Augusztus 1, 2625 - Volentis, Tiltott Szektor

Az első arc, amiről ez az arc vizuális képet kapott, mosolygott. Persze mindezt csak azután tudtam megállapítani biztosan, hogy az ébredésemtől még mindig homályos vizuális képem lassacskán kitisztult, hogy nem éreztem többé úgy, mintha épp mázsás súllyal igyekeznének kompresszionálni, és hogy a megszokott steril aromátlanság helyett visszafogott, de annál karakteresebb fahéj és nádrus illatát kezdtem el érezni.
- Nahát, felébredtél? - kérdezte egy selymes, közepesen mély női hang, amint ráeszmélt, hogy - bár az álomtól még laposan pislogok - sötét szemeimben értelem csillan. - A nevem P404, de hívj nyugodtan Popolának. Te tudod, ki vagy?
- Affirmatív.
Végtelennek tűnő pillanatokig bámultam látszólag üresen a szőke női egység szép vágású arcába, mielőtt lassú lomhasággal a plafonra függesztettem volna a tekintetem.
- Android entitás, B-típus, 801-es egység. Rang: katona.
A falon függő óra másodperc mutatója ráérős nyugalommal kattogott szüntelen. Legalább is, annak hangját véltem hallani a bennünket oly hűen betakaró csendben.


Szeptember 9, 2625 - Volentis, Tiltott Szektor - Központ

- Figyelj csak, P404 - kezdtem egy nap a mondandómmal egybekötött kérdésbe, mely átlagos színfoltja volt a kezdeti időszaknak.
- Ne hívj így, kérlek.
- Miért ne? - kérdeztem vissza, képtelen voltam palástolni a meglepetést, amit a szőke női egység elutasítása váltott ki belőlem. - Hát akkor hogy hívjalak?
- Popolának.
- Miért épp annak?
- Az emberek - rántott egyet a vállán a szőke egység - mind így szólítanak. Különös is lenne, ha mindig a típus- és sorszám együttesen hívnának. Vagy éppen hívnánk egymást.
Értetlenül összeráncoltam a szemöldököm.
- Nem értem.
- Nem baj, Bara. Majd megérted.


Szeptember 12, 2625 - Volentis, Tiltott Szektor - Központ

- De miért? - feszült neki kíváncsi, nem értő hangom Popolának.
- Mit miért? - kérdezett vissza értetlenkedve a női M.I. egység.
- Ki és miért vezette be ezeket a regulákat?
- Áh, hogy az... - P404 mintha zavarban lett volna, bár az okát nem értettem - Ez nem szabályszerűség. Inkább... Hm. Mi a megfelelő terminus rá?
A szőke M.I. egység alaposan megfontolta, amit mondani akart, én pedig, az asztal túlfelén majd' megfeszültem az értés hiányától.
- Gondolj rá úgy, hogy így morális.
- ... Milyen?
- Valami, ami a kommunális igazságérzetnek megfelel.
Éreztem enyhülni azt a görcsös feszítést, amit az információ hiánya okozott.
- Értem. Azt hiszem. És miért éppen idősek és gyermekek?
- Nem gondolod, Bara, hogy nem igazságos olyasvalakinek az életére törni, aki nem tudja megvédeni magát?
Hallgattam. A legbölcsebb dolog volt, amit tehettem. A robotikus elmémbe betáplált kritériával ugyanis pár ponton szembement Popola állítása.
- ... És mi van azokkal - folytattam óvatosan - akik fegyvert fogtak rám, de kapitulálnak?
- Ez egy nagyon jó kérdés - húzódott halovány mosolyra P404 keskeny ajka, ahogy félrebiccentette a fejét - Mit gondolsz, mi az optimális döntés ebben a helyzetben?
Ismét csak hallgattam. A legbölcsebb dolog volt, amit tehettem. Ugyanis a robotikus elmémbe betáplált kritéria szembement Popola morális irányadásával.  


Szeptember 23, 2625 - Volentis, Tiltott Szektor - Központ

Pár nappal később Popola egy szép, sötét selyempapírba csomagolt, puha, könnyű anyagot tolt elém az asztalon.
- Tessék. Ez a tiéd.
- Köszönöm szépen.
- Ne köszönd, még nem tudod, mi van benne.
- De tudom. A vizuális receptoraim elárulják - Popola biccentett, én pedig kibontottam a sötét selyempapírból egy frissen varrt, vadiúj maszkot.
- Tudod, hogy kell használni?
- Tudom. - feleltem pár pillanat múlva.
- Hát akkor? Vedd fel. Hadd lássam, hogy áll rajtad.
- Felveszem, ha arra kérsz. Csak nem értem, miért.
Azzal minden további nélkül felkötöttem az arcomra a maszkot. A fekete anyag az orromat és az ajkaimat takarta, de a vizuális képet nem zavarta.
- Hogy az emberek is tudják, hogy más vagy, Bara. A szektoron kívül nem kell viselned, de a szektoron belül kötelességed az emberek tudtára adni, hogy te más vagy.
- Ha parancsba adták - szólaltam meg az anyag mögött - akkor nincs mit tenni.


November 9, 2625 - Volentis, Tiltott Szektor - Központ

- Találd ki, milyen nap van ma! - rontott be nagy hangzavarral a közös helyiségbe Popola. A kártyavár, amit addig féltő gonddal és precízióval építgettem, egyrészt a huzattól, másrészt a hirtelen mozdulattól, mintha tettenértek volna, unottan összedőlt. Morogtam valami női fülre nem valót az orrom alatt.
- Kedd. - feleltem közömbösen, míg összesodortam és pakliba rendeztem a kárytákat, hogy előről kezdhessem az építkezést. Popola címzett nekem egy diszapprováló pillantást, majd fogta magát, és lehuppant mellém.
- Ha épp tudni akarod, irdatlan protekcióval sikerült elintéznem, hogy saját fegyvered lehessen.
Egy pillanatra megálltak a kezeim az építő mozdulatban. Mintha izgalom csillant volna sötét szemeimben, ahogy a női egységre pillantottam.
- Komolyan beszélsz?
- Komolyan hát! - nevetett Popola.
- De... Azt hittem, az csak magas rangú tiszteknek jár, nem olyanoknak, mint nekem. Hogy intézted el?
Popola ajkai sejtelmes, ugyanakkor meglepően meleg mosolyra húzódtak.
- Maradjunk annyiban, hogy ez az én ajándékom, neked.
Amit a szőke, női egység nem kötött az orromra, az az volt, hogy nem egy, és nem két kapcsolatát, szabályt és kiskaput mozgatott meg, hogy egy kicsit kedvezzen nekem. A mosolyát elnézve úgy éreztem, nagyobb fizikális területet foglal el a mellkasomban a szívem. Holott tudtam, hogy ez lehetetlen.
- Nos? Szeretnéd látni? - kérdezte végül amaz egy cinkos csillanással a mosolyában.
- Nagyon!
- Akkor menjünk! - állt fel elébb a hölgy, én pedig a paklit úgy hagyva, ahogy a kezemben volt követtem őt.
Még mindig a központ területén voltunk, ebben biztos voltam. Mégis olyan sokáig és olyan messzire sétátunk, hogy akár az ellenkezője is igaz lehetett volna. Még sosem jártam itt azelőtt, és ahogy láttam P404-et, akit Popolának hívnak, ahogy a biztonsági őrnek magasba emel egy bankkártya méretű, nyakba akasztható engedélyt, rögtön világossá vált, hogy nem is jutottam volna messzire akkor sem, ha idetalálok, vagy épp idetévedek. Popola átvezetett egy újabb ajtón, azt azonban nem biztonsági őr őrizte, hanem biztonsági zár és belépési kód. Könnyedén meg tudtam volna jegyezni a belépési adatokat, minden megerőltetés nélkül, ha egy kicsit nagyobb érdeklődést mutatok a dolog iránt, de valahogy... nem éreztem helyesnek. Ez az apró reveláció épp annyira ért tetten, hogy adózzak neki egy gondolattal, amibe beleveszve észre sem vettem, hogy a szőke android egység már rég átlibbent az ajtón.
- Na, mire vársz? Gyere - intett befelé a fejével, én pedig visszatérve a valóságba követtem.
Nem kellett különösebben körbenéznem, hogy egyből megértsem a sok raklapot, ládát, dobozt és hordót elnézve, hogy hol vagyunk.
- De hisz ez a fegyverarzenál.
- Bingo. A kardod már itt van, már csak meg kell... - azzal ellibbent jobbra, én pedig rövid habozás után utána siettem.  
- Hol is van... ? Hová is... ? - haladtunk a sorok közt, amikor egyszer csak hirtelen megtorpant, de olyan hévvel, hogy kis híja volt, hogy nem mentem neki - Et voilá!
Mutatott egy vitrin felé, ami alatt egy alapos műgonddal megmunkált, gyönyörűen cirádált, akárhonnan is nézem, egyedi hosszúkard pihent. Ott álltam, megannyi lineáris ügymenetet és logisztikai folyamatot bonyolított le az agyam, de valami a szememben is kellett, hogy csillanjon, mert Popola elégedetten mosolygott keskeny szájával.
- Tetszik? -  kérdezte kisvártatva, végül ez volt az, ami visszarántott az emberek által "gondolkodásnak" keresztelt szimultán feladatvégzésből.
- Nagyon. Igazán gyönyörű. - cirógattam még egy kicsit a szememmel a kecses szépséget, majd a nőhöz fordultam - Megfoghatom?
- Csak tessék. Végül is, a tied.
Popola gombnyomásra emelte fel az üveg falú vitrint a fegyverről, majd biccentett, én pedig lassan közelebb léptem. Ugyanilyen ráérős tempóban simítottam végig az ujjaimmat a pengén, szinte alig érintve azt, fel az ütközőre, végül a puha borítású markolatra. Kokettáltam vele még hosszú másodpercekig, mire képes voltam határozottan rámarkolni, és leemelni a tartóról. A súlyát próbálgattam, a fogását, még egy-két próba suhintást is végeztem vele. A kard pengéje szinte kettéhasította a levegőt. Magam is meglepődtem, milyen tökéletes volt minden paramétere. Nehéznek tűnt, de mégsem volt az, úgy tűnt, speciális fogást igényel, de valahogy mégis rögtön tudtam, hogy kell vele bánni, a markolata pedig egyszerűnek tűnt, mégis biztosan simult a markomba.
- Hogy fogod elnevezni? - érdeklődött Popola, míg én a fegyver egészében gyönyörködtem.
Elnevezni egy kardot... ? Jó, persze, nem egyedi eset, történelmi és militáris háttértudásaom is indikálja, hogy különböző topográfiai lokációkon, a történelem különböző pontjain bevett emberi szokás volt nevet adni egy eszköznek. Micsoda szentimentalitás, nevet adni valaminek, ami nem érez, nincs személyisége, sem lelke. Valahogy, ahogy a markomban tartottam, mégis mintha halványan felderengett volna bennem a kérdéskör perifériájáról egy-egy eszme. Oda sem néztem a P404-es egységre, még mindig a szépen kovácsolt kard bűvöletében feleltem.
- Végzet.


November 18, 2625 - Volentis, hangárok

- Mit is mondott a parancsnok? - kérdeztem, míg egy végtelen hosszúnak tűnő folyosón sétáltam a P404-es egység mellett. Vadonatúj, fekete egyenruhát viseltem.  A hátamra erősítve Végzet pihent készenlétben. A szőke android egység nyugalmat erőltetett magára, de valójában minden volt, csak nyugalmi állapotban nem.
- Hogy ez lesz az első nem-hivatalos küldetésed. Tesztüzem, ha úgy tetszik.
Rezzenéstelen arccal, továbbra is előre meredve lépdeltem tovább Volentis hangárjai felé.
- És mi a parancs?
Mintha hallottam volna Popolát felsóhajtani válasz előtt.
- Ez egy csapat törvényen kívüli, Bara. Olyan emberek, akik szembe mentek a Consilium nézeteivel, lázadók, akiket a társadalom kivetett magából. A parancs úgy szól, hogy 1. ártalmatlanítsd a bűnözőket, 2. foglald le a birtokukban lévő fegyverkészletet, és 3. ha akadnak utánpótlásaik, víz, élelem,  semmisítsd meg őket.
- Értettem - biccentettem értőn, és sétáltam volna tovább, de egy ponton Popola meleg keze ráfonódott a felkaromra, és visszatartott. Megtorpantam, előbb az engem fogó kézfejére, majd szép vágású arcára pillantottam.
- Mi az?
Popola láthatóan nevezen vette rá magát, hogy folytassa.
- Én nem mehetek veled. Ide nem.
Némán bámultam rá pár hosszú pillanatig, mielőtt biccentettem volna.
- Megértettem.
- De tartjuk a kapcsolatot - folytatta a szőke egység - Ezt eredetileg O204-nek szántam, de úgy tűnik, most az egyszer... Kénytelen leszek én...
Popola a zubbonyzsebéből előhúzott két tenyérnél is kisebb, kör alakú elektronikai eszközt. Az egyiket felcsatolta magának a bal fülére, a másikat nekem nyújtotta. Lassan elvettem a kis tárgyat, felületesen megvizsgáltam, de mivel veszélytelennek ítéltem, felcsatoltam a jobb fülemre.
- Mi ez? - kérdeztem végül.
- Ezen keresztül fogunk tudni kommunikálni úgy, hogy más ne hallja.
Elismerően biccentettem.
- Hasznos.
- Az. Na, most menj.


November 18, 2625 - Ocan, egy lázadó tábor közelében -Pár órával később-

Minden készen állt a bevetésre. Már vagy egy órája rejtőzködtem lesben, és figyeltem meg az alig négy főt számláló tábor viselkedését. Nem volt benne sok szabályszerűség, de azért egy-két regulát még így is felfedeztem. Egyvalaki, feltehetőleg egy nem annyira éber őrszem ugyanazon a 200 méteren járkált fel-alá, ketten egy első ránézésre 15 kilógramm 80 dekagrammos ládát cipeltek, a negyedik és utolsó tagja ennek a különös formációnak annak az elhagyatott épületnek az egyetlen viszonylagos épségben megmaradt helyiségében ült, ahová bevették magukat, és a birtokukban lévő élelmet, illetve fegyvereket adminisztrálta. A kapott parancssorozatot mantráztam magamban. 1., ártalmatlanítsd, 2., fegyverek, 3., utánpótlás. Megérintettem a fülemre simuló eszközt, hogy üzenhessek a P404-es egységnek.
- 801B P404-nek. Célpontok bemérve. Látási viszonyok: kiválóak. Időjárási viszonyok: megfelelők. Az idő délután 2 óra 5 perc. Bemegyek.
- Légy óvatos, Bara! Popola ki.
Lopakodva hagytam el a rejtekhelyemet, és anélkül léptem be az ellenséges erődítmény területére, hogy különösebben bármiféle zűrzavart okoztam volna vele. Bármilyen más esetben előre vettem volna az őrszem kiiktatását, de olyannyira nem zavart sok vizet, hogy merész húzásra szántam el magam: előre vettem a súlyos ládával vesződő két alakot. Úgy alakítottam az utamat, ablakok alatt, háztetőkön, hogy egy erkélyen kössek ki - épp azon, amelyik alatt a két fickó tétlenkedett. Szemlélődtem pár századmásodpercig, mielőtt némán előhúztam volna Végzetet, majd lendületet véve elrugaszkodtam volna. A két férfinak ideje sem volt átgondolni, hogy mi történik - amelyiknek a nyakába érkeztem, már azelőtt megszakítottam a gerincvelőjét, hogy egyáltaltalán érdemben reagálhatott volna. A társának valami ingerült (vagy rémült, nem tudtam eldönteni) "hé!"-re még futotta, mielőtt kirántottam Végzetet a holttestből, és oldal irányba suhintottam vele. A penge gyilkos precízióval metszette el a nyaki ütőereket. A férfi még valamit hörgött, aztán a társa mellé csuklott. Felegyenesedtem az immáron két holttest mellől. Még éppen arra jutott időm, hogy lerázzam a kardomról a vért, ugyanis a korábbi nem túl éber őrszem merő véletlenségből épp belesétált az iménti jelenetbe. Gyorsan átgondolta a helyzetet, majd úgy döntött, szalad, hogy a rajta kívül maradt utolsó tagot figyelmeztesse. Nem elég gyorsan. Sprintelve a nyomába eredtem, és könnyűszerrel beértem. Az oldalának intézett egyetlen precíz vágással meg is pecsételtem a menekülő férfi sorsát. Épp csak kifújtam magam, máris felcsendült a fülemben Popola aggodalmas hangja.
- Bara, mögötted!
Megpördültem a tengelyem körül, de mögöttem nem volt senki - pár korsót és hordót leszámítva. Felettem annál inkább.
- Meghalsz, kutya! - üvöltötte dühtől felajzottan a törvényen kívüli tábor utolsó, élő tagja, majd elrugaszkodott a raktár palából tákolt tetejéről. Magam elé emeltem a kardom védekezés gyanánt, az pedig egymásnak feszült a baseball ütővel, amit amaz választott fegyveréül. Hosszú másodpercek teltek el így, mire rájöttünk, ez így nem vezet semmire. Elrugaszkodtunk egymástól, csak azért, hogy körözzünk egymás körül, mint az éhes keselyűk. A férfi szeme haragtól égett, az enyém hideg maradt, mint az acél. Egyszercsak amaz csatakiáltásban tört ki, és nekem rontott. Semmi mást nem lehetett hallani, csak fém hasítását, és a porban csattanó vér hangját.


Nem telt bele sok időbe, hogy kiderítsem, hol rejtegetik a fegyverkészleteiket. Még arra is jutott időm és energiám, hogy körbelocsoljam a helyszínt benzinnel. Könnyű volt mindent - beleértve a tetemeket is - felgyújtani. Vállamon egy nagy és súlyos ládával indultam vissza Volentis toltott szektorába. Megérintettem a kommunikációs eszközt a fülemen.
- 801B P404-nek. Küldetés teljesítve.


December 25, 2624 - Volentis, Tiltott Szektor - Központ

- Boldog Yule-t! - huppant le mellém a közös helyiségben Popola. Ezúttal is kártyavárat építettem, de ezúttal rutinosan megvártam, míg a női egység abbahagyja a mocorgást, mielőtt folytattam volna. A sérüléseim, amiket a blokádon kívül szereztem egy bő hónapja, szépen begyógyultak.
- Boldog Yule-t. - biccentettem vissza udvariasan amaznak.
Hosszú, néma másodpercek feszültek ki kettőnk közt, lopott pillantásokat adtunk-vettünk egymás közt.
- Mit tehetek érted, Popola? - kérdeztem végül, megtörve a csendet.
Láthatóan nehezére esett belekezdeni, bármit is akart mondani.
- Elvesztettük a kapcsolatot az android egységgel, akit O204 nyomába küldtünk.
Újabb etapnyi feszült csend állt be közénk.
- Dezertált, vagy... ?
- Ki tudja... - sóhajtott egy világfájdalmút a női egység.
- Értem. - mitóta Popola leült az asztalomhoz, most először folytattam a megkezdett kártyavár építését - Parancsba adták már?
Egészen biztos vagyok benne, hogy a dezertőrnek hitt, de valójában nagyon is halott egység helyett, melyet az O204-es egység nyomába küldtek, máris beszerveztek engem. Ez lehet az egyetlen oka annak, hogy Popola ilyen konokul hallgat. A csendből többet értettem, mint azt elsőre hittem. Befejeztem a kártyavárat, aztán felálltam az asztaltól. A szőke női egység csak azért nem szólított meg, mert szavaimmal elévágtam.
- Nincs mit tenni. A parancs az parancs.
- Várj, Bara!
Megálltam a mozdulatban. Popola leakasztotta a füléről a kommunikációs csatornául szolgáló eszközt, és a kezembe nyomta.
- Ha megtalálod... Add ezt oda neki. Mondd meg, hogy az övé. A születésnapjára.
Biccentettem, majd a kijárat felé indultam. Mintha Popola szemében nedvesen csillant volna valami. Mi lehetett az?