☆ A forrás a völgy jobb oldalán a 2-3 méterig járható barlangjáraton, szemet gyönyörködtetően lép a felszínre. A lehulló csapadék az agyagpalából álló vízgyűjtőn a felszínen folyik le, míg a kibukkanó mészkősávhoz ér. A mészkő a ráfutó vizeket elnyeli és a mélyben a forráshoz vezeti. A környező hegység egyik legnagyobb vízhozamú karsztforrása. Ritka és gyönyörű természeti jelenség, ahogy a forrás kristálytiszta vize a barlangjáraton keresztül a felszínre tör majd egy kis, természet vájta tóba ömlik. Fürdőzésre a víz mélysége bár lehetőséget ad, mégis hidegsége a nyári, meleg hónapokat leszámítva (ekkor 19-22 fokig is képes lehet felmelegedni) alkalmatlanná teszi.
A napfelkeltével indultam útnak. Sűrű köd gomolygott lépteim nyomán, melyen még a nap sugarai sem voltak képesek áttörni. A párás, hűvös levegő átszűrődött vastag szövésű ruhám szövetén. Fejemre húzván köpenyem csuklyáját fontam össze karjaim magam előtt, megőrizve némi melegséget. Így indultam útnak, tudván ez az időszak a legmegfelelőbb az általam keresett növény felkutatására.
A fekete izsópfű érdekes és igen ritka növény, mely lényegében két növényfajtát is magába foglal, ebben az évszakban virágzik. Keskeny lándzsás levelű, a hajtás felső részén apró virágokkal tarkított. Virágzás alkalmával sötétvörös, apró virágokat hoz, ebben az időszakban vérizsópnak nevezik, virágzása utolsó időszakában feketébe megy át. Nekem erre van szükségem. A növény virágát főzetként használva, kiváló nyugtató hatású. Amit nem sokan tudnak azonban, hogy gyökere mérgező. Nagyobb méreganyag hatására, előbb émelygés, majd hányás jelentkezik, ezek után bénulás, mely a lábaktól indul, felfelé terjed, egész légzésbénulásig, melynek következménye halál. Mindez idő alatt az alany tudatánál van.
Utóbbi kelléktáram részét képezi majd, a virágát pedig szárítva a piacon szándékozom elcserélni, melyre megnőtt a kereslet. Elzárkózott vagyok, de lévén vannak bizonyos szükségleteim, így néha kénytelen vagyok visszatérni a városba. Információk és egyéb kellékek beszerzése céljából. E növény igen kedveli a nedves talajt, így ma a forrás környékén keresem azt. Már egy hete kutatom, de mostanig sikertelenül, az idő pedig sürget, hiszen még úgy egy hetem van, míg végleg elhullatja virágát, akkor pedig már értéktelenné válik számomra. Keresgélve, figyelemmel telve az apró csermely mentén haladtam előre az erdő mélyére a forrás irányába. Ahogy lassan a köd, úgy reményeim is kezdtek elszállni az idő haladtával, hogy megtalálom, amit keresek.
Elszakadtam az Ellenállsá bázisától. Nem mintha oly bölcs dolog lett volna, hiszen a lázadókat égen-földön keresik, és amai napig sem találták meg. De egy sétára csak nem eshet bajom, nem olyan tilos az, mint tűnik, és vigyázni csak tudok magamra. Bár, jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás… Én mégis inkább kiteszem a lábamat. Ismerkedek az Ocan bolygóval, melyen egy ideje már járok-kelek, mégis teli van újdonsággal. Mondhatni, hasonlít a Földhöz, mégsem olyan – a légkör, az nép, a növények, és fák – mind teljesen mások. Ocannak meg van a maga gyönyörűsége, amit egyáltalán nem kéne elpusztítanunk nekünk embereknek és a Consiliumnak. Figyelnünk kéne a környezetünkre, mert ez fogja okozni az itteniek és saját magunk halálát. Ez pusztította el a Földet is – mi emberek. Élni akarunk, és ezért mindenen képesek vagyunk áttaposni, de rendjén van ez így? Van aranyközépút is, nem kell ennek a népnek is megismernie a gyarló embert. Nem mondom, hogy kivételnek számítok, de még mindig tisztább a kezem, mint a Consiliumnak. Az emberiségért vannak, ez a fedőszöveg, de leginkább magukat és hű híveiket éltetik. A többi mind száműzhető, mind selejtes. Az ördögi kört saját maguk teremtik meg, amiből nincsen lehetőség egy idő után kijutni. Megszoksz vagy megszöksz? Hagyjuk már… Születéskor eldöntik, kellünk e a társadalomnak vagy sem. Szabad élet ez? Nem mondom, kellenek szabályok, de nem olyanok, mint a consiliumé. Próbáltam megérteni őket, hiszen én is még anno a Volentisen voltam, de nem… Mondanám, hogy nem akarom, de mint a lázadás vezetője, ilyen luxust nem engedhetek meg magamnak – meg kell ismernem a Consiliumot belülről is, ami eddig is egy rothadt almának tűnt, de belül mi lehet? Ahogy járok-kelek magamban elgondolkodva, egészen addig, míg hang nem üti meg a fülemet, és kizökkent. Behúzódok a fák árnyéka közé, ahogy meglátok egy helyi lakost – ocantisz. Nem abból szűröm le, ahogy öltözik, és a külső, hiszen azok hasonlóak, mint az embereké. Az ocantiszoknak más a kisugárzásuk, hiszen másképp gondolkodnak, másképp viselkednek. Egy nő… Valamit szorongat, azonban nem látom meg. Nem tudom merre tart, mégis a nyomába vetődök – színtiszta kíváncsisággal, semmilyen más szándékkal. Nem akarom lázadónak, nem ezért elemzem, szimplán érdekel az ocantiszok világa, amit nem tudok oly könnyen megismerni a Lázadók között. Nem látom a mindennapjaikat, csak nagy szavakban tudom, milyen a kultúrájuk, de egészen más tapasztalni is. Figyelem, és követem a patak mentén ahol a fák elbújtatnak… Ki vagy? Mesélj.
Az iménti reményvesztettségem teljesen feledésbe merült, most már határozottabban szedem a lábaim, hiszen tudom, hogy jó helyen járok. Tudom, hogy megtalálom azt, amire szükségem van. Érzem a levegőben, mintha suttogná a szél kesernyés illatát a növénynek, talán valami mást is, de annál izgatottabb vagyok, minthogy felfigyeljek rá. Mielőtt valóban szemem elé tárulna a fekete virágokkal teli izsóp, tudom, hogy megtaláltam. Szinte szaladva teszem meg az utolsó pár lépést, mely elválaszt célomtól és előszedve az köpenyem alól a kis kézi ásót, guggolok le a növénybokrok tövébe. Finoman ásom ki a növényt, vigyázva, hogy ne tegyek kárt a gyökérben. Párszor megismétlem, míg véleményem szerint elegendő mennyiség összegyűlt, majd összenyalábolom őket egy madzaggal összekötve. Miközben felállok és avval foglalatoskodom, hogy a köpenyemre hullott földdarabokat lesöpörjem magamról, kitisztul a fejem. Kissé megtorpanva, aggódón nézek szét. Csönd van, túlságosan is. Nem hallom az erdei állatok megszokott hangjait, neszezését. Vajon ez mióta van így? Figyelmetlen vagy Nia! Öreg hiba. Lassan elindulok újra, miközben agytekervényeim sorozatosan pörgetik maguk előtt a lehetőségeket. Lehet ragadozó, mely prédájának néz és most biztos helyről lesi és várja a megfelelő alkalmat, hogy lecsaphasson, de lehet rosszabb is. Megszaporázom lépteim, kezem szorosabban kulcsolva az igen apró méretű ásón. Nem mintha sokra mennék vele, ha szemtől szembe találnám magam egy fenevaddal. Szívem hevesen vert, amikor behúzódtam az egyik fa vastag gyökerei mögé. Akármi is volt az, ha nem szaporázta meg a lépteit vagy nem szaladt utánam, márpedig ezzel zajt csapott volna és felfedi magát, úgy apró előnyre tettem szert és tán sikerült leráznom. Ha nem, nos akkor akármi légy is kénytelen leszek szembe nézni veled.
Követem csak, figyelem, ahogy saját gondolatai közé elsüllyed. Óvatlan. Mondjuk igaz, a saját bolygóján miért legyen óvatos? Hogy miért? Mi miattunk emberek. Ámbár, tőlem nem kell félnie, de a Consilium nem tart semmit szentnek, neki ez a bolygó is csak egy Föld utánzat, amit felélhet, és majd tovaszáll. Gyarló, bűnös emberek vagyunk, akik csak élni akarnak, de ezért nem figyelik a környezetüket. Ezt próbálom az Ellenállásnak is elmondani, megtanítani, hogy ilyen luxust most, mikor csak egy maroknyi ember él, nem engedhetünk meg magunknak. Néha elgondolkodnak, néha nem… Tudom, hogy néha túl szorosan fogom őket, de muszáj, ha egy léhűtő csapatot rendjén akar tartani az ember – hogy mindenki ne rohanjon a haragjába. Eljön az idő, el fog jönni, és akkor a Consilium elgondolkodhat, hogy kitart hamis jövője mellett. Én adni fogok egy esélyt nekik, de nem többet. Nem akarok olyan lenni mint ők, pedig néha szétvet a bosszúvágy, mikor csak a lányomra, vagy feleségemre gondolok. Olyan naiv világban éltünk, és ennek ők lettek az áldozatai… Szépen vagyunk, mondhatom. Különös a nő, bár ezt minden ocantiszra elmondhatom. Külsőleg hasonlítunk, belsőre mondhatni ég és föld vagyunk. Így aztán kíváncsivá tesz, mire a víz, mit szorongat a kezébe…De ezt nem sokáig figyelhetem, ahogy hirtelen sietősre veszi a lépteit. Oh, Jacob, zajos voltál? Vagy csak a jó öreg női megérzés, hogy a tekintetem a tarkóját szúrja? Mindegy, követem, próbálok hangtalanul haladni, de az avar nem segít. Lelassít… De tekintetem rutinosan pásztázzák a fákat és az ösvényt, míg végül vékonyka alakja eltűnik a szemem elől. Sikeresen elbújt volna? Nem tudom, de figyelem a fákat, és a növényeket, kihasználom, hogy köpenyem hasonlóan zöldesbarna színű, így nem azonnal akadhat meg rajtam a tekintet. Nézelődöm tovább, keresem az alakot, és fülelek. A némaságot az én lépéseim törik meg, nem jó ez így. Így aztán leguggolok, hallgatom a fákat, amik óbégatnak a szellőre, nézem az avart, ami sikoltozik lépéseim alatt. Figyelek, eggyé akarok olvadni a növényekkel, hogy megtaláljam az elveszettet. Eltűnt. Biztos? Olyan érzésem van, hogy már pedig nem szökött meg előlem, itt van valahol, itt a fák között, ügyesen kihasználja… Hol vagy ismeretlen? Azonban nem akarom bántani, már pedig, ha tovább bújócskázunk, annak fogja hinni, hogy mindenképp meg akarom keresni. Keresem a neszezést, a mozgást, miközben védtelenül bandukolok előre, direkt zajt csapva, hogy most ő figyelhessen engem. Macska-egér játékunk egész érdekes, mindig más bújik az egér szerepébe, de meddig fog tartani? Előbújsz, vagy én keresselek meg?
"A köd csodássá varázsolja a tájat, de ködben nem látjuk az utat"
Lecsillapszik zakatoló szívem biztosnak tűnő rejtekem árnyékában. Tudom, ha nem akarom, hogy megtaláljon az a valami - bármi légyen is - nem jut a nyomomra. Ahogy csitul bennem a kezdeti riadalom, úgy leszek képes újra a hangokra összpontosítani, melynek hiánya ébresztett imént a bajra. Lelki szemeimmel látom, ahogy az óvatosnak szánt léptek lassan közelednek, amikor megreccsen egy-egy elszáradt levél, léptei nyomán. Aligha négylábú az illető. Lopakodik, mégis zajt csap. Lépteit egyre közelebb hallom. Népem tagja sem lehet, hiszen miattuk a környező erdő állatai sem húzódtak volna vissza rejtekhelyeikre, menedéket keresve. Nem hallgattak volna el feszülten figyelve a ragadozót. Ember. Csak ember képes ekkora zajt csapni, felforgatni mindent maga körül. Megvetés apró szikrája suhan át arcomon egy pillanat erejéig. Óvatosan lesek ki a biztonságot nyújtó fa árnyékából, igyekezve legkevesebb zajt csapni. Lassan fokozatosan, mígnem a távolban kirajzolódik egy alak. Kíváncsian szemlélem, ahogy keres, figyel. Vajh mi a szándékod idegen? Miért követsz? Esetleg ismered a családom? Igen, megrögzött vagyok e témában. Lassacskán mindenkiben annak lehetőségét látom, hogy valami sötét módon közrejátszottak az eltűnésükben. Mi ez, ha nem az őrület jele? Mint az is, hogy önként léptem ki népem biztonságot nyújtó karjaiból. Sötét gondolataim nyomán sűrű köd lepi el az erdő ezen részét. Elengedem az apró ásót, a csokornyi növényt a fa gyökereinek rejtekében hagyom, majd szinte végig sem gondolva mit teszek, kilépek a fa rejtekéből, mit sem törődve immár a veszéllyel vagy akár annak lehetőségével, hogy az idegen nem egyedül érkezett. Kíváncsiság? Őrültség? Remény? Nem tudnám megmagyarázni mi hajt. Nincs eltervezett lépés csak egyik a másik után, halkan, mint a macska jár. Amennyiben az idegen továbbra sem mozdul, a köd és az immár hallható léptek hatására sem, úgy kilépek elé a köd rejtekéből. Kíváncsi tekintettel de óvatosan mérem végig a férfit, mint aki először lát idegent közelről. A legapróbb mozdulatára is távolodón reagálva.
Mondhatni szórakoztató a mi kis játékunk, azonban mégis bármikor elfajulhat. Bármi lehet belőle, lehet, hogy a végén ellenségként nézünk egymással szemben, pedig nekem nem ez volt a szándékom. Mit ki nem tud hozni az emberből az ilyen vészterhes idő, mikor kénytelen még maga mögé is nézni, nehogy valaki hátulról leszúrja. Meg tudom tehát érteni, ha csakis ellenfélként tekint rám, azonban ezen változtathatunk. Ha enged, de csak ha enged. Ha megrögzött, akkor ez a csata már az elején eldőlt. de ha úgy, hát úgy, nem mindig szándékozom a megtérő szerepében díszelegni. Keresem a szememmel a személyt, míg aztán észre nem veszem, hogy homályosodik a látásviszony. Köd? Oh, hogy te egy levegőelemű vagy… Nem sokat tudok az ocantisziakról, de persze nyitott vagyok rájuk, főképp, hogy az Ellenállás egy részét ők is teszik ki, de nem mindig van időm az ő kultúrájukat nyáladzani sajnos, így a tudásom még elég lapos. De annyi már meg van, hogy a képességekhez milyen erő is jár, a levegővel kell a legóvatosabban bánni, bár már így is belenyúltam a tűzbe, minek rántsam ki onnan? Alakot keresek, hangokat várok, bármi, ami utal az életére, hogy még itt van, már pedig itt van, ha itt ez az elenyésző köd, ami zavar. Tovább sétálok nyíltan a fák között, tudva, hogy éppen a tökéletes célpont vagyok, akit bármilyen lőfegyverrel telibe lehet kapni. De a kockázat édes, és az én pulzusomat megnöveli. Tényleg ezt kéne csinálnom egy ocantiszért? És a válaszom erre azt kell, hogy mondjam, igen. Élő, gondolkodó lény, nem kevesebb az embernél, nem lehet csak egy állatnak nézni őket, ahogy egyes Consuliumisták teszik. Ők is ismeretlenek az egyenletben, így aztán nem lehet elkerülni őket csak úgy. Végül csak előkerül a homályban egy alak. Nem kell sokáig néznem, hogy ő az e még, vagy addigra egy csapat is idekerült. Igen, ő az a nő – ugyanaz a fekete hajkorona, a rejtelmekkel teli tekintet, a vékony vonallá préselt ajak. Ahogy megteszek egy lépést feléje, ő úgy lép hátra. Oh, keringőzünk? Hát, legyen! csak nehogy a dalnak előbb vége legyen, minthogy a végére jussunk, így aztán nem mozdulok a helyemről, kezem testem mellett lóg, így láthatja, hogy nem fogok támadni. Nem mondom, van nálam fegyver, de nem volt még tervben, hogy előre is rántsam. Minek gyilkoljak feleslegesen? Minek ártsak csak azért mert unatkozom? Az nem én vagyok, és nem is lennék képes ilyenért, még ha katona is voltam… Vagyok. - Üdvözöllek – mondom esetlenül az ő nyelvükön. Sajnos, nem sok mindent tudtam magamévá tenni a kacifántos beszédükből, csak ilyen nagyon alapok vannak meg, amiknek kiejtése valamiért rém borzalmas nálam, nem tudom miért, hol keressem a hibát… Így végül csak megismétlem újra, és a fülem mögötti fordító máris fordítja neki. – Nem foglak bántani – tárom szét a kezeimet jelezve, de nem mondom, hogy tekintetem nem jár kürülöttünk, nehogy véletlenül még a váratlanság áldozata legyek, amit kinézek az ő tekintetéből. Nem bízik meg, nem lát jó szándékot, bár miért is látna? Csakhogy nem minden ember ugyanolyan. Hajlandó vagy nyitni is?
Nyílt és barátságosnak tűnő tekintet. Mozdulatai arról árulkodnak, hogy nincs mitől tartanom. Első találkozásom az idegen emberi faj egy képviselőjével, kikről nem mondanám, hogy pozitív véleménnyel vagyok. Hiába próbálják elhitetni, hogy nincsenek ártó szándékaik, nem bízom bennük. Benne sem. Érdeklődőn szemlélem végig, tetőtől talpig, keresve a különbséget, mely nem is annyira szembetűnő, inkább viselkedésbeli eltérések mutatkoznak meg. Bár lássuk be viszonyítási alapom nincs, csupán a fejemben élő makacs elképzelésekre adok. Amennyiben fegyvere látható, azon megállapodik tekintetem és némi rosszallással teli pillantást vetek rá, melyből szavai zökkentenek ki. Halvány meglepődött mosoly suhan át ajkamon, némi elismeréssel vegyülve ocan nyelven hozzám intézett köszöntése hallatán. Mintha egy vadállatnak tanítanád az ocan nyelvi elsajátítás fortélyait. Esetlen és a hanglejtés sem megfelelő. De becsületére váljon a próbálkozás, mely - ne feledd - lehet taktika is részéről, hogy a bizalmadba férkőzzön. E gondolatok visszarántanak a valóság rideg talajára és hidegen nézek újra a jégtekintet mélységébe. Nem foglak bántani – visszhangzik fejemben az immár érthetőbb, de mégis idegenebbnek tűnő hang, melyre szemöldököm íve csodálkozón felszalad. Nem kerüli el figyelmem tekintetének körbefuttatása magunk körül. Lehet, hogy nincs egyedül? A ködfátyolon túl vajon valaki várja a megfelelő pillanatot, esetleg jelt? - Üdv, Idegen! - viszonzom köszöntését, kihangsúlyozva az "idegen" jelzőt. A köszöntés is inkább neveltetésem okán történik, mint valódi üdvözlésképp, miközben csuklyámat hátrahajtom, hogy a legkevésbé se zavarja periférikus látásom. - Valóban? Úgy mért követtél? – teszem fel az egyszerűnek tűnő kérdést. Elvégre legjobb tudomásom szerint nem is szabadna itt lennie. Esetleg változott az egyezmény fajtáink közt? Zavarba ejtő, de magam sem tudom. Azt viszont igen, hogy az elmúlt hónapokban nem láttam erre emberi lényre utaló nyomokat és ez aggasztó számomra, hiszen nem lenne jó, ha rátalálnának elszigetelt kunyhómra. Bosszantó. Mindenesetre ezért sem árt megtudni mi járatban van erre. No nem mintha számítanék őszinte válaszokra vagy egyáltalán válaszokra.
Nehéz volt előre törnöm az erdő sűrűjében. Az aljnövényzet térdmagasságig ért, és sajnos nem volt machetem, hogy utat törjek magamnak. Pedig talán jobb lett volna. A mentőkabinnál találkoztam egy ocantissal. Ilyen gyorsan még életemben nem futottam, bár valami azt sejtette, egyáltalán nem ráztam le.. Sőt. Mintha állandóan figyelnének, folyamatosan borsódzik a hátam. Egy újabb lépés és kiérek valami ösvényre. Tökéletes. Kifújom magam egy pillanatra, rátámaszkodva térdeimre, aztán már haladok is tovább az ösvényen a túra ruhámban. A kheki színű ruhadarabok így sem teljesen olvadtak a környezetbe, de még mindig jobbak, mint a fehér, térdig érő, alakrasimuló ruha, a hozzájáró fehér magassarkúval, amelyben a Volentisen mászkáltam. Eddig örültem, hogy elkerültem a vadvilág élőlényeit, remélem ezután is hasonló szerencsém lesz. Nagyjából pár perc után sikerült felkavarodnom a hegy lábához. Kimerítő séta volt, de megérte, mert egy forráshoz értem el. Óvatosan léptem a vízhez, és elővéve a műszeremet megvizsgáltam, hogy iható-e. Ha az, akkor jó, mert ide visszajárhatok majd kulacsot tölteni. Tökéletes, a műszer nem mutat veszélyes kórokozót, vagy bakrétiumot. A kezem bele lógatva, azzal merítve meg is kóstolom, hogy jó ízű-e, azután felkelek és végig pillantok a fák között. Már csak olyan hely kell, ahonnan élelmet szerezhetek.
Ez ehavi találkozónk napjához érkeztem, készítettem össze olyan ételnek valót is, ami kevésbé romlik, búza, bab, borsó, és volt kukorica és krumpli is, meg tojás, és friss tej. Ezt nagyobb hordóba kapja, ha le tudja fagyasztani, akkor sokáig elég. Persze nem viszi el Arkhax se mindig minden összekészített holmimat, csak nem árt felkészülni, hogy ne kelljen egy hónapot várnia a következő találkozóig. Ezek biztos pontok. Van is egy találkahelyünk, ott szoktunk üzenetet hagyni a másiknak, ha valamiért nem tudunk elmenni, hogy ne várjon ránk feleslegesen pár óránál tovább se. A jószágom húzta a kis szekeret,néhány perccel a megadott idő előtt érkeztem, felesleges volt csapdák után átjárnom a helyet, jó ideje üzletelünk már egymással. Épp egy fa tetején ücsörgök, amikor megpillantom az égbolt tetején az űrhajót és azt, ahogy több darabra szakad, látom a fehér ejtőernyős részt is. Feljebb mászom a fán, amin álltam, és onnan figyeltem, hogy hova csapódik be, a szemeimet is lehunytam, miután nem láttam, a szél rezgéseit figyeltem, a lökés hullámok idáig is elértek. Késik, Arhkax késik, nem jellemző rá, de úgy döntök, hogy a tárgy felé megyek, hátha ő is arra tart inkább. Előbb utóbb összefuthatunk ott is. Leveszem a kétélű lándzsámat a szekérről, és láthatatlanná teszem a levegő segítségével, ott lebeg a közelemben, így a kezeim szabadok, és váratlan támadást tudok indítani velük, ha ellenséges betolakodókkal találkoznék. Hamarosan beérem a hajót elvégre könnyedebben lépkedem mint bármely más elem használó, a fejemre húztam a csuklyámat is, olyan asszonyok készítették, akik levegővel szőttek, így az anyaga igen puha, és jobban lehet benne rejtőzködni. A gép maradványaiból kikászálódó nőt figyelem, van itt még valaki más is. Átnézem a maradványokat, ezt-azt magamhoz veszek, de sietek, mert lehet, hogy fel fog robbanni a szerkezet. Ezután követni kezdem a nőszemélyt, aki átöltözött.
Csüt. Dec. 28, 2017 4:20 pm
