mintha észre sem venné a droidot az ágyú.
-Arany vezér! Arany vezér, jelentkezz!
Vár pár másodpercet, és megismétli. amikor erre sem kap választ, valamivel hangosabban szól a mikrofonba:
-Arany egy?! Jelentést.
Bármilyen válasz esetén vesz egy mély levegőt, hátát a falnak dönti. A másik osztagnak kell egy tiszt. Legalább egy tizedes. Pláne most, hogy ki tudja, mi történt Freya-val.
-Harctéri előléptetésben részesítem. Vegye át a parancsnokságot az osztag felett, és találják meg a parancsnokot.
Ez után a sajátjai felé fordul, elsősorban Niko felé. Fel kell kapcsolniuk a villanyt, és a gravitációt, mielőtt ezek a csápos rémek levadásznak mindenkit egyesével.
-Be kell vennünk ezt a szobát. Javaslat?

Nem kell túlságosan figyelnem arra, hogy ne essek ki a csapatjátékos szerepemből, hiszen mindig is annak tartottam magamat, eltekintve a legutóbbi Jola-n kívüli felderítéstől. Teszem a dolgom, segítek, ahol kell, de a számat nem jártatom, spórolok a levegővel és az energiával, meg egyébként is, van itt valaki, aki helyettem is beszél, kérdez, sőt még hangosan is gondolkozik, ha kell. Rám ebből a tekintetből nincs is szükség, ahogy elnézem, éppen eléggé lefoglalja a Kapitány fülét és szemét a Tizedes ténykedése, ezért kérdéseket sem teszek fel, inkább magamba mélyülve gondolkozok az előttünk álló, megoldásra váró problémán.
Mondhatni jól haladunk, vagy, ha úgy tetszik, lebegünk első állomásunk, a Reaktor szoba irányába, és ha eltekintünk a menet közben felmerülő több kérdést is felvető szennyeződésektől, azt lehet mondani a kezdeti izgalmak után, talán egy kicsit kezd megnyugodni a helyzet.
Na igen, tart ez az állapot egészen addig, amíg a plafonból egy fegyver csövével nem nézünk farkasszemet, mely nem tétovázik sokáig, tüzet is nyit ránk. Pontosabban Raven-t szemeli ki magának, de szerencséjére olcsón megússza a találkozást. Épphogy abbamarad a lövéssorozat, már el is vethető, hogy egyszerű és legfőképp nyugodt küldetés lesz ez a mostani. Szólni sincs idő, mire előkerül az előbbitől egy sokkal komolyabb tűzerővel bíró mordály és nem kímélve minket próbára teszi reflexeinket ebben a csodálatos űröltözékben.
Mondhatnám, hogy az utóbbi időben egész jól elsajátítottam ebben a hacukában a mozgást, de arra nem igazán készültem fel, hogy egy tizedessel a nyakamban is gyakoroljak, miközben egy gépágyú célkeresztjében evickélek valahol az űrben, fedezék után kutatva. A fegyver túl gyors, én pedig, pontosabban mi pedig túl lassúak vagyunk ahhoz, hogy időben fedezékbe vonuljunk. Nagyjából kikövetkeztethető, hogy ezután mi történik, a vadász megsebez, és bár semmit nem érzek az egészből, azért azt érzékelem, hogy eltalált és vérzek is valamelyest.
- Fedezékbe Tizedes! – két kézzel nyúlok a rám csimpaszkodott lány után és egy határozott mozdulattal le is fejtem magamról ujjait, majd egy félfordulat után megindítom az oltalmat nyújtó fal mögé, hogy utána én magam is visszavonulót tudjak fújni.
- Jól vagyok Kapitány, a vállpáncélnak annyi, de Moor Tizedes és én is egyben vagyunk. A sérüléssel ne törődjön, minden rendben van! – jelentek egy szusszanásnyi idő és egy másodpercnyi sérülésfelmérést követően
- Nincsen semmi bajom Tizedes, higgye el, jól vagyok! – felelem a teljes kétségbeesés felé sodródó felettesemnek, hallja az én számból ismét, hogy a kialakult helyzethez és ahhoz képest, ami történhetett volna, minden a legnagyobb rendben van.
- Emlékszik esetleg arra Kapitány, hogy van-e szervizjárat a folyosóról a Reaktor szobába, amelyen keresztül bejuthatunk? Szellőző esetleg? – pillantok a plafonra, de ennyi erővel akár a lábunk alatt is húzódhat egy keskeny járat, ahol bejuthatunk.