*Ó, hát gondolhattam volna, hogy csípőből rávágja a vele való vacsorázás veszélyeit. Nem ő lenne ha nem. Az, hogy egyből ez jutott eszébe, ad némi rálátást a kedvenc terveire, a munka másokkal való elvégzésén kívül.* -A mérgezés olyan női dolog, másrészt, ne aggódjon, megoldom. *Fintorgok egy sort a „női dolognál” mintha lekicsinyleném az egészet, persze azt is tudom, hogy Jenkinst nem nagyon érdekli, ha nőinek ható tettel kellene eltennie valakit láb alól. Ha csak a tényeket nézzük, előttem áll a Fekete Pirula feltalálója. *-Másrészt meg nincs oka engem megmérgezni, legalábbis nem adtam rá okot. Nem jelentek veszélyt, kicsi pont vagyok én ahhoz. Nekem az ellenségem, de én nem vagyok az magának. Nem nőttem olyan nagyra. S különben is, akkor ki szórakoztatná legközelebb ha beragad egy liftbe? *Szerintem elég jogos felvetések…de azért megjegyzem, hogy lehetőség szerint ne egyek abból aminek a felszolgálásához egy kicsi köze is van Jenkinsnek. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy néhány témát, vagy azok megválaszolását kerüli, mintha nem is hallotta volna, vagy más nagyobb prioritást élvezne. Nem tudom meg, hogy milyenek a kosztümös filmek, én nem néztem olyanokat, a jelentésükről sincs tudomásom…még. De az tuti, hogy ezek után rá fogok keresni az archívumban, már csak azért is, hogy tudjam, miért nem akarja Jenkins, hogy nekem is tudomásom legyen róla. Az örökös tanácsosi engedély már egészen más, úgy látszik az jobban beindítja a fantáziáját, mert arra választ kapok természetesen nemlegeset. Hát mi mást? Megjátszom a csalódottat, ajakbiggyesztés, szomorú szemek, meg minden ami jár hozzá.* -Óóó, ne izéljen már! Mondom, hogy nem árulom el senkinek, ennek okán nem is hívnék meg senkit, ezen a téren önző vagyok, komolyan. Egy film….több jelentésért? Nem korrekt ajánlat, de legalább tudom, hogy imádja a jelentéseimet. * Végére elmosolyodom. Hogy gúnyos-e? Nem is tudom…hja, talán csak annyira mint az ő mosolya. Az egymás verbális csipkedése tovább folytatódik, azt hiszem még élvezem is, hogy megmozgatja az agyamat. Kevesen mondhatják el ezt magukról, de komolyan, ha Jenkins nem hivatalos, akkor az első ötben benne van. Vajon kitől örökölhette? Biztos nem az apjától. *-Hazatámogatna? Ez annyira cuki, tényleg! *Szinte…mondom szinte ellágyulok, talán ez hozza ki belőlem a prüttyögők meséjét. Ja! Nem. Csak muszáj valamiről beszélnem, mert utálom a csendet. És mert a sok beszédnek sok az alja és remekül el lehet vele kerülni a nem kívánt válaszadást. Jenkinsnél azonban sosem lehet tudni, ha valamire választ akar, akkor azt meg is szerzi, így vagy úgy…és én nem szeretném az „úgy”-at. A látszat ellenére azért tartok tőle, vagy nem is tőle, inkább a hatalmától…a jelenlegi hatalmától és mert már ismerem annyira, hogy tudjam, ha mások megszívatásáról van szó, igen kreatív. Persze a szuicid hajlamaim miatt simán megfenyegetem amikor elkéri a bicskámat, későn kapcsolok, hogy ezzel ha nem is nagyot, de mindenképpen fegyvert adtam a kezébe magam ellen. *-Francokat! *Bököm oda neki egy vicsorgós vigyorral, utóbbi nem őszinte….a fogcsikorgatós rész igen. Magamat is elszórakoztatom a McGrowerről szóló viccel, hogy amíg beszélek, ne kelljen lélegzetvisszafojtva néznem mit művel apám ajándékával, és mikor végzett, igyekszem visszaszerezni. Ami nem olyan könnyű, mert ha Jenkins egyszer fegyvert kap a kezébe, attól nem akar megválni. Viszont a viccet értékeli…végre látok rajta egy őszinte mosolyt, igaz eléggé kárörvendő de pont azért őszinte. Róla is vannak viccek, de azokat inkább McG-nek mondom el, ha lesz lehetőségem, bár kétlem, hogy vele olyan jól el lehet beszélgetni, mint Jenkisszel. S megint a szuicid hajlamaim törnek fel belőlem amikor arra gondolok, hogy McGrower tanácsos vajon mennyire bírja agyvérzés nélkül átvészelni ha Jenkinshez hasonlóan megfenyegetem? Idáig jutok a merengéseim útvesztőjében, amikor rám kerül a sor a hüledezésben, én viszont látványosabban teszem mint Jenkins, eltátom a számat és tócsányira kerekítem a szemeimet. Viccet hallok, Jenkinstől, Jenkisről. Mire a végére ér, felmerül bennem a gyanú, hogy a hűtőszekrényesen kívül a többi mind igaz. Az utolsó mindenképp. Az elsőről is van sejtésem, hogy a valóság lett átültetve a viccbe. Talán maga Jenkins kezdte el terjeszteni. *-Anyám! Most nagyot nőtt a szememben. Önirónia! Hát brávó! Az utolsó volt a legjobb. Hogy én kifogynék a társalgási témákból. Ezt megjegyzem. *A kuncogás nem marad el, sem utólag, sem közben, az ajtónyitást azért megtapsolom. „taps, taps, taps” S már lépnék a sikítást tagadó mondatom után a bicskámért, feltételezem, hogy már nem lesz rá szüksége, akkor viszont farkasszemet kell néznem a fegyverével. Hátrálok egy lépést, ha korábban tócsányi volt mindkét szemem, akkor most inkább egy tűzhányó kráteréhez hasonlítanám…ha látnám. Mindkét kezem felemelem, de még hitetlenkedni sincs időm arról, hogy megteszi, amikor MEGTESZI! Két kezemet a fülemre szorítva tör fel belőlem a sikoltás.* -VÍÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁVÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! *Hosszan, hangszál- és dobhártya-rezegtetőn. *-TEGYE MÁR EL AZT A SZART! *Visítom továbbra is fejhangon, s ahogy a pisztolydörrenést, úgy a sikításomat is felerősítik a lift falai. Ha ezt élvezi – a veszélyes vigyorból sejtve – legyen neki jó napja. Én mondjuk nem élvezem annyira, hogy egy pisztoly csöve pislog rám, cseppet sem ártatlan szűziességgel. Valószínűleg a Volentis legfelső emeletén, vagy a kilátóteraszon is meghallották a hangom, a dörrenésről már nem is beszélve. Végül, mikor képes vagyok befejezni a sikítást és nem érkezik több lövés, felnézek rá….”maga normális?” tekintettel, de nem vagyok annyira hülye, hogy hangosan ki is mondjam. Kimondok mást.* -Hogy én hogy utálom most magát tanácsos!
Majdnem elmosolyodom azon az érven, hogy a mérgezés női dolog. Hát jókor szól, hogy itt csak férfiasan lehet gyilkolászni! Egy élet műve ment tönkre! Csak szeretné... - Ez esetben mondja el, én miképp és mikor lettem az ellensége? - Kérdezek rá inkább erre, minthogy feleljek a kérdésre, ami gondolom amúgy is költői volt. Hiszen nem szerepel új hobbimként a liftben ragadás rendszeresítése, bár mi tagadás, mostanság rám jár a rúd: előbb a merénylet, most a lift. Remélem, nem lesz semmi harmadik. De ha mégis bent ragadnék egy liftben, legalább lenne időm a saját gondolataimra, mert Moor tizedes mellett erre esély sincs. Azon túl, hogy nem értem, a férje miért nem kért még hosszú magányos küldetéseket magának, azt el kell ismernem, hogy Moor tizedes tud szórakoztató társaság lenni. Legalábbis amikor jobb kedvem van, kifejezetten szórakoztató minden gesztusa és szóhasználata. - Nem szoktam "izélni". És korrekt ajánlat, mert egy film tovább tart, mint az Ön jelentése. - Mosolygok vissza azzal a félgúnnyal, amivel már jó ideje illetjük egymást itt meghitt bezártságunkban. És még le is leszek cukizva. - Ki nem hagynám, hogy a segítségemre szoruljon! - Valószínűleg ezzel jó eséllyel törlöm a cuki jelzőt, mert kellően kárörvendő és elégedett lennék, ha Moor tizedes egyszer tényleg a segítségemre szorulna. Lehet elő kellene idéznem egy ilyen helyzetet, még ha nem is hazatámogatósat, de valamit, amit ne tudjon megoldani nélkülem. Ezt a gondolatot elteszem későbbre, mikor nem zsong a fejem mindenféle prüttyögő jószág meséjétől és rendesen végig tudom gondolni egy jó tervet kieszelve. Bár voltaképpen az se baj, ha átlátszó, mert úgyis csak a végeredmény számít. Szerencsére a prüttyögő pamacsokat hátrahagyjuk és a bicskára terelődik a szó, a vicsor pedig jelzi nekem, hogy talált-süllyedt, megvan a tizedes egyik gyenge pontja. Haladunk! Egészen szürreális, hogy ezek után viccek mesélésébe kezdünk, még én is, saját magamról, ami meglepően nagy sikert arat. A végén még kiderül, hogy tényleg nem hallotta ezeket még Moor tizedes? - Köszönöm! - Mosolyodom el a kuncogásánál és még tapsot is kapok, bár elég ironikusat és inkább az ajtónyitásra kapom. A bicskát természetesen nem adom még vissza, kell a későbbi terveimhez, ha nem válna be a mostani. De úgy tűnik, az én pisztolyom is elégségesen hatásos. Nem fogom elfelejteni a tizedes mostani arcát, de azt hiszem a fülcsengésemet sem, amit nem is az én fegyverem lövése okoz, hanem a tizedes sikítása. Még egyik szememet is lehunyva összeszorítom és fordítom el picit a fejemet a hang irányából, ha ez lehetséges lenne a kis liftben, ami mintha visszhangozná is ezt a sikítást és körbeölelne minket, de közben mintha röviden nevetnék is. Esküszöm, amikor háború lesz, a tizedest bevetjük biológiai fegyverként! Az biztos, hogy a pisztolylövést is meghallhatták odakint, de a sikítást még szerintem lent a Telepen is. Nagy kárörvendő és veszélyes vigyorral nézek rá, mikor kifejezi rajongását irántam. Ez végre egy őszinte megnyilvánulás volt felőle irányomban. - Na ugye tizedes, hogy tud sikítani! Öt perc múlva megismételjük, hogy ha a keresésünkre indultak, ne tévesszék el az irányt! De igazán örülök, hogy nem kellett a másik két tervemet bevetnem a cél érdekében, remélem, ezután sem kell. - Mondom neki, és közben ezzel le is teszteltem, hogy a hallásom még rendben van mindkét oldalon. Találjanak ránk hamar, mert sok ilyen sikítást nem biztos, hogy kibírok. De azon se lepődnék meg, ha a lift hasadna szét tőle. - Addig is míg várunk, próbálja megoldani, hogy ne kelljen így tartani az ajtókat. Még a végén mellélövök. - Bájosnak aligha nevezhető mosollyal noszogatom ismét a panel irányába a tizedest. A bicskát továbbra sem nyújtom vissza, hiszen az liftajtót kitámasztó kezemben van, a másikban meg ott a fegyver, amit még mindig nem tettem el. - Esetleg még egy viccet mesélhetne! Kicsit feszültnek tűnik.
*Szavaimmal ellentétben, nem szeretnék még egyszer Jenkins tanácsossal egy liftben ragadni, bár most jelenleg elég szórakoztató, nála soha nem lehet tudni. Pláne ha azután történik a ragadás, hogy rájött egy stiklimre. Költőinek szánt kérdésem költői marad válasz nélkül, viszont én kapok egy újabb kérdést…levegőt veszek, s merengek vagy öt szívdobbanásnyi ideig, míg meggondolom, hogy válaszoljak-e. Aztán arra következtetésre jutok, hogy ha eddig nem akarta kitekerni a nyakam, már nem is fogja. Legalábbis ma nem. Mosolyogva emelem fel az egyik kezem és a felsorolás szerint nyújtom ki sorban az ujjaimat, kezdve a hüvelykkel.* -Nos lássuk csak, 1. Amikor Tanácsos lett, 2. Amikor feltalálta a Fekete Pirulát, 3. Amikor két hetes testsanyargatásra küldött, 4. Amikor száraz és cseppet sem szórakoztató jelentésírásra ítélt…a többin feltételezem még dolgozni fog a jövőben. *Ezek után már kész pofátlanság szívességet kérni tőle, de megteszem. Úgysem teljesíti, már csak azért sem, vagy mert éppen akkor lesz rossz kedve, esetleg…amilyen formám van pont akkor akarják megmerényelni. De persze a válaszára képes vagyok rákontrázni.* -A jelentés megírása tovább tart mint egy film. *Leutánzom a félgúnyos mosolyát. Ez most már menetrendszerű lesz kettőnk között és kockáztatok; hagyom kifejlődni a fejemben azt a gondolatot, hogy Jenkins tanácsos roppant jó fej ha nem a királyi lakosztályában van és nem tanácsosként gondolkodik, hanem pusztán csak ember. Vajon lázadó lett volna belőle ha nincs mögötte a tanácsos apuci és kénytelen ő is fejet hajtani a hatalom előtt? Vagy sorra kinyírta volna a tanácsosokat? Amikor lecukizom, komolyan veszi, pedig irónia volt a javából, de azt el tudom képzelni róla, hogy valóban vágyik egy olyan helyzetre, amit csak az ő segítségével tudnék megoldani. Nagyon remélem, hogy nem lesz olyan…de ha mégis, már most azon agyalok, hogyan tudnám a javamra fordítani anélkül, hogy ő rájönne. A hümmögés az egyetlen válasz amit adni tudok, abban pedig minden benne van a „csak szeretnéd” –től a „ne is reménykedj”-en át egészen a „visszasírod még azt, hogy ne kelljen”-ig. Némi prüttyögő kitérő után eljutunk a viccek meséléséig, ami kifejezetten meglep, mert Jenkins tanácsos tud magáról is, bár nem azokat mondja el, melyeket én hallottam és amiből talán McGrower tan ácsosnak szívesebben szemezgetnék. A gond csak az, hogy közben akaratlanul is elárulok a kevés gyengeségeim közül egyet. Apám bicskája és annak eszmei értéke azonban csak akkor hatalmas, ha a megfelelő ellenértéket kapom…egyébként lemondok róla ha az alku tárgya nem elégséges. De ezt persze nem kell tudnia Jenkinsnek…viszont szeretném visszakapni, s ha már olyan ügyesen kinyitotta az ajtót, hogy még tapsot is érdemel, elvárom, hogy visszaszolgáltassa. Sajna azonban egészen mást szolgáltat, ami nem meglepő módon sikítást eredményez tőlem. Kár, hogy nem látom közben az arcát, mert a saját szemeimet becsukom, a tudatommal már csak azt a kísértetiesen veszélyes vigyort érem el. *-Mi volt a másik két terve? *Érdekel, hogy jobb vagy rosszabb rám nézve mint egy fülemet majdnem súroló golyó. Ha nem lenne nála a pisztoly, egészen kiszolgáltatott helyzetben lenne, hiszen odaszorult az ajtó két szárnya közé, ha elengedi, becsukódik. Ám rendületlenül tartja…és noszogat. Megint. *-Még a végén elfárad. *Bököm oda neki egy szemöldökrándítással. Annyira szívesen megnézném….*-Nem vagyok feszült, teljesen laza vagyok. *Kap még egy bájos mosolyt tőlem, majd a panelhez lépek, és a maradék vezetéket nemes egyszerűséggel kitépem a helyéből. Az ajtókból elillan az ellenállás és ha Jenkins továbbra is nekik feszül….akkor törvényszerű, hogy valamelyik irányba elbillen. Közben én is elugrom, nehogy eltaláljon ha véletlenül elsülne a kezében a fegyver.* -Még van 4 perc, 30 másodperce. Addig megpróbálja a külső ajtót is?
Látom, hogy kivár egy kicsit, míg válaszol nekem. Nem hiszem, hogy a gondolatait kell összegyűjtenie, inkább azt döntheti el most Moor tizedes, válaszoljon-e vagy sem, vagy hogyan mentse ki magát, hogy igazából mégsem gondol az ellenségének. Nem, nincs kétségem afelől, hogy az ellenségének gondol, bármit is mondana, és nem igazán zavar a dolog. De az más kérdés, ki is meri-e újra mondani és megindokolni. Lám, van vér a pucájában! Az első ponton már el kell mosolyodnom, a másik háromban meg biztos voltam. Csak ennyi? Tényleg dolgoznom kell még rajta... - Micsoda előítéletesség rögtön az elején! És mint általában az előítéletek megváltoztathatatlanok jóformán, úgyhogy inkább majd igyekszem, hogy összejöjjön egy top tízes lista. Ötös pontnak fel is írhatja rögtön: nem adtam filmekre engedélyt! - Válaszolom meg egyben a következő kérdését is, mert vagyok olyan gonosz, hogy nem hat meg, mennyire sokáig tart egy jelentést megírnia. A fele amúgy is grafikon meg képek, a többiben meg sokszor csak az adatokat kell kicserélnie, a szövegezés nagyon nem tér el, hacsak nem bukkant rá éppen valami furcsa kőzetre, űrgödörre. Hümmögésére és pillantására én csak mosolygok, afféle "ó igen, nagyon is szeretném" meg "majd meglátod" mosollyal. Én mindig elérem, amit akarok. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy. Türelmes vagyok, hogy kivárjam. - Ha most elmondanám a másik két tervemet, nem volnának elég hatásosak, mikor bevetem őket. Megtartom meglepetésnek, ha esetleg újra sikítás-gondjai támadnának! De higgye el, a másik kettő rosszabb! - A fantáziájára hagyom, hogy mit képzel e kettő rejtélyes terv mögé, de abban biztos lehet, hogy azt komolyan mondtam, hogy a füle mellett elzúgó golyó volt a legbarátibb ötletem a sikítás előidézésére. - Minden ellenségéért így aggódik? - Kérdezek vissza, mikor az erőnlétemmel humorizál. Pedig még tudom tartani az ajtót, csak nem éppen kényelmes így, és szabad kezem sincs a bicskát visszaadni, nem mintha szándékomban állna. Egyelőre biztos nem. Az viszont őszintén meglep, hogy további kis babrálás helyett a panelből nemes egyszerűséggel kitép egy maroknyi vékony kábelt. Szerintem a hajamat képzelte a helyére, vagy a nem létező szívemet, mindenesetre a hatás nem marad el, mert alighogy feljebb mozdul a szemöldököm a vezeték-rongálásra, az eddig támasztott ajtó hirtelen abbahagyja a kifejtett nyomást, én viszont nem. Ennek következtében hátra esem, háttal-derékkal neki az ajtófélnek, ami jóval hátrébb került. Szám széle finoman rándul a fájdalomra, és bizonyára a tizedes megelégedésére. Arra ügyelek, hogy a pisztolyt ezalatt ne tartsam úgy, hogy bármelyikünkre is mutasson, mert ha véletlenül meghúznám a ravaszt, annak nem volna szép vége. Pedig nagy a kísértés... A bicskára már így nem tudok ügyelni, az kiesik a másik kezemből, leesik a földre, és bár ettől nem lett semmi baja, pörögve csúszik a liftajtónyílás széléhez, hogy roppant kényes egyensúlyban billegve álljon meg ott. Annyi rés van ott, amin le tudna esni, vagy legalább jól beszorulni. - Az lesz a büntetőfeladata majd, hogy wellness előtt a vezetékeket megjavítja. Tartson bármeddig is. - Villan a szemem rá úgy, ami már emlékeztetheti az irodámban zajló beszélgetés során látottra, közben visszanyerem az egyensúlyomat. Elesni nem estem el szerencsére, bár Moor tizedes biztos élvezte volna. Mindenesetre még humoromnál vagyok, mert nem wellness helyettre tettem neki a lift-javítási feladatot. Vonásaim és pillantásom gyorsan rendeződik, visszatér a korábbihoz, mikor azon voltunk, ki tud hamarabb a másik agyára menni. Kiélezett küzdelem folyik itt. - Önnek van 4 perc 30 másodperce, hogy pontosítsunk, tizedes. - A fegyvert mindenesetre leengedve hagyom, nem fogom további percekig ráfogni, amíg nincs itt az idő egy újabb kis ösztönzésre. A bicskával most nem törődök, gondolom eddigre már úgyis odaugrott érte. Jobban teszi, mert a külső ajtót nézem meg én is közelebb lépve az ajtónyíláshoz, tán ezzel még le is rúgnám azt a bicskát, vagy nagyon közel lenne a lábam hozzá. Viszont nem úgy álltunk meg, hogy pont egy emeletnél, hanem kettő között, így a külső ajtónak csak az alsó negyedét, talán ha harmadát látjuk a mi liftajtónk felső részénél. Esélytelen, hogy azt szét tudjuk feszíteni és megtartsuk addig, míg ki is mászunk rajta. - A hátralévő 4 percben mondja el Moor tizedes, miért éppen planetológiával foglalkozik? - Úgy is beszélni fog Raven, legalább akkor olyanról beszéljen, ami érdekel. Közben a fegyveremet biztosítom, míg nem lesz szükség rá, és annak a markolatát használom fel arra, hogy hangosabban kopogtatni kezdjek a külső ajtón, remélvén, csak van valaki odakinn és meghallja.
*Nem is tévedek felőle, Jenkins tanácsos szorgalmas, máris elkezd dolgozni az ellenség listán. Szavak helyett csak a kezemet mutatom fel az öt ujjammal jelezve, hogy meg van az ötödik pont is. Hogy vakulnál meg mikor a következő jelentésemet olvasod, amit nem is kértél, de már csak azért is mert rólam van szó, belenézel. Nincs kétségem afelől, hogy szemmel tart azóta, hogy nála jártam és gazdagabb lettem pár feladattal, azt is sejtem, hogy mit sejt rólam. Félig igaza is van. Lázadok a rendszer ellen, de nem vagyok lázadó. A magam szabályai szerint járok el és bár azok is nagy bűnök lennének a Consilium árgus szemeiben, nem ölök meg senkit és nem teszek kárt semmiben. Legfeljebb a Tanácsosok köreit zavarom meg. Az meg eléggé szórakoztató. Ahogy a „ki tud többet mondani mimikával” való néma arcjáték is. Szerintem egálban vagyunk és akkor igen előzékeny voltam. Nem tudom elképzelni mi történhet velem amiből csak és kizárólag Jenkins húzhat ki, de ha már meg lett említve, nem árt erre felkészülni. Bár eddig nem valószínű, hogy sikerült megszerettetnem magam vele, azon leszek, hogy legalább egy pici motivációja legyen amikor mégis a lehetetlen kategóriába tartozó „szükségem van rá” helyzete állna fenn. Az viszont elgondolkodtat, hogy szerinte nekem mi lehet rosszabb annál, hogy golyót repít a fülembe. Pláne, hogy mit tudna tenni a két ajtó közé szorulva, teli kezekkel, mert ugye az egyikben a bicskám van, a másikban a pisztoly, ami a rosszabb tervei között nem szerepel. *-Higgye el, látva az arcát, tutira menni fog a sikítás legközelebb is. Már azért megéri. *Bár nem láttam belőle sokat, de roppant nagy a képzelőerőm, és nem kell mindent tudnia. *-Az életemért aggódom, mert ha elfárad, nem tud pontosan célozni és nem a fülem mellett megy el a golyó, hanem bele…jó esetben. Rosszban pedig a fejembe. Fiatal vagyok még a halálhoz, másrészt pótolhatatlan minden tekintetben. *Kíváncsi vagyok, hogy az istenkomplexusa hogyan néz szembe ezzel a kijelentéssel. Én viszont előre iszom a medve bőrére, bármit is jelentsen ez a múltbéli kifejezés, amit egyszer véletlenül csipegettem fel egy filmből….Ó! Pssszt! A kitépett vezetékekről nem a haja jut eszembe, hanem az, ahogyan majd hanyatt esik, vagy legalább egy kicsit megtántorodik. Széles vigyorral az arcomon kísérem a tanácsos minden esetlen mozdulatát, amin még az elegáns ruha sem segít – megjegyzem ettől az akciómtól nem fog jobban szeretni – ám amikor a bicskám kiesik a kezéből és a padlón koppan, a mosoly lefagy az arcomról. Oké: Egy-egy. Ellököm magam a falipaneltől, szép ívű ugrással ajándékozom meg Jenkinst, benyúlással érek célt és bicskát….majd vetek rá az övénél sokkal csúnyább és vészt jóslóbb pillantást. Elmémben számtalan, szebbnél szebb gondolat követi egymást a halálnemeket illetően, mielőtt azonban a gyakorlati megvalósításon kezdenék el merengeni, kapok némi előnyt Jenkinstől. Ő persze nem tudja, honnan is tudhatná, hogy mekkora lehetőséget adott ahhoz, hogy összerakva a falipanelt, lekódoljam a belépőjét a tiltott szintre. Nem is engedem, hogy az örömöm az arcomra üljön. A büntetőfeladatra elkeseredett arcot vágok, némi dühvel fűszerezve, hogy valóságosabbnak tűnjön.* -Maga aztán tudja mi kell a nőnek! Egyem a máját! *Csak, hogy érezze a törődést. Felállok, leporolom a ruhámat és kihúzom magam, hogy feledtessem az iménti nem túl előnyös pozíciómat. Kicsit viccesen még a melleimet is megigazítom, majd a bicskát felmutatva pontosítok én is.* -Önnek van 4 perce, hogy megfelelő füldugóról gondoskodjon. *Nehogy már az övé legyen az utolsó szó. Azt nagyon nem bírom, mellesleg elég volt egyszer átadni neki ezt a lehetőséget. Az is biztos, hogy azt a pár percet nem csendben töltjük el, már csak azért is, mert én itt vagyok, ráadásul beszélnem kell. *-Maga miért éppen az Alvókkal? Hibernációval? És a többi. Egyébként azért, mert egy hajón születtem és az életemet az űrben töltöttem és töltöm most is nagyrészt. Sötétség, csillagok, archívum. Tudja hogy van ez? Mindig aziránt érdeklődik az ember, amit nem érhet el. A planetológia igazából akkor érte el a legnagyobb jelentőségét, amikor az ember képes volt az űrutazásra és több bolygót is felfedezett. Kissé átalakult a tudományág, kiegészült mással. Egyszer, majd ha jobb kedve lesz, vagy teszem azt füvet szív, vagy valamilyen sikere miatt rózsaszín felhőkön csücsül, megmutatná nekem az Alvókat? Úgy értem nem a szép nagy…*Kacsintás, hatásszünet.* …kivetítőjén, hanem testközelből. Az a sok kapszula…olyan…fantasztikus. Neeem, nem arra gondoltam, hogy engem is…*Vigyorogva megfenyegetem az ujjammal, le sem tudná tagadni, hogy nem gondolt rá egyetlen röpke pillanatra.* -Szokott ott sétálni? Mesélhetne nekem az egész mechanizmusáról. Érdekel, de tényleg. Főleg az ébredés utáni mellékhatások. Tudta, hogy az álmatlanság is benne van? Mintha a test válaszolna a sokévnyi alvásra. Letelt már a négy perc? Mehet? *Még azért megvárom a válaszát, ami valószínűleg nemleges lesz, mi más? Aztán ha addig nem jött senki értünk, sikítok.* -SEGÍÍÍÍÍÍTSÉÉÉÉÉÉG! JENKINS TANÁCSOS SZÍÍÍÍÍÍÍVROOOOOHAAAAAMOT KAPOTT! *Bocsánatkérő mosollyal nézek rá, kifújva a még maradék levegőt…mert maradt ám. Csípőre teszem a kezeimet, hangosan gondolkodom. *-Lehet, hogy ezt még sem kellett volna? Talán itt hagynak minket és inkább elmennek a bárba vedelni, ünnepelni. Nézze a jó oldalát. Az utolsó perceit, egy igen kiváló és szórakoztató, dekoratív nő társaságában töltheti el és a szellemi pallérozás sem marad el…bár annak akkor már úgy is mindegy lesz. Viszont nevetve halunk meg.
Moor jól sejti, szemmel tartom őt és ehhez nemcsak a saját két szememet használom. Bár Scargo-ra kellene koppintanom, mert lassan többet tudok meg Moor tizedesről e röpke fél-egy órában, mióta itt vagyunk a liftben, mint ő, aki együtt szolgál és utazik vele az Arkanon. A legközelebbi Ocanon végzett terepmunkájához lehet Scargo-t jelölöm majd ki, hogy vigyázzon a tizedesre, és nem fog érdekelni, ez mennyire való egy első tiszthez. Ideje, hogy valami konkrét hasznot is lássak belőle. - Örömömre szolgál, hogy múzsája lehetek. - Kap hozzá egy gunyoros mosolyt. - Megnyugodtam, hogy nincs ennyire jó szíve. És a pótolhatatlanság... - Húzom el a számat és ingatom kicsit a fejemet, mint aki végiggondolja ezt, és láthatóan igazat is adna, meg nem is. - Az igaz, hogy legalább öt Alvó-t fel kellene ébreszteni, hogy ennyi csacsogást pótolni tudjak. - Közlöm vele az eredményt, miszerint ezt leszámítva minden tekintetben pótolhatónak tartom őt. Nagyjából még igaz is, de lehet számíthatok most egy védőbeszédre - amiben azt is bebizonyítja, hogy inkább tíz Alvó-ra lenne szükség -, de lehet azzal fejezi ki nem tetszését a lesújtó véleményemről, hogy kitépi azt az adag vezetéket, aminek következtében majdnem hanyatt esem. Már majdnem meglepődnék, mikor ellöki magát a falipaneltől, de szerencsére kiderül, hogy nem engem kapna el, hanem azt a vackot veszi fel a földről, amit az apjától kapott. Hm, bevált volna a második tervem, ahogy azt a csúnya nézést elnézem. Lám, ilyent is tud a tizedes? Ezután már azzal foglalkozom, hogy dörömböljek a külső ajtón, vajmi kevés sikerrel, pedig elég lelkesen ütlegelem. Most komolyan, mindenki eltűnt arról az emeletről? Egy lépés, egy pisszenés nem sok, annyit sem hallani. Mondjuk nehéz is lenne meghallani, mert Moor tizedes beszélni kezd, de legalább most arról, amit kérdeztem. Na jó, többé-kevésbé arról beszél, mert szokása szerint eltér a tárgytól, rengeteget kérdez és magáról keveset mond. Mindezt úgy, hogy az ember azt se tudja, mire reagáljon először, de idő sincs erre, mert már sikítana is. Csak biccentek, hogy mehet, akkor is, ha nem telt le a négy perc. Igazság szerint nem figyeltem és nem is fontos, hogy három vagy hat perc után próbálunk megint nagy zajt csapni, hátha valaki meghall minket odakint. A sikítás viszont most másabb, melyre próbáltam felkészülni, ugyanakkor erre nem is lehet felkészülni. Megint olyan fejet vágok, mint legutóbb - és megsajnálom utólag azokat a prüttyögő pamacsokat meg a múltkori lószerű nyálazó akármilyen lényeket, akiknek ki kellett állniuk Moor tizedes sikításait -, most valószínűleg legalább láthatja is az arcom, de a végén elmosolyodom, ami nagyjából kitart a szavainál is. Ó, biztos nem most halok meg és nem itt. Nemrég valaki azt mondta, nekem az a sorsom, hogy egyedül haljak meg... - Ne aggódjon, ha valaki ezt meghallotta, biztos jön és hősként kezdik Önt ünnepelni, amiért szívrohamot okozott nálam. Hogy tetszene a rivaldafény? Mindazonáltal, legközelebb kicsit több beleéléssel próbálja, hagyja le a segítség részt, úgy hihetőbb és ne beszéljen előtte annyit, hogy legyen elég szuflája. Lehet megint edzenie kellene az Ocanon, jót tenne a tüdejének! - Piszkálódom vissza, majd ismét hátat fordítva neki jópárszor ismét megütlegelem a külső ajtót a fegyver markolatával, hátha... - És melyik a kedvenc része a munkájának? Mit szeret benne a legjobban? Beváltotta a reményeit, most, hogy találtunk egy bolygót, amit személyesen is megvizsgálhat? - Kérdezem őt tovább, hogy többet kelljen magáról mesélnie, a rám és az Alvókra vonatkozó tengernyi kérdést meg nagyvonalúan elfelejtem, amíg neki nem jut eszébe újra.
*Tudom, a sikításom nem mindenkinek tetszik, és nem mindig hasznos. Jelen esetben azonban talán az lesz, Hicks tizedesnek és Dobrik kapitánynak tutira nem esett jól. Csak azt sajnálom, hogy nem láttam az arcukat. Tudtam, hogy kellett volna egy kamerát is szerelni a kabinjukba, de az nem volt igazán kivitelezhető. Jenkins tanácsos pótol minden kihagyott kárörömért. Én is elhúzom a számat egy vigyorba, az enyém azonban cseppet sem gunyoros, sőt! Szívből jövő és őszinte. Arra is fogadtam volna, hogy a pótolhatatlanságom nem hagyja szó nélkül…és lám!* -A számból vette ki a szót Tanácsos úr! *Ezt a két mondatot én is mondhattam volna, szó szerint, de nem ismétlem el, csak a fejemet ingatom, hiszen Jenkinsben valóban ott van a pótolhatatlanság érzése, megfejelve némi istenkomplexussal. A következő megjegyzésére megemelem a szemöldökeimet és a vigyor természetesen marad, csak változik egy picit olybá, mintha rajtakaptam volna Jenkinst egy nagy titok rejtegetésében.* -Szóval hiányoznék! *Nem kérdés, kijelentés. Ezen ne múljon a boldogsága, el fogom szórakoztatni, mellesleg én is remek hangulatba kerülök. Gyanítom ez a mai egy különleges alkalom, soha többé nem lesz ilyen kötetlen a társalgásunk, hát kihasználom minden percét. A percek közé azonban bekúszik némi harag is, méltatlankodás és szúrós tekintet, mikor szándékosan vagy véletlenül – nála ezt sosem lehet tudni biztosan – elejti a bicskámat. Ezzel még nem is lenne gond, de látva, hogy a rés felett billeg, cselekednem kell. Tényleg előbb ugornék a bicskámért, mint érte…persze éles helyzetben…nem tudom mit tennék. Van bennem egy adag „mentsük meg mert ember” érzés is, de Hicks minden bizonnyal bátrabban teperne érte. Na ja, neki nagy puskája van. Igyekszem azért gyorsan rendezni a soraimat, addig ő ütlegel…na nem engem szerencséjére, hanem a külső ajtót, aminek semmilyen hatása nincs. Csak a néma csend lenne, ha hagynám. De nem hagyom, ahogy válaszolni sem a sikításom előtt, viszont nem felejtek. Nyitott szemekkel hasítok bele a hangommal a rövid csendbe, Jenkins arcát nézve és komolyan majdnem elrontja a „művemet”, mert amilyen képet vág, hát kis híja, hogy nem röhögöm el az életünket mentő sikítást. A végére azért előjön egy kis kuncogás, remeg a torkom is tőle.* -A rivaldafény magának való nem nekem, és azt sem hiszem, hogy képes lennék….bárkinek szívrohamot okozni. Szerintem ez a korral jár. *Újabb szemöldökemelgetés. *-Nyugodjon meg Jenkins tanácsos, nekem egy órányi beszélgetés után is pont elég szuflám marad, sőt! Még csak rá sem kell készülnöm, csípőből megy. Velemszületett. Mondhatnánk, hogy benne van a génjeimben. *Az Ocanon való edzést ennyivel el is ütöm, majd a lift falának dőlök és szórakozottan pörgetem a kezemben a bicskát. Várok arra, hogy válaszoljon a korábban feltett kérdéseimre, de mivel megint ő kérdez, az a gyanúm, hogy direkt elfelejtette. Még hátat is fordít. Nahát! Ennyire nem lennék félelmetes? Döbbenet. Ennek ellenére működik bennem a nő, és megnézem a hátsóját, úgy is ritkán lát az ember tanácsosi hátsót, ki kell élvezni a pillanatot. *-Ha rövidebb dzsekit hordana, látszódna a formás feneke. Kár eltakarni. *Ezzel a mondattal én is félresöpröm az ő kérdéseit és remélem a kijelentésem van annyira megdöbbentő, hogy legalább a nyálát félrenyeli egy kicsit. Nem mellesleg igazat mondtam, tényleg jó hátsója van, bár én az izmosabbra gerjed…nék. *-Most komolyan, tényleg nem akarom felbosszantani azzal, hogy emlékeztetem, de nem válaszolt a kérdéseimre. Tudja?!...Alvók, látogatás, körbevezetés, szakmai ismertető. Gyümölcsként csüngnék a szavain. *Továbbra is a falnak dőlve állok, a vigyorom azonban ha lehet még szélesebb, s megint csak megugráltatom a szemöldökeimet. Közben azon agyalok, hogy lehet, hogy még senki nem jött a segítségünkre. Hogy lehet, hogy még a folyosón sem jár senki, aki hallotta volna a sikításomat. Egyetlen magyarázat lehet rá, mégpedig, hogy az egész folyosó lezárult valamilyen riasztás miatt, azért állt le a lift is. Ha viszont így van és az ajtók hermetikusan bezárultak, nagy szarban vagyunk. Persze attól még működnie kellene a kommunikátoroknak. Vagy….valamilyen elektromágneses hatás érte a kütyüket. Akkor cseszhetjük. De remélem valakinek csak feltűnik, hogy egy lift két emelet között ragadt. Kérdés mikor tudják kinyitni az ajtókat, és persze mechanikusan. *
- Furcsa lenne a csend. - Ütöm el ennyivel, hogy hiányozna-e. Nem, nem hiányozna, ezt ő is tudja, de az is igaz, hogy pótlandó egy planetológust, akárkit is olvasztanék ki erre a célra, biztosan unalmasabb és csendesebb lenne a nőnél. De ettől még nem hiányozna. A sikítása után meg teljesen biztos vagyok benne, hogy az utóda csak csendesebb lehetne, mert szerintem még este is csengeni fog a fülem. - Tehát az előbb hazudott egy tanácsosnak, hogy csak pánikhelyzetben megy a sikítás. - Pillantok rá, éppen csak nem emelgetem én is a szemöldökömet, mint ahogy ő tette az előbb. Szavaim éppolyan kijelentőek, mint neki voltak a hiányzásról szóló szavai. Igaz, kivételes pillanat ez a mostani, mert ha nem itt és most lennénk, ő is nagyon jól tudja, hogy mindennek a tizedét se engedhetné meg magának, és én még a tizedének a tizedét se hagynám neki. De azzal is tisztában lehet, hogy bármilyen rokonszenves(ebb)nek is tűnök most, nem felejtek el semmit, ami itt elhangzott, és kész leszek ezt bármikor felhasználni ellene, ha úgy adódik. És biztos fog úgy adódni... - Ránéznék egyszer azokra a génekre! - Itt azért finom mosoly megjelenik az arcomon újra, mert hát ilyent mondani egy genetikusnak... Mintha csak önként kínálkozna fel Moor tizedes. Ezekután elfelejtem a kérdéseit, hiszen azok úgy sem lényegesek, és inkább én kérdezek, míg párat kopácsolok a liftajtón. Ha legalább valaki visszakopogna, akkor legalább tudnánk, hogy hallottak minket... De semmi. Ez kezd kissé zavarni. Így pillanatnyit késve jutnak el szavai a tudatomig, hogy most nem valami másról karattyol szokás szerint, hanem az én fenekemet tituálta formásnak. A kopogás ütemessége meg is botlik egy pillanatra, ahogy vállam fölött hátranézek rá. Komolyan elképesztő ez a nő... De legalább nem azzal lepett meg, hogy megnézte, a bicskája vajon elér-e bármi fontos szervet nálam. - Megjegyzem, ha majd újra nősülni támadna kedvem. - Fordulok vissza az ajtóhoz, és úgy folytatom. - Ön meg a látványt jegyezze meg, hogy ha itt halnánk meg mégis, akkor ez a kép is közte legyen az utolsóknak. - Szemtelenkedek vissza, bár megérdemelné, hogy utolsó képként egy tanácsosi sejhajt lásson. - Akkor ne is bosszantson! Tudom, hogy nem válaszoltam, de gondoltam maradjon valami mondanivalóm a vacsorára is, ha egyáltalán hagy majd szóhoz jutni. - Mondom ezt úgy, mint aki tényleg fontolóra vette a vacsora gondolatát. De ha így van, igen esélyes, hogy ott is Moor tizedes beszél majd sokat, mert enni alig mer majd. Beszéd közben most nem a felül lévő külső ajtóval törődök, hanem leguggolva a kezemet a réshez teszem, ahol az előbb majdnem lebillent a bicska és azt figyelem, van-e bármi légáramlás, ami érezhető. - Kezdhetünk aggódni az oxigén miatt hamarosan... - Közlöm vele a nem túl biztató ténymegállapításomat. Igazából ezért sem álltam neki válaszolni a kérdéseire, meg egyébként sem. Meg ő úgy is elbeszéli a levegőnk javát. - Van jobb ötlete, mint hogy felmásszunk és fentről feszítsük szét a külső ajtót? - Nézek fel a vészkijáratnak vagy szerelőnyílásnak vagy fene se tudja minek gyártott ajtónyílásra a lift tetején. De hogy jutunk oda fel? Mármint egyikünk még feljutna a másikon, logikus lenne Moor tizedest felemelni oda, de neki biztos nem lenne elég ereje, hogy engem is felhúzzon, és valószínűleg a külső ajtó szétfeszítéséhez sem. Vajh tudok akkorát ugrani, hogy elkapjam a tetejét? És vajon van más választásunk?
*Pofátlan kérdésre diplomatikus választ kapok. Mert persze nem vallaná be ha úgy is érezné, ez a rangjával jár. Minek adjon fegyvert bárki kezébe is azzal, hogy elárulja a gyengeségeit. Persze ettől még nem hiszem, hogy én lennék a gyengéje…már a gondolat is kacagtató lenne. Másrészt, érzem és tudom, hogy ez a mai – még akkor is ha nem véletlen a találkozásunk – kivételes alkalom. Kettesben vagyunk, nincs tanúja annak, hogy mennyi mindent megengedhetek magamnak vele szemben. Azzal is tisztában vagyok, hogy bárkinek is elmesélném, ő letagadná….presztízskérdés. S ha nem is lettem a szíve csücske, azért ez már mondható közelebbi kapcsolatnak…sok mindent megtudtam róla, ahogy ő is minden bizonnyal igyekezett a sok sallangból kihámozni valami értelmeset rólam. *-Nem mondanám hazugságnak, inkább kísérlet arra, hogy szórakoztatóbbá tegyem az utolsó perceinket, vagy egy teszt, hogy magának Tanácsos eszébe jut-e valamilyen más megoldás….apró kis füllentés volt. *A finom mosolyú kijelentésre is van válaszom. *-Még nem nézett rá? Pedig olyan szép, a sikoltás kromoszómájának van egy kis furfangos farkincája. *Nos, nem vagyok otthon a géntérképészetben, és biztos, hogy nincs ilyen kromoszóma, de ezt is egy vigyorgásba oltott meglepettséggel közlöm. Aztán persze hiába várom, hogy az Alvókról mesélésre rábólintson, esze ágában sincs figyelni, teljességgel ignorálja a vágyam kinyilatkoztatását, amit persze nem hagyok szó nélkül…de muszáj magamra felhívni a figyelmet, ezért kapva kapok az alkalmon, hogy megszemlélhetem a tanácsosi hátsót. Nem pucéran. Sajna nem nyel félre…pedig megmenteném az életét, ha már úgy sincs mit csinálnom és legalább lenne egy jó pontom nála a későbbi tetteimre való tekintettel, viszont az arckifejezése kárpótol, ha nem is teljes mértékben. Százkarátos, fülig érő vigyorommal szembesül.* -Ha kedve támadna? Nahát, McGrower Tanácsos önnek nem tette kötelezővé a populációnk növelését? Pedig azt hittem, a Tanácsosok élen járnak a példamutatásban. Sok gyerek kellene, ha már a tanácsosi pozíció örökletes....vicceltem. *A végén ráncokkal gyűröm meg az orrnyergemet. *-Pucéran biztosan a retinámba égne. *Azt hiszem most kezdtem el igazán az életemmel játszani, de sajna ez a szemtelenség önmagát generálja, ráadásul Jenkins tanácsos kivételes – kivételesen sötét – humora nagyban rásegít. *-Nem is most gondoltam, hogy mesél róluk, csak rábólinthatott volna, hogy megnyugodjak. A vacsorán ígérem jó kislány leszek, mondtam, hogy minden szaván csüngeni fogok….szóval tényleg meghív vacsorára? Ez káprázatos! Kérhetnék pezsgőt? És halat. Igazit, meg valamilyen habos süteményt. Sok-sok habbal! *Addig fejtegetem itt a kívánságaimat, hogy majdnem elcsöppen a nyálam is, ahogy belegondolok a terített asztal látványába. Ő bezzeg sokkal gyakorlatiasabb kérdésekkel foglalkozik, mint például a vészesen fogyó és pótlást sehonnan sem kapó oxigén készletünk. *-Ha túléljük, nem ártana néhány javaslatot tenni a hiányok pótlására, mint külön akkumulátorról működő vészjelző rendszer, és szellőző berendezés. *Persze, hogy van jobb ötletem és meg is valósítom – mint akinek a máját operálják ki altatás nélkül – ha tényleg eljön annak az ideje, hogy már nincs kiút. Addig meg…improvizálni kell. Ha feljutnék a liftszekrény tetejére, már tudnék valamit kezdeni a rendszerrel anélkül, hogy Jenkins tanácsos látná mit csinálok. A kérdésre a fejemet ingatom és csak a miheztartás végett, a hátam mögött csuriba teszem az ujjaimat. Mondjuk sokat nem használ, de legalább az én lelkiismeretem tiszta marad. *-Ha felemel, kiviszem. Megpróbálom. Legalább szerzek egy jó pontot a sok rossz mellé. Ha megmentem az életét, az hány rossz pontot töröl el? *Hány rossz pontom van? A kérdésre nem könnyű válaszolni, ebből sehogy sem jön ki jól. Ha keveset mond, a saját életét nem becsüli sokra, ha sokat, nekem tesz vele szívességet. Persze létezik harmadik, alternatív megoldás is, a tanácsosi válasz, mely szerint az ő életét nem lehet rossz pontokban mérni, kötelességem megmenteni azt. Oké. Ahhoz viszont a vállára kell emeljen.*
- Hazudott. - Ismétlem meg nyomatékosítva, mert akárhogy körítjük, cifrázzuk a dolgot, ez attól még így van. Nem haragszom érte - amúgy sem hittem el, hogy csak pánikhelyzetben képes sikítani -, tekintetemben lévő derű is ezt sugallja, de azt is tudhatja Moor tizedes, hogy nem felejtem a dolgot, ahogy azt sem, hogy mennyire könnyen, szemrebbenés nélkül tud hazudni még egy tanácsosnak is, amit azért nem sokan mondhatnak el magukról a megmaradt emberiségből. Akár áruló a tizedes, akár nem, ezt sosem fogom elfelejteni. - A felfedezés erről a szindrómáról majd mindenképpen Önről fogom elnevezni. - Jegyzem meg, miután sikeresen visszatartottam egy rövidke nevetést a sikítás DNS-ben való elhelyezkedését hallva. Ha ez ilyen egyszerű lenne...! Ő meg azért fogja vissza a nevetését, hogy a hatalmas vigyorával szembesüljek csak, mikor a fenekemre terelődik a szó. - Dehogynem próbálta. De előbb a megoldást találom meg a parotoxisra, mert addig úgy se sokat látnám a feleségemet. - És még csak nem is hazudok most, csak éppen én a volt és jelenlegi feleségemre értem, nem pedig egy jövőbeli Mrs. Jenkins-re, akit vélhetően már most előre sajnál a tizedes. Na meg biztosan örül, hogy ő már férjnél van, így véletlenül sem kerülhet bele a neve a kalapba. - Akkor képzelje el! - Éppen csak azt nem javaslom neki, hogy pőre fenekem képével álmodjon, de hát ő akart szemtelenkedni ezzel, akkor meg is érdemelné. De magam részéről ennyivel le is zárom a dolgot, több szót nem gondoltam fecsérelni erre, mielőtt még azon kellene gondolkoznom, miért engedek meg sokkal több szemtelenséget, közelséget, közvetlenséget a tizedesnek, mint engedtem az alhadnagynak. Hiszen az ott elhangzottak is ugyanilyen különleges közegben születtek: senki nem hallhatta rajtunk kívül, és mindketten tudtuk, hogy mások jelenlétében másként kell viselkednünk. Őt mégis leteremtettem, amire nem elégséges magyarázat az, hogy belé könnyebb volt a szót fojtani, mint Moor tizedesbe. A tizedes csak akkor maradna csendben, ha megint a pisztolyom csövével kellene farkasszemet néznie. - Kérhet. - Mondom ezt olyan félmosollyal, mintha csak azt közöltem volna, hogy kérni bármit lehet, kapni viszont... na az már más kérdés. Na meg, én ezeket eszem majd, de ő elvileg hozza magával az elemózsiát, így teljesen felesleges megrendelnie már most a vacsorámat, de felírom a figyelmessége számlájára. És persze továbbra se nyugtatom meg, hallani fog-e egyetlen szót is az Alvókról és a hibernációs kapszulákról vagy sem. Nekem sokkal jobb, ha nemcsak az éhségtől lyukad a hasa, hanem a kíváncsiságtól is az oldala. - Egyiket sem evett vagy ivott még? Igazit? - Nagyjából van sejtésem, hogy milyen is a flotta menüje, miből áll, honnan szerzik, és mennyire egyhangú. De aztán ki tudja, lehet már mással is meghívatta magát és onnan emlékszik a pezsgő és a hal ízére, meg a habos süteményére. Csak sajnos hamarosan a friss levegőre fogunk így gondolni mindketten, ha nem találunk ki valamit minél előbb. - Egyetértek a felvetéssel. - Ezt viszont nem úgy mondom, mint mikor a házasulási törvények módosítására reagáltam, hanem sokkal komolyabban és valóban teljes egyetértéssel. Legalább egy valamiben tényleg egyet tudunk még mi is érteni. - És mégis hogyan vinne ki? - Kérdezek rá kétkedve, csak a fejemet én nem ingatom hozzá. Kötve hiszem, hogy ha felemelem, ő fel tudna utána húzni, önmagában meg nincs elég ereje szétfeszíteni a külső ajtót. A rásikítás meg nyilván nem opció. Vajon van panel a liftakna belső oldalán, amiből megint csak kitéphet egy adag vezetéket? Csak ne azokat, amelyek a liftet tartják jelenleg stabil pozícióban, mert akkor tényleg lesz oka sikítani. - Nem elegendőt, hogy elfelejtsem, hipotetikusan is felmerült Önben, hogy ne mentsen meg vagy csak valamiért cserébe tegye. - Rám jellemző válasz, mert kitértem a válasz elől, ugyanakkor biztosítottam róla, hogy a kérdésért újabb rossz pontokkal gazdagodott és egyszer sem biztos, hogy ha megment, hajlandó leszek akár egyet is eltörölni belőlük. - Nos, tud bakot tartani, tizedes? - Vonom fel most én egy kicsit a szemöldökömet, kíváncsian várva a reakcióját.
Szomb. Márc. 23, 2019 8:34 am
