*Minek vitatkozzak egy tanácsossal? Azok után, hogy már több körön túl vagyok, más témában. Mert szórakoztató? Az is ha éppen egyetértek vele és látom, mennyire boldog attól, hogy igaza van. Mosolygok, nem törődőn vállat rántok. Szőrszálhasogatás a szavakon lovagolni. Hazudtam, hát istenem….az a tanácsos vesse rám az első követ, aki maga bűntelen. A baj az egészben csak az, hogy…hibát követtem el. Hibát akkor, amikor túl komolyan hazudtam és nem vettem a fáradtságot arra, hogy egy picit elvicceljem az egészet, így pontosan tudja, hogy bárkinek, bármit, bármikor képes vagyok mondani úgy, hogy meg sem rezdülök. Ezen később dolgozni fogok. Ő sem sikeresen fojtja vissza a derűjét amit meglátok az arcán a DNS-t emlegetve, bár nevetés nem harsan fel, szinte hallom ha elképzelem. *-Ó, azt megköszönöm. Bevonulok a géntörténelembe. *Anyám büszke lenne rám, ha ez megtörténne, de ez is csak egy vicc. Se farkinca, se hajlandóság. *-Nehéz magát elképzelni fehér laborköpenyben a mikroszkóp fölé görnyedve, álmatlan karikákkal a szemei alatt. *szép szemei vannak, Sam legalábbis ezt mondta….ha nem látnám benne az ördögi számítást én is annak találnám. Szépnek, ha lehet ilyet mondani egy férfi szemeire. A körített mondat azonban mást hivatott elrejteni. Szöget üt a fejembe az amit a feleségéről mondott és a korábbi, szentimentális, már-már szomorú kijelentés…hogy is hívták? Saskia….hajáról. Nem, nem, nem a haja, hanem az illata. Vajon mennyire régi az emlék? Ezt elraktározom magamban, nem most van itt az ideje felemlegetni, majd akkor amikor nem számít rá, amikor már úgy hiszi elfelejtettem. Addig pont jó a fenekéről beszélni. Az ajánlatra oda is világítok a fenekére, legalább a lámpa fénye egy ideig nem ugrál folyton. Rossz szokásom, ha sokat beszélek, rövid idő után egyre nagyobb taglejtésekkel kísérem a mondanivalómat, s mivel a lámpa a kezemben van, össze-vissza ugrál. Engem mondjuk nem zavart. Szerencse, hogy amikor a bicskámért ugrottam nem ejtettem ki a kezemből. *-Csak azért, hogy minél jobban meg tudjam jegyezni a formát. *Ha esetleg rákérdezne miért tüntetem ki a hátsóját rivaldafénnyel….ha nem, akkor meg azért. A fény csak akkor ugrik az arcára amikor megint az Alvókról kérdezem és ő megint nem arra válaszol. Tudomásul veszem, hogy ezt a témát el kell napolnom, a vacsit viszont nem vagyok hajlandó, sok múlik rajta. Jenkins tanácsos még nem is tudja mennyi. Érzem a ravaszságot a hangjában, a ki nem mondott szavaiban. *-Nem, sajna nem vagyok tanácsos, hogy lehetőségem lett volna rá. *Legyek bármennyire is pofátlan és vádló, ez igaz. Igen, arra célzok, hogy a tanácsosok érzésem szerint túl sokat engednek meg maguknak és nagyon keveset a „népnek”. Mégis csodálkoznak ha lázadnak. *-Szóval ha szépen kérem…*S szépen nézek rá, bájos, cseppet sem gúnyos mosoly és ártatlanul pislogó babaszemekkel.* -…Szépen kérem Jenkins tanácsos…._kaphatok_ pezsgőt és halat, sok habos süteménnyel? És kapok majd…szaftos sült húst is? *Újabb vágy, hogy megkóstoljam azt aminek a képeivel ingerli Bruce az ízlelőbimbóit. Bár az enyémeket ingerelné….oké, ne térjünk el a tárgytól. Sült hús. Várom az igenlő választ, amíg még van idő és levegő rá. A lift ugyanis semmivel sem lett szellősebb mint amikor zárva volt az ajtó. Már csak egyetlen reményünk van a kiszabadulásunkon kívül, hogy kinyitjuk a felső csapóajtót. Hogy ott mi van, azt nem tudom, de kétlem, hogy az egész liftakna légmentes lenne. *-Örülök, hogy egyetért….legalább ebben. Nem tudom hogyan vinném ki, de ön lesz az első akinek szólok, ha már tudom. *Lehet, hogy ez már az oxigénhiány tünete? Ezzel a sok rossz pontomat is tovább tetézem, pedig még az sem derült ki, hogy mennyit ér Jenkins tanácsos élete. Na persze, gondolhattam volna, hogy rengeteget….de a világon nincs annyi jó pont ami a rosszakat ellensúlyozná….ez derül ki Jenkins válaszából, meg az is, hogy soha nem felejt. Hát én sem. Azt hiszem ideje most már kiszabadulni innen, csak remélem, hogy odafentről sikerül az amit itt lent a liftben nem akartam megmutatni neki. A kérdésre felkapom a fejem és megint az arcába világítok.* -Bakot tartani? Persze, hogy tudok. Miért, ön nem? Szívesen megmutatom. Tudja így egymásba fűzi a kezeit és kicsit lehajol, hogy jobban bele tudjak lépni a „bakba”. A bak az a kis mélyedés, amit a kezeivel csinál. *Mutatom is, bár a lámpával a kezemben kissé nehézkes és a fény megint ugrálni kezd.* -Aztán picit rugózik a lábaival és megemel. Én a vállaira állok és akkor tartania kell a lábaimat a térdhajlatban, hogy ne essek le, mert akkor cseszhetjük. Ha kinyitottam a csapóajtót, már fel tudok mászni. *Azt is mutatom hol van a térdhajlatom. Csak nem gondolta, hogy én tartom majd őt? És mégis mit csinálna odafent? Sikítana?* -Nos, akkor mehet?
- Fekete a köpenyem. - Felelek csak ennyit, ami persze nem is igaz, mert van fehér köpenyem, ha olyan jellegű a munkám, akkor a zöld szegélyű fekete felöltőm lekerül rólam és mindenféle díszítés vagy Consiliumi jelzés nélküli fehér köpenyt veszek fel, amin ősi földi hagyományként csak egy kis névtábla jelöli, hogy én vagyok én. De amilyen gonosznak tart Moor tizedes, egy fekete orvosi köpenyt sokkal könnyebben fog tudni vizualizálni rajtam. Mondjuk, ahogy díszkivilágításban részesíti a fenekemet, lehet egészen mást képzel már maga elé, de nem izgat a dolog. Nekem csak jó, ha kiderül, hogy a nagy utálatával irányomba csak azt akarja palástolni, hogy valójában oda van értem. A szó inkább a vacsorára terelődik, vagyis újra felmerül, és nagyon úgy tűnik, hogy tényleg számít a tizedes rá, hogy meghívom őt és megeheti a felsorolt ételeket. Olyannyira, hogy még azt is elfelejtette, hogy a mérgezés gyanúja is fennállhat, ha nem az ételnél, akkor a pezsgőnél, vagy az evőeszközöknél, vagy a szalvétánál vagy olyan helyen, amire még csak nem is gondolna. - Nocsak-nocsak, tud szépen is kérni? Hát a hasán át vezet az út a szívéhez? - Mosolygok magamban cinikusan és sportot űzök abból, hogy nem felelek megint a kérdéseire kételyek között hagyva őt, lesz-e habos sütemény és szaftos hús, na meg a többi? Egyébként is, ha rábólintok, hozzákerül a listára még vagy hat dolog és akkor lassan új asztalról is kell gondoskodni, amin mindez elfér, plusz egy teherliftről, amin majd a kerekre evett Moor tizedes haza tud menni. Aztán a következő merénylőm Bruce Moor lesz, mert leltár szerint nem úgy kapta vissza az asszonykáját, ahogy leadta nekem. Talán a válaszaim hiánya miatt én se tudom meg, miként tervez minket kijuttatni innen, ha feljutott a lift tetejére. Hát így állunk? Szemet szemért? Abban végül nem én fogom húzni a rövidebbet. De nem gondoltam komolyan ezt a szem dolgot, mert megint hunyorogva, szemöldök-ráncolva kell kicsit elfordítanom a fejemet. - Ha még egyszer a szemembe világít, a szemészeti kezelés költségét a számlájára írom. - Fenyegetem meg közbeszólva a bakugrásos előadása elejébe, és azzal a hangszínnel, ami kísértetiesen olyan, mint amilyen az irodámban volt és nem kecsegtet sok jóval. A mosolygós felszín alatt ott lapul az is, amit akkor látott tőlem, belőlem. Természetesen semmi baja a szememnek, ettől még kész lennék nemhogy lenullázni a számlájukat, hanem adósságba átfordítani is. Csak a miheztartás végett. - Nagy volt a kísértés, hogy az előadása közepén belelépjek a bakba, amit mutatott. - Jegyzem meg, miután türelmesen kivártam a bak-tartó bemutatót, és tényleg megfordult a fejemben, hogy meglepem ezzel. De amilyen satnya erőnlétben van, biztosan nem tudna megtartani, na meg biztosan direkt el is engedne, hogy ne csak a derekam fájjon a találkozónk után. Bájos, hogy még mutatja a térdhajlatát is. Pedig anatómiából egész jónak tartom magam, ha már genetikus orvos vagyok. De igaz, hogy elsősorban mindenki a tanácsost látja bennem. - Na, jöjjön! Aztán csak gyorsan! - Érzem, hogy meg fogom még ezt bánni. De akkor ő is. Tartom a bakot, annak rendje és módja szerint, és kicsit lejjebb hajolok, bár így is nagyobb lendülettel kell belelépnie Moor tizedesnek, tekintve, hogy vagy egy fejjel magasabb vagyok nála.
*Mielőtt még elképzelném fehér köpenyben, úgy ahogy leírtam – bármennyire is nehéz - és elmerengenék a Sam által szépnek mondott szemein, olyan választ kapok, amire számíthattam volna. Félmosolyba húzom a számat, vagy inkább grimaszba, egy „miért is nem lepődöm meg ezen” pillantást dobok mellé és picit még magamra is irányítom a zseblámpa fényét, hogy jól látható legyek. Na persze, hogy nincs fehér köpenye…meglátásom szerint ruhája sincs másmilyen, a szekrénye tele lehet ezzel a zöld-fekete komor kombinációval és meglehetősen szegényes fantáziával kigondolt ruházattal. Tutira legalább negyven egyforma szettje van. Viszont jól áll neki, ez tagadhatatlan. Ha csak a pasit nézem, jóllehet az én ízlésemhez mérten még mindig kevés az izom rajta…viszont ha Jenkinsre nézek a tanácsost látom elsősorban. Az aljas konspirátort, a ravasz stratégát, mindezt remek és sötét humorba ágyazva. Szeret játszani az emberekkel, most épp rajtam éli ki magát azzal, hogy nem árulja el, mit kapok vacsira, hogy egyáltalán lesz-e vacsi és még ugratni is akar. *-Miért érdekli ennyire? Csak nem meg akarja hódítani a szívemet Jenkins tanácsos? *Széles, nem kevésbé derűs mosollyal egészítem ki a szavaimat…a szemtelenül frappáns válaszomat, miután nagyon gyorsan lefagyasztottam magamról a „szépen nézést”. Hát nem fogok könyörögni, sem húszadszor kérdezni, könnyedén elengedem a témát és még csak nem is sóhajtok. Azt nem tudom hogyan jutunk ki innen, ötleteim vannak, de a megvalósításhoz nem kellene Jenkins tanúnak. Különben már régen a kabinomban lennék és láblógatva néznék egy filmet, márcsakazértis. Viszont ha már a nem várt eseményeknél tartunk, az egész ahogy alakult, csak az én malmomra hajtotta a vizet. Sokat megtudtam Jenkinsről, ő annál kevesebbet rólam, a beszélgetésünk talán alapja lehet egy másiknak, ráadásul a végén még a kódját is meg tudom szerezni. Ahhoz azonban, hogy kijussunk, fel kellene másznom a liftszekrény tetejére, csekély magasságom meglehetősen nagy akadály, viszont van egy égimeszelő tanácsos kéznél….akinek meg kell mutatnom hogyan kell bakot tartani. Ennél már csak az lesz szép mutatvány, amikor én állok rajta. *-Oké, bocsi. Csak meglepődtem, hogy…mindegy, hagyjuk. *Inkább mutatom semmint a hiányosságaira hívjam fel a figyelmet. A bemutatót kissé eltúlzom, nem véletlenül, még szórakoztat is és néha még az arcát is figyelem a repkedő lámpafénynél. Nem hiszem, hogy úgy akarna velem kitolni, hogy közben ki is próbálja mennyire stabil az én bakom, de kivételesen tévedtem. Eszébe jutott, még ha a megvalósítás bizonyos – jogos – előítéletek miatt meg is hiúsult. *-Nagy lett volna a kísértés…*Csak elképzelem, nem mondom ki azt, hogy elengedtem volna a kezeimet, vagy ellenkezőleg, nagyot taszítottam volna rajta, hogy hanyatt essen. Nem, azt hiszem nem tettem volna ilyet, mert az már a határ másik oldalán van, és bármennyire is feszegetem….nem szeretném ha elpattanna a húr. A kísértés azonban meglett volna. A torkomra mutatok és nyelek egyet.* -Látja? Van amit inkább visszagyömöszölök magamba. *Vigyorgok egyet, majd ő kitalálja – na attól nem félek – hogy csak vicceltem és azon derülök, vagy éppenséggel azon, hogy nem vicceltem és….Ezek után meglepő, hogy mégis bevállalja, hogy felsegít a mennyezetig, de gondolom a kisebbik rosszat választotta, minthogy még egy perccel többet eltöltsön itt velem. Oké, újabb vigyor, van egy olyan érzésem, hogy holnaptól erre már nem lesz alkalmam amikor találkozom vele. *-Az a szerencséje Jenkins tanácsos, hogy nem a kedvenc cipőmben vagyok. *Tutira kilyukasztanám a sarkával a tenyerét. Elé álltam, a vállaira tettem a kezem és kiélveztem a történelmi pillanatot. Aztán, a jobb lábammal a bakjába léptem és vettem egy nagy lendületet. Nagyobbat kellett, mivel a tanácsos szép szál legény, csoda, hogy eddig nem tört ki a nyakam amikor felnéztem rá. A lendület végén az egyik kezemmel a fejére támaszkodtam, hogy a helyére tudjam tenni a lábamat a vállára és úgy emelkedjek fel. Reméltem, hogy nem érez megint kísértést arra, hogy ne támassza meg a lábamat a térdeim hajlatában.* -Bocsánat…elnézést…majd a végén….megigazítom. *Mondtam ezt az összekócolt frizurája miatt. Amennyiben kísértés híján sikerült felegyenesednem, szétvetett karokkal egyensúlyoznom a vállán, megkapaszkodom a csapóajtó széleiben. Ha egy picit is magasabban lenne, tutira szétcsúsznának a csigolyáim. A két karom között nézek le a tanácsosra, már-már együtt érzően. Ez most biztosan egy olyan pillanat az életében, amire sosem gondolt, hogy bekövetkezik és eléggé kellemetlen a számára. *-Esküszöm nem mondom el senkinek….becsszóra! Pusztán szívességből, még csak nem is kérek érte semmit! Komolyan! *Szerencsére a mosolyomat nem láthatja. Kárörvendő? Nem dehogy, nem iszunk előre egy tanácsos bőrére. A sajátunkra meg pláne. Ha sikerül kinyitnom a csapóajtót, már csak egy kis lendület kellene….*-Jenkins tanácsos! Most kellene egy picit lökni rajtam….felfelé. *Nehogy félreértse. Ha minden simán megy, nagy nyögések közepette felhúzom magam. *-Tudtam…hogy…azt a ….sütit…már nem …kellett volna….megennem. *Viccelek persze, nem volt süti, más sem. Az is lehet, hogy reggeli sem, már nem emlékszem. Persze ha Bruce gondoskodott arról, hogy ne üres gyomorral hagyjam el a kabinunkat, akkor volt. Odafent sötét van, csak a lámpám fénye világít. Lehasalok a lift tetején és ledugom a fejem a nyíláson, hogy picit megvilágítsam a tanácsost, ügyelve arra, hogy ne a szemei felé fordítsam a lámpát, mert arra most már ugrani fog.* -Meglesz egy kicsit a sötétben? Igyekszem. *Aztán meg sem várva a választ, felállok és körbevilágítok, leginkább arra amerre a folyosóra nyíló ajtó van. Viszont levegő is van, ami áramlik be a csapóajtó nyílásán.* -MEGFULLADNI MÁR NEM FOGUNK! *Kiáltom le s közben a külső ajtó felé botorkálok, átlépve csak a jóisten és Sam tudja milyen kábeleken. Körbevilágítom az ajtót és lejjebb, meglátok egy falipanelt, ami talán a szerelőknek van ott. Vésznyitó. Hát mégis van.* -Ó, bassza meg! Ha ezt tudom!
- Lehetséges volna? Talán ellenére lenne? - Kérdezek vissza immáron sokadszorra és megint nem válaszolva, igaz, most ő sem felelt. És gyanítom erre a nem kevésbé szemtelen és provokatív kérdésre sem fog tisztességes választ adni. Miért most kezdené el, ha eddig nem tette? Így viszont nehéz lesz majd bármit is kiszednünk egymásból, mert visszakérdezések és válaszok hiánya mögé kell látnunk s kitalálnunk, mire gondolhat a másik. El kell ismernem, kiélezett egy küzdelem ez, mert Moor tizedes valamit nagyon rejteget ezzel a stílussal, vagy nagyon érdekes módját választotta önmaga megvédésére. Valamit akar a tizedes, de még nem tudom, mi lehet az, így néha én is arra a megoldásra jutok, hogy kicsit sodródom az árral és figyelek. Így nyeregben érezheti magát a másik és hamarabb kiderül, mit akar és hamarabb vét hibát... vagy kényszerítem rá, hogy hibázzon. Előbb-utóbb pedig Moor tizedes is hibázni fog, és biztos lehet benne, hogy én akkor ott leszek. De addig el kell jutnunk, egész pontosan innen kijutnunk, így a felemelésének módjáról kezdünk el beszélgetni, vagyis inkább ő beszélni. Mintha nem tudnám, hogyan kell csinálni.. de kivárom a bemutató végét, elképzelve közben egy s mást, mit tennék vele. És vélhetően ő is erre jut, csak ő bölcsen ezt nem mondja ki. - Látom, van egy kis esze. Gyakorolja többet ezt a visszagyömöszölést. - Jegyzem meg neki epésen, habár szinte tudom előre, hogy hasztalan tanács. Annyi esze mégsincs, hogy ezt megfogadja. - Ezen előrelátása inkább az Ön szerencséje, meg a cipőéjé. - Felelek gúnyos, rideg félmosollyal, amiből könnyen kitalálható, hogy legjobb esetben is csak levetettem volna vele és itt tartottam volna a liftben túszként, rosszabb esetek között meg az szerepelt volna, hogy gyorsan, hatékonyan és határozottan szabadítottam volna meg a sarkától a cipőt. Persze csak a tizedes bokája - és nyaka - védelmének érdekében. Jelzem neki, hogy essünk túl ezen a részen, mielőtt tényleg elfogyna a levegőnk, és nem kéreti magát, rögtön elém is áll, hogy vállaimra tegye a kezeit. Különös érzés, pláne, hogy a felöltő híján a váll-lapok se fogják fel az érintést, hiszen csak az ing van rajtam... Felpillantok rá és látom, hogy mennyire élvezi a helyzetet, és hogy benne tényleg nincs semmi félsz. Már nyelvem hegyén lenne, hogy odaszúrjam a kérdést, miszerint búcsúpuszit akkor nem is kapok, de időben elvetem ezt, mert amilyen lökött és szeszélyes ez a nő, még képes lenne rá és megteszi. Inkább segítem fel a lendületét a magasba és bár láttam korábban is alkatát, de meglepően tapasztalom, hogy nem egy nehéz csontú nő a tizedes, könnyebb, mint amire számítottam. - Na-na, tizedes, nem olyan magas ez a lift, még a végén beüti a fejét... - Tartom az alsó lábszáránál magamhoz szorítva, míg a másikkal felnyúlva elkapom hátul az egyik övtartót és azzal tartom őt vissza, hogy ne álljon fel a vállaimra. Szerencsére nem terveztek akkora liftet, hogy két ember egymásra állva is csak alig érje el a vészkijáratot, különben még a sírból is előszedetném a tervezőket egy elbeszélgetésre. Ettől függetlenül persze szét tudja kócolni a hajam, ha a fejemen támaszkodik meg, pláne mikor nem hagytam tovább menni és megtört a lendülete. Derekánál is támasztom őt, ha már az övtartónál a kezem. - A szívesség nem attól szívesség, hogy kérnek érte valamit? Egy másik szívességet mondjuk? - Nem látom a mosolyát, de kihallom a hangjából. Az enyémből az erőfeszítést hallani, noha nem szakadok meg abban, hogy tartsam, de nem is kényelmes. Ha a vállaimra térdelne, könnyebb lenne a helyzet, de így is inkább oldalra fordítom a fejemet, mielőtt kényes részek kerülnének szemmagasságba és túlzott közelségbe. Enélkül is elég kellemetlen a helyzet, valóban. Nem ezt jelölöm majd meg életem csúcspontjaként, tény, de nem is érzem megalázónak. Ennél gyakorlatiasabb vagyok. Mikor kéri, hogy lökjem feljebb, elengedve az övtartót és a combját fogom meg helyette hátul, majd lassan lejjebb csúsztatva a kezem a térdhajlathoz tartom meg ott, míg másik kezemmel a lábszár alsó részére fogok rá és így tolom fel. Nem egy hirtelen lökés ez, lassabb annál, hogy ne billenjen ki az egyensúlyból Moor tizedes, de azért dinamikus a mozdulat. Pehelysúly ide vagy oda, rögtön megérzem, mikor eléri a csapóajtót és már abban talál támaszt és súlya java része arra nehezedik immár. Még tolom feljebb a lábainál, cipőjénél fogva, segítve őt, amíg tudom és amíg úgy látom, hogy kell is a segítség, aztán elengedve leporolom a tenyereimet, és felfelé nézek a csapóajtó nyílására, ahol eltűnnek Moor tizedes lábai is már. Fél kézzel túrok bele a hajamba ujjaimat fésű fogaiként használva, hogy egy gyors mozdulattal igazítsam helyére a tincseket, ezt láthatja a levilágító tizedes is éppen. De mire én újra felpillantok vagy válaszolnék, nemhogy őt nem látom, hanem a lámpa fénysugarát is csak alig láttam már. Lassan fújom ki a levegőt és dőlök neki a háttal a lift falának. - Hurrá! - Kiáltom vissza cinikus közönnyel az örömhírre és hallgatom a lépteket a lift tetejéről, jobb dolgom nem lévén. Valamit még mond is, de nem tudom kivenni, lehet nem is nekem szánta. Az eleje inkább bosszankodásnak tűnt. Remek... Biztos ott nincs kitéphető kábelköteg és nem tud kijuttatni innen minket. Még rásikíthat az ajtóra, dörömbölhet párat, de egyebet aligha tud tenni. - Azért közvetíthetné, mit lát, mit csinál! Nehogy már elteljen egy perc anélkül, hogy hallhatnám a hangját! - Kiáltom még fel neki, és ezúttal ő nem látja, csak hallhatja a hangomból, hogy mosolygok.
-Lehetséges, de tud maga olyat? *A szívemet meghódítani nem könnyű, de nem is lehetetlen. Hacsak nem Jenkins próbálja, de barátok még lehetünk….ha felhagy a tanácsoskodás minden formájával. Megint eszembe ötlik a felesége és el nem tudom képzelni mit szerethetett Jenkinsen, de az tuti, hogy szerették egymást, elég hacsak arra a nem mindennapi és megismételhetetlen pillanatra gondolok, amikor a nő hajáról beszélt, pontosabban annak illatáról….na és akkor még nem beszéltem a képről, ami az irodájának asztalán áll. Aki nem szeret, az nem tesz ki ilyet, még alibiből sem. Egyszerűen nem jutna eszébe. Egy arckép igen, de abban a keretben más is volt. Mégsem hiszem, hogy a tanácsos a veszteség miatt lett ilyen…a csavaros ész, a hideg számítás és a precíz intrika veleszületett. *-Egy kicsi akad…oké, majd amikor nem kell jelentéseket írnom. *Tudom mikor kell visszagyömöszölni. Itt és most tágabbak a határok, érzem én ezt és azt is tudom miért. Nem azért mert kettesben vagyunk és nincs tanúja Jenkins amúgy kiváló humorának, persze ez is benne van, hanem mert nagyon meg akar ismerni és nagyon szeretné ha hibáznék valamiben, hogy nyakon csípjen. A kérdés már csak az, hogy miért vagyok én ennyire a szíve csücske? *-Nem láttam előre, hogy a liftbe szorulunk…hovatovább azt sem, hogy egyáltalán együtt liftezünk. *Ezt azért nem árt közbeszúrni, még a végén azt hiszi őt követem. Hahaha. Nem kétlem, hogy levetette volna velem a cipőt, ez az egyik tippem és biztosan lett volna még több is. Azt megelőzendő, le is vettem volna. Amikor aztán tánc pozícióba kerülünk, megengedem, hogy megforduljon a fejemben a kárörvendően vigyorgás gondolata, ám azt nem palástolom, hogy mennyire élvezem a helyzetet. Hát még a többit…nem mintha szexuális élményt nyújtana az itt-ott megtapogatás – kényszerből ugye – de azért na….ha most látnának minket…*-Ne féltse a fejemet tanácsos, elég ha én féltem. *Tényleg kicsit elnéztem a lift magasságát, de mentségemre legyen mondva, jóval kisebb vagyok mint Jenkins, szóval alacsonyabbról szemlélem a világot. Noha nem kell a vállaira állnom, amikor úgy tart meg ahogy nem számítok rá, a fejében kapaszkodom meg. És ezt nem látja senki! Micsoda pazarlása az életnek! *-Én nem vagyok ön, tanácsos! Én nem kérek semmit. A szívesség az szívesség, amiről ön beszél, az zsarolás. * Egyeztetem a fogalmakat mielőtt fel- és áttornáznám magam csapóajtó nyílásán. Odafent aztán egyedül maradok Jenkins figyelő szemeitől távol, bár egy röpke pillanatra azért levilágítok rá, a kérdésem költői és a hajigazítást látva kaccantva vonulok újra vissza. Egyébként imádom a cinikus humorát. Körülnézve látom már azt amit látni szerettem volna, a gond csak az, hogy nem kicsit kell tornáznom, hogy elérjem az ajtó melletti falipanelt, mivel két emelet között ragadtunk, jóval feljebb van mint én….a lejjebb lévő szint ajtaja pedig még távolabb. Míg azon agyalok hogyan érjem el, hallom Jenkins tanácsos leghőbb vágyát és nem állom meg nevetés nélkül.* -Tudtam, hogy oda meg vissza van értem. Árulja már el, miért vagyok a szíve csücske? *Csak kibuggyant belőlem a kíváncsiság, de hát úgysem válaszol, vagy ha igen, az olyan lesz mint halottnak a csók, hogy feltámadjon. A falat világítom közben, és nem könnyű, de megtalálom a falba süllyesztett létrát amin felkapaszkodhatok. Nem mondom mit látok, a fogaim közé veszem a lámpát és elkezdek felfelé mászni, ha közben sürgető kérdést kapok, csak artikulátlan hangok hagyják el a számat, a zseblámpa mellett. Korábban amikor beragadtam a liftbe, minden idők legalkalmatlanabb kommunikációs tisztjével, ilyesmire nem volt szükség. Előtte nem titkolóztam, szerintem másnapra azt is elfelejtette, hogy kivel volt, hamar kiszabadultunk. De az ember lánya mindig tanul valamit, és ha ennek az egésznek csak annyi haszna marad, hogy megismerhettem egy liftakna belsejét, annak minden lehetőségével, már megérte. Lehet, hogy máshova is bemászok szándékosan, hogy tudjam mi van bent…persze a légzsilipet kihagyom. Felérve, kinyújtózva még el is érem a panelt, amit aztán megint ki kell bontanom. Kis technikai szünetet közbeiktatva – kiveszem a lámpát a számból és lenyelem a közben patakban folyó nyálamat – úgy döntök mégsem fosztom meg Jenkinst magamtól és kristályhangomtól.* -Mindjárt megvagyok! *Hogy mivel, azt nem mondom, de kapva kapok az alkalmon, hogy ráhozzam a frászt, amikor a nyújtózkodás és a félkezes manőveremből fakadó ügyetlenségem folytán, a falipanel borítólemeze nagyot koppanva a liftszekrény tetejére zuhan.* -KAPASZKODJON! * Eltelik pár másodperc, a lámpa vándorol a kezem és a szám között, s amikor éppen szabad a kezem, egyszerűen lenyomom a kart, amivel nyílik az ajtó. Ha minden elektronika csődöt mond, szükség van egy mechanikus megoldásra is, ezt persze nem tudtam, de Sam már megmondta volna a tutit. Hála a hidraulikának, az ajtó lassan de biztosan kinyílik. A felső, vagyis majd megint másznunk kell egy kicsit. Lehet, majd nekem kell Jenkins tanácsost feltolnom a fenekénél fogva. *-Vicceltem! *Visszamászok a lift tetejére, majd lekukkantok a csapóajtó nyílásán keresztül, megvilágítva a tanácsost.* -Elkap? *Kérdezem tőle vigyorogva, de kétlem, hogy most lenne kedve elkapni.*
- Hogyne tudnék? Hiszen már most is rajong értem. - Kapja meg a cinikus válaszát kedvenc ellenségétől, legalábbis szeretem ezt hinni, hogy ebben legalább a kedvence vagyok. Na nem mintha különösebben érdekelne vagy fontos lenne ez a cím. Persze méltó választ is kapok, nem felejti el felemlegetni a jelentéseket. A végén még kap is pár ilyen feladatot, annyiszor juttatja eszembe. - Meggyőződésem, hogy Ön nem félti eléggé a fejét... vagy a nyakát. - Mondom neki, miközben épp módszeresen tönkreteszi a gyorsan helyrehozható frizurámat. Mégis nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az indokoltnál többet keresi a támaszt a fejem búbján. De jó, hogy ezt nem látja senki! Bár ha látná, akkor hamarabb kiszabadultunk volna, mert akkor működnének a kamerák és már réges rég ideért volna a felmentősereg. - Ha nem kér semmit, az nem szívesség, hanem jó cselekedet. Amiről pedig én beszélek, az pedig nem zsarolás, hanem üzlet. - Üzenem neki az én értelmező szótáram szerinti különbségeket, mikor már csak azt figyelhetem, hogyan mászik fel a csapóajtón, immáron a segítségem nélkül. Ezután van alkalmam szusszanni egyet, míg elhallgatom, hogy mit babrál odafenn. Fogalmam sincs mit csinál, innen lentről leginkább csak fel-alá rohangálásnak hat. Figyelem hát a korom sötétben a csapóajtón át beszűrődő csekély fényt, amit az elemlámpája ad és megkérem, hogy beszéljen. Igen, erre vetemedtem, pedig végre csend is lehetne. Nem azért, mert félnék a sötétben, csak kíváncsi vagyok, min ügyködhet. Amikor hallom a nevetését, ott marad hát a mosoly az arcomon, amit úgy sem láthat senki. - Azért ne bízza el magát. Ennyi egót egy lift sem bír el. - Bagoly mondja bögölynek, vagy mi. - És nem egyértelmű? Ellenségek vagyunk, és mint olyant, meg kell ismerni és minél közelebb tudni. - Bennem volt, hogy azt feleljem neki, emlékeztet a feleségemre. Valamennyire igaz is, ő sem rejtette el előlem soha a véleményét, kiváltképp ha kritikáról volt szó. Minden nőben őt keresem, minden nőben egy kicsit őt látom, és mégis... sehol se találom. Viszont egy ilyen provokatív feleletet, miszerint a feleségemre emlékeztetne, akkor lett volna célszerű mondani, ha most éppen a vacsorán ülnénk, nem egy liftben és lift tetején. Biztos szórakoztató látvány lett volna, ahogy a tizedes félrenyeli a pezsgőjét... Minthogy rendes választ nem kapok arról, mit csinál, marad ennek a képe, amivel elszórakoztathatom magamat. - Nos? - Sürgetem egy kis idő múlva, csak hogy érezze, a Consilium törődik a néppel, de amit válaszként kapok, azt aligha lehetne emberi beszédnek nevezni. Én innen mondjuk nem látom, hogy a zseblámpa a szájában van, legfeljebb csak gyaníthatom. Remélem, nem most kap agyvérzést és azért beszél így. Nem volna mulatságos még annak ellenére sem, hogy én nyernék meg egy soha meg nem kötött fogadást, miszerint ki megy hamarabb a másik agyára. Azért picit nyújtogatom a nyakamat, hátha a himbálózó elemlámpa fényét elcsípem és egyúttal valamit látok is általa majd, mi történik odafent. - Egész pontosan mivel? - Kiáltom vissza neki, mikor jelzi, hogy mindjárt megvan. Majd a következő pillanatban valami hangosan koppan a lift tetején, ami túl merevnek és kisebbnek tűnik ahhoz, hogy feltételezzem maga a tizedes pottyant le. A lámpára vagy a bicskára gyanakodnék, de nincs idő erre gondolni, mert a következő kiáltása inkább ad aggodalomra okot, mégse hiszem el teljesen. Ha baj lenne, akkor vagy sikítana a tizedes, vagy sokkal kárörvendőbben adná tudtomra a dolgot. - Mégis mibe?! - Kérdezek inkább vissza, mert a vaksötétben jó, ha magamat meg a lift amúgy teljesen sima falát megtalálom. Nem terveztek ebbe korlátokat, kapaszkodókat. Biztos úgy voltak vele, hogy ha már kapaszkodni kell, akkor már úgy is mindegy. A hátam úgy is a falnak vetve, de mielőtt nyúlnék, hogy kezemmel megkeressem a másik falat is meglepetésemre kinyílik a külső ajtó, ami nemcsak a hangjából derül ki, hanem a folyosóról némi fény szűrődik be a liftbe. Messzi, távoli fény, vész- vagy helyzetjelzők lehetnek, mert ezek szerint a lift teljes környéke teljesen áram nélkül maradt. Mindenesetre eggyel kijjebb jutunk majd, és ez már megérdemelne egy sokkal kevésbé cinikus "hurrá"-t. - Biztos vagyok benne, hogy szívesen lenne a karjaimban, de ne kockáztassa meg. Onnan fentről könnyebben lemászik, nem? - Nézek fel a megjelenő és vigyorgó tizedesre némileg hunyorogva, mert ennyi idő alatt kezdett a szemem hozzászokni a sötétséghez és most megint erős a fény, hiába nem világít a szemembe. - Nem szívesen mondom, de úgy tűnik, Ön is jó valamire. - Annyira nem szívesen mondom, hogy még most sem tudom megdicsérni rendesen, hogy jól csinálta... akármit is ügyködött odafenn. Megvárom, míg eldönti, hogy a folyosóra vagy a liftbe mászik vissza, addig felveszem a földről a korábban lerakott felöltőmet és kiteszem a folyosóra. Aztán ha a lift továbbra sem mutatja a leszakadási szándékot, megpróbálok kimászni én is, felkapaszkodni még megy, a felhúzás már nehézkesebb, pláne, hogy nincs a lábnak semmi érdemi támasz, ami segítene. - Ha épp ráér, segítene picit? - Kérdezem a tizedest. Egyszerűbb lenne parancsba adni, de azt majd akkor, ha inkább nem akarna ráérni. A kérdés úgy is csak költői, ezt ő is tudja jól.
*Na persze, gondolhattam volna, hogy erre is meg tud felelni, nincs az a kérdés, amire ne vágna rá valamit csípőből. Ebben hasonlítunk egymásra, de nekem jobb a humorom. Talán mert nem vagyok tanácsos.* -Ja, maga a kedvencem az összes tanácsos közül. Becsülje meg a helyét. * Na igen, pont annyira rajongok érte, mint bárki más a Volentisen, viszont sokkal kíváncsibb vagyok rá, mint bárki más a Volentisen. Pont annyira mint ő én rám. Jenkins azonban jobb pozícióba állt be a rajtnál, mivel bármivel provokálhat nem lesz negatív hatása, nem róhatok fel neki semmit, nem büntethetem meg jelentésírásokkal, nem küldhetem az Ocanra különösen fárasztó izomgyakorlatokra és nem vonhatok meg tőle kedvezményeket….de vert helyzetből szép nyerni. Lehet, hogy igaza van, kicsit vissza kellene vennem, de nem megy…ezért inkább jobban odanyomom a kezem a fejére a megjegyzésénél és még meg is dörzsölöm. Egy csipetnyi elégtétel, szánalmas de egy tizedesnek ennyi jut. Mászás közben vágja hozzám a saját álláspontját, nos más fogalmaink vannak a szívességről és az üzletről.* -Mocskos üzlet. Egyébként honnan tudja mi a jó cselekedet? *Csippentem oda a félbehagyott gondolatmenetet, de így is érteni fogja. A jó cselekedet nincs rajta a napi teendői listáján, sem az évin. Sajnos nem láthatom az arcát, ezért szegényebb leszek pár olyan vonással, mimikával, melyeket nem engedne meg magának ha szemben állnánk egymással, veszélyes lenne az imázsára. Viszont majdnem kiköpöm a zseblámpát, mert remek időzítéssel pont azután vettem a számba, hogy kérdőre vontam a szíve csücskeségemmel kapcsolatban. Azért megy lassabban a kiszabadításunk, mert ki kell kapnom a számból a francos világítóeszközt ahhoz, hogy beszélhessek, aztán vissza és mehet tovább a munka. Azt persze nem tudom megtenni, hogy végig néma maradok, egyrészt, mert azt kérte beszéljek, másrészt belepusztulnék. *-Gondoltam, hogy nem a két szép szememért imád, de majd csak túlélem. *Egyre több a közös bennünk, már ami a másik szívatását és megismerését illeti. Csak aztán ne legyek túl közel hozzá. Azért kíváncsivá tett, már sokadszorra, hogy mégis hogyan gondolja azt a „minél közelebb tudni” dolgot. Előbb-utóbb úgy is megtudom, a pontos idő attól függ, hogy én akarom megtudni előbb, vagy ő árulja el. Csak akkor vagyok hajlandó beszélgetni ha kettőnkről van szó, ha a szabadulásunk részeredményéről, akkor csak egy zseblámpás dünnyögést kap válaszul, míg el nem jutok addig, hogy kinyithassam az ajtót. Természetesen ezt sem teszem minden szórakozás nélkül, sajnos nem lát senki, de kész színházi előadást nyomok le a létrán állva. Még pozícióba is állok, amennyire lehetséges azon a falba dugott mászókán, aztán nagy levegőt veszek és kiáltok. Majd a válasznál lehunyom a szemeimet és elképzelem a tanácsos arcát, a tanácstalan vonásokkal, kezeinek önkéntelen kapkodását, és arcomra fülig érő vigyor kúszik. Csak azért fülig érő, mert a hallószerveim útban vannak, különben körbeérné a vigyor a fejemet. A kellő hatásszünet után nyitom az ajtót, majd igyekszem visszamászni a lift tetejére, hogy onnan kukucskáljak le Jenkinsre. Emlékszem még mivel fenyegetett meg ha még egyszer a szemeibe világítok, nem mintha nagy hatása lett volna, de _nem_ világítok a szemeibe, csak kicsit mellé, valahova a vállai környékére. Amúgy a folyosóról is beszűrődik némi fény, ott legalább vannak vészfények, vagy mi a francnak hívják. Ránézek, majd az ajtó felé, aztán felemelem a fejem és a lift teteje felett is megnézem a nyitott ajtó oda eső részét, majd megint vissza a tanácsosra.* -Milyen igazaaa vaaan! *Azt nem tudhatja, hogy mire mondtam. Hogy szívesen lennék a karjaiban – francokat, csak ha más is látja - hogy könnyebben mászok le kívülről….és már megkérdezném, hogy miért olyan kockázatos az ő karjaiban lenni, mikor megdicsér. Neeem, ezt nem lehet másként értelmezni, noha elég sajátságosan, de megdicsér. Még mindig a csapóajtó nyílásán nézek lefelé, fejemet belógatva a liftbe és vigyorgok. *-Most megdicsért. Elismerte a zsenialitásomat. Ne tagadja, nem tudja. Kimondta. Tudok a szavai között olvasni. Háhhháááhááá! * Kiáltom a végére lelkesen azt jelezve, hogy sikerült nyakon csípnem. Aztán azzal a lendülettel el is tűnök a nyílásból, énekelve, dúdolva lépkedek át a Samet minden bizonnyal felizgató kábeleken és megyek az ajtónyíláshoz, hogy nem sokkal később előbb a lábaim bukkanjanak fel a liftajtónál, majd egy huppanással én is teljes egészben. Felveszem a tanácsos felöltőjét és felöltöm…csak lazán a vállaimra borítom mint egy köpenyt és mintha tükör előtt állnék illegetem és nézegetem magam. Egész jól áll. Teljesen bele is merülök önmagam tanácsosi felöltős csodálatába, hogy el is felejtem kalandunk másik főszereplőjét. A kérdésre felkapom a fejem…mert persze épp nem érek rá, láthatja…lehet, hogy vörösödik a feje is…de mint aki most ébredt sietek segíteni.* -Ja! Persze, már hogyne! Hogyhogy ne, hogy ne, hogy igen. *Szabadabban már jobb kedvem van, letérdelek (!) jól jegyezze meg, mert ez lesz az első és utolsó alkalom, és a karjáért nyúlok.* -Na jöjjön Jenkins tanácsos, nehogy ott maradjon nekem a sötétben. Még a végén elveszik nekem aztán mi lesz velem? *Húzom ahogy tudom, természetesen eltúlzom a nyögéseket, mintha baromi nehéz lenne, de végül csak sikerül kimásznia a _segítségemmel_. Felállok, leporolom a nacimat.* -Na, akkor most mi lesz? Hozzám vagy hozzzz, magához?
- Lexikonból. Szükséges ismernem, hogy tudjam, mit ne csináljak. - Hangzik a gúnyos feleletem a tizedesnek. És még én látom a világot csak fekete-fehéren! Néha én is képes vagyok egy kis jó cselekedetre, néha.. szökőévente egyszer. És az ocani naprendszer szerinti szökőév szerint, ami ritkább, mint a földi volt. - Igen, lehet remélni, hogy túléli! - Válaszolom vissza a sötétbe és magamban mosolygok, ég ha most szám nem is húzódott mosolyba. Még akkor sem, mikor meglátom, hogy a fene se tudja hogyan oldotta meg ez az idegesítő és pöttöm tizedes, de kinyitja a külső ajtót. Ha lehet, még gyanúsabb lesz ezzel, pláne, hogy mindenre tudott közben válaszolni, csak arra nem, ami a kiszabadulás módját érintette. Viszont nem hívom fel rá a figyelmét, hogy észrevettem ezt, inkább burkolt dicséretet adok neki, és bár ez is a terv része, még így is elég nehéz kimondanom. Nem vagyok egy dicsérgetős fajta, de ha Moor tizedesről van szó, akkor ez hatványozottan igaz lesz. De így legalább még hitelesebb lett a kényszerű elismerésem, és el is értem vele a kívánt hatást. - Mindent tudok tagadni! - Már nem látja a nő, hogyan húzódnak ajkaim ravasz és gonosz mosolyba, miután hallottam őt örülni, miszerint rajtakapott. Higgye csak azt, hogy tényleg dicsértem - oké, részben, nagyon pici részben jogos is lenne -, hogy a tagadás említésével csak próbálnám menteni a menthetőt, nyugodtan bízza el magát... és hibázzon! Előbb vagy utóbb, de a kezeim közé kerül a vékony kis nyaka. De addig is, ki kell jutnom ebből a liftből, ami nem egyszerű mutatvány és annyit a gyér fényben is ki tudok venni, hogy a nőt jobban leköti a felöltőm próbálgatása, minthogy nekem segítsen. Nők... - Orra ne bukjon benne! Kár lenne azért a csinos orrért! - Dehogy találom én azt csinosnak, ellenben ha tud tényleg a szavak között olvasni, akkor ebből is biztos kiolvassa, miszerint még kapaszkodni is elfelejtenék a röhögéstől, ha tényleg pofára esne a neki túl hosszú felöltőben, még ha nem is ér le neki addig, hogy rá tudjon lépni a szélére. Azért végül csak segít kimásznom és nem felejtem el ki is használni ezt, na meg hogy térdel, mert ahogy az én térdem is a folyosó szintjét érheti, a gyanúsan túlzottan erőlködő tizedes vállára teszem az egyik kezemet és gyanúsan túlzottan nyomom őt lefelé, hogy véletlenül se tudja elsietni azt a felállást az előttem való térdelésből. Támaszkodok is rajta tovább, lehetőség szerint lent tartva őt, míg leporolom én is magamat. - Pihenjen, tizedes, nagyon kifárasztotta ez a kis megerőltetés. Tényleg javítania kellene az állóképességén! - Én már állok, de lehajolva még mindig nyomást gyakorlok rá, hogy lent maradjon. - Meg tudnám szokni, hogy így van előttem... be kell vezetnünk ezt mostantól! - A félhomályban is jól láthatja - meg jól hallhatja - a kárörvendő gúnyosságot a mosolyomban és hangomban, majd elengedem a vállát és egyúttal viszem magammal a felöltőmet is, amibe felegyenesedve visszabújok röviden körbenézve, hol is vagyunk, mivel is állunk szemben. Azon túl, hogy kihalt a teljes folyosó és totális a csend. Így mondjuk tényleg nehezen hallhatták meg a kopogásainkat és a tizedes sikításait. És persze a felöltőm eltulajdonítása - és beparfümözése - se maradhat megtorlás nélkül, egyébként is kíváncsi vagyok, hogy mennyire értékeli a közelséget, amit már korábban is pedzegettem. - Ha meg ezt akarja hordani, előbb hozzám kell jönnie. Így a kérdésére válaszolva: Önhöz! Moor zászlóssal majd megbeszéljük a válásuk részleteit. - És közben kezemmel jelzem, hogy magam elé engedem, menjen csak előre és mutassa az irányt.
-Hogy jutott eszébe a jó cselekedeteknél fellapozni? * Ezt most mondjuk nem értem. Felkelt egyik reggel és még az ágyban fekve elhatározta, hogy ma olyan dolgokat csinál amit a legrosszabb álmában sem tenne? S mindjárt a legdurvábbal kezdte. Na persze, neki a jó cselekedettel is célja van, az ilyen célokat pedig mindig más szívja meg. Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban miért van úgy oda értem, de ha már kettesben vagyunk és játszunk, űzzük a veszélyesebb formáját. Mert Jenkis szájából pont úgy hangzik a látszólagosan könnyedre vett felelet, mint egy fenyegetés. Hát nem csinálom össze magam. A dicséretet, mellyel eléggé fukarkodott de csak kimondta – azért kíváncsi lennék mennyire volt nehéz - nem veszem komolyan. Egy tanácsos nem sűrűn osztogatja az ilyen elismeréseket, mivel tök természetesnek veszi, hogy ha róla van szó, akkor mindig minden sikerül, nehogy elmarasztalás legyen a vége….mert azt viszont örömmel és bármikor, ha kell ha nem. Azért még visszakiabálok neki lelkesen. * - Eső után köpönyeg. * Naná, hogy mindent tud tagadni és ki ne hinne neki? A csillagokat is letagadnák az égről annak ellenére, hogy közöttük furikázunk már vagy ötven éve...vagy több. Amíg ezzel jól elvan, addig szabaddá teszem magam, olyannyira, hogy a folyosóra kidobott felöltőjében parádézok egy kicsit. Nem mintha olyan nagyon vágynék egy hasonló darabra...ez is inkább csak szórakozás, meg az ő bosszantása, mert feltételezem nem lesz oda érte, hogy összekenem a parfümömmel. Tutira tűzre hajítja...akarom mondani a légzsilip áldozata lesz. R.I.P. De ettől még úgy gondolom, hogy jól áll….na, ha tanácsos lennék. A megjegyzésére, még mielőtt segítenék neki kimászni, felkapom a fejem. * - Ja, persze, gondolom óriási könnyeket ejtene...~ a röhögéstől inkább. ~ * Lelki szemeim előtt látom, ahogy gondolatban összeteszi mindkét kezét és azért fohászkodik, hogy tényleg orra essek és ha már….akkor minél jobban beverjem azt a testrészemet, amit egyébként minden másba beleütök...csak a padlóba nem. Oké, elég volt a szójátékokból. Segíteni kell, legyen legalább egy jó pontom amit az ő orra alá dörgölhetek élete végéig. Több úgy sem lesz és reménykedhetek abban, hogy rövid lesz az élete. Mivel a Tanácsos és a liftszekrény is hozzám képest lejjebb van, kénytelen vagyok leereszkedni….térdre. Hogy máshogy? Ám ő még ezt is kihasználja az Istenkomplexusa miatt...de esküszöm ha így érzi, én leszek az Istencsapása! Először persze megdöbbenek a vállamat sújtó kezén, meg azon, hogy „tényleg jól érzem-e, hogy lejjebb nyomott?” Kipróbálom, nekifeszítek felfelé, ő meg csak nyom le. Na oké, nem játszunk ilyet. Tovább próbálom feljebb nyomni, felállni, hadd fejtsen csak ki még több erőt.*- Azon vagyok minden éjjel, de úgy látszik a rendszeres vad szex nem elég. Különben támaszkodjon a Consiliumra de ne rám! * Arra vártam, hogy most mi lesz, mikor áll már fel, addig hagyom magam s még rá is játszok az erőlködésre, persze ezt már nem nyögve teszem. * ~ Álmodik a nyomor! ~ Álmodozzon csak! * Méghogy én térdeljek előtte! Hülyének néz? Mikor feláll és még nem engedi el a vállam, én engedem el őt, úgy, hogy a legjobban kifejtett lefelé irányuló erő elől kiejtem a vállam. Hirtelen . Hátha ő esik orra. Aztán gyorsan felállok és eltávolodom egy lépést. Vagy kettőt. Hogy a felöltőjét meg tudta-e így is kaparintani vagy sem, nem különösebben érdekel, ha nem maradt a kezében én dobom le magamról. És úgy látszik most jött el annak az ideje, hogy megtudjam, hogyan gondolta a közelséget. Nagyon fontos lehet neki, ha ő közölte és nem várta meg, míg én kíváncsiskodom rá. Először nem tudom jól hallottam-e….de végigzongorázva magamban minden egyes szót, úgy hiszem, tényleg arra gondolt, hogy elválaszt Bruce-tól és ő vesz...feleségül?! Ez megint egy remekbe szabott vicc lesz amivel igyekszik kizökkenteni, merthogy nem komolyan gondolta az is biztos. Ennyire közel azért ne akarjon már magához. A második szívdobbanásnál elröhögöm magam. Ez egy őszinte, nem kellően megfontolt reakció. * – Remek viccei vannak. Ez még hűtőszekrényesnél is jobb. Az Univerzum viccce. Maga akar engem feleségül venni? Ne tegye, megbánná. Csak egy jó tanács. * Azzal sarkon fordulok, hogy elinduljak a folyosón lévő közelebbi ajtóig.* - S még rám mondják, hogy szuicid hajlamaim vannak. Egyébként nem kell a felöltője. Csak méretet vettem magáról. * Érdekes ez az egész, hogyan jutottunk el a látszólag véletlen találkozástól, egészen idáig, a közbeeső részletekről már nem is beszélve. Fejemben kering az a felvétel amit a Tanácsosról készítettem a fekete üzleteinek egyikén. Ráadásul titokban járt-kelt odalent, mert kikapcsolta a kamerákat valamivel. Láttam amikor elment a kép ahol megjelent. Vajon hol lehet a kütyüje? A kabátban nem volt, észrevettem volna….akkor rajta van. Francba, végig kell taperolnom. Hogy miért nem jutott előbb eszembe? Az ajtóhoz érve felé fordulok és alaposan végigmérem, nem hagyok ki egyetlen apró részletet sem, ez még akár időhúzásnak is jó, ha esetleg olyat mond vagy kérdez, amire nem mindegy hogyan válaszolok, de még mindig kuncognom kell az orrom alatt. Hogy Jenkins Tanácsos önként hurokba dugja a fejét, csak azért, hogy engem szemmel tartson. *
- Véletlenül ott nyílt ki. - Hát nem egyértelmű? És így legalább elolvasva megtudtam, hogy na ilyent, azaz jó cselekedetet véletlenül se csináljak soha, mert ez illik egy vérbeli gonosz tanácsoshoz. Oda is volt írva, vagy nem. - Az biztos! - Helyeslek a krokodilkönnyek gondolatára, mert nem tartom kizártnak. De sajnos, akarom mondani szerencsére megmenekül Moor tizedes orra, nem a padlóba üti be, de még a falba se, de így legalább tud nekem segíteni felmászni a liftből. És a kimentésemhez használt pozíciót galádul ki is használom, és érzem is, ahogy a pillanatnyi meglepettség után nekifeszül a kezemnek, mindhiába. A további próbálkozásait azzal orvosolom, hogy rátámaszkodva állok fel, ezzel is lent tartva őt. - Úgy tűnik, az másra sem elég. - Szúrok oda jelzésértékűen utalva gyermektelen állapotára. - A Consilium a flottára is támaszkodik és minő szerencse! Ön pont a flotta tagja, tizedes. És minek álmodozzak, ha parancsba is adhatom? - Költői kérdés persze, és mikor hirtelen hagy fel a lefelé irányuló nyomás ellensúlyozására, kezem persze utánamozdul lefelé, de nem billenek ki az egyensúlyomból ahogy azt remélte. Erre azért számítottam magam is, így csak a továbbvitt lendületet használom ki arra, hogy a felöltőmet visszaszerezzem és elégedetten pillantok a tizedes után. Ezt a kört most én nyertem. Habár a Földön hagyott jóisten se tudná megmondani, mennyinél is tart az állás nálunk. Utána említem csak meg neki, mivel jár viselni ezt a felöltőt, ami nevetést vált ki belőle, nem meglepő módon. Nyugodtan várom ki a végét és csak akkor szólalok meg. - Milyen jókedvű! Pedig Ön is tudja, hogy a válásokat leginkább akkor mondják ki, ha az egyik fél elhalálozott. Habár lehet ez okozza az örömét.- Fenyegetés? Meglehet. Persze az is igaz, hogy ha egy tanácsos kérvényezi a válást akár magára, akár másra vonatkozóan, ott meglepően gyakori a pozitív elbírálás. Újabb jó dolog a tanácsosi létben. - De megnyugodhat, nem akarom feleségül venni. Nem mert nem volna egy életbiztosítás az Ön számára, figyelembe véve, hogy az előző feleségem már halott. Hanem mert megmenteni Moor zászlóst Öntől... az jó cselekedet lenne, és azt ugyebár nem ismerem. - Figyelem, ahogy sarkon fordul, amit büntetlenül hagyok is neki és elindulok magam is arra hátul összekulcsolva az ujjaimat. A ruhaméret hallatán viszont kicsit megemelkednek a szemöldökeim, amit így nem láthat most. Vajon mi a fenének kell neki? Mit akarhat? - Már varrni is fog rám? A következő jelentését ráhímzi netán? - Ahogy visszafordul felém és végigmér, magam is megállok és némileg széttárom a karjaimat, hogy jól megnézhessen. Talán kiszúrja a mozdulattól a felöltőm finoman felhúzódó bal ujjánál a csuklómon lévő órát. Legalábbis emlékeztet a földi órákra, és bizonyosan tudja mutatni az időt is, de beépítve sok funkciót tudhat, például kamerák megzavarására is tökéletes lehet. - Majd figyeljen az ujj hosszára, utálom ha az alkar közepéig felcsúszik, mikor felemelem a kezem. - Jegyzem meg neki figyelmesen, és azon gondolkozom, mit akarhat ezzel a ruhamérettel? Mert vagy akar valamit... vagy csak bedobta ezt a mondatot, hadd gondolkozzak és közbe ne figyeljek másra, a lényegre. Így figyelem a mozdulatait, az arcmimikáját, és a tekintetét, hogy hol időzik el hosszabban. Aztán leengedem a karomat és ellépek mellette az ajtóhoz. Itt legalább készültek vésznyitásra is, egy kart kell jó erősen - erősebben, mint az előbb a tizedes vállát - lenyomni, és az ajtó már nyílik is, még egy lépéssel közelebb a kiszabaduláshoz. - A folyosó végén mintha fény lenne, a másik ajtón túl.
Vas. Ápr. 07, 2019 10:54 am
