Volt egyszer az úr 2599. évében, hogy megszülettem egy szintetikus levegővel telefújt űrklinikán a Volentison. Emlékem ugyan nincs róla, de a sok nyálas fotóalbumot sokszor az arcomba tolták gyerekkoromban az eseményről. Két évvel később megszületett Mira a húgom is. Apám az étkeztetőben dolgozott szakácsként és mosogatóként, anyám a civilizációból megmaradt szórakozást erősítette, mint bemondó a fedélzeten. Emlékszem milyen gyönyörű és megnyugtató hangja volt mikor esténként a Földről mesélt nekünk. A Föld. Semmit nem mond ez nekem, sosem láttam, de a fejemben egy tündérvilág képe bontakozott ki, ahol nincs vörös vészvilágítás, a levegő nem áporodott fing és zsír szagú, és különös zöld passzív életforma teríti be, aming mindenféle miniatűr állatok szállítják a port. Méhek! Ezt a szót mondta anyám. Láttam őket egy kijelzőn, de iszonyú félelmetesek.
[Fejem a víz alatt, alig kapok levegőt, aztán hirtelen kirántanak belőle]
- Utoljára kérdezem meg Csótány! Hol van a kibaszott cuccom? - Johnatan Rykes, az iskolatársam. Nagyon kedves srác amúgy, ha épp nem a vécébe akar belefojtani. Levegőért kapkodok, és ártatlan pofát vágva őszintén válaszolok neki:
- Nem nyúltam hozzá esküszöm! Ott lesz az igazgató íróasztalán!
- Vicces gyereknek hiszed magad te kis takony? - A fülem azonnal csengeni kezd ahogy az arcomba üt, de közben eszembe jut milyen jó érzés lesz majd a füvét szívni miután elküldik ezt a gyökeret a takarításra egy hónapra. Válaszolnék, de a fejem megint a víz alá kerül.
[A lány illata teljesen magába szippant]
Emily és én. Csak mi ketten. Semmi nem választ el egymástól. Lassan felfelé húzom a pólóját, közben érzem a szívverését ahogy a nyakához érek. Ez ma bizony jó este lesz!
- Várj Tom! - lihegi a nyakamba. - Várj, ne itt! - De nem várok. A póló szövete kissé szakad, de azért lejön. Göndör fürtjeit átsegítem a nyakán, és már nem is nagyon tiltakotik, ahogy a vállába harapok. Halk nyögések, zihálás...
Aztán benyit apám. Hideg zuhany.
- Bocsánat, nem akartam...- nyögi ki zavarodottan, de aztán rájön, hogy még csak 14 vagyok, és Emily is.
[A műszaki folyosó olajtól és izzadtságtól bűzlik] A sok lúzer cipeli a vezetékeket a falon elhelyezkedő panelekhez. Sajnos szükségünk van az emberi erőre ehhez a munkához, de én biztos nem csinálnám. A falnak dőlve figyelem őket, és várom az ügyfelet. A zsebemben egy Bright 82-es öntöltő pisztoly lapul, 30-as tárral. 4 milliméteres hüvely nélküli lövedékekkel töltve. Egy ilyennel halkan, de biztosan elintézhetsz bárkit, míg az űrhajó burkolatában nem teszel kárt.
~Atya úristen! ~ gondolom, mikor meglátok egy koromfekete tagbaszakadt állatot felém közeledni. Sötétbarna bőre, kifejezéstelen halott szemei semmit sem árulnak el. Odalép elém.
- Megvan? - Kérdezi. A térdeim kissé gyengék, mert látom rajta, hogy keresztbe lenyelne, de előhúzom a pólómba tekert Bright-ot, és a markába teszem. ~ Úristen, még a keze is háromszor akkora mint az enyém...~ Másik kezét kinyújtva felém tartja. Egy zacskó Six-eyed van benne. Elteszem a drogot, és kikerül az óriást. Gyors léptekkel tartok haza. Másnap az étkezdében meghal egy diplomata és egy szakács. Anyám üveges szemmel nézi a híreket a kijelzőn apám vérbe fagyott holttestével... Nem ő volt a célpont, egy eltévesztett lövés ölte meg. Egy Bright 82-esből adták le... A mi körzetünkben! Jeges izzadtság folyik végig a homlokomon, és szédülök.
[A bakancs töri a lábam, és ez az űrruha...] Elvették az összes menő cuccomat. Nincs csini öltöny, bőrkabát, nincs fű. Baszhatom az életemet is. Fent vagyok egy kompon másik tizenkét lúzerrel. Leküldenek minket kolonizálni... Mindezt a kibaszott üzletem miatt. Nem! Nem lehet így vége! Én nem leszek szaros parszt az ültetvényen, nem fogok terraformálni, termeszteni! Nem! Basszátok meg! Igen az én hibám volt, de nem én öltem meg a saját apámat... áááh... Feltörök, egyszer még kitörök innen, és akkor meglátjátok ki is vagyok valójában!