Nem voltam finom vele ezt elismerem, de a természetét ismerve másként nem érhettem volna célt, vagy legalábbis ennél sokkal nehezebben. A dacosság hamar eltűnt a szemeiből amint komolyabban is elgondolkozott az elhangzottakon. Kicsit hátrébb hajoltam, ahogy hirtelen felugrott a székből, de egyébként maradtam a helyemen. Nem szokta így elveszíteni a tartását, bár ebben a helyzetben valószínűleg nem kellett volna meglepődnöm rajta. Szokatlan volt így látni. Idegesen járkálva, akadozva. Jól láthatóan magát hibáztatja a történtekért. Csendben hallgatva a mondanivalóját, követtem a szemeimmel a járását, míg végül megállapodik az egyik szék támlájánál. Talán tényleg ő volt túl figyelmetlen, talán nem, ezt jó eséllyel sosem tudjuk meg. Egy biztos. Ha hagyom, hogy túlságosan belefeledkezzen az önmarcangolásba, azzal az egyik legjobb tisztünket veszíthetjük el. Biztosnak kell lennem benne, hogy ez nem történik meg.
– Katrina. - szólítom meg egy árnyalatnyival finomabban, kivételesen a nevét használva a rangja helyett, és meg is várom míg tényleg rám figyel.
– Senki sem hibáztatja a történtekért. - biztosítom határozottan. - Tanuljon az esetből, hogy ne ismétlődhessen meg, de Connor tettei miatt ne cipeljen fölösleges terhet. Segítsen nekem elrendezni ezt az ügyet, de ha lezártuk nem akarom, hogy a jövőben ezen tovább rágódjon. Megértette? - megvártam a - reményeim szerint - helyeslő választ, mielőtt rátértem volna a következő kérdésekre.
– Ismer olyat, aki mondjuk közelebb állhatott a kadéthoz? Aki akár segíthette, vagy tudhatta mire készül? Lehet valami kapcsolat közte és Nikolai megjelenése között? - soroltam az újabb kérdéseket. Egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy Connor piszkált bele a rendszereinkbe, de ettől függetlenül nem zárom ki kapásból, hogy más is benne lehet.

Érzem, ahogy a düh újra elkezdi átvenni felettem az uralmat, és én mit sem tudok ez ellen tenni. Egyszerűen csak ott állok a szék támlájának támaszkodva. Tekintetem az asztal acél lapját vizslatja, mely teljes hosszában acélmentes. S melyen egy apró porszemet sem találhatunk. Fogaimat összeszorítva hajtom le fejemet, hajam az arcomba lóg.
Próbálok úrrá lenni azon a vörös folton, mely az elmémet kezdi el ellepni. Talán sikerülne is neki, ha a Parancsnok nem szólít a nevemen.
Meglepettségemben enyhén megrázkódom. Szemöldököm ráncolva fordítom oldalra fejemet és tekintek rá. Oly szokatlan ez tőle, olyannyira idegen. Idejét nem tudom, hogy mikor hívott így utoljára. Talán a kapitánysága idején. Egy-két alkalommal előfordult, hogy kiborított. Neveltetésem még ha tökéletes is volt, voltak hibái.
Hogy tovább rágódnék? Nem, nem ezen rágódom. A szavain… annál jobban. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni őket a fejemből, bármennyire is kívánom.
- Connor, mindenkivel elvolt, mindenkivel kedélyesen el tudott beszélgetni, mégis ahogy észrevettem sohasem volt igazán jóba senkivel. Egyfajta álarcot húzott arcára - felelem végül neki, miközben összeszedem gondolataimat. Talán ezért is állt ily közel hozzám. - Kedves volt és mosolygott, de túlságosan nem mondott magáról semmit. Én pedig nem kérdeztem, elég volt számomra annyi, mi az aktájába szerepelt. Hogy a Volentisen kihez állt közel? - vonom meg a vállamat. - Alvó volt, de tudtommal semmi köze nincs Nikolaihoz. Ő csak alig pár napja ébredt fel, talán az indulásunk előtt közvetlenül. Ez volt az első menedék, amit talált. Nem hinném, hogy lenne közöttük ismeretség, ha mégis… Túl különös lenne, hogy pont akkor ébresztenek fel valakit, aki hozzá áll közel, amikor száműzik, nem gondolja? - teszem fel a kérdést magam is kételkedve ebben. Valami… valami azt súgja, hogy bízhatunk Nikolaiba. Ösztöneimben mégis képtelen vagyok hinni. - Connor mindig is érdeklődött a hajó mechanikája iránt. Hogyan működik, mik a gyengéi, azt mondta, hogyha ezeket tudjuk, akkor megelőzhetjük a bajt. Sok időt töltött különböző alaprajzok tanulmányozásával - szavaimmal egy időben egy rossz érzés kerít a hatalmába. Ha nem uralnám izmaimat, arcom megnyúlna, de a vér még így is kifut belőle. - Ugye nem gondolja… Átnézettünk a hajót indulás előtt - jelentem ki határozottan, hiszen ennek meg Kellett történnie, enélkül Sosem indulunk útnak.

Úgy tűnik a hadnagynak sikerült egy kicsit összeszednie magát, ugyanis sokkal összeszedettebben válaszolt az újabb kérdéseimre. Így nekem már nem kellett mást tennem, mint figyelmesen hallgatni, és összerakni az eseményeket. Részemről nem ismertem túlzottan a kadétot. Még az aktája is alig rémlik, pedig tudom, hogy elolvastam mikor hozzánk került, ahogy persze mindenki másét is. Jó ha pár mondatot váltottunk, azt is csak a munkával kapcsolatban, egyébként meg Katrina gondjaira voltak bízva. Csak finoman bólogattam, mikor a viselkedését írta le. Tisztán láttam magam előtt a képet ahogy a többi kadéttal társalog az étkezőben, vagy valamelyik folyosón. Valóban nem volt benne semmi ami gyanúra adott volna okot. Nem mintha amúgy valaha is megálltam volna foglalkozni vele, vagy bármiről is kikérdezni. Beleillik abba a sunyi képbe, ami kezd kialakulni róla a fejemben.
Nikolai története azonban továbbra sem győzött meg. Tény, hogy a földiek - főleg az újonnan ébresztettek - zavartabbak, idegesebbek, néha feszegetik az általuk túlzásnak ítélt szabályokat, de megszökni a hatóságok elől, és elrejtőzni egy indulni készülő űrhajón, már messze túlmegy azon amit még be lehetne írni az alvók zavartságának. Inkább hangzik menekülő bűnözőnek, mint egy zavarodott ébredőnek. Arról nem is beszélve, hogyha tényleg katona, mint ahogy Katrina állítja, akkor ismernie kell a fegyelem fogalmát, és azt hogy az előírások nem véletlenül vannak. Vagy extrém módon paranoid, amely esetben bármikor kiborulhat és valami nagy hülyeséget csinál, vagy ami még rosszabb, egy sarokba szorult bűnöző. Mindkét esetben komoly veszélyt jelent egy űrhajóra, ahol egy rossz gombnyomás, vagy elállított szelep is katasztrofális következményekkel járhat. El se hiszem, hogy Hespera képes volt egy ilyen embernek megengedni, hogy kedvére sétálgasson amerre lát. Mi van ha pont azért próbálta meg szabotálni a kommunikációnkat, hogy ne léphessünk kapcsolatba a Volentissel, akik esetleg el tudnák mondani nekünk, hogy kivel van dolgunk? Mi a bizonyíték rá, hogy tényleg csak pár napja ébredt, és nem játszott össze valamiben a Connorral? Minél többet hallok, annál hangosabban riadóztatnak a megérzéseim. Végül a hadnagy kérdésére inkább csak egy elgondolkodtatónak szánt kérdéssel felelek.
– Miből gondolja, hogy Nikolai bármiben is igazat mondott? - végül ismét sikerül felhoznia valamit, ami a kadétra tereli a gyanút, és a történteken gondolkozva egyre határozottabban azt súgják az ösztöneim, hogy valamilyen kapcsolat van kettejük között. Túl sok szól mindkettejük ellen.
– Ha jól ismeri a hajó alaprajzát és megfigyelte a karbantartók munkáját, akkor nem kizárt, hogy el tudta tüntetni a nyomait. - mondtam ki homlokráncolva a cseppet sem megnyugtató tényt. - Lewis közlegényt már ráállítottam, hogy amint tudja, nézze át az egész hajót, de azt hiszem nem ártana, ha asszisztálna neki amiben tud. Illetve szeretném ha majd átküldené a gépemre azoknak a kadétoknak az aktáit, akikkel Connor huzamosabb időt töltött el az ittléte alatt. És persze bármi történik, azonnal jelentsen róla. - adtam ki végül a feladatokat. Nem kéne ugyan hagynom, hogy túlzottan megerőltesse magát. Meg a dokitól is hallgathatom majd, ha történik valami, de ez most azt hiszem egy elég kivételes eset. Végül indulásra készen ellöktem magam az asztaltól. Nagyjából úgy érzem, hallottam amit lehetett, és már bőven ideje lenne, hogy a gyakorlatban is tegyünk valamit. Egy pillanatot még vártam, hátha hozzáfűzne valamit. Majd ha nem volt más, akkor el is indultam a folyosó irányába.

A kérdés hallatán pár pillanat erejéig némaságba burkolódzom. Magam elé meredve nézem a fémasztal sima, hideg felületét. A villany fénye visszatükröződik rajta. Ha rosszul tartod a fejed, pontosan elvakítja látásodat. Figyelem a fehér pontot, melynek hála láthatom az rozsdamentes acél számos karcolását, mely az évek során szedett fel magára. Tálcák, tányérok csúsztatása. Kések, villák karcolása ezek.
Nem azért nem válaszolok, mert annyira ezek kötnék le figyelmemet, csak nem tudom, hogy amit gondolok, az most jelenleg megállná-e a helyét. Lehetne-e hinni bennük. Én kételkedve teszem s úgy vélem, hogy a kapitány sincs ezzel máshogy.
- Ösztön - tekintek rá újra vissza. Régen nem volt ezzel gondom. Régen pontosan tudtam, hogy ki milyen katona, mikre képes. Meg tudtam állapítani, hogy veszélyes-e ránk nézve, avagy nem. Hogy hazudik-e nekünk, vagy nem teszi ily helyzetekben. Az elmúlt idők eseményei azonban pontosan azt sugallják, hogy nem bízhatok meg bennük teljes mértékben. - Az ösztöneim mondják ezt. Ahhoz képest, hogy pontosan tudja, hogy mivel gyanúsítjuk, mindent megtesz, azért, hogy segítsen nekünk. Lényegében mindenben együttműködő. Vagy ennyire agyafúrt… Vagy egyszerűen nincs oka hazudnia. Igaz, hogy pár napja ébresztették fel, szinte semmiről nem tud semmit. Az elmúlt ötven évben minden megváltozott, nem tudna így kitervelni semmit a Consiliumtól való szökése közben is - rázom meg a fejemet. Kivéve, ha pontosan tudta, hogy milyen korban fog felébredni, milyen technológia fog a segítségére állni. Ez azonban szinte lehetetlen. A Parancsnok mégis láthatja rajtam, hogy magam sem vagyok biztos szavaimban. Mégis hogy bízhatnék újra ösztöneimben?
- Értettem, Parancsnok - egyenesedek fel újra, s elengedem a fülem mellett ama megjegyzését, hogy Én segédkezzek Samanthanak. Azon nyomban letépné a fejemet a harcias nő. Az ilyenek a legveszélyesebbek, kik nem annyira képzettek és dühükbe bármire képesek lennének. Ha lehet inkább távol tartom magam tőle, amíg a munkáját végzi. Amúgy is, kerek perec kijelentette, hogy nincs szüksége segítségre - legalább is tőlem és Nikolaitól. S amúgy is csak útban lennék. Nem értek a mechanikai rendszerekhez. F8T viszont igen, ő a remek segítség számára. - Átküldők mindent, s jelentek, ha furcsaságot észlelek - noha ahhoz előbb vissza kellene mennem dolgozni. Kicsi ez a hajó, de ha nem a dolgom teszem, akkor a néptelenebb részeken kóválygok. Azt hiszem, hogy ez most fog megváltozni.
Nézem, ahogy lassan megfordul és kisétál az apró helységből. Nem tartom fel,
nincs miért itt marasztalnom. Nincs már semmi, amit mondhatnék neki.

A hajón történő események enyhén szólva is aggasztóak számomra. Nem, ez túl kedves megfogalmazás. Nem aggasztóak. Pánikot keltőek. Először a navigációs rendszer döglik be. Ha jól tudom Sammyvel is történt valami a légzsilipeknél. Folyamatosan elromlik valami, pedig úgy indultunk el, hogy a volentisi mérnökök mindent átnéztek. A gépészünk nélkül már rég odavesztünk volna.
De ami az egészben a legaggasztóbb… Ami a töltetraktárba történt. Ki tudja, hogy mióta jár be oda bárki is az én kódommal. Kezdek kételkedni abba, hogy nem én voltam. Olvastam már alvajárásról, személyiségzavarokról. Éjszaka, amikor azt hiszem, hogy alszom, ki tudja, hogy valójában mit csinálok? Nem lehetünk teljes mértékben biztosak abban, hogy nem én vagyok a szabotőr. Ahogy abban sem, hogy nem a potyautasunk. Ahogy abban sem, hogy nem a beteg kadét, vagy a lázadó tisztünk az. Bárki lehet. Bárki lehet a hajón és ez az egész frusztráló.
Nem akarom, hogy bárki is megneszelje. Már így is többen tudnak róla, mint arról kellenének. A helyzet fokozódása végett indulok meg a kapitány keresésére. Nikolai-val csak nemrég váltunk el, amit mutatott, amit kiderítettünk… Minden és minden aggodalomra ad okot. De minden. Arról nem is beszélve, hogy a fegyverraktárba való bezárásunk után, egyik felsőbb tisztet sem tudtam értesíteni. A közvetlen kapcsolatot Hespera, vagy a Paracsnok felé elvágták. Belülről tehetetlenek voltunk. Közel jártunk ahhoz, hogy felrobbantsunk a hajó egyik legértékesebb részét.
Mindazon által továbbra is furcsának tartom, hogy drága potyautasunk a rangidős tisztek nélkül indult útnak, azzal a tudással melyet kabinjában szerzett. Ez felettébb érdekes és ez az, mi gyanússá teszi. Bárki, ki ilyen információkat talál nem felfedező körútra megy, hanem feletteseinek szólni. S nekem senki se magyarázza azt be, hogy mindez azért van, mert szokatlan neki az űr, és hogy a Földön született. A katonaság ott sem volt másabb.
Fejemet rázom meg, meztelen talpam halkan cuppog a fémpadlón. Igen, meztelen. Ugyanis az első riasztás hallatán, ágyamból kikelve, pizsamámba, kócos hajammal és fegyveremmel indultam útnak. Groteszt kép, mégsem volt időm arra, hogy felöltözzek normálisa. S lám, milyen jól is tettem. Kis híján múlt, hogy belépjen engedély nélkül tiltott helyre.
A Kapitányt mégsem találom szobájába. F8T sem tudja hollétét. Úgy szelem a folyosókat, mintha legalább hurrikán lennénk.
Amikor is elhaladva egy helység előtt. Csak szemem sarkából látom vállaira omló hajának megtéveszthetetlen fodrozódását. A lendületem mégis visz tovább, bárhogy is lassítok. Karomat kitartva, csattan tenyerem az ajtó félfájának - vagy inkább félacéljának. Talán a hang megijeszti - talán nem - de megállok. Visszahúzva magam trappolok be a nőhöz, ki talán semmiről sem tud és állok meg mellette.
- Kapitány - kezdek bele, egyenes háttal állva, kezeimet hátul összefonva, fegyverem még mindig ott izzad a jobbomba. Ha megkapom az engedélyt, hogy a hajnali órákban, amikor még a madarak sem csiripelnek - főleg egy hajón, ahol igazából azt sem tudjuk, hogy milyen napszakok vannak - akkor folytatom csak a beszédet. - Szeretnék átfogó vizsgálatot kérni.

William mindent felbolygatott bennem. Bár itt vagyunk, a Volentisen, mégis, képtelen vagyok az eljegyzés után kiélvezni a szabadidőmet és úgy tenni, mint máskor. Le kell vezetnem a bennem felgyülemlett feszültséget és valami olyasmit kell csinálnom, amit szeretek. Ezért is döntöttem úgy, hogy visszatérek az Arkanra és jelen pillanatban a közös helyiségeknél lévő egyik falnál szerelek egy panelt. Ezen a hajón mindig van mit csinálni, így most se árt átnézni a vezetékeket, legalább később nem lesz velük gond.
Mivel ilyenkor, amikor kikötünk alig vannak a hajón, így most sincs azért túl nagy tömeg, néha-néha járkál el valaki mellettem, de már megszokták, hogy ilyen vagyok, így senki se lepődik meg azon, amit csinálok, nekem pedig muszáj koncetrálnom, mert ha a mai napra gondolok, akkor legszívesebben széttörnék valamit. Az idő telik, az agyam átáll robot-üzemmódra és most már a lélegzetvételem is egészen normális, nem oly szapora, mint eddig volt. Nem számolom a perceket, se az órákat, és a nagy munkából csak a lépések zaja zavar meg. Mi ez a nagy vonulás? Kinézek a fal mögül, és ekkor látom meg a tanácsos, na meg az emberei közeledését. Ez meg mit keres itt? Van egy rossz érzésem... William miatt ugye nem fognak a nyakamra járni? Próbálok visszafordulni a munkámhoz és úgy tenni, mintha észre se venném őket - hátha mégse engem keresnek -, de a remény azon nyomban eltűnik, ahogy megérzem csuklómon a férfi kezét. Meglep az érintése, így ösztönösen húzom ki kezem a kezéből, engem csak ne fogdosson és tekintetem is cseppet dühösen villan rá. Természetesen tudom, hogy ki Ő, már hogyne tudnám? 10 consiliumi tag van, nem nehéz megjegyezni őket. Az embereit elküldi, de a kérdéséről tudom jól, hogy csak egy szép külsőbe bújtatott parancs... akár csak William szavai.
- Jó napot! - ráveszem ám magam, hogy köszönjek, bár az ellenszenvem kiül az arcomra. Az egész Consiliumot gyűlölöm úgy, ahogy van, mégis, tudom jól, rendeznem kell az arcvonásaimat, már csak azért is, mert hamarosan az egyikük felesége leszek, és ha nem akarok bajt a fejemre... Oké, lazítsunk!
- Éppen a hajót szerelem... - mutatok is rá a panelre a kezemben lévő csavarhúzóval, de aztán végül megadóan biccentek. - Hogyne, uram! - amit kér, azt teljesíteni kell. Gyűlölöm a világot, hogy ilyenné vált, hogy ennyire diktatórikus lett és uramozni kell ezeket a szemétládákat, mintha ők szarták volna a spanyol viaszt. Leteszem a lábamnál lévő ládába a szerszámot, ahol a többi holmim van, majd végül körbepillantok a helyiségben.
- Az egyik asztalhoz le tudunk ülni. - van csendes zúg, már hogyne lenne, de köszönöm, kihagynám azt, hogy kettesben maradjak vele. A szobámat is felajánlhatnám, oda aztán senki se nyitna be csak úgy, de eszem ágában sincs így tenni. Ha tehát megfelel a férfinek az ötletem, akkor megindulok az egyik asztal felé - nem fogadva el karját, nem megyek bele ebbe a játékba -, majd már le is dobom magam az egyik székre. Nem vagyok most túl nőiesen, se túl csinosan felöltözve, egyszerű cucc van rajtam: bakancs, hosszú, fekete nadrág és egy fekete-fehér felső. Hajam szoros lófarokba van fogva, hogy ne zavarjon a munkám közben. Én amúgy se akarok jelenleg senkinek se tetszeni, így is észrevett pont egy olyan férfi, akinek nem kellett volna
- Mit szeretne tőlem, Mr. Lavignon? - barna íriszeim kíváncsian csillannak felé, hiszen ma már Ő a második Consiliumi tag, akivel beszélnem kell és ez már kettővel több annál, mint amennyinek örülni tudnék. Sejtem, hogy ki van a háttérben, hogy valamiért Williamhez lesz köze, de tévedhetek. No de beszéljen csak, hallgatom, egyelőre még türelmesen.