Életem kezdetén kellett megismernem, milyen elveszíteni a családom. Nincsenek emlékeim róluk. Nem tudom milyen az mikor egy anya féltő, óvó karjai ringatnak vagy letörli könnyeid, ha szomorú vagy. Nem volt apám, ki az életre tanítson, hogy szembenézzek a férfival, kivé válnom kell. Az ismeretlen hiányát pedig nem sajnálom, Te se tedd, ne szánj. Tartogasd a könnyeidet másnak. Azzá váltam, akire népemnek szüksége van e vészterhes időkben, de legfőképp harcossá, ki megvédi a kiválasztottat.
Sokszor gondolkodom vajon lehetnék-e ma harcos, az az ocantis, kivé váltam, ha nem vesz magához a Screpti, miután szüleim odavesztek, miközben Ilmin városát védték a valaha ismert legnagyobb viharban, mit az Ocan látott. Sokan odavesztek abban az időben, én mégis maradtam, hogy vérem vonalát tovább vigyem.
Már az Egyensúly ünnepe előtt tudtam, melyik elem választott ki. Már azelőtt közel éreztem magam a természethez. Nem a réten virágot szedős, fűben elterülő alakra gondolok. Gyermekként szerettem a földet formálni, de azon a napon a mocsárból egy olyan lény mászott elő velem együtt, mely az ünnepségre gyűlt népekben is félelmet keltett. Ma is hallom az egyik kortársam félelemmel telt sikolyát, ahogy a mocsárlény, ki javarészt földből, vízből öltött alakot, kinyúlt felé, hogy aztán újonnan markomban materializálódott ostorom mennydörgő csapására, visszatérjen oda, ahová való. A természethez.
A legjobbaktól tanultam, hogy az egyik legjobbá váljak társaimmal együtt, kikkel együttesen alkotunk egészet. Elemeink, természetünk segítségével kiegészítjük egymást. És szüksége lesz ránk világunknak, hogy túléljen, hisz nagyon vékony a fonál, mely a békét fenntartja ocantis és ember közt. Ezt ma már egyre többen látják, tán a másik oldalon is. Ha ez elszakad, elvágják akkor alapvetően békés népünknek szüksége lesz erejére, hogy szembe szálljon velük. Addig is kötéltáncot járunk. Minden bokorban a feszültség szikrája pattog arra várva, hogy lángba borítsa világunk.