- Hányszor mondjam még el Ahra?! El kell innen tűnniük! Ez nem az ő bolygójuk! A miénk! Egyedül a miénk! Nem hiányzik erről a földről azoknak a semmirekellőknek a jelenléte! Miért is keresnek új hazát? Tán' nem lerombolták a saját otthonukat felelőtlenségük miatt? Mégis mit akarnak tenni a miénkkel? Eddig békében éltünk, de ezeknek a rohadékoknak rá kellett lépniük az ocantisok földjére... - fejemet egyre inkább elborította a mérhetetlen düh, ahogyan ökölbe szorított kézzel vágtam bele a kissé rozoga épület oldalába, majd magára hagyva gyógyító társamat távoztam a helyszínről. Nem hiányzott, hogy kárt tegyek a berendezésekben vagy épp Ahra biztonságát veszélyeztessem, ám éreztem, ha nem szívok egy kis friss levegőt, akkor rögtön szétrobbanok.
Kezeimet tarkómon kulcsoltam össze és döntöttem hátra fejemet, ameddig gyors tempóval távolodtam az épületektől egy üresebb, füvesebb puszta felé. Idegesen ejtettem le karjaimat testem mellé, mintha a levegőt akartam volna legyűrni magam körül. Nem vallott rám az efféle viselkedés, de be kellett vallanom, azoknak a lényeknek a megjelenése nem töltött el túl sok nyugodtsággal. Alapjáraton, ha utáltam valakit, akkor éreztettem az illetővel, ám az ocantisok között mindig ügyeltem fenntartani a békét és az összetartás is egy alapelvemmé vált, most mégis... Akár a saját népem ellen fordultam volna, akik beengedték azokat a szörnyeket a földünkre. Hagyták, hogy saját területre tehessenek szert, és miért? Hogy később leigázhassanak minket és kiirtsák népünk felét? Mi az a marhaság, hogy békével jöttek?
A csillagok felé pillantottam. Valami segítséget várva tőlük, valamit, amivel el tudnak igazítani ezen az akadályokkal teli úton. A tanácsukat vártam, ám hiába meredtem az ég felé vágyakozó tekintettel, semmi sem történt. Ahogy távolodtam a falunktól egyre csendesebbé vált minden. Az éjszakára való tekintettel az állatok is rég elmentek aludni, csak az esti szellő ringatta táncba a rét fűszálait. Visszafojtva mérgemet szorítottam össze szemeimet és ökleimet. Nyakamat ropogtatva fújtam ki a levegőt, mely jelen helyzetemben rengeteget segített. Egészen addig, míg meg nem pillantottam valamit...
Egy csoport ember tanyázott egy kisebb hajó mellett, közel a falunkhoz tartozó tóhoz. Harsány nevetés törte meg a csendet, melyet alkoholszag és égő fa illata követte. Összébb vonva szemöldökömet guggoltam le a magas fűben, s lassú tempóban törtem utat magamnak a társaság felé. Nem merészkedtem túl közel, csak épp annyira, hogy hallhassam és láthassam őket. A nyelvük furcsa volt, nem értettem. Letisztult, mégis túl bonyolult ahhoz, hogy leutánozzam.
- Mit akartok tőlünk ti férgek...?- vicsorogtam. Már-már türelmetlenül feszengtem helyemben, egyedül a hátam mögül jövő árnyék zavart meg. Valaki állt mögöttem. Hirtelen fordultam hátra, ám mire láttam volna az arcát, már eszméletemet vesztettem a tarkómra érkező erőteljes ütés következtében.


-Mit gondoltok srácok? Megtartsuk vagy használjuk fel?- egy karcos hangú, idősebb férfi nevetett fel az eszméletlen ocantis teste mellett. Térdein támaszkodott meg, amíg guggolva jobban szemügyre vette a fiatal arcát. Társai is hamarosan csatlakoztak hozzá. Fegyvereiket előkészítették a biztonság kedvéért, hiszen az ocantisok többre voltak képesek, mint ők, jobb volt vigyázni még így is, hogy a fiú mozgásképtelen volt.
- Ugyan Frank! Háborút akarsz indítani? Eszednél vagy?- csattant fel a fiatal hölgy hangja. Lábával toppantott egyet és rázta meg fejét tiltakozóan.
- Haver... ezek élve felfalnak, ha bántódásuk esik valamelyiküknek. Ne cseszd el a lehetőségünket. Türelem rózsát terem, fivérem. Vésd az eszedbe ismét és hagyd, hogy a flotta többi tagja intézkedjen,
aztán eljön a mi időnk is, ne aggódj.- sunyi mosoly terült szét a harmincas éveiben lévő férfi száján. Bátyja, Frank csak morgott egy sort, végül fegyverét a vállára emelte. - Jól van, jól van, megértettem. Biztosra veszem, hogy még összetalálkozok ezzel a kölyökkel. Mindenesetre azelőtt tűnjünk el, hogy észrevennék mit tettünk ezzel a... nyomorulttal. Látod fiam? Ez történik, ha mások után leskelődsz. Ezen a bolygón senkinek nem tanítottak egy kis illemet?- morogta. - Indulás! Szedjétek a cuccaitokat!


Az égből egy kövér vízcsepp hullott alább, egyenesen a fűben heverő ifjú ocantis arcára. Felriadt. Szemhéjai felpattantak, s zihálva tolta fel magát ülő helyzetbe, amilyen gyorsan csak tudta. Agya tompa és ködös volt. Nem tudott tisztán gondolkodni. Támpontot keresve kutakodott a távolba pillantva, majd fel a Hold sápadt fényét követve. Nem értette hol van, és azt sem tudta mi is ő valójában. Kezeit ölében pihentette, míg látása és gondolkodása valamelyest kitisztult, ám a fejét kínzó lüktető fájdalom továbbra sem akart szűnni. Üres tekintettel pillantott tenyereire. Ujjait mozgatva forgatta meg párszor kezeit, azon tűnődve, hogy felismeri-e egyáltalán a saját külsőjét. Ha ez nem is lett volna túl nehéz, akkor a nevét illető kérdéssel rögtön el lehetett bizonytalanítani. Fejét rázva túrt bele az őt körülölelő harmatos növényzetbe, s tanulmányozta a fűszálak lágy, cirógató tapintását. Nedves kezeit ismét maga elé tartotta, ám arra nem számított, hogy vízcseppek sokasága fogja fogadni őt. Minden egyes csepp körülötte lebegett, mintha csillagok százai ragyogtak volna körülötte. Könnyedén nyúlt ki a vele szemben lévő vízcseppek csoportjához. Mutatóujjával hozzáért egyikőjükhöz, de azok rögtön a fűbe hullottak. Nem értett semmit. Bizonytalan volt és egy olyan érzés kezdett úrrá lenni rajta, melyet nem ismert.