*A válaszára vetek rá egy „gondoltam” pillantást. Tutira vettem, hogy nem szándékosan keresett rá…képletesen persze, mert ez az egész csak az említés szintjéig jutott el, a megvalósítás olyan messze van Jenkinstől, mint ide a Föld. Azért bírom a humorát, kissé szarkasztikus, helyenként akasztófával körítve. Ezek után jönnek az apró szurkálódások minden egyes szavamra, tőle, felém…amire nem is reagálok, mert tök felesleges. Inkább azon vagyok, hogy még véletlenül se legyen belőle valóság. Persze értem én, kielégülne egy kicsit a gonosz kis éne, ha vérző orral szabadulnék ki erről a folyosóról, de ez még nem nagyon érdekel. Az már annál inkább, amikor megjegyzést tesz a gyermektelen házasságomra. Látszólag erre is csak egy elhúzott félmosoly a válasz, magamban viszont picit aggódom amiatt, hogy ezt szóba hozta. Mert ha egyszer megfogant a fejében a gondolat, akkor minden bizonnyal hosszabban is foglalkozik az üggyel s bár nem az ő asztala, szívesen ráülne lábat lógatni. Kérdés, hogy McGrover tanácsos mennyire szereti ha más segge van az asztalán. *-Az élvezethez pont elég. *Kanyarodjunk el ettől a témától….nem sikerül. Csak egy pici kitérőt teszünk a hatalom bemutatása céljából, ami számomra a térdepeltetésben nyilvánul meg. Megjegyzem nem lesz még egy ilyen alkalom, ha a derekam ketté is törik. Inkább lemegyek az Ocanra minthogy még egyszer letérdeljek előtte, pláne parancsra. Ezt persze nem mondom ki hangosan, ismerem már annyira Jenkinst – ez a kis liftes szösszenet arra is jó volt, hogy valamennyire kiismerjem – hogy tudjam, rögvest ki is próbálná. Neki az jó, ha engem eltávolít a Volentisről, az Arkanról, meg úgy általában a maga közeléből. Ez a tudat azonban elégtétellel tölt el, mert tudom, hogy tart tőlem. Már csak azért is, mert fogalma sincs miben töröm az okos és csinos buksimat ellene. Meghagyom hát abban a tudatban, hogy ezt a kört ő nyerte, a csendes győzelem is győzelem és ha csak én tudok róla, akkor még nagyobb is mint hinnénk, mert nem ad okot gyanúra. *-Örüljön ennek az apróságnak. *Morgom az orrom alatt, nem sokkal azelőtt, hogy kvázi – képletesen – megkéri a kezem. Visszaveszi a felöltőjét, én meg nagylelkűen lemondok róla, azt viszont sajnálom, hogy nem sikerült a kis cselem, amivel ő esett volna orra. Hát nem baj, majd legközelebb…nem csak orra, pofára is fog esni. Egyszer mindenképp. Nem kétlem, hogy kezdetét vette kettőnk között egy macska-egér harc, komolyabb kivitelben, de ettől a fűszertől szép az élet. A nevetésem visszhangzik a folyosón, amivel Jenkins kirobbanóan jó ötletét és humorát díjazom. Mindketten tudjuk, hogy annak a házasságnak rossz vége lenne, ahol tudnám, megkeseríteném az életét. *-Akkor már minek válni, ha az ember úgy is özvegy? *Teszem fel a logikus kérdést költőien. Hátat fordítva neki, indulok az ajtó felé és remélem rossz és ismeretlen érzéssel tölti el az, hogy a hátamnak beszél. Nem fűzök hozzá kommentárt, mivel ha megtenném és azt mondanám amire gondolok, miszerint Bruce-szal tök jól megvagyunk, már csak azért is szétválasztana minket, mert jó cselekedetet nem, de rosszat annál inkább ismer. Nem adok hát a kezébe újabb fegyvert magam ellen, kreált már éppen eleget. Néha csak dobálózom a szavakkal, de a legtöbb esetben célba is találok velük, ahogy most is. A méretvétel hirtelen jutott eszembe, hogy eltereljem a szót Bruce-ról és a házasságunkról, de aztán a pillanat tört része alatt eszembe jut valami, és amikor felé fordulva végigmérem őt, megengedem a számnak, hogy zugai majdnem a fülemig érjenek. *-Nem tudok varrni. A koporsóhoz kell. *Noha a temetkezés ezen formája már régen nem „divat” jelzésértékű, jelen esetben sötét humor. Ott áll előttem széttárt karokkal, s bár nagyon figyel engem, hogyan reagálok, hova nézek…tudom, hogy azon jár az agya, megint mi juthatott eszembe. Én meg azt figyelem rajta, hogy melyik testrészének tüzetesebb vizsgálata közben villan a szeme. Nem azért, mert elárulná magát, hanem azért, mert arra kíváncsi, én mire vagyok kíváncsi. Bonyolult. Elgondolni sokkal egyszerűbb. Többször is végigsiklatom a tekintetem rajta, észreveszem az óráját is, ami a leglehetségesebb eszköz arra, hogy bezavarjon néhány kamerát, és…elirigylem tőle. Nekem is kell egy olyan. Az agyam már azon kattog, hogyan valósítsam meg, de közben szemtelenül és mosolyogva, hosszan elidőzöm az ágyékán, mielőtt leengedné a karjait, ezzel is véget vetve a méretvételnek. Picit félreállok, hogy ne érjünk egymáshoz mikor ellép mellettem, aztán az ajtó mellett a falnak dőlök és nézem ahogy „dolgozik”. *-Nagyon reménykedik a szabadulásunkban. Olyan rossz volt velem? Pedig még viccet is mondtam, hogy jól érezze magát. *Széles mosollyal kísérem a szövegem, nézem őt, az arcát, a szemeit, az óráját…ha megint felcsúszik a kabát ujja. De csak egy pillanatra nézem meg, ahogy több minden mást is rajta, főleg a consiliumi jelölést. Az is érdekel, még sosem láttam ilyen közelről egyet sem. Ez a találkozás és kényszerű együttlét nagyon sok mindenre jó volt. *-Ha nagyon unatkozna, csak szóljon és megismételhetjük. Sőt! Még rejtvényeket is kitalálok, és csak akkor szabadul ha megfejti azokat. Na mit szól?
Nem mondok semmit arra, hogy az élvezethez elég a vad szex, amit művelnek a férjével és a gyermekhez nem. Gondosan kerüli a témát Moor tizedes, és hagyom is elkanyarodni ettől. Végülis, van az úgy, hogy biológiailag minden stimmel, mégsem akar az a baba olyan könnyen megfoganni. Ezt első kézből tudhatom, sajnos. Talán emiatt is hagyom a témát, na meg a valóságban pont nem érdekel, van-e gyereke vagy sem a tizedesnek. Véleményem szerint a világ akkor járna a legjobban, ha ezt a dumagép-dns-t nem örökítené tovább. Ettől még persze lehet néhányszor odaszúrok neki ezzel a megjegyzéssel, attól függően, mennyire akarok gonosz lenni vele, ahogy biztosan ez a térdepeltetés is még rajta lesz a palettán a jelentésírás mellett. Majd jön a soha komolyan nem gondolt lánykérés.. hm, asszonykérés. - Úgy sejtem, McGrover tanácsos rosszul viseli, ha valamit nem hagyhat személyesen jóvá. Bizonyosan felháborítónak találja a gondolatot, hogy egyesek merészelnek az ő engedélye nélkül meghalni. - Felelem könnyedén a kérdésre, mely bár költői volt, kapott egy választ, és még abban sem lehet biztos Moor tizedes, hogy most viccnek szántam a mondottakat. Habár lehet meg sem lepik az elhangzottak. Meg a bürokrácia sem lepheti meg, amit úgy tűnik, nem tudtunk ott hagyni a Földön. Én meg őszintén örülök, hogy az Alvókkal fele ennyi gond sincs, kezdve ott, hogy soha egy nem adott be nekem kérvényt. Ha meg már nem Alvó, akkor már nem hozzám kell úgy sem fordulnia egészen addig, míg nem érkezett el az ideje egy Fekete Pirulához. További szavaimat a hátának címezhetem, de a mindig beszédes tizedes rövidke válaszai is elég beszédesek helyette is. Tehát jól sejtettem, fontos neki a férje. Hogy mennyire, az más kérdés, de annyira bizonyosan, hogy ne akarjon neki rosszat. Így terelődik a szó méretvételre, és nem nézem ki belőle, hogy tudna egyáltalán zoknit stoppolni, nemhogy többet annál, de érdekel, mirefel a kíváncsisága a paramétereimet illetően. A válasz viszont láthatóan meglep, még palástolni is elfelejtem, hogy aztán a következő pillanatban egy rövid, de szívből jövő nevetés törjön ki belőlem a koporsó hallatán. A bátorságát - öngyilkos bátorságát - mindenképpen el kell ismernem magamban. És fogalmam sincs, mikor nevettem utoljára. - Látom a koporsó alakra formázottan lesz kipárnázva. - A széles vigyor még ott a képemen, miközben figyelem, ő mit néz rajtam annyira és akkor szólaltam meg, mikor már elég ideje elidőzött az ágyékomnál. Nem hoz zavarba, közönyös nyugalommal hagyom, hiszen csodálni engem mindig lehet! De vajon káprázott a szemem, hogy úgy láttam, gyakran visszatért a tekintete az órámhoz? Pedig nem egy feltűnő darab. - Pont ezért remélem a szabadulásunkat! - Válaszolok csak ennyit a kar meghúzása közben, de hogy pontosan mire is értem, azt meghagyom a fantáziájának. - És ha direkt nem akarom majd megfejteni őket, örökre velem kell maradnia? - Nézek rá évődő és gúnyos mosollyal, miközben sikerül az ajtót kinyitni végre valahára és ellépek mellette, hogy nagy sokára eljussunk egy olyan ajtóhoz, aminek a túloldalán láthatóan rendesen van áram, fény és mozgó emberi lények! A túloldalon strázsáló katona láttunkra - főleg enyémre - elkerekedő szemeiből tisztán kiolvasható a gondolata, még a cifra káromkodás is, miszerint én végig ideát voltam és ezért ő most elég nagy bajban van. Biztosan arra gondol, hogy szolgálatot kellett volna cserélnie mára valakivel, de már késő. És nem segítek a nézésemmel sem, hogy kicsit is jobban érezze magát, se azok, akik időközben idesereglettek és sebtiben nyitják az ajtót. Kinyílik az ajtó, közben már hallgathatom is a magyarázatot a felmerült technikai hibáról összefüggésben egy erős napkitöréssel és valami ingadozás az STD-átalakító rendszerben is, ami részleges leállásokat okozott. Én magam át is lépek rajta, de felemelt karommal - hopp, láthatja megint az órát - állom útját a tizedesnek. Ő még nem szabadul. - A tizedest kísérjék vissza a lifthez és egy gépész felügyelete mellett hozza helyre az okozott károkat. - Csak vállam fölött nézek hátra rá. - Jó munkát, tizedes! - Nincs mosoly, nincs évődés, nincs semmi abból, ami még pár perce megvolt köztünk. Annyira, hogy az ember elkezd kételkedni is abban, hogy mindaz valóban megtörtént és nemcsak képzelte. Míg Moor tizedest visszakísérik a lifthez, ahova mászhat le megint egy gépész társaságában, addig én távozom innen és a nyert információkat emésztem magamban, na meg hogy mit mire fogok majd felhasználni.
//Köszönöm a játékot, egy élmény volt veled, mint mindig //
*Még így a szabadulásunk kapujában is érdekesen alakulnak a dolgok. Azt persze kétlem, hogy Jenkins letett volna a házasságom ilyen-olyan kitárgyalásáról, de akad más ami gondolkodóba ejt. McGrover tanácsos nem szerény személye…bár ilyet nem mondanék még róla látatlanban, hiszen nem találkoztam vele személyesen, de megengedem magamnak a tanácsosokkal szembeni előítéletet. Az amit róla hallok, elég hihető…ha igazam van és minden tanácsost egy kaptafára „készítettek”, viszont a humorba való ágyazást őszinte kacagással díjazom. *-Tényleg. Micsoda merészség engedély nélkül meghalni. Döbbenet! *S döbbenek is a végszónál, elég látványosan, kikerekedett szemekkel, elmélyített hanggal. S aztán a hátamat mutatom neki, ami egyes népeknél, nagyon régen a feltétlen bizalom jele volt a másik felé, ám most inkább polgárpukkasztó engedetlen szemtelenség….aminek jelenleg nincs következménye, ám nincsenek illúzióim arról, hogy később sem lesz. Most viszont rohadt jólesik, a következményeken meg majd akkor aggódom amikor…S ha ez még nem lenne elég, kibököm a számon azt, ami először eszembe jut, hát, hogy egy tanácsos szemrevételezéséből épp a koporsó….talán mond valamit. Jobban érdekel az órája, amire nem nézek többet mint bármi más testrészére, kivéve az ágyékát, na meg azt a széles vigyort, amit a beszólásomért kapok. Ilyet sem láttam még rajta rövidnek nem mondható, kényszerű együttlétünk során, ahogy olyan őszinte nevetést sem hallottam tőle mint az imént. Mondhatnám, hogy már megérte vele lenni, de nem a nevetése a fő szempont. Mosolyogjon csak Samre, nála lelkes nézőre talál. *-Minek párna ha már úgy sem érzi? *Vonom meg a vállam hanyagul és vigyorgok rá, úgy ahogy szerintem kell. A mosolyt azonban letörlöm – szándékosan, nem azért mert megbántva érezném magam – amikor közli, hogy nem értékelte kellőképpen a viccemet. Nahát! Bezzeg én nevettem az övéin. *-Hálátlan. *Morgom az orrom alatt a piszkálódást, ami lehet egy apró viccelődés is, ha érti…de lehet pofátlanság, jobb körökben udvariatlanság is. Hát majd kiderül. *-Nem hiszem, hogy ilyesmire vetemedne önként. Inkább csak ráfogná ha kudarcot vallana. Most is hogy igyekszik….na ugye?! *A végére kinyílik az ajtó, amely nyitókarjának úgy esett neki, mint Hicks az ellenségnek. Persze előrerohan….én meg lazán, hanyagul követem zsebre dugott kezekkel. A felbukkanó katona ábrázatára rá van írva, hogy mit lát Jenkins arcán, amit én nem ugye, de el tudom képzelni s ezért egy ragyogó mosollyal próbálom kompenzálni a megrázkódtatást, sőt! Még egy puszit is dobok a levegőbe felé. Nem sokat használ, csak zavartan pislog el Jenkins feje mellett, majd gyorsan vissza is kapja, hogy vigyázba vágva magát javítson az amúgy sem rózsás helyzetén. Persze ő nem tehet arról, hogy mi – hogy egy tanácsos – beragadtunk a liftbe, lezárult folyosóra, de ilyen apróságok nem hatnak meg egy tanácsost. Pontosan tudom, mert emlékszem és mert céljaim vannak, hogy nekem még dolgom van, de úgy teszek mintha elfelejtettem volna. Ez is része az elterelésnek és megtorpanva, bandzsítva nézek az elém hadonászott kézre, ami megálljt parancsol. *-Jajjj nemár! Most komolyan? Hát persze…értettem Tanácsos úr! *csak lassan szabadulok abból a különös, közvetlenebb hangulatból, amit sikerült elérnem a liftben. Néznek is rám nagyot, mielőtt észbe kapnék. Sarkon fordulok, és még odavetem a szemeket meresztőknek.* -Mi már csak ilyen jóban vagyunk. *A tanácsos hallótávolságon kívül kerülésével nagy röhögés hallatszik a hátam mögül, ami jelzi, hogy egy szavamat sem hitték, de jót derültek rajtam. Igazából már viszket a tenyerem, hogy megtegyem azt, amit szerettem volna, Jenkins jelenléte nélkül. Az sem gond, hogy a szerelő ott lesz velem. Megoldom. Lemászok a liftbe, lefelé még könnyű, de akadnak problémák.* -Szükségem lenne néhány szerszámra. *Mondom és remélem ezzel eltávolítom a szerelőt. De nem. Kapok egy egész ládányi szerszámot. *-Néhány sértetlen vezetékre. *Van a ládában; közli a birkaképű. Oké, velem nem fogsz kicseszni.* -Létra is kellene. A liftaknás falipanelt is megbontottam. *Bingó! A pasi kelletlenül eloldalog, nekem meg van pár percem, hogy rácsatlakozzak a falipanelre a PDA-mal, összekötve azt a kommunikátor akkujával, hogy annyi életet leheljek az amúgy halott rendszerbe, hogy le tudjam tölteni Jenkins biankó kódját. *-Most megvagy!
Pént. Ápr. 26, 2019 7:42 am
//
//
