-Szikét!
A kezembe adott eszközzel nagyon finom bemetszést ejtek.
-Fecskendőt!
Ez után a tűt oda illesztem, és mind a négy apró sebből minimálisan szívom ki az anyagot.
-Sebheggesztő!
Végül visszazárom a sérüléseket óvatosan, és leteszek mindent, kivéve a kezemben lévő fecskendőt. Felemelem, és csillogó szemekkel nézek a zsákmágyra. A négy tárolóból alig szedtünk ki valamennyi gyógyszert. Biztosan nem fog hiányozni senkinek, és észre sme veszik, cska ha anygon szőrszállhasogatóan keresik, mi azonban észe fogjuk venni. Ha mást ma este már nem is...
-Te nem félsz, hogy...
-Várj egy pillanatot...ó ezaz...na, most már nem. Semmitől.
Lefertőtlenítem a tűt. Máskor cska kidobnánk, nem könnyű művelet ilyet csinálni, és még így sem veszélytelen, de ezen a ponton már semmi sem érdekel.

Visszanézve, csak idő kérdése volt, hogy lebukjak, hiába minden óvatosság. Bár tudtam, hogyan tüntessem el nyomtalanul a drogot, hogyan verjem át a vér és vizelet vizsgálatot, és hogyan tegyem mindezt olyan helyen, ahol a kamera nem láthat, végül nekem is meg kellett tanulnom azt, hogy egy űrbűzison nincsenek titkok. Főleg, ha egynél több ember tud róla. De, nem hibáztathatom Garry-t. Igaz ugyan, hogy ő beszélt, de a csak az után kezdtek nyomozni, amít a vizsgán műveltem. Utána nem sok értelme lett volna megőriznie a titkomat, és csak magamnak köszönhetem, hogy lebuktunk.
A mai napig nem tudom, hogy kegyelemnek, vagy extra bűntetésnek szánták e, hogy számüzetés helyett csak besoroztak, de ha az volt a céljuk, hogy megleckéztessenek, sikerült. Nehéz szavakba önteni, mennyire hülyén áll a kezemben egy gépfegyver, és milyen nevetséges volt, amikor behúzott nyakkal hallgattam eleinte a feletteseim üvöltözését. A "bajtársaim" kevés kivétellel remekül szórakoztak ezen, és úgy általában mindent megtettek, hogy érezzem, nincs helyem köztük. Utólag rájöttem, hogy ők is csak féltek. Féltek, hogy a kripli Aaron beijed, és agyonlövi a társait, mert egy ágra lépett, és próbélok nem gondolni az ott történtekre, de hazudnék ha azt mondanám, nem bosszant fel, amikor néha eszembe jut.
Évek alatt sem tudtam kivívni a tiszteletük, igaz minden szakaszparancsnok az első adandó alkalommal átpasszolt valaki máshoz, hogy ne az ő statisztikáját rontsam. Csupán az Ocanon töltött 3 év végére jutottam el oda, hogy legalább ahsznomat látták valamiben, mikor rájöttek, hogy ismerem a másnaposság gyógymódját. túlzás lenne azt állítani, hogy ezek után népszerű voltam, de onanntól kezdve akadj olyan katona a aszakaszban, aki egy nézéssel elvette a kedvét bárkinek attól, hogy velem kötekedjen.


A második esélyem az égből érkezett. A Jola csillaghajó legénységét a nevetséges 40-ről a kevésbé nevetséget 80-ra bővítették, és nekem is adtka egy esélyt, hogy mint szanitéc ismét megpróbáljam, és újra a consilium hadseregének krémjébe tartozzam.
Minden tisztelettel nemet mondtam rá. De legalábbis szerepelt a mondandómban az, hogy "minden tisztelettel", meg az, hogy "Nem uram!".
Egy héttel később újabb ajánlatot kaptam. Egy sokkal őszintébb, és ijesztőb ajánlatot, ugyanarra a pozícióra. Az, hogy mire készültek, megdöbbentett, és a bizalom is felém. Nem tudom, miből szűrték le, hogy én nem fogok rögtön a tanácshoz rohanni, de igazuk volt. Mior a jola elsőzör hagyta el az állomást szabad hajóként, én is rajta voltam.