Most, hogy egyre közelebb érünk ehhez a fejhez, jobban kellett volna átgondolnom a mászás gondolatát. A körbejárás és a rejtekajtó keresése sem jutott eszembe, de valamiért úgy érzem, hogy az első gondolatom volna a helyes. -Inkább nem szeretném tudni milyen bőr… és a csapdáról se…- fintorgom el magam ismét és követem amerre megy. Ravenem, persze egyből kap az alkalmon, hogy ismét cukkoljon a kimondott féltésemért. Amint így végiggondolom, nem is csodálom, hogy lecsapta a magas labdát tőlem, bár nagyon jól tudom, hogy remek mászó. -Jól van…tudom, hogy nem félsz….. – adom meg magam a cukkolásának. Innen, ha bármit is mondanék, lehet, csak rontanék a helyzeten, bár ennél cikisebb szituban is voltam már. Követem, ahogy elindul a kapaszkodókon, és ahogy rakom a kezem a kivésett alakzatokra, a gondolataimba merülök egy pillanatra. Azt nem értem, hogy miért pont egy fejre rakták ezt a sok szimbólumot, de inkább a fogódzásra koncentrálok és a nejemre, akit néha felpillantva megnézek, hogy sikerül haladnia. Igaz, hogy a lámpa nála van és én alig látok valamit, de az ujjaim szerencsére megtalálják a felfelé vezető utat még így is. Lassabban haladok, de inkább biztosra megyek. -Milyen állat? Még az hiányozna, hogy egy csáp kinyúljon a fejből és elkapjon…- morgok magam elé, bár lehet, hogy kicsit hangosabban, mint szeretném. -Inkább ne is emlegess semmiféle szörnyet! A végén még megjelenik…- vigyorgom el magam, ahogy ez az eshetőség a szemem elé villan, de közben egy porcikám se kívánja, az ilyen meglepetéseket. -Ha sikítasz, akkor be kell majd fognom a fülem, és akkor a kezemmel elereszteni a kapaszkodókat. - magyarázom viccesre fogva a szót, bár nem tudom, mi lenne, ha tényleg valamit találnánk odafent… -Remélem, hogy kihalt minden élőlény ebben a teremben, rajtunk kívül.
*Rövid kis eszmefuttatásom a bőrről, nem lelkesíti jobban Bruce-t amit meg is értek. Van ami jobb ha a homályban marad örökre. Bár kétlem, hogy ez az lenne, mármint örök homály, van egy olyan érzésem, hogy ki fog derülni sok minden, csak még azt nem tudom, mikor és hol, na meg a hogyan sem mellékes. Persze a csapdáról sem szeretnék tudni, legalábbis azt nem, hogy milyen és hogyan ejt foglyul, de ha van, akkor jobb ha időben felfedezzük, semmint hogy belesétáljunk. Mostanra fordult a kocka, én vagyok lelkesebb és Bruce-é csappant meg egy kissé. Ezért is vagyunk jó csapat, emrt kiegészítjük egymást. Viszont értékelem, hogy aggódik miattam, néha túlzásba viszi, olyankor, mint most is, cukkolom miatta, de imádom, hogy félt és vigyáz rám. Azt hiszem az első pillanattól fogva ezt teszi, pedig a mi kapcsolatunk egészen máson alapul. Kölcsönös bizalmon. *-De, néha félek, olyankor vagy sikítok, vagy sokat beszélek. Attól függ mitől félek. *Most éppen semmitől, de ez az állapot percről-percre változik, sőt! Akár egyik pillanatról a másikra is vehet egy nagy fordulatot. Amíg viszont csak a semmi van, körbejárjuk a fejet. Sajnos a várakozásom nem lel megoldásra, nincs ajtó amin fel mehetnénk a fejen belül, marad hát a külső mászás, amitől picit kiráz a hideg, de nem a magasság miatt, sokkal inkább azért, mert nem vagyok az a nagy mászós típus. Viszont a kalandvágyam nagyban kompenzálja e hiányosságomat. *-Remélem nem, de nekem elég ha egy szőrmók rám veti magát, vagy egy sikítós lóizé, de vannak sárkányok is csak nem errefelé. Csápos nincs, én nem tudok róla, szóval nincs. *Lassan mászok egyre feljebb, időnként bevárom Bruce-t már csak azért is, hogy ne távolodjunk el egymástól túlságosan. Jobb ha a közelemben van, biztonságban érzem magam. *-A szörnyek nem a régi Földről származó képzelt ördögök melyeket gyakran a falra festettek, képletesen persze. *Elég fura dolgokban hittek régen az emberek, néha annyira agyament dolgokban, hogy amikor olvastam róluk, azt hittem, valami vicclap került a kezembe. *-Hiáááábaaa! Hidd el, ha én sikítok, nem lesz elég a két kezed….én azt remélem, hogy mi nem halunk ki…meg. *Megyek egyre feljebb, az orrhoz érve teszek egy kis kerülőt, de legalább van egy nagyobb kapaszkodó, aminek még neki is támaszkodhatunk. A szemek már nincsenek messze, az egyik, a mi oldalunkon egész jól látszik…de egyelőre semmilyen mozgást nem látok rajta, benne, belőle. *
Gondolhattam volna, hogy a nejem nem fog megriadni a mászástól, bár örültem is neki, hogy nem valami elrejtett lyukon kell bemásznunk ebbe a fejbe. -Imádom, amikor a hangodat hallgatom. Bár tény, hogy a sikításod elég… fülszaggató. - nevetek fel, ahogy megtalálom a szót rá, amit olyankor érzek, mikor belehasít a fülembe az éles hangja. Közben mászom utána és a kezemmel keresem a kapaszkodást, mivel alig látok valamit. Az ösztöneimre hagyatkozom és néha Ravenre nézek, hogy hogyan boldogul. -Pedig egy szőrmók pici maci elég édes lenne, ha megölelgetne egy kicsit. - nevetek fel megint, ahogy elképzelem a szőrös mancsot, amint ölelgetve brummog neki. -Akkor jó. Nem vágyom semmiféle csápos rettenetre, de még hasonlóra se!- közöltem gyorsan hozzátéve, de nem is akarnék belegondolni, hogy ha mégis megjelenne itt egy. Vagy kettő. Lehet, hogy túl élénk a fantáziám, de azt hiszem, hogy jobb, ha nem gondolok olyasmikre, amiknek halvány esélyük is felmerülhet itt. Már kezdek nem csodálkozni semmin ezen a helyen. Hamarosan elérünk az orráig, majd a szemei következnek. Kissé ideges vagyok, hogy ha nem káprázott volna a szemem és igazából pislogni láttam, de inkább nem szeretném igaznak tudni. -Látsz valamit?- kérdezek rá, de nem hiszem, hogy ebben a sötétben valamit is látunk, ha nem vagyunk közelében. Igyekszem felérni én is a nejem mellé, hogy lássak valamit a lámpa fénykörében. A szem körvonala elég kidolgozott, és látszik rajta, hogy gondossággal alkották meg. A szemhéjat megérintem, mintha csak egy álomból ébrednék, és megerősítést akarnék, hogy ez a valóság. A mozdulatomra alig remeg, de érzem, hogy nem teljesen fix az illesztése, és egy hirtelen mozdulattal az ujjaimat alá csúsztatom. Na, igen. Ez a fejemben olyan egyszerűnek tűnt, de a jelen helyzetben nem annyira. Kissé meglep, mikor nem enged az erőnek, de nem adom fel. Újból megpróbálom, és egyszer csak felemelkedik az eddig csukottnak hitt szemhéj. -A francba…- az erőkifejtéstől és a meglepetéstől kiszalad a számon a döbbenetem hangja, de mielőtt visszazáródna a fedél, megtartom, hogy ha Ravenem bemászna rajta. Még sötétebb van odabent – már ha az ott tényleg egy titkos szoba vagy ilyesmi- a kezemet előre nyújtva próbálom kitapintani, hogy mi lehet mögötte. -Mintha egy hologram lenne… vagy valami rejtekajtó. – meredek befelé nézve, és ha a nejem is velem tart, akkor utána indulok. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy a lábamat átlendítem a szemüregen, és a lábam valami keménybe beleütközik. A talpam alatt szilárd valami van, de csak találgathatok, és ha a lámpa fénye bevilágítaná a helyet, akkor többet tudnék látni én is. -Ez egy raktárféle? –Tapogatom ki a durva felületet, de olyan érdekes, hogy nem fából vannak ezek a tárgyak, hanem fémből. A további tapogatásom eredménye viszont még jobban meglep. Egy lakat van rajta és elég réginek tűnik, de sehogy sem illik bele az eddig látott környezetbe. -Ki rakhatta ezeket ide? Vagy, inkább elrejtette?- ha világít a lámpával körbe, akkor több ilyen ládikát is látunk, amiken ugyanilyen lakatféle lóg. -Hol lehet a kulcsuk?- vetődik fel bennem a kérdés, de inkább a „kincsvadász” szólal meg belőlem, de aztán lehet, hogy jobb lenne, nem bolygatni, mi van bennük. Vagy, mégis?
*A hangomra tett megjegyzése horkantós nevetést vált ki belőlem. Tény, hogy egyedi a sikításom, csoda, hogy nem süketültem meg tőle, mert én vagyok hozzám a legközelebb. Bruce-nak meséltem a kalandjaimról, melyeket az Ocan különböző állataival éltem át, kezdve a vörös sörényes sikító lóval, a Simon hadnaggyal átélt szőrmókos prüttyögőkön át, azzal a nagy fogú, patakokban nyáladzó szörnyetegig, ami a Konvoj megtámadása közben vetett rám szemeket és fogakat, s csak Petersonnak köszönhetem, hogy nem lett belőlem darálthús. Más fogalmaink vannak a „pici macik” édességéről.* -Ezen a bolygón sosem tudhatod, hogy melyik cuki és melyik vérengző fenevad. Bár vannak egyértelmű állatok is. De nekem már az is gyanús, ha _édes_pici_szőrmók_maci_. Az tutira meg akar enni. *Ez legyen akár használati utasítás is ha végül összetalálkoznánk mégis valami állattal. A csáposokról már nem is beszélek, eleve gyanús. Felérve a szoborfej orráig, megtámaszkodom a gigantikus szaglószerven és a szemeket vizslatom. Rávilágítok, de egyelőre semmi.* -Én nem tudom mit láttál igazán, mert azt elfelejtetted közölni, de jelenleg én semmit. Szóval ez eléggé határozatlan, hogy amit nem árultál el is beleférjen. * Én csak nézek, Bruce a tettek mezejére lép, vagyis a tettek kövére…hmm…és a szemhéj alá nyúl. Erről eszembe jut valami, de nincs lehetőségem kipróbálni, mert Bruce keze nyomán a szemhéj felemelkedik picit, majdnem vissza is csukódik. Hogy mi van mögötte, azt nem láttam. *-A hologramot nem tudod megfogni. *Amikor benyúl, megint eszembe jut az ami korábban, és bedugom én is a kezem. Igazából nem érzek semmit, csak levegőt, az viszont jó jel, másrészt….sikítok egy nagyot. Rángatom a kezem, de csak nem jön ki.* -VÍÍÍÍÁÁÁÚÚÚÚÚ! BRUUUUUCE! *Megvárom míg kellőképpen megrémül, s csak utána húzom ki a kezem röhögve…természetesen bocsánatkérően sűrűn pislogva.* -Bocsi, nem tudtam kihagyni. *Adok egy puszit is neki, ha tényleg benyalta a rögtönzött idióta humoromat. Aztán belépek a szembe, azon keresztül a nem tudom hova. A lámpa fényénél körülnézve ládákat látunk, fémládákat, régi lakatokkal. Sem a ládák nem illenek a helyhez, sem a lakatok nem illenek a ládákhoz. *-Nem tudom, de elég fura. A lakatok régiek, manapság már nem használunk ilyeneket, viszont az ocantisok sem használnak fémládákat a legjobb tudomásom szerint. Az viszont jó, hogy a lakatok régiségük folytán eléggé egyszerűek. *Nem kell ide kulcs. A bicskámmal is ki tudom nyitni, eléggé kezdetlegesnek látszik. Bruce felé nyújtom a lámpát, hogy tartsa az általam kiszemelt lakatra, én meg előveszem a bicskát és a hegyét a zárba illesztem. Kis macerálást követően, talán az ügyességem elég ahhoz, hogy a lakat kinyíljon, ha nem ragadt be persze az idők során. Hogy mi van benne, kiderül, ha sikerül kinyitni a lakatot.*
-Azt nem tudhatom, de egy „cuki pici macit” ismersz. – nézek rá és igaz, hogy most nem láthatja az arcomon kiülő vigyort, de talán sejtheti kiről beszéltem. Tudom, hogy csücsökmacinak hív, és ha nem is minden nap, de a macik szóba kerülnek, amikor mondja nekem ezt a becenevet. Igaz, hogy nem vagyok se cuki, se pici, de a macit kedvesnek tartom, ahogy mondja nekem. Ritkán kerül szóba az ilyen köztünk, de vannak pillanatok, amiket imádok benne, a sipító hangját, és még sorolhatnám. -Alig látok valamit… de nekem úgy tűnt, hogy hologram. Fene tudja, hogy miket látok ebben a sötétben. Kezd kirázni a hideg ettől a helytől. Előbb azok a csontvázak, majd a tartályok és nem utolsó sorban ez a giga nagy fej, amin éppen mászunk felfelé. Vagyis most már bele, de még mindig kétségeim vannak, hogy jól cselekszem-e. Igazán nem értem azokat, akik ezt a hatalmas monstrumot ide építették, bár még mindig jobb, mintha egy koporsót biggyesztettek volna középre a fej helyett. Akkor biztosan egy jókora karóval és egy zsáknyi fokhagymával jöttem volna ide. Igaz, hogy nem tudom, mire lennének jók, de az egyik játékomban bevált. Talán sokat lógok a kütyün, amikor ilyeneket képzelek még ide is, de valahogy nem tetszik ez nekem. Kissé megborzongok, mikor a kezem a szemhéja alá csúsztatom, de eltökéltem, hogy ki fogom nyitni valahogy. Ezzel a képzelődéseimmel meg jól bele is merültem a gondolataimba, és Ravenem sikítására kapom fel a fejem. Beszorult a keze? -Jajj… ne! Mutasd!- nyúlok felé, hogy kihúzzam az ujjait, de aztán felnevetve rám néz, én meg jól benyaltam az ugratását. -Basszzuss.. Raven. A frászt hozod rám… - veszek egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak, megnézem a kezeit, nem sérültek-e meg. Tudom, hogy túlaggódom a dolgot, de azt is tudja rólam, hogy féltem őt. Bocsánatkérően pislog, majd kapok egy puszit, gondolom azért, hogy megint lóvá tett. Mit tagadjam eléggé belefeledkeztem a gondolataimba, miközben ezen a hologramos izén agyaltam. A ládák, sehogy sem illenek ebbe a közegbe, de ha tényleg sikerül kinyitni egyet, akkor talán okosabbak leszünk, hogy miért rakták ide őket. Vagy nem, de már nagyon kíváncsi vagyok. A lámpát tartom neki, hogy mindkét keze szabadon legyen a művelethez, de a lélegzetemet is visszatartom, ahogy a lakat reccsen. -Kinyilt? –meredek rá, hogy lássam mi történt, de jobban akkor lepődöm meg, mikor a fedél felemelkedik. -Azta….- tátva is marad a szám,mikor megpillantom a tartalmát. -Tuti sokat érhetnek. – bólintok, de még mindig alig hiszem el. – A másik kettőben is kincs lehet? – nézek ismét körbe, s még két ládát fedezek fel, nem messze a mostanitól.
*Már majdnem elmerülök az ocani vadállatok gondolatának viharos habjaiban, amikor Bruce benyögi nekem a „pici macit”. Ritkán dob be ilyen poénokat, de akkor az nagyot üt. Teljesen elalélok.* -Óóóóó! De cuki vagy. Hát persze, hogy egyet ismerek és ő az enyém. Szelíd mint egy….szóval szelíd és cuki is persze, és édes mint az a sok energiaszelet amit tőle kapok. *Ezek szerint tetszik neki amikor Csücsökmackónak hívom, bár ritkán fordul elő, tekintve, hogy csak akkor mondom ha kettesben vagyunk. A mondatához hozzáképzelem a vigyorgást is, amit annyira imádok, amitől egészen megváltozik az arca és lesz két gödre is. *-Mondom, hogy az ugráló fény miatt volt. *Én hiszek neki, de azért próbálok racionálisabb magyarázatot is találni arra amit látott, vagy látni vélt. Az egész hely kissé fura, és vésztjósló is, de utóbbira azóta nem gondolok, hogy a koponyák nem kezdtek el repkedni és a tartályokban sem holttestek voltak. Persze azért még tartok dolgoktól, mint például csápos izéktől, mert Bruce olyan sokat emlegette őket, de annyira azért nem, hogy képes legyek hülye viccekre. A kezem beszorulását játszom el a hozzávaló visítozással és holtravált arccal, amitől Bruce kissé berezel. Tényleg benyalta szegény, de ilyenkor olyan aranyos. Kap egy puszit is.* -Basszus Raven a frászt hozod rám! *Utánzom le a mély hangját és az arcmimikáját, de már a saját hangomon nevetek fel, amikor a biztonság kedvéért megnézi a kezemet. Mondjuk nem lennék ilyen jókedvű, ha a kis tréfám fordítva sül el és tényleg beragad a kezem, de ezen már túl vagyunk, ahogy a szemhéjon is. A másik oldalán, odabent a fejben pont akkora üreg van, mint amekkorának kintről gondoltam volna. Leszámítva a vastag falát. A hangunk visszhangzik, elég bántó ezért halkabbra fogom a szavaimat, melyekkel a dilemmámat próbálom közölni Bruce-szal. Az egész hely és a benne lévő holmik ellentmondásosak, épp ezért titokzatos és ami titokzatos, arra kíváncsi vagyok. Olyankor nem érdekel mit találok, csak találjam meg. Újabb kis titkos tudásomat fedem fel Bruce előtt, bár eddig nem volt lehetőségem arra, hogy megmutassam és az ember lánya nem közöl ilyeneket ebéd közben, hogy: Képzeld, egy bicskával ki tudok nyitni bármilyen régi zárat. Főleg, hogy nem igazán vannak ilyen zárak. Apám mániája az ilyen régi, földi dolgok gyűjtögetése és/vagy lemásolása képekről. A lakat tehát kinyílik, a fedelet felemelem, aztán csak nézek döbbenten, mert először fogalmam sincs mi az amit nézek. Belemarkolva már van fogalmam róla, de nekem nem jelent semmit. *-Sokat? Mit kezdenél ezekkel Bruce? Legfeljebb elcserélheted az ocani piacon, de oda nem járunk. Még sosem láttam ilyet. Ezek mik lehetnek? Ja, azt tudom mi, de elég furán néz ki. *A csillogó érmék nekem nem mondanak semmit, viszont a fegyvert a kezembe veszem. Persze nem úgy fogom meg ahogy Bruce fogná és csodálkozom is, hogy nem az érdekli a legjobban, elvégre katona. Nem próbálom ki, soha nem lehet tudni egy ilyen régi holmiról, hogy működik-e és nincs kedvem vérző sebbel lemászni innen. *Ez tutira valamilyen temetkezési hely lehet, de nem ocantis. Ők nem használnak ilyen fegyvereket. Az emberek meg….nem vagyunk itt olyan régóta, hogy itt hagyhattuk volna. Mármint azok akik itt hagyták, nem lehetünk mi, emberek. Vagy van valaki aki ilyeneket gyűjtött régen és valahogy felcsempészte a Volentisre, viszont elég öreg lehet már. Az is lehet, hogy épp elérte a bűvös Fekete Pirulás kort és már itt él. *Egészen hosszú gondolatmenetet sikerül magamból kipréselni. Bruce-t érdekli a másik kettő láda is, ezért azokat is kinyitom…ha sikerül. Látszólag ugyanolyan lakat van rajtuk, mint az elsőn.*
Gyorsan megnézem a kezét, hogy bizonyosságot vegyek, nem sérült meg, de a hülye viccei néha kiborítanak. Tudja, hogy ha velem van, vigyázni akarok rá, és így is elég bűntudatom van, hogy ide keveredtünk miattam. Vagyis talán nem szándékosan, de közvetetten én vagyok a hibás, ezért. -Szóval, szelídnek tartasz?- terül el az arcomon egy sejtelmes vigyor, de tudom, mire érti. Talán jobb is, hogy ilyen véleménye van rólam, mert amikor vele vagyok tényleg a „szelídebb” oldalamat mutatom. Nem azért, mert puhány vagyok, hanem, mert jó érzés úgy a kabinunkba érnem, hogy ott van velem. A „másságom” miatt sokan elítélnének, de Raven sohasem nézett rám rosszallóan, inkább elfogadott engem, amilyen vagyok. Amiért mindig is hálás leszek neki. -Gondolhattam volna…- vágok egy fintort, ahogy rám nézve utánozni kezdi a hangomat és a mondatomat. Mindig is tudtam, hogy őstehetség, de azt is, hogy imád cukkolni dolgokkal. A „macikája-ként” tényleg ott vagyok mellette, bár eleinte furcsán néztem a becézése miatt. De végül is nekem is tetszik, igaz, hogy nem sokszor kerül szóba köztünk. Most viszont nem tudtam kihagyni, hogy ne emlegessem, amire egyből vissza is válaszol. -Naná, hogy az energiaszeletről, egyből eszedbe jutok. - nevetem el magam, de a visszhang miatt vissza kell fognom a hangomat. A kaja említésére meg is kordul a gyomrom, de most jobban érdekel a titkosnak kinéző kamra, mint az evés. Még életemben nem láttam ilyesmit. A lakatot Ravenem úgy bűvöli, mint aki mindig is ezt csinálta. -Ügyes vagy…- elismerően nézek rá, ahogy az ujjai precíz pontossággal nyitják ki a zárat. A tartalmára viszont egyáltalán nem számítottam, vagyis meglepett az a sok értékesnek kinéző érme. A pisztoly is réginek látszik, de az ámulatomban alig tudom felfogni, hogy ezek valódiak lehetnek. -Csak gondolom, hogy értékes lehet, pusztán feltevés. – nézem még mindig a csillogó érméket, de alig hiszem el, hogy ezek valódiak lennének. Talán tényleg valakié lehetett, aki itt élt ezen a Bolygón évszázadokkal ezelőtt, de valahogy még mindig csapdának tartom ezt a helyet. A temetkezési hely inkább valószínűnek hat, de valahogy kezd bennem megfogalmazódni egy érzés, ami eddig csak a tudatom hátterében motoszkált. -És… ha ez egy temetkezési kamra? Akkor halott is van valahol.. - nézek megint a két ládára, bár nem nagyon szeretném bolygatni a holtat, vagyis a csontjait, ha több száz éves lehet. Nem vagyok babonás, de soha nem szokott jó lenni olyasmikbe keveredni, amik a halál utáni állapothoz kapcsolódnak. Legalábbis nekem nem tetszik ez a verzió. A kíváncsiságom viszont nagyobb a kétségeimnél, és ha már az egyik ládát kinyitotta a nejem, akkor vétek lenne a többit zár alatt hagyni. Azok se telnek sok időbe, míg kinyílnak, de ezekben se az van, amit feltételeztem. Örülök, hogy tévedtem. A második ládában valamilyen régi könyvek lapultak, de a harmadikban teljesen más. Azt hiszem, egy ideig nem fogok gondolni az ételre, ahogy megpillantom a koponyát. Két lépést hátrálok, de valamiért nem tetszik nekem ez a dolog. Hamarosan ki is derül, miért merült fel bennem a csapda gondolata, mert ahogy kinyílt a fedél, a lábam alatt rázkódni kezd a padló. -Menjünk innen, nem tetszik nekem ez a rengés. - nézek Ravenemre, majd nyújtom a kezem felé, ha megragadja. –Ki kell jutnunk. – nézek körbe, ahogy a falak is mozogni kezdenek, de talán van annyi időnk, hogy visszamásszunk ahonnan bejöttünk. Lehet, hogy csak pár pillanatig reng a hely, de elég hozzá, hogy megszólaljon bennem a vészharang. -Biztos összefüggés van köztük… - mutatok a harmadik ládára, de valahogy jobban izgat, hogyan jutunk ki innen. A szemhéj kezd lecsukódni, és ha nem érünk el oda, mielőtt végleg bezáródna, akkor nagy szarban vagyunk. De amint ezen gondolkodom, a lábam alatt egy rés kezd egyre szélesebbé válni, és ha jól sejtem, akkor lefelé vezet az út innen… Csak tudnám hova? -Gyere Raven.- nyújtom ki a karom, hogy ha úgy dönt, belém kapaszkodik, bár örülnék, ha magamhoz szorítva talán meg tudom valamennyire védeni a testemmel a zuhanásban. Ez az egyetlen út, mert a szemen át, már nem tudunk kimászni. -Kapaszkodj belém erősen, kérlek… - nézek rá kérlelő szemekkel, de nem tudom, hogy megteszi-e vagy marad a ládáknál. Nem hagyom itt, vele tartok, bármi is lesz a döntése. A rés már lassan tíz centisre tágult, de nem hiszem, hogy sok időnk van dönteni.
*Szemet forgatok amikor a kezeimet nézi, aztán vetek rá egy félmosolyt. Aztán a félmosoly kiszélesedik egésszé amikor a cuki maciról tartunk értekezést. Haladunk előre és szintet lépünk, a kacagásom eléggé hangos, főleg ebben a nagy teremben. Szerencsére nem vonz oda senkit és semmit. Ketten vagyunk, ami azt jelenti, hogy kedvemre cukkolhatom bármivel és a bármi most kimerül a káromkodásának utánzásával. Bruce sok tekintetben férfias – nem tudom ha ezt megmondanám neki, hogyan viselné – kurva jó teste van, csodás szemei, igéző tekintete és imádnivaló hangja. Azt nem tudom, hogy a férfias külső – a ruházat választásban is – mennyire tudatos, hogy elfedje az igazi valóját és mennyivel lenne másabb, ha nem okozna gondot a nemi identitása. Azt viszont biztosan tudom, hogy bennem akkor sem váltana ki ellenszenvet, ha történetesen nem lenne muszáj kölyökkorban házasodni, ha nem lenne kötelező gyereket potyogtatni, hanem minden olyan lenne mint amilyen a Földön volt nagyon-nagyon régen. Ha neki így jó, akkor nekem is így jó, mert a barátom és a barátom lenne akkor is ha minden más lenne. Valószínűleg nem úgy találkoztunk volna ahogy, és talán tovább tartott volna míg megbarátkozunk egymással, de Bruce minden szempontból szerethető figura. *-Ja, arról mindig. Tényleg! Nem vagy éhes? * Elég furcsa, hogy eddig egyszer sem hozta szóba, bezzeg máskor még engem is megtöm vele, csakhogy ehessen. Mire idáig jutok a gondolataimban, a zár kinyílik és érdekességek kerülnek elő, melyekből a feléről nem tudom micsoda. A fegyvert bezzeg felismerem, csak nem úgy áll a kezemben ahogy kellene, de erről nem fogunk vitát nyitni. *-Hát ha te mondod. *Elővezetem a saját teóriámat a temetkezési helyről, Bruce-nak persze csak egyetlen dolog jut eszébe. A hulla.* -Na igen, egy temetkezési helyen általában megszokott rendszerességgel fordulnak elő halottak. De a halottak már nem bántanak. Csak rusnyák. Ha én meghalok, égess el és szórd szét a hamvaimat az Ocanon, de vigyázz! Ne széllel szemben szórj, különben lenyelsz. *A másik két láda is roppant izgalmas lehet, nem akkorák, hogy egy hulla beléjük férjen, de ha felmerülne a gyanúja, akkor is kinyitnám. A lakatok ugyanolyanok mint az elsőn volt, hamar végzek. A régi könyvek, melyek előbb kerülnek elő, érdekesnek tűnnek, egyet a kezembe is veszek, óvatosan, mert eléggé szétesőben vannak, aztán átnyújtom Bruce-nak, hogy lapozzon bele és várom a véleményét arról, hogy olvasható; lásd: a mi nyelvünkön íródott, emberi nyelven, bármelyiken, vagy abban is az a krikszkraksz van amit a fejen láttunk. Addig elbabrálok a harmadik ládával majd a mélyére nézek. *-Váááááóóóóó! *Az első reakcióm. Nagy levegő és hangos döbbenet. Majd csodálat. Na igen, nem sokan gyönyörködnek egy feldíszített koponyában.* -Az már tuti, hogy csaj volt a mélyen tisztelt elhunyt, és valami uralkodó, vagy jelmezbálban halt meg. *Bruce meghátrál, bár én ezt nem veszem észre, mert eléggé csodálom Mrs. Mosolykirálynőt, és már éppen kivenném végső nyughelyéről, amikor megremeg a lábunk alatt a talaj.* -Ó, ne már megint?! *Nyafogva kiáltok fel.* -Utálom Murphyt! *Bruce összefüggéseket vél felfedezni a kinyitott ládák és a rengés között, én még vitatkoznék vele de a szemhéj lecsukódni készül és más kijáratról nem tudunk. Pedig szerintem nincs összefüggés köztük. Egy láda csak egy láda, csapda nem lehetett benne, mert azt észrevettem volna amikor kinyitottam a lakatot és felemeltem a tetejét. Ha csapda, akkor éreznem kellett volna valamilyen ellenállást, ami beindította volna a csapdát. De ilyen nem volt, rengés viszont van és nincs idő magyarázat keresésre. Bruce a kezét nyújtja, csak tudnám merre akar kijutni. A lábai előtt szélesedő rés, túl lassan szélesedik.* -Gondolod, hogy azon átférünk? Azon még én sem. *A rés azonban egyre csak szélesedik és ha nem teszünk semmit, akkor hamarosan akkor is leesünk rajta ha történetesen maradnánk. *-Okéoké! Megyek már! Csak még ezt…..magammal hozom. *S nyúlok Mrs. Mosolykirálynőért, fejdíszestől ölelem magamhoz, majd két lépésnyi nekifutásból ugrom rá Bruce-ra, két lábammal átölelve a derekát, karjaimmal a nyakát s úgy lógok most rajta mint az a prüttyögő szőrmók énrajtam a Viharszigeten. *-Mehetünk…de akkor menjünk!
Eddig a pillanatig, úgy el voltam foglalva a látvánnyal és a kivezető út keresésével, hogy nem is jutott eszembe az evés. Az meg csak ráadás, hogy a zsebembe mindig lapul pár darab energiaszelet. De még ez sem jutott eszembe, mert a koponyára mászás és a titkos kamra felfedezése teljesen lekötött. Ahogy most megálltunk a lakatok kinyitásához, a hasam is jelzett, hogy ideje lenne utánpótlásról gondoskodnom. Naná, hogy akkor történik valami, amikor már azt hiszem, kis nyugalom következne. -De. Éhes vagyok. - közlöm teljes nyugalommal, de a hasam inkább hangosan morogja a magáét, de ha elővenném a falatka energiabombát, attól lehet, még éhesebb lennék. De megint csak a holtakra gondolok, akiket már emlegettem, bár egy porcikám se kívánja a látványukat, ezer százalék, hogy egy időre elmenne az étvágyam. A ládák nyílnak ki a nejem jóvoltából, és a második legalább nem az, aminek gondoltam. -Könyvek? – nézegetem, ahogy a kezembe adja, de okosabb nem lettem tőlük. Ugyanolyan jelekkel van tele, amivel odakint találkoztunk, és mi tagadás, halvány gőzöm nincs, mit jelenthetnek. -A halottak inkább maradjanak eltemetve. - morgok az orrom alatt, de még belegondolni is szörnyű, ha ez a hely tényleg egy sírkamra. A fintoromat viszont nem tudom leplezni a harmadik láda tartalmát meglátva. -Még jó, hogy nem most ettem…- fordítom el a fejem, de Ravenem úgy sikongat az örömtől, mintha valami nyereményt talált volna. -Ennek, így örülsz? – nézek rá kérdőn, de nem tudom, hogy sírjak-e vagy röhögjek, teli torokból. -Miért nő? Nem lehet, hogy egy pasas?- kérdezek rá, de valahogy a gyomrom forog, ahogy ránézek erre a … mit tudom mire. -Jelmezbálos?- ez tetszik. Kissé vonakodva, de megnézem újra, de most se nyerte el a tetszésemet. Borzasztóan néz ki, és azokkal az üreges szemgödrökkel úgy érzem, mintha nézne engem. -Fújj… - rázom meg a fejem, de inkább távolabb lépek. A rengés ekkor érezhető jobban, vagyis a fedél felnyitása után vettem jobban észre, de olyan összefolyósak a percek, így úgy hiszem, hogy ez a láda valamiféle csapdát hozott működésbe. Vagy inkább annak akarom hinni, mert nem tetszik nekem ez az egész. A rés egyre csak szélesedik és a nejemet nem akarom magára hagyni, de ha nem tűnünk el innen hamarosan, akkor lehet, minket is ilyen mauzóleumba zárnának örök mementóként. Arra meg nem vágyom, és nem is szeretnék idelent ragadni. Bárhol is vagyunk most. Az persze megint csak kétséges, hogy a megérzéseimre hagyatkozva azt képzelem, hogy a szélesedő rés valamiféle járható menekülési út lenne, de sok választásunk nincs a mostani helyzetben. Csak az ösztönös sugallatomra tudok hagyatkozni, de annak jobban örülök, hogy Raven is velem tart. De ahogy azt a förtelmet kiemeli a ládából. -Azt is akarod hozni?- kerekedik el a szemem, ahogy a kezébe veszi, majd felém ugrik egyenesen a derekamat a lábával átölelve. Ha nem lenne ennyire sürgető a döntésünk, akkor minden eszközzel lebeszélném a csúfság elmozdítását a ládájából. -Hozzám ne érintsd, ezt a gusztustalanságot!- karolom át szorosan a nejem, hogy minél közelebb tarthassam magamhoz, bár ahogy a rés nyílik alattunk, már sejtem, hogy nem lesz zökkenőmentes a zuhanásunk. Próbálok jobban megdőlni hátrafelé, hogy ne pont merőlegesen essünk bele ebbe a valamibe. Addig, míg kellő távolság nem nyílik ki az ugrásunkhoz, addig még tartom magunkat, és a pillanatot figyelem. Már sok idő nem kell, hogy átférjünk, de abban a pillanatban, ahogy biztonságosabbnak nézem a szélességet, szorosan magamhoz ölelem Ravenemet és ugrom. Tudom, hogy elég nagy a kockázat a sérülésre és nem tudom, hogy mi vár minket odalent, de a döntés megszületett és ugortunk. Nem tudom, hogy meddig estünk függőlegesen, de aztán fordítok egyet a nejemen, hogy az én hátammal védjem a csapódásnál. De a csattanás elmaradt, helyette egy vízzel teli csatornába estünk. Bár a hátam sajog és görcsbe rándultak a végtagjaim, ahogy magam elé szorítom a nejem, de félek, hogy megsérül, és tartom szorosan, ahogy csak bírom. A zuhanás eredményeként az összes levegő kipréselődik belőlem, és talán pár percig még tartani tudom magam a légszomj miatt, de elég nagy súly és ütés nehezedik a mellkasomra, hogy a túlélő akaratlan levegővétellel, ismét telítődjenek a hörgőim. Egy hang se hagyja el az ajkaimat, mert egyáltalán nincs bennem levegő. Ahogy sodródunk lefelé haladva, majd egy élesebb kanyart követve tovább, még mindig szorítom magamhoz az édes „terhemet”. A szemem nem merem még kinyitni és csak remélem, hogy Ravenem is csukva tartja. De erről bizonyosságot csak akkor tudhatnék meg, ha kinyitnám a szemem. A csúszásunk alatt, próbáltam megint levegőhöz jutni, de nem sok sikerrel. Már csak abban reménykedem, hogy hamarosan a víz és a víznyelőnek gondolt mélyedés egyszer véget ér. vagy legalábbis valahol megállunk és nem valami sötét verembe zuhanunk még mélyebbre. Csak akkor kezd bennem valami fénysugár felderengeni a menekülésükre, amikor az arcomon megérzem a Napfény vakító sugarait. Szinte lángol a szemhéjam a hirtelen fénytől, de még mindig csukva tartom. A karom már alig érzem, ahogy a tagjaim minden egyes centije fájdalmasan hasítanak a tudatomba, de nem eresztem el Ravent, bármi is lesz ennek az útnak a vége. Érzem a mellkasomon a szapora lélegzetvételét és ez kicsit megnyugtat, de a tüdőmbe még mindig alig áramlik valami levegő. Lassan a tudatom halványodik, ahogy a fény is egyre sötétebbé válik, és amint megint földet érünk egy nagy huppanással, úgy érzem, mintha minden létező élet kiszállna belőlem. A hátamon érzem a talaj érintését, de már nem olyan kemény, hanem puhább fövenyként érzékelem. Lehet, hogy csak a tudatom játszik velem és csak képzelem a körülöttem lévő növényzetet, de sokat nem látok, ahogy kinyitom a szemem, mielött elnyelne a tudattalanság sötétje. De még érzem egy pillanatra Raven lélegzetvételét, ahogy a karomba tartom, mielőtt elragadna a semmiben a lebegés. Utolsó gondolatom az, hogy testemmel védjem a nejem, neki ne essen baja. Remélem, életben van.
-Oké, az jó. Már kezdtem aggódni, hogy beteg vagy. *Bruce mindig eszik…és ez nem túlzás. Állandóan éhes, feneketlen gyomra van. Imádom ahogy eszik, még azt a seszínű, seízű kencét is képes étvágygerjesztően falatozni, amit a kantinban adnak. Azért gyanús, ha bizonyos időközönként nem mondja, hogy éhes. Ezek után már teljes nyugalommal nyitogatom a ládákat, melyek számomra vegyes érzelmekkel látnak el. Izgalmas, érdektelen. A könyvekkel nem tudok mit kezdeni, de láthatóan Bruce sem, valószínűleg ugyanolyan írásjelekkel van tele, mint ami a fejen is látható volt. Sajnos elfelejtem lefotózni, hogy később rákérdezzek egy erre érdemes személynél. A feldíszített koponya viszont óriási..nem a mérete, hanem a kinézete.* -Persze, hogy örülök, ez szenzációs. *Még sosem láttam ilyet, az ékszerek tökéletesen sértetlenek, csillognak itt-ott, ahol meg nem, észvesztő patina uralkodik. *-Nem lehet. Ezek női ékszerek. És nézd! Az a korona….baszki de jó. *Persze az is lehet, hogy az egész hamis és tényleg csak egy jelmezbálos ürge volt…vagyis csajszi. Bár a környezete és az abban lévő tárgyak ezt a gondolatmenetet messze felülírják. Sokáig azonban nem tárgyalhatunk erről, mert _megint_ rengeni kezd alattunk a talaj, mint amikor a járatban voltunk és azok a hangok…egyre erősödnek. Bruce sem fújozik már, inkább aggódik, bár nála ez az állapot sznte folyamatos. Mellettem? Naná. Azt nem tudom hogyan akar innen kijuttatni minket, de bízom benne. Amikor „ilyen” az arca, nem kérdezek, hanem szót fogadok…csak még elviszek magammal egy kis emléket. Ha az egész fej beomlik, már nem tudunk kiásni belőle semmit, és persze nem is jönnék vissza. Felkapom hát és azzal együtt ugrok Bruce nyakába. *-Naná, hogy hozom. *míg meg nem nyílik alattunk az út, Bruce-nak van ideje méltatlankodni. *-Nyugi már! Ez csak egy kiszáradt koponya. *Válaszolom félig nevetve, de nem biztos, hogy ezzel sokat segítek. Másrészt nincs idő további nyugtatásra, mert az egyik pillanatban még nevetek Bruce undorán, a másikban már sikítok. *-VÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍ! *És ez így is marad, a hangom végigkísér minket a zuhanás alatt egészen a vízbe csapódásig. Szorosan ölelem Bruce-t nehogy elváljunk egymástól, de a lábaimmal kapálózva próbálok a felszínen maradni vele együtt. A víz nem egy barlangi tó, hanem egy közepesen mérsékelt sodrású folyam, ami magával ragad minket. Képtelenség és őrültség is lenne ellene tenni, hagyom hát magunkat sodortatni az árral, ahogy Bruce is teszi. Legalábbis ezen a ponton azt hiszem, hogy szerinte ez a legjobb amit tehetünk, hogy nem teszünk semmit. Sok mindent nem látok a felverődő vízcsepektől, és időnként picit a víz alá is merülünk, hogy a sodrás újabb hulláma aztán kidobjon minket. A sötétségből aztán kikerülünk a fényre, ami már biztatóbb arra nézve, hogy kint vagyunk a barlangból. *-Bruce! Bruce, mindjárt kint vagyunk. *Bugyborékolom akadozva, és remélem csak a fény miatt vannak csukva a szemei. Görcsösen tart a karjai között…vagy kapaszkodik belém. Nem tudom felmérni a különbséget és az egész sodrás végtelennek tűnik. Nyelek pár korty vizet is, köhögök, prüszkölök tőle és nagyon remélem, hogy van annyira tiszta, hogy ne legyen hasmars a vége. Vagy egy jó kis fertőzés ami csak az emberekre hat és még a nagy tudású Elli sem tudja meggyógyítani. Egy örökkévalóság után a sodrás csitul és megpróbálok a part felé úszni Bruce-szal együtt. Nem könnyű, tekintve az évek sora alatt elfogyasztott energiaszeletek mennyiségét tekintve, Bruce kellő izomtömeggel rendelkezik, de a víz sodrása is segít egy kicsit, csak kormányozni kell. A parthoz érve, nemes egyszerűséggel kihajítom a földre a koponyát, ami vigyorogva csillog a napfényben, és nagy nyögések közepette kihúzom Bruce-t is és magamat is a partra. Csak ekkor döbbenek rá, hogy Bruce nem igazán igyekezett és ez a tehetetlenség megriaszt. *-Bruce?...Bruce! BRUCE! *A végén már sikoltom a nevét, és pofozom az arcát, rázom a mellkasát, de semmi. Először pánikba esem, ez már nálam menetrendszerű. *-Ó, istenem! Óóóó, istenem. Most mit tegyek. Bruce kérlek térj magadhoz, lécciléccilécci! Lélegezz! *Nem lélegzik! Igen, ez jó! Mármint az, hogy erre rájöttem. Eldobom a pánikot és gondolkodni kezdek, ez persze nem tart sokáig, pillanatok telhetnek csak el. Nem lélegzik. Vagyis lélegeztetnem kell. Nincs más hátra, mint előre. Levegőt kell belefújnom. Kicsit oldalra fordítom, hogy ha van valami a szájában, konkrétan víz, az kifolyjon, aztán hátradöntöm a fejét és szétfeszítem a száját, majd ráhajolok. Fújok. Fújok. Levegőt veszek és fújok. Francba, ez nem sétagalopp, ekkorát fújni. És egyáltalán ment valami a tüdejébe? Nem kellett volna ellógnom az elsősegély tanfolyamot. Csak fújok, míg levegőt nem vesz magától, ezért néha megállok és figyelem, hogy megy-e neki, s aztán megint fújok. Egész érdekes – hogy egyáltalán ebben a helyzetben ilyesmi eszembe jut – ahogy a szám a szájára tapad. A nagy igyekezetben a nyelvem is becsúszik és találkozik az övével. Húúú! Villámlik a hasam! Fújok megint és újra megkeresem a nyelvét, közben felötlik bennem, hogy most konkrétan lesmároltam Bruce-t és ez most erőszak, vagy nekrofília? Közben persze figyelem, hogy lélegzik-e de ha már igen, sem hagyom abba a csókolást. Annyira izgató.*
Kedd Ápr. 23, 2019 4:49 pm
