"Szigorúan bizalmas" olvasom a kijelzőn megjelenő kliséhalom, figyelmeztetésnek is beillő vörösen villogó címét, mely alatt ott a besorolása is "5. szintű" ami azt jelenti, hogyha megnyitom, akkor olyan trutymóba sikerül önszántamból, vagy, ha úgy tetszik, kötelező jelleggel belelépnem, amiért nagy árat is fizethetek, ha valami balul sül el. Ez a biztonsági szint már jóval túltesz a hadnagyi rangom adta betekintésen, de van egy olyan szerencsétlenségem, hogy a hivatásomnak hála, az efféle (rendszernek) kínos, vagy legalábbis nagy óvatossággal kezelendő ügyek is az én hatáskörömbe tartoznak. Nincs választásom, megnyitom a nekem címzett, magas körökből érkezett üzenetet és egy órával később már az addigra dokkolt Arkan töltetraktárában állok a varázsdobozommal a kezemben.
Akkoriban még nem voltam a Volentis hősének, vagy az én olvasatomban, a celebének kikiáltva, egyszerűen szürke voltam és szakállas. Viszont, ha már szakáll, nem apróztam el holmi kis kecskeszakállal, vagy valami hetyke bajusszal. Mivel senkit nem érdekelt, hogy miképp nézek ki, ezért dús szőrzet borította az arcomat. A feleségemnek mindegy volt, ő annak örült, ha minél kevesebbet látott, kollégáim nem voltak, vagy időközben lemorzsolódtak, a barátnőim, igen, ők, mert voltak és vannak is, nos, őket nem zavarta, engem meg nem érdekelt különösképpen, hogy miképp festek, vagy mit gondolnak rólam. Nyugodtan pálcát lehet törni felettem, sőt, mondok jobbat is, mikor a Consilium mindent látó szemei nem látnak, még iszok is és sokszor mixelem is az élvezeteket: munka közben iszok, ivás közben nőzök és nőzés közben melózok. De talán mind közül ez a legnagyobb bajom, hogy állandóan dolgozok, és keveset pihenek, ami meg is látszik rajtam. A ki tudja hány szem fájdalomcsillapító hatására a fejem már nem akar széthasadni, csak tompán lüktet és a másnaposság okozta bajaimat is tompítja egy kissé. Tusoltam, de a párolgó alkohol szagát nem olyan egyszerű eltüntetni egy frissítőnek szánt zuhannyal.
Trallázva érkeznek egymás után a támadás utáni jegyzőkönyvek, melyeket frissen vettek fel az érintettekről, de annyit már jól megtanultam, hogy ezeket a firkálmányokat a legkönnyebb hamisítani, utólag feltörni, megmásítani, gyakorlatilag semmire sem jók, csak arra, hogy megnyugtassuk a felettesünket: megvannak a jelentések. -Szeretnék beszélni az érintettekkel. Gardel hadnaggyal és Denisovval. – rá sem hederítve a PDA-ra érkezett beszámolókra, kéretem az elmondások szerinti résztvevőket. -Uram! Denisov már nincsen a hajón, áthelyeztették a Volentisre. -Akkor csak a hadnaggyal szeretnék szót váltani. – nem érdekel, ha szétszéledtek az ügyben szereplők, az az illetékességemen kívül esik, nekem akkor annyival kevesebb a munkám és talán gyorsabban végezhetek. Ha pedig gyorsabban végzek, az azt jelenti, hogy talán még az egyik lányhoz is be tudok ugrani ma este. Próbálom komolyan venni az ügyet, de nem igazán megy, érdektelennek gondolom ennyi idő elteltével foglalkozni a töltetraktárban történtekkel, ugyanis fele ennyi idő alatt legalább három forgatókönyvre jutó félrevezetést tudnék gyártani, aminek mindegyike nagyon távol vezetne az igazság kiderítésétől. -Szeretném látni a robbanó szerkezetet. – igyekszem a néhány fős kis csapat vezetőjeként tényleg vezetőként funkcionálni, ezért arra kérem az egyiküket, hogy mielőtt lezárná a fémdobozt, hozza ide nekem, hadd vegyem egy kicsit szemügyre a főszereplőnket.
A dokkolás után még a kötelező köröket járom az Arkannal kapcsolatban. Wells Kapitány betegség miatt eltávot kért, így egyelőre én és a Parancsnokhelyettes tartja helyette a frontot. Hazamenni amúgy sincs értelme, remélhetőleg napokon belül folytathatjuk az utunkat. Még ha az Arkan kissé meg is sérült. Remek gépészek és programozók dolgoznak a Volentisen, hogy ezeket pár nap alatt ki is javítsák. Mily ostoba vagyok, hogy elhiszem, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Ám addig is kényelmesen ülök a fedélzeti számítógép előtt és küldöm még el az utolsó jelent is, a navigációs rendszerrel kapcsolatban. Amikor is hallom, hogy fülkém ajtaja nyílik. F6T rohan be rajta - már amennyire ez mondható rá. Éktelek prüttyögésbe kezd az asztalom mellett. Szemem sütöm csak le rá, ridegen szemlélve a hajó robotját. Mire rájön, hogy fogalmam sincs, hogy miről magyaráz nekem, elhallgat. Nem állítom, hogy nem érteném meg a nyelvét. Össze vagyunk zárva annyi ideje, hogy a pittyegések magassága és sokaságából már lehessen következtetni arra, hogy miről is szeretne tájékoztatni. Azonban ez a tudásom most cserben hagy. Egy szempillantásnyi idő telik el, mire a PDA-n felvillan egy parancs: a tűzszerészek vezetője kíván látni. Vélhetőleg a fegyverraktárban történt dolgok miatt. Nem is maradok sokáig egy helyben. Minél hamarabb túlesünk azon, hogy mit is talált, annál hamarabb indulhatunk újra útnak. Így nem telik bele csak pár percbe, hogy megjelenjek. Hadnagyi egyenruhámat viselve haladok a folyosón. A bakancsom talpa visszhangzik a rozsdamentes acélből készült jármű belsejébe. Kezemet egyelőre még magam mellett tartom, ám amint beforduluk a majdnem berobbant raktár előtt rögtön hátra is teszem azt. - Wayland Hadnagy - bólintok felé. Kezeimet hátra helyezem, tenyereimmel az ellentétes könyökeimet fogom meg. - Mit talált? - kérdezem egyből, hiszen ez az, ami érdekel. Más okból, miért hívott volna? A raktárat az út hátralévő részében lezárattuk. Azóta senki sem mehetett sem ki, sem pedig be. Még a Kapitány sem. A jogot mindenkitől elvettük, magunktól is. Kockázatos lépés volt, mégis így bizonyosodhattunk meg abban, hogy senki sem akarja a másik ellen fordítani a fegyvereket, melyek itt találhatóak.
Az efféle robbanószerkezet-gyanús elemek szállításának céljából tartott és rendszeresített ládát, még nyitott állapotában átveszem a lelkes kollegától, aki kérdezés nélkül kezdi sorolni észrevételeit, amit az utóbbi háromnegyed órában gyűjtött össze. -A helyiség scannelésével készen vagyunk uram, az egység alapszerkezete a Pavell művek gyártmánya, a robbanószer katonai eredetű, ahogyan az összeállítása is a sereg képzési rendje szerint készült. Túlnyomórészt pontatlan bekötésekkel rendelkezik, de teljességgel működőképes darab. – végig hallgatom a beszámolót, de már menet közben összeáll egy rendkívül zavaros kép erről az egész helyzetről. -Szóljon a többieknek, hogy azonnal jöjjenek ide, valami nagyon nem tetszik. – engedem útjára a legifjabb tagot a csapatból, hogy mielőbb hívja össze a társaságot, mert nem is egy dolog van, amit rendkívül furcsának találok. Mindeközben megérkezik Katrina is. -Üdvözlöm Gardel hadnagy! – pillantok a katonára és egy apró biccentéssel, minden sallang nélkül, már-már tiszteletlenül tudom le a köszöntés köreit. -Nagyszerű munkát végeztek Denisovval, meggátolták, hogy a pokolgép felrobbanjon és ezáltal nem engedték, hogy riadalom keletkezzen a hajón. – lehet, hogy különös, amit mondok, de tettükkel csupán ennyit értek el. -Azt kell, hogy mondjam, ezzel az amatőr konstrukcióval nem érték volna el azt a hatást a szabotőrök, mint amit sokan jósoltak volna. Az összetétel és az összeszerelés arra enged következtetni, hogy egy esetleges robbanás csupán csak a helyiségben lévőket érintette volna, láncreakciót semmiképp nem okoz, a hajó egyben marad, a töltetek pedig sértetlenül megússzák. – ez már maga az értetlenkedésem része és érzem, ahogy a tompa hasogatás a fejemben, egyre intenzívebbé válik. -Kik ezek az emberek, akik felvállalnak ekkora rizikót a bejutással? – teszem fel a kérdést és a most nyitva lévő, soklépcsős védelmi mechanizmussal ellátott, többszörösen levédett ajtó felé bökök fejemmel. -Becsempésznek egy ilyen szedett vetett bombát a töltetraktárba, amiről tudniuk kellett, hogy semmire sem lesz jó, legfeljebb a kutatóhajó életének megzavarására. – összevonom a szemöldökömet, mert beugrik valami, ezért a következő mozdulatommal már a varázsdoboznak becézett segítségemhez kapok, mely sokadik ránézésre is egy ládának tűnik, melynek belseje megannyi, tűzszerészeknek oly kedves dolgot rejt. Többek között azt a speciális kütyüt is, amit villámgyorsan kapok elő és helyezek a korábban átvett bombatároló ládában pihenő inaktív robbanószerkezetre. -Mi van, ha az űrben lévő robbanással csak azt akarták elérni, hogy az Arkan azonnal visszatérjen a Volentisre dokkolni és a fő attrakció itt történjen meg... - motyogom magam elé, mert még nem biztos, de amint a szenzoros masinám kijelzőjére pillantok, azonnal megvilágosodok. -...Gardel hadnagy, ebben a ládában egy szekunder szerkezet van, aminek az lett volna a feladata, hogy felrobbanjon az űrben és ezzel ide, a dokkba csalja az Arkant. A mérés szerint társítva van egy aktív bombával. – a mondatom befejeztével az eddig nyitva lévő biztonsági ajtó bezárul mögöttünk, az Arkan rendszere pedig megkezdi a "protokolláris szeparáció" minden bizonnyal meghackelt és felülírt eljárását, ami arra az esetre szól, ha a központi hálózat támadás jelét érzi, például egy aktivált robbanószerkezet okán. De ez sokkal inkább Kat asztala, ő minden bizonnyal jóval többet tud erről a folyamatról. -Aktiválták, vagy aktiváltam, ezt egyelőre nem tudom, de az biztos, hogy nincsen túl sok időnk. – kikapom az eddig alvóállapotban lévő két kézben elférő tárgyat és az egyik stabil alapon álló láda tetejére helyezem. -Le kell választanom, hogy lássuk mivel is állunk szemben. – magyarázom, miközben ujjaim sebesen mozognak az ügyesen, még a "mindent látó" scan elől is elrejtett oldalsó fedél burkolatán, ami alatt ott rejtőzik az egyelőre még ismeretlen eredetű problémaforrás. -Mondja hadnagy, emlékszik még a néhány hónappal ez előtt meghiúsított merényletre a Volentisen? Biztosan hallott, a félőrült Roderick Scarr nevű robbantóra, aki csak szimplán "Rockethead"-nek hívja magát és a letartóztatása óta lassan ismertebb lesz mindenkinél? Na, az ő gyermekével van most dolgunk! – ezer közül is felismerném azt a precizitást, azt a tökéletes kivitelezést, egyedi stílust, mondhatni névjegyet, amit az a fickó maga mögött hagyott minden alkalommal. Mindig egy lépéssel előttünk járt és állandóan elképedtünk a technikai újításain. Túl egyszerűnek tartottam és a mai napig annak tartom az elfogását, bár tény, hogy nem lehet mindenki kiváló specialista és rejtőzködőmester is egyben, de mindenesetre rendkívül érdekes őt elfogva látni. - Kíváncsi lennék, hogy mit gondol a hajón járt szabotőrökről. Megvezetett, megzsarolt áldozatok lennének, vagy hihetetlenül rafinált gonosztevők? - többesszám, mert azt gondolom, hogy legalább ketten kellettek ahhoz, hogy elvégezzék a munkának ezt a fázisát. Abban a néhány másodpercben, míg megpróbálok a másnaposságomon úrrá lenni és átlátni a képet, hallgatom a hadnagy gondolatait, feltéve, ha megosztja velem.
Vonásaimat megkeményítve haladok el a folyosón elsiető katona mellett. Fejemet félig hátra fordítva követem útvonalát, mielőtt megérkeznék a Töltetraktár elé, ahol a tűzszerész már vár rám. Biccentését viszonzom, üdvözlésre nem pazarolom az időt. Okkal hívott ide, én pedig tudni kívánom, hogy mikor indulhat újra útnak a hajó. Erre mégis várnom kell, hiszen nem arra kapok igazán választ, amit kérdeztem. Dícséretére nem reagálok. Azon túl hogy pontosan tudom, hogy mit végeztünk, felesleges rá több szót pazarolni. Ezúttal azonban egy biccentést sem kap tőlem, csak rideg tekintettel szemlélem és várom továbbra is a kérdésemre kapott válaszomat. Mit talált. - Egy ember sérülése is végzetes lehet egy hajóra nézve - hiszen mindenkinek megvannak a maga feladatai, amelyekhez ők értenek. Ha egyikük is kiesik hosszabb időre, akkor azzal veszélyeztethetik a küldetés sikerét. Vélhetőleg ez volt a céljuk. A kérdés csak az, hogy kinek? Nem tudhatták, hogy Denisov abban a kabinba fog lakni, vagy hogy megszökik. - Miként aktiválták a bombát? - kérdezem. Hiszen ez fontos lehet. Távolról? Esetleg időzítő volt? De ha csak egy embernek ártott volna. Nem illik semmi sem a képben. Nincs értelme ennek az egésznek. A haragom, melyet elfojtok, egyre mélyebb Connor iránt. Mégis mit akartak ezzel elérni? A Jola úton van. Esetleg ott is lennének szabatőrök? A Jolával még találhatnak élhető bolygót. Az Arkant hatástalanítani felesleges volt, ha a Jola üzemképes. Persze fele annyi emberrel fele annyi űr térképezhető fel. A Volentis temetője. - Mint mondta, szabatőrök - többet nem áll módomban elárulni. Engedélyt nem kaptam. Nem tudom, hogy miként kezeli ezt a Consilium, de a legtöbb lázadóval kapcsolatos információt bizalmasan kezelik. Pletykák terjengtek már. Hihet nekik, ha kívánja. - Mint már mondottam, a kutatóhajó életének megzavarása is végzetes lehet. A hajónak egy küldetése van: élhető bolygót keresni. Ebben pedig akadályoztak. Ezzel, egyelőre ők nyertek - jegyzem meg. Egyelőre. A töltetraktár csak egy volt a sok probléma közül. A kommunikációs rendszert és a navigációt is gajra vágták. Vélhetőleg számos áramellátást tönkre tettek, az ételek mennyisége is gyorsabban fogyott. Szemöldököm összevonom, miközben rezignáltan hallgatom, miként vélekedik a merényletről. Gondolataiban nem zavarom meg, hiszen ő a tűzszerész. Ha valaki ő jobban tudja, hogy miként gondolkodnak ezek az emberek. Tekintetemmel követem őt, ha mozogna. Ténymegállapítására mégsem mozdulok. Egyenesen állok továbbra is. - Hol van? - kérdezem nyugodt hangon. A pánik nem lesz úrrá rajtam. Még akkor sem, amikor az ajtó szisszenve zárul be mögöttünk, a piros jelzőfény pedig felvillan. Megint. Mély sóhaj szakad fel a torkomból. Az ajtó melletti panelhez lépek, mi most működik. Kivételesen. Megnyomva rajta egy gombot mégsem egy embernek szólok. - F8T, indítsa el az evakuálási protokollt. Kezdeményezője Katrina Gardel, biztonsági kód: 5-6-8-1-7-9-0 - utasítom továbbra is nyugodt hangon. Értelmetlen lenne a pánik. Szívem sem dobban félre - habár honnan tudhatnám, hogy az elkövetkező hónapokban arra is sor fog kerülni? Ennyi információ elég lesz ahhoz, hogy az egész dokkot evakuálják. Így az emberek biztonságban vannak. Más nagyon nincs is hátra, minthogy kiderüljön: mi is túléljük-e, avagy sem? - Nem tartózkodtam a Volentisen - jegyzem meg, így nem is hallottam róla. Nem minden adathoz van hozzáférésem, így nem igazán tudtam elolvasni olyan jelentést, mely nem az én hatáskörömbe tartozik. Mégis érdeklődve hallgatom amit mondd. Azt állítja, hogy az egyik közlegényem egy merénylő gyermeke lenne? Erről azonban tudnom kellett volna. Vagy csak megbízták vele. - Hol van a gyermek? - kérdezem mélyebb hangtónusban, mint eddig, miközben közelebb lépek hozzá. Többesszámban beszél. Nem téved, ketten vannak, ezt mégsem árulom el. - Úgy vélem van elég dolog, amivel foglalkozhat. Mit segítsek? - teszem fel a kérdést. Kettőnk közül ennek ő a szakértője, ő tudhatja, hogy mit is csinál. S miben tud egy laikus is segíteni, anélkül, hogy a tűz martalékává válnánk. A vörös fény megszűnik villogni a fejünk felett. A riasztás célba ért. A tűzszerészeket már felesleges riasztani, itt van.
Sosem hatottak meg a jeges tekintetek, könnyen lehet, hogy pontosan ezért tartok még mindig ott, ahol éppen vagyok, mert sohasem foglalkoztatott túlságosan a másik fél reakciója vagy véleménye. Bírom a hadnagy katonás megjelenését, de annál jobban már csak a fel-felbukkanó őszinte tőmondatai tetszenek. - Azt gyanítom, hogy valamiféle biztosított időzítő lett volna az aktiválásért felelős egység, amit most megzavartam, ezért egy kicsit berágott rám és aktiválta azt, amit talán pár perc vagy óra múlva tett volna meg. – szól a válaszom, immáron munka közben, de ezen a ponton még nem igazán látom, hogy mivel is állunk szemben. Néhány mondattal később viszont már tisztán látszik, hogy semmi sem véletlen ebben a történetben. Az időzítő éppen elegendő időt hagyott volna a szabotőrök felszívódására és mindenképp robbant volna az űrben, hogy a végén az igazi tűzijáték itt játszódjon le, ahol most is vagyunk. Az oldalsó panelek leválasztásra kerülnek, a drágaság pedig felfedi magát előttünk, nagyjából akkorra, mire Gardel hadnagy elindítja az evakuálási protokollt. - Az a szerencsés helyzet állt elő, mindamellett, hogy be vagyunk ide zárva egy rendkívül sajátos kivitelezésű robbanószerkezettel, hogy még tudunk a detonáció ellen tenni. Ha gyanútlanul, dolgunkat végezve elvittük volna a szekundert, az itt lévő robbanóanyag akkor is élesedik, viszont a bekövetkezése óriási probléma lett volna. – így viszont egészen biztos, hogy sok-sok tíz életet mentettünk meg, és bízhatunk abban, hogy az előbb elindított kiürítési eljárással az Arkan idevágó védelmi mechanizmusa minimalizálja majd az esetleges veszteséget két élet és egy "vállalható" anyagi kár fejében. - Három gyermeke van. - szól a megállapításom Katrina kérdése után, de mielőtt még összezavarnám, gyorsan tisztáznom kell, hogy nem hús-vér gyermekekről van szó, hanem úgymond termékekről, melyek olyannyira a tervezőjük szívéhez nőttek, hogy már-már gyermekének nevezhető. - Esetünkben, ezek a gyermekek mind-mind robbanószerkezetek, nem szokványosak, melyek felépítését a seregben oktatják, hanem egyediek. Nincsen rajtuk számláló, nincsenek drótok, kis méretűek, de óriási hőleadásuk miatt olyan helyen kell, hogy elhelyezve legyenek, melynél a keltett hő robbanáskiváltó ok lehet. – a megannyi töltet felé fordulva, az azonnal megállapítható, hogy választék, az bizony van bőven, de ahogy haladok előre a mondatomban, úgy szűkül az esélyesek köre csupán néhány darabra. - Ha "Rockethead" nem változtatott a sémáján, akkor ezt a rendszert már ismerjük, igaz, gyakorlatban még nem láttuk és nem is szerettük volna, de a "tervezőasztalán" minden része ki volt dolgozva. Ott lesz az egyik. – mutatok egy nem messze lévő robbanófejre, mely beleillik abba a képbe, amit keresek. A munka végzése közben viszont azon kapom magam, hogy kérdezősködök, holott ez egyáltalán nem jellemző rám, nem igazán szokott érdekelni az esetek háttértörténete, viszont ez a mostani eset különleges számomra és minél többet meg szeretnék tudni a szabotőrökről, akik talán "Rockethead"-től tanultak, vagy tőle szerezhették be valamiért cserébe a robbanóanyagot, esetleg egyenesen az ő megbízásából cselekedtek. - Jöjjön hadnagy! – felkapom a varázsdobozomat és intek a meglepően nyugodt nőnek, hogy kövessen az első töltetig, melynek a köpenye alatt fog rejtőzni az aprócska szerkezet. - A scan nem látta, a burkolatán ugyanis képtelen áthatolni és alap esetben nem is kell, hiszen érdektelen, hogy mit rejt a belseje, viszont ebben az esetben minden a felszín alatt rejtőzik. - Amikor szólok, két kézzel fogja meg itt... – mutatom a megfelelő eljárást – ...és a jelzésemre egy határozott mozdulattal csavarja jobbra. Nagyon fontos, hogy ne emelje fel, mert akkor végünk. Készüljön rá, hogy erősen ellen kell tartania, de ne feledje, nem emelkedhet fel a kúp rész. Készen áll? – érdeklődök, miközben a dobozomból kipakolok egy közepes méretű eszközt, melyet előre bocsájtok, nem rendeltetésének megfelelően fogok használni. - Ki fogjuk sütni, mielőtt bevégezhetné a feladatát. - a maga méreteivel és kilógó kábeleivel igazán kőkorszakinak mondható az általam használt műszer, főleg, ha az ellenoldalt tekintjük a top kategória jelenlegi csúcsának. - Kezdhetjük! – szólok végül, majd a jelzés után már csak a hadnagyon a sor, hogy belevágjunk életünk első közös hatástalanításába.
Figyelmesen hallgatom a tűzszerész szavait. Minden egyes szava szöget üt a fejemben. Tudni akarom, hogy miként tudták ezt úgy elhelyezni, hogy erről még mi magunk sem tudtunk. Hogy miként férhettek hozzá a kódomhoz - melyre ő nem fog nekem választ adni. - Kívülről nem tudják aktiválni? - kérdésem egyértelmű szándékot szolgál. Azt is tudni kívánom, hogy tudják-e, hogy most nézzük át a hajót. Tudják-e, hogy mi folyik itt és ha igen, akkor tudják-e aktiválni kívülről is. Valamint, hogy milyen távolságból. Mert ezzel könnyedén a nyomukra akadhatnánk. Már ha a parancs úgy szólna. Izmaim megfeszülnek. Nem fogok a parancsok ellen szegülni ezt a kettőt mégis a karmaim között akarom tudni. Igazságot szolgáltatni, amiért annyi ártatlannak kívánják a halálát. Céljukhoz ezzel nem kerülnek közelebb, sőt. Tekintetemmel követem a Hadnagyot, amikor leemeli a panelt, miután F8T-nek kiadtam a parancsot, a zár pedig kattan az ajtónkon is. Nem sokat tétlenkedek mégsem. A szobába elhelyezett fedélzeti géphez sétálok. Fürge ujjakkal keltem életre, fülembe pedig egy hallgató készüléket illesztek. - F8T, aktiváld az Arkan körül a védőpajzsot - közben azért figyelek a Hadnagy szavaira is. - Mennyi idő inaktiválni? - fordulok félig felé, ám amint a fülembe meghallom az ismerős csipogást máris visszafordulok a gép felé. Magam elé idézem a hajó pontos tervrajztá. - Lezárom a D28-F9-es folyosókat, minden átjáróval. A szellőzőket bezárom - egy gombnyomás, majd egy halk susogás és láthatjuk, hogy a szellőzőt fedő három kis rács szépen, hermetikusan záródik le. Ha robban a bomba a hajó sérülhet. Mivel kevés oxigént fog kapni, sokáig nem éghet a tűz, legfeljebb mi égünk bent. A védőpajzs pedig biztosítja a kintieket a biztonságról. Két irányú a védelem, ha kívülről nem lehet behatolni, akkor belülről se kintre. - Hol van ez a férfi most? - kérdezem visszafordulva Waylandhez. Egyik kezemet a csípőmre teszem. Miért kell erről most hallanom? És miért nem láttam semmit az egyikőjük aktájában sem. Ha az ő “tanítványai” voltak, miként lehet, hogy erről Senki sem tudott? - Miként tudott bárkit is tanítani? Mégis meddig tevékenykedett a Volentisen? - kevés információ hiányába csak erre tudok gondolni. Egykor itt élt, ám lebukott, elzárták, megölték a száműzetése ostoba dolog lett volna. Veszélyes besorolást kellett volna kapnia, vagyis mindenkit át kellett volna világítani, akinek köze volt hozzá és ezt az aktájukba megjeleníteni. Rangomnál fogva ezt látnom kellett volna. Ennek így azonban semmi értelme. Többet mégsem szólok, nem rajta fogom kitölteni a dühömet, legfeljebb csak azért, mert ezek szerint ez az egész teljesen elkerülhető lehetett volna. A Hadnagy mellé sétálok és figyelmesen hallgatom a szavait és féltérdre ereszkedek a töltet mellett. Nyugodtságom nem meglepő. Legfeljebb mi veszhetünk oda ebbe az egészbe. Ez kevés ár érte, lássuk be. Kezeimet a mutatott irányokba helyezem el. Egy szavát sem kerülöm el Waylandnak. - Készen - bólintok is hozzá egyet. Szemöldököm közti rész sima, ahogy homlokomon sem képződnek ráncok. - Jobb ha azelőtt csinálja meg, mielőtt elfogy minden levegőnk - teszem még hozzá, kósza félmosollyal ajkam szegletébe. A halál küszöbén ennyi még jár, nem igaz? Amikor elhangzik a varázsszó, erőteljesen tekerem el a jobbra a töltet tetejét. Izmaim azon nyomban megfeszülnek a karomba. Érzem a húzást, mégsem engedem neki, hogy visszarántson, még ha a kezem meg-megremeg. Erősen tartom. Igyekszem tartani, hogy ne emelkedjen fel a kúp. - Mehet - mondom szokatlanul nyugodtan, még a fogaimat sem csikorgatom, ahogy tartom a szerkezetet.
Ami azt illeti, egyre kuszább ez a történet és sokkal mélyebbről gyökerező, mint azt az előbbiekben gondoltam. Igaz, "5. szintű" biztonsági besorolással látták el, de azt azért mégsem sejtettem, hogy Rockethead áll a támadás mögött. - Ha a robbanószer-lánc telepítői maradtak az általunk is ismert standard sablonnál, akkor azt mondhatom, hogy ezt direkt úgy tervezték meg, hogy sem kívülről, sem pedig a hajó más pontjáról, távvezérléssel ne lehessen belenyúlni a végkimenetelbe. Viszont, ha csavartak az amúgy is csavaros rendszerükön, akkor további, kellemetlen meglepetésekre is számíthatunk. - a mellettem álló hadnagyra pillantok, de úgy vélem azt mondanom sem kell, mert magától értetődik, hogy a legkellemetlenebb kimenetel az a levegőbe repülés lenne. - Bárki vagy bárkik is állnak a támadás mögött, abban azért kezdek biztos lenni, hogy ezt nem egyedül tervelték ki -egy apró fejrázással jelzem, hogy sem logisztikailag, sem szakmailag, sem pedig fizikailag nem tartom kivitelezhetőnek ezt egy, de még két ember számára sem- sőt, azt is megkockáztatnám, hogy egy egész csapat háttér támogatásával jutottak el idáig. - aggasztó, hogy egyetlen egy biztonsági ellenőrzésen, vagy szűrésen sem akadtak fent mert azért bejutni egy hajó töltetraktárába nem kis mutatvány. - Mivel feltártuk a probléma forrását és a robbanóeszközök helye sem rejtély most már, így azt mondom, gyorsan a végére tudunk járni. - bólogatok magam elé, miközben a varázsdobozom eszközével ügyködök, de azért fél füllel hallgatom, hogy milyen intézkedéseket eszközöl Katrina. - Fogságban, a Volentisen. Már legalább három hónapja. - csak röviden válaszolok, mert én sem igazán értem, hogy ez miként lehetséges. - Nem sok mindent tudok a személyéről, nem tudom ki ő, mit csinált korábban, mert az elfogása után mindent a lehető legmagasabb titkosítással láttak el és állítólag a volentisi őrizetét sem hétköznapi módon oldották meg. Ellenben a munkássága -ciccentek egyet- az viszont párját ritkítja. - bólogatok elismerően, mert bármilyen őrült is az a fazon, tagadhatatlanul zseni ebben a kategóriában. - A technikai megoldásai egyediek, letisztultak és rendkívül újítók. Minden bűntény, amit elkövetett, egy-egy magasabb cél elérését szolgálta vagy idézte elő. Ő nem az a szokványos futóbolond, akit vagy lekapcsolnak, vagy előbb utóbb felrobbantja magát, ő sokkal okosabb volt mindig is nálunk. - sosem becsültem alá sem az eltévelyedett, sem pedig a velejéig romlott gonosztevőket, véleményem szerint Scarr valahol a kettő között van félúton, meglátásom szerint pontosan középen helyezkedve el, megfűszerezve egy jókora őrültséggel, mert végtére is végig a Consilium ellen tevékenykedve, széllel szemben végezte a dolgát, az pedig köztudott, hogy rendkívül ártalmas tud lenni. - Követői minden kettyósnak akadnak, pont Rocketheadnek ne lennének? Az sem kizárt, hogy többeket kitanított, mondhatni terroristákat képzett, még az is lehet, hogy jóval többen vannak, mint azt gondolnánk. Nem tudom... - megrázom a fejemet és megvonom a vállamat, ezt már tényleg nem tudom, de szívesen segítek bármit kideríteni a jövőben, ha ezt túléljük.
Amint Gardel hadnagy készen áll, már sütöm is az elsőt. Nagy villanásra, gomolygó fekete füstre, vagy égett szagra azért nem kell számítani, egy apró kattanás jelzi csupán, hogy sikerült a művelet, a háromból egy készen van. A második is hasonló módon megy, jó csapatként kiválóan tudunk összedolgozni, a vége ugyanaz, mint az elsőnél, egy kis csattanó hang és még mindig élünk. - Ez már keményebb dió lesz. – törlöm le arcomról és szakállamról az immáron levegőtlen helyiség miatt megjelent izzadságcseppeket, majd az utolsó delikvenst is kiszúrva mellé lépek. - Ez a töltet egy kicsit különbözik a többitől, ugyanis, ha megmozdítjuk az oldalpanelt, a benne lévő mágneses tér inaktívvá válik, ami azt eredményezi, hogy a rácsatlakoztatott robbanószerünk polarizációja egyszerűen megváltozik és akkora hő keletkezik benne, hogy azonnal működésbe hozza a robbanószert. - körbenézem a másfél méter hosszú robbanófejet, de csak néhány szitokszó jut ki a számon a megoldás helyett. - Azt hiszem egyetlen, rendkívül kockázatos módszer vezet idő hiányában sikerre. - újból és újból felmérem a lehetőségeinket és végigfuttatom a rendelkezésre álló elgondolásokat, de mindegyik több időt venne igénybe, mint amennyi levegőnk van. - Szét kell szednünk a fejet, megszüntetni a mágneses teret és még az előtt kiemelni a szerkezetet, mielőtt a polarizációja megváltozna. Erre csupán egyetlen esélyünk van, több dobásunk amúgy sem lenne, mert, ha elvétjük, akkor robbanni fog. - kijelentésem után újból társamra vándorol pillantásom. - Hadnagy, ha vallásos, akkor most minden segítség jól fog jönni... - Katrina jóvoltából vagy érkezik az a bizonyos áldás ránk, vagy nem, de nincs más választásom, hozzálátok a feladat elvégzéséhez. - Velem szemben helyezkedjen el, a középső rész –nem csak mondom, mutatom is- úgy nagyjából tizenöt centire itt, ezen a ponton szét fog ugrani, hirtelen, váratlanul fogja tenni, amikor megszűnik benne a mágnesesség. Ha szétugrott, meglátja a szerkentyűt, ami teljesen úgy fog kinézni, mint az előbb kisütött testvérei. Nem kisebb, nem nagyobb, pontosan olyan lesz. A feladata az lesz, hogy a villámnál is sebesebben belenyúljon a töltetbe és leválassza a faláról, mielőtt túl késő lenne. Nekem mindkét kezem foglalt lesz, ebben nem fogok tudni segíteni, de magán múlik, hogy túléljük e vagy sem... - remélem mindent el tudtam mondani dióhéjban, mert ismétlésre már nem valószínű, hogy lesz időnk, a légszomj már egyre fojtogatóbb. - Ha nem éljük túl sem fogok haragudni, ez ne aggassza, csak legyen nagyon-nagyon gyors. – feszültségelvezetés a testről kész, a kör megszakítva, innentől pár másodperc van már csak hátra! - Most figyeljen hadnagy! ...
Sokszor képedek el azon, hogy az emberek mennyit képesek beszélni. Amit én el tudok mondani két szóban, ők azt liturgiában teszik meg. Persze ezeknek is vannak különböző változatai, az egyik az, amit Wayland is művel. Valójában az információk, amiket közöl igen hasznosak. - Arkan és a Volentis biztonságáért többet nem tehetünk, innentől rajtunk áll - az oxigén egyre jobban fogyatkozni fog. Nem engedhetjük meg magunknak a pánikot, a megnövekvő pulzust sem. Takarékoskodni kell és a hidegvérünkre van szükség. Nem sokat hallottam ezelőtt a férfiról, noha látásból ismerem. Jóval idősebb tőlem, a kiképzésem alatt nem találkoztam vele, utána pedig soha nem sodort össze az élet. Eddig. Most kiderül, hogy mennyire katona Ő is. Szavai szöget ütnek a fejemben, hangot mégsem adok neki. Rengeteg mindent át kell gondolnom ezzel kapcsolatban. Ha valóban nem egyedül végezték el, akkor kikkel. Persze a megoldást megadja, ezzel mégsem vagyok kisegítve. Ilyen adatokhoz még én sem fogok tudni hozzáférni. Meglehet, hogy könnyebben tudnám kezelni ezt az egészet, ha egykor Connor fejébe golyót röpítek. Humanitárius cselekedetemet kezdem napról, napra bánni. De ezzel is ráérek később foglalkozni. - Maga ismeri a módszerét, így túl tud rajta járni. Sokan esnek abba a hibába, hogy okosabbnak hiszik magukat a Consiliumnál - vannak, akiknek igazuk is van velük szemben, tenni ellenük mégsem tudnak. Ha ez a… férfi tényleg annyira veszélyes, akkor tudom, hogy kellő körültekintéssel járunk most el. Ha mégsem, akkor innen messzebb nem megy már a tűz és a vész. A legrosszabb, hogy itt halunk meg. Ettől nem fog még a világ megállni. - Kétlem, hogy azt észrevétlenül megtudta volna itt tenni. Ne becsülje le a Consiliumot - pontosan tudom, hogy minden felett ott van a Consilium irányítása. Mindenről tud. Minden levegővételről, minden üzenetváltásról. Mindenről, ami a Volentisen, az Arkanon történik. Nem marad előle észrevétlen semmi. Ez nem túlmisztifikáció. Ez puszta tény. Láttam már ennek nyomait, ennek a bizonyítékait. Tudom, hogy miről beszélek.
Közben pedig áttérünk a robbanófejekre. Amint az elsőn túl vagyunk, már lépünk is tovább a másodikhoz. Túl sokat nem teszek hozzá. Igyekszem a légzésemre odafigyelni, hogy ne kapkodjam, pedig a levegő hiányt kezdjük megérezni. Nem vészes, de sok időt nem kellene itt bent töltenünk. A harmadikhoz lépünk, eddig még épségben. Emellé is féltérdre ereszkedem. Figyelmesen és már a megszokott némaságommal hallgatom a férfit a lőszerrel kapcsolatban. Minden fontosabb résznél bólintok, hogy tudomásul vettem a hallottakat. - De ha tovább tétlenkedünk, akkor megfulladok - jegyzem, mint kockázatos vállalás. Az, amit mondd, de nem lehetetlen. De ha még sokáig gondolkozik, hogy mit kellene csinálni, akkor annyi időnk sem marad. Akkor pedig biztos, hogy robbanni fog. Így ha kockázatos sem vagyok ellene. Mindennek meg kell adni az esélyt. A túlélésre. Hiszen ezért is küzdünk, nem igaz? A vallásos megjegyzésére szemöldököm ráncolva emelem rá tekintetem. - Ez földi szokás - ide nem hoztuk magunkkal. - Ostoba babonaság, mellyel csak az időnket pazarolja - felelem, talán szigorúbban, mint kellene. Értékes másodperceket vesztünk most el. Elhelyezkedek vele szemben. Felváltva figyelem őt és a szerkezetet. Mire végére ért, még egyet bólintok. - Értem. Kivenni, amilyen gyorsan csak tudom - bólintok. Nem bagatellizálom el. Minden idegszálammal figyelek. Felfogott hajam alól érzem az enyhe izzadtságot, ahogy végigfolyik a tarkómon, a nyakamon. Bekúszik ruhám alá, hogy aztán az anyag könnyedén felszívhassa. - Nem aggódok - felelem hűvösen, majd ahogy szétszedi a fejet, úgy megvárom, amíg szétugrik. Nem ijedek meg, nem kapkodok. Figyelmeztetett a hirtelenségre, én pedig felkészültem rá. Két másodpercet várok csak, egy levegővételnyit. Megpillantom a szerkezetet, mely hasonlít a testvéreihez. Jobb kezemet kinyújtva kapom ki. Érzem, ahogy áram rázza meg az ujjamat, kezemet. Ezzel mégsem foglalkozom. Kikapom a szerkezetet és a kezembe fogva hátrálok egy fél métert térdelős helyzetből. De ha ez nem lenne elég. Különös erőhullám fut végig a testemen. Szemöldököm ráncolva tekintek le a kezembe. - Nem ártana neki egy védett doboz - ugyanis ha még sokáig fogom, biztos, hogy agyon üt a statikussága, amit… Nem kellene árasztania magából. Mégis megteszi. Apró meglepetések, igaz? Letenni a földre, nem célom, ahogy az asztalra sem. - De minél hamarabb - jegyzem még meg, ugyanis kezd egyre kellemetlenebb lenni. Még számomra is.
Próbálom az átláthatóság és a sikeres, közös munka kedvéért amennyire csak lehet röviden és érthetően összefoglalni mi is történik velünk az utóbbi percekben, illetve mi történhet, ha elhibázunk egy lépést. Ez utóbbit a legegyszerűbb körülírni, túl sokat beszélni sem kell felette: ha hibázunk, felrobbanunk. Viszont, ha pontosan azt tesszük, amit élőszóba foglalva elgondoltam, akkor megmenthetjük a hajót és még a szerkezeteket is elszállíthatjuk további vizsgálatra, melyre több szempontból is nagy szükség lenne. Talán még nyomozási alapként is szolgálhat a jövőt illetően. Hallgatom a hadnagy szavait, melyekre nem reagálok érdemben, most eléggé érzékeny részénél járunk a munkának, mondhatni, egy oldalra pillantás is végzetes lehet, de összességében csak osztani tudom a véleményét, még akkor is, ha van néhány apróság, ami, ha ki lenne mondva és nem csupán gondolati síkon létezne, még vitatkoznék is egy kicsit. Kezdve máris azzal, hogy a Consilium mindenről tud. Ha valóban mindenről tud, akkor ez az egész mizéria, amiben most nyakig süppedve evickélünk, miért csak most derül ki?
A keményebb hang és a szemöldökráncolás csak megerősít abban, hogy vannak azért még hozzám hasonló, mondjuk úgy, földhöz, de talán jobb, ha azt mondom, hajópadlóhoz ragadt emberek, akik nem hisznek az efféle régimódi babonaságban. Felesleges idő nem megy el, míg beszélgetünk, a kezem ettől gyorsabban nem tud járni, a levegőhiány így is borzalmasan lelassít és lassan már az agytekervényeimet is, nem csupán a mozgásomat. Még néhány másodperc és készülhet az akcióra.
- Kiváló mozdulat! - mosolyodom el, amint azt látom, hogy a közvetlen veszély elhárul, Katrina pedig hátrál egy kicsit. - Intézem! - amennyire csak a helyzet engedi, mellé sietek és átveszem a kezében tartott főszereplőt, mielőtt azt a maradék kevéske energiáját is felemészti a fogása. - A veszély elhárult, innentől a hajó biztonsági rendszerén múlik, hogy mikor oldja fel a blokkolt átjárókat és állítja vissza a megszokott üzemet. Valószínűleg ez már csak percek kérdése és újból kapunk levegőt is. - addig pedig normál légzéssel gond nélkül kibírjuk. A szerkezet biztonságba kerül, a hajó és mi is túléljük maradandó károsodások nélkül, ezt követően pedig megkezdődhet közös nyomozásunk is.
Kedd Ápr. 02, 2019 9:39 pm
A dokkolás után még a kötelező köröket járom az Arkannal kapcsolatban. Wells Kapitány betegség miatt eltávot kért, így egyelőre én és a Parancsnokhelyettes tartja helyette a frontot. Hazamenni amúgy sincs értelme, remélhetőleg napokon belül folytathatjuk az utunkat. Még ha az Arkan kissé meg is sérült.
