Olykor egy tisztnek is akad szabadideje, amit általában igyekszik hasznosan eltölteni. Ha már tudom, hogy a fiam a megőrzőben van a többi gyerekkel, ha Nia épp most mással foglalja el magától, akkor én is arra jutok, nem ártana tanulmányoznom mondjuk az aszteroidatörő tervrajzát. Folyamatosan ezen kattogok, mit, hogy lehetne rajta újítani, mitől lenne igazán ütőképes, mi másodlagos. Bár egyelőre befoltozni illene, utána foglalkozhatunk a többi mellékessel. Mindent csak szépen a maga idejében.
A folyosón sétálok végig, melynek ablakai kilátást engednek a végtelen sötétségre, az űrre, amelynek nem létező horizontját mégis csillagnak tűnő bolygók, olykor aszteroidák szegélyezik. Néha csak a gyereket is felemelem, hogy csodálhassa, miközben mesélek neki mindenféle kalandomról. Ha nem állok le, félő, ő is pilóta akar lenni. Már most segíteni akar nekem megszerelni dolgokat, beszáll hozzám a fülkébe, nyomkodja a gombokat, amikor nincs üzembe hozva a gépezet. Szóval úgy érdekli. De nem akarom ilyen erősen befolyásolni. Talán hagynom kellene őt, hogy valami egészen más dologgal elfoglalja magát.
Ahogy haladok előre, megpillantok egy nőt. Elsőre ismerősnek tűnik, de még másodjára is. Nem sokat voltam otthon a gyerek dolgaiban is, de talán egyszer elkísértem én is őket az anyjával a gyerekorvoshoz. Még régen volt, Timo még egészen picike. Talán részben neki is köszönhető, hogy ő soha nem kapta el azt a borzalmas vírust. Nem mernék megesküdni rá, hogy ő emlékezne rám, de biztosan ismerte a nejemet. Már csak szakmailag is, hisz kutatott. A szenvedélye lett a koporsója, ha szabad ilyet mondani.
- Sikerült már beilleszkedni? - nem mint katona, hanem mint ember szólítom le őt. Talán meglehet megzavarom, de egy kis érdeklődés sohasem árt. Nemrég érkezett még csak ide, én csak szeretnék meggyőződni arról, hogy minden rendben van-e. Kicsit az adósának érzem magam.

Már itt vagyok pár napja, bár az igazat megvallva fogalmam sincs pontosan mennyi is az az annyi. Szinte hihetetlen, hogy egyik pillanatról a másikra mennyire meg tud változni az ember élete. Most jutottam el arra a szintre, amikor már egyedül is kimerészkedek a fedélzetre. Megmondom őszintén eddig nagyjából robot üzemmódban léteztem. Megérkeztem, elszállásoltak, beszélgettem azt hiszem, bár nem tudnám visszaidézni pontosan miről is.
Ez a mostani az első kísérlet arra, hogy jobban megismerjem az új helyet, a környezetet. Fogalmam sincs mennyien lehetnek itt és vajon hány emberrel futok majd össze menet közben, de igazság szerint ez annyira nem is érdekel. Egyszerűen csak itt az ideje kihúzni a fejem a homokból és elindulni valamerre. Szóval most itt bóklászok. Illetve jelenleg az egyik ablak előtt ácsorgok és bámulom a nagy semmit, a gondolataim ide-oda cikáznak, míg rá nem csodálkozom a saját tükörképemre. Eddig is tükröződött az üveg, vagy változtak a fényviszonyok? Bár egy hajón miért is változnának a fények? Nem mintha ezt a filozofikus kérdést meg kellene válaszolnom. Inkább ugorjunk vissza arra a tükröződő felületre.
Érdekes látványt nyújthatok, az összefogott hajammal, ami egy régi szokás. Ha össze van fogva, a gyerekek nem húzogatják. Illetve csak mértékkel. Az pedig, hogy ez nem a legelőnyösebb frizura ugyan kit érdekel? Igaz, hogy közszemlére teszi azt a pár gyógyuló félben lévő horzsolást az államon és a nyakamon. Emellett ott a ruhám, ami enyhén szólva sem felemelő, hiszen nagyjából ennyit hoztam magammal az új életembe. Vagyis hát inkább csak ennek a darabjait. Nem kifejezetten volt jó állapotban és új ruhára szert tenni szinte lehetetlen. Még szerencse, hogy akadt némi varrófelszerelé, amit használhattam. A ruhámnak is, meg nekem is. Nem hiszem, hogy viccesnek találnák errefelé a néhol felbukkanó szabad bőrfelületet. Fura, hogy a jelenlegi helyzetben a kinézetemmel vagyok elfoglalva. Lehet, hogy ez is csak amolyan védekezés, hogy ne kelljen komolyabb dolgokra gondolnom?
Már épp belemerülnék a kérdés elméleti boncolgatásába, amikor mintha valaki hozzám beszélne. Egy picit megrezzenek, majd ahogy az illető felé fordulok enyhe értetlenség suhan át a vonásaimon. Ezt egy apró szemöldök ráncolás követi, miközben felmérem az előttem álló férfit. Jól megnézem az arcát, majd tekintetem végigsiklik az egész alakon és végül vissza az arcára. A ráncok mélyülnek a szemeim közt, miközben azt próbálom helyretenni magamban, hogy mégis honnan lehet ismerős az illető. De a helyzet az, hogy fogalmam sincs. Így jön a mosolyreflex, nem túl széles, egy fogat sem villantok, csak amolyan visszafogott mosolyféle.
- Öhm, azt hiszem. - Nyújtom el az utolsó szótagot és nagy valószínűséggel kiülhet az arcomra némi tanácstalanság. Vajon mogorvaság lenne megkérdezni, hogy vajon honnan ismerhetjük egymást? Az is lehet, hogy csak valami elmejáték és csak ismerős arcot keresek a tömegben?
- Vagyis… - számomra is érthetetlen okból újra kinyílik a szám. - Nem hiszem, hogy a beilleszkedés a megfelelő szó. Azt hiszem inkább sikerült már felfogni az új helyzetet. A beilleszkedés…
Ez az a pillanat, amikor megszeppenve a szám elé kapom a kezem. Nem biztos, hogy most van itt az ideje elméleti fejtegetésbe kezdeni. Szerintem ezek után a homlokomra ragaszthatom majd a totál idióta címkét…

Nem tartom magam egy nagyon lelkes és hősies Máltai Szeretetszolgálatnak, de ha észreveszem valakin, hogy valami nem kóser, akkor nem fogok elmenni szó nélkül mellette. Ez jár a fejemben abban a pillanatban is, mikor megpillantom a nőt. Nem is igazán az ragadja meg az érdeklődésemet, hogy már láttam ezt a nőt, hisz egyértelmű, hogy igen. A memóriám arcról jó, nevekkel már nem mindig. Kell ahhoz párszor beszélnem vele vagy hallani róla, hogy megjegyezzem. Jelen helyzetben is ez áll fenn, de nem tart vissza attól, hogy megszólítsam.
Hallottam pár félinfót arról, hogy mi történt vele, hogy került ide. Lehet hirtelen minden túl traumatikusan hathatott rá. És ahogy látom elsőre épp úgy elvitte a cica a nyelvét, mint a fiamnak, amikor ide hoztam. De nem hibáztatom érte. Noha mindannyian egy bazi nagy hajón lakunk, élünk, osztozunk és ez nagyjából többünknél így van, nem biztos, hogy meg lehet szokni. Nekem is furcsa volt visszatérnem pár napos otthon töltött időszak után a hajóra szolgálni. De a szükség nagy úr, mellékesen pedig nagyon szeretem!
Azért remélem, hogy a gyerek nem egy kicsúcsosodó háborúban fog felnőni és hogy ez az áldatlan állapot csak időszakos. Remélem. Az anyját elvitte a járvány, épp elég nagy veszteség neki ez. Hisz kettőnk közül mégis csak ő volt az állandó személy az életében, én pedig az, aki hol hazament, olyankor foglalkoztam vele, aztán sokáig megint el.
Alighanem rosszul tettem fel azt a kérdést. Miért gondolnám azt, hogy már sikerült beilleszkednie, amikor még csak most jött. Én hülye, azért előbb gondolkozhatnék, mielőtt cselekszem. Vagy csak megszólalok.
- Még túl korai? - akkor segítek neki megtalálni a szavakat. Igazán nem hagyhatom figyelmen kívül azt, hogy ő mindig jól bánt a fiammal, de ha ez nem lenne elég, akkor már az nagyon hasznos, hogy egy dokival többen lettünk. Belőlük sosem elég.
- Furcsa itt lenni? Végtére is egy kisebb kalanddal került ide. - még magázódunk. De azt hiszem, hogy ideje bemutatkoznom neki, talán nem tapogatózna annyira vaksötétben.
- Finnick vagyok. Finnick Jenssen. A fiamat, Timothyt biztosan vizsgálta már párszor. - elmosolyodok, ahogy mellé lépek és a kezem nyújtom felé. Teszek egy gesztust és adok ennek az egésznek egy esélyt. Nem rossz, ha minél több ismertségre teszünk szert, azok pedig igazán jövedelmezőek, ha segítünk egy darabot beilleszteni a puzzle-be.
- És szerintem nyugodtan tegeződjünk. Úgy hiszem, hogy jó párszor össze fogunk itt futni. És őszintén szólva örülök, hogy most már valaki értő is van itt a kölykökre. Fene a taknyosodó egészségüket.

Leengedem a kezem és egy aprót biccentek. Bingó. A beilleszkedés még túl korai. Mondhatnánk, hogy még épp csak sikerült akklimatizálódni. Az emberek száma pedig, akikkel eddig találkoztam egy vagy maximum két kezemen megszámolható. Így a beilleszkedés, nos még szóba sem jött eddig. A kérdés hallatán egy pillanatra visszavándorol a tekintetem az üveg felületre. A másik, akár azt is hihetné, hogy nem akarok neki válaszolni. Talán nem is akarok vagy egyszerűen csak megrágom a választ mielőtt kimondanám. Végül azért csak megszólalok, bár még nem fordulok vissza felé.
- Ha úgy vesszük ez sem furcsább, mint az elmúlt pár hónap. A kaland pedig jó nagy túlzás. -
Engedek meg egy fanyarú félmosolyt. - Bár lehet eltérőek a fogalmaink a kalandról, de ezt könnyen letesztelhetjük.
Fordulok vissza a férfi felé és kimondom, ami először az eszembe jut. Úgy tűnik ma nem igazán megy az agyam és a szám közti kapcsolat megfelelő működtetése.
- Szóval mennyire kalandos, amikor még fel sem ocsúdik a válásból az exe már más nők oldalán mutatkozik, totál paranoiás lesz és úgy érzi valaki figyeli, majd se szó, se beszéd megvádolják olyan dolgokkal, amiknek a közelében sem járt, végül száműzik a társadalomból? Kiteszik egy olyan világba, ahol még soha sem járt, fogalma sincs róla, hogy kéne túlélnie, gyakorlatilag lemond saját magáról, majd valami Isteni csoda folytán egy űrsiklón találja magát és tádám, varázsütésre felkerült az URS Jolára? Azt hiszem én inkább hátborzongatónak mondanám…
Az utolsó mondatot már csak úgy sóhajtom, miközben rájövök, hogy valószínűleg épp most rontottam egy jó nagyot a némiképp barátságosnak mondható hangulaton. Ezek után már az is csodaszámba megy, hogy valaki be szeretne mutatkozni nekem.
- Sajnálom, nem úgy értettem. Nem a legjobb kezdet igaz? - Kérek rögtön bocsánatot, és talán annak örülnék a legjobban, ha sikerülne figyelmen kívül hagyni az előző kirohanásomat.
- Melissa Moor. - Viszonzom a bemutatkozást, s az eltelt pár napban most fordul elő először, hogy őszintés és szívből sikerül elmosolyodnom.
- Szóval ezért volt olyan ismerős! Hogy van a kis Timothy?
Ugrik be a kisfiú arca, annak ellenére is, hogy egy ideje már nem láttam. Ez egy olyan téma, amiről szívesen beszélgetek és jóval biztonságosabbnak is tűnik.
- Köszönöm. - Eresztek meg egy reszketeg sóhajt, majd kissé félrehajtott fejjel megismétlem az előbbi gesztust. Kézfogásra emelem kezem. - Szólíts csak nyugodtan Melissának. Vagy Melienek. Valóban ennyi gyerek van egy, hmm hadihajón?
Teszem fel a kérdést, ami a leginkább foglalkoztat. Valahogy nehéz elképzelni a dolgot, de az tény, hogy még szinte semmit sem láttam vagy tapasztaltam ebből a hajóból, a rajta élőkből meg még ennyit sem.

Nem tudom őszintén, hogy egy civil miként éli meg a küldetéseinket. Sohasem voltam civil, ráadásul ehhez a morálhoz szoktattak. Kemény, hosszas kiképzéssel a hátam mögött mást nem is engedhetnék meg magamnak, mint fegyelmezetten szolgálni a hajót. Mert hogy a Consiliumot biztos nem, az teljesen százas. Éltem már meg kemény melókat ahhoz, hogy tudjam, mi a rizikós és mi nem, neki pedig ez a mostani biztosan annak számít. Voltaképpen kiszakították az addigi életteréből és most itt van tök egyedül újként egy tucat másikkal, de igazából levonhatjuk a következtetést, hogy nem ismer az ég adta világon senkit sem.
- Túlzás? - felvont szemöldökkel kérdezek vissza. Őszintén? Erre a válaszra azért nem számítok, noha azért sejtek némi iróniát a háttérben. Lehet csak nem kellene háborgatnom az emlékeit és hagyni békén a francba. De nem az a fajta ember vagyok, aki csak úgy minden szó nélkül hátat fordít az ismerőseinek, álljanak azok bármennyire is közel hozzá.
- Ez meglehet. Mindenesetre kívánom, hogy találja meg a számításait közöttünk és ne kelljen még egy ilyen útnak nekivágni. - legrosszabb sejtéseim szerint ez legfeljebb akkor következhetne be, ha minket úgy támadnának meg, hogy a védelmünk egy pillanat alatt összeomolna. Na ilyet nem fogunk hagyni senkinek, az tuti. Rengetegen vannak most itt nem katonák, akik mind valaki hozzátartozói. Mint nekem a fiam.
Csak hallgatom azt a szóáradatot, amit elindít, mintegy valami szikraként vagy nem is tudom. Nem vártam tőle, hogy számoljon be nekem, de ha már így tesz, mindenképpen odafigyelek minden egyes szavára. Nem akárkivel oszt meg ilyet az ember, ebben teljesen biztos vagyok.
- Várjunk csak... csak azért volt az egész, mert elvált? - mégis kinek a fia-borja volt a férje, hogy ennyire kizsigerelt egy amúgy köztiszteletben álló nőt? Az orvosokra a mi társadalmunk is felnéz, hisz a jövőnk és egészségünk kulcsa még mindig az ő kezükben van.
- Én esküszöm, megtanulnék most ebben a pillanatban lőni és olyan lyukat eresztenék a fejébe, hogy azt is megbánja, hogy az eszébe jutott ez a gondolat. - lehet túl heves reakciót vált ki belőlem ez az egész, de egyszerűen nem tudok elmenni emellett szó nélkül. Mekkora egy mocsok lehetett a férje.
- Semmi gond, természetes, hogy valamikor... ez csak így elindul. - Nem kell szabadkoznia, én biztosíthatom róla, hogy nem mondott semmi kivetnivalót.
Tetszik, hogy kérdezősködik, még ha lehet csak úgy vaktában kérdezgeti a nevét és amúgy nem is emlékszik rá. De a gyereknek biztosan ismerős lenne és picit megnyugodna, hogy nem miden változott meg az életében. A kölykök amúgy sem szeretik az orvosváltást.
Nagy, széles mosollyal fogadom a gesztust és ismét kezet rázok vele.
- Ami azt illeti, a lázadással sokan kezdték el félteni a családjukat, hogy majd rajtuk torolja meg a Consilium az engedetlenséget. Ami azt illeti, igen, vannak párak, működik egy megőrző csoport is, hogy amíg mi felnőttek tesszük a dolgunkat, addig valaki figyeljen rájuk. Igazából így kicsit szűkös a hely és nekem is sok még az új arc. De talán ettől nem fogod olyan elveszettnek érezni magad, mert mások sem találják még teljesen a helyüket. Lehet fel kellene fedezned a hajót vagy a társaságokat. Itt mindenkinek jár egy esély, senki nem kérdezi, honnét jöttél és ki vagy. Össze kell tartanunk és össze is fogunk. Egy tiszta lap jár mindenkinek értelmetlen merev szabályok nélkül is.

Túlzás. Nekem legalábbis, ami szép lassan ki is derül, ahogy ráborítom Finnick fejére a dolgot, mint ahogy a koszos felmosóvizet szokták az árokba zúdítani. Szégyellem is magam miatta, de úgy tűnik sikerült egy olyan férfipéldánnyal összeakadnom, aki mintha nem jönne zavarba az ilyesmitől. Ez azért elég biztató a jövőre nézve. Az első megjegyzését csak egy bólintással nyugtázom, a másodikon viszont már el kell gondolkoznom.
- Nem is tudom. Ha őszinte akarok lenni, már elég régen kezdődött az eltávolodás. - Szorosan magam előtt összekulcsolt kezeimet bámulom. Nem igazán akarok belemenni a pontos részletekbe, mert a kicsikéim elvesztése még mindig igen fájó pont. Bár nem is volt titok, így aki akart már korábban is tudomást szerezhetett a dologról. Ha máshonnan nem hát a feleségétől.
- Azt hiszem nem vettem észre mikor lett olyan… - Keresem a megfelelő szót, s lehet hogy úgy hangzik, mintha védeni próbálnám a volt férjem, pedig szó sincs róla. - … keserű. Szerintem egyszerűbb volt neki mindenért engem hibáztatni.
És selejtnek titulálni. A nemem szégyene, mintha egyszer ezt vágta volna a fejemhez.
- Majd jött ez vak buzgalom a politikai dolgok iránt. Szerintem csak ez volt az, amivel kellőképp le tudta kötni magát, de a végére átfordult valami megszállottságba. És mivel nem értettem vele sok mindenben egyet, sőt néha még hangot is mertem neki adni így én lettem a közellenség. Ez van, ha az ember nem ismeri fel időben, hogy mikor kell befognia a száját.
Mosolygok fel a férfira szomorkásan. Pár hónapja még idegesített, sőt dühített ez a felismerés. Ma már csak mérhetetlen ürességet érzek, ha Svenre gondolok.
Valószínűleg ezért is lepődök meg kissé a heves kirohanástól, amit Finnick intéz. Hitetlenkedő horkantás, ami valószínűleg ugyanilyen nevetésbe torkollna, ha nem kapom gyorsan a kezem a szám elé. Tudom fura a nevetésem, és nem most szeretném prezentálni mindezt. Mégis csak komoly dolgokról van szó.
- Ugyan, nem ér annyit. - Intem le kedvesen. - Legalább valaki végre meghallgatott.
Tényleg hálás vagyok érte, de most már inkább kellemesebb vizekre terelném ezt a társalgást. Erre pedig nincs is jobb mód, ha az ember a gyerekekről kezd el kérdezősködni. Mi tagadás valahol meglep, hogy ennyien vannak ezen a hajón, bár a megemlített ok logikussá teszi ezt a lépést.
- Szívesen találkoznék velük. A közelükben könnyen el lehet felejtkezni a saját problémáinkról.
Tekintek hálásan Finnre, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve letámadom és megölelem. Hosszú idő óta ez a legőszintébb érzelemnyilvánítás, ami tőlem futotta. Mindenesetre nem szorongatom sokáig nehogy még itt félreértse a dolgokat, egyszerűen csak erre a gyors emberi érintkezésre van szükségem. Remélem nem ugrik hátra a meglepetéstől és nem végzem a fenekemen landolva. Egy kis ízelítő a régi Melissából...

Azt hiszem a világunk sosem volt annyira tökéletes, hogy a zizzent személyeket ne tudja kiszűrni. De ki akarná kiszűrni azokat, akik igazából jó értelemben őrültek egy picit? Tudom, sokan így engedik el magukat, sokan csak akkor képesek önmaguk lenni, ha kialakítják a komfortzónájukat, addig pedig keresgélik a helyüket. Na de én nem azok közé tartozok, aki bárki fölött is pálcát tör. Miért bántanék meg egy amúgy is rémült tekintetű lelket? Na ugye...
Amiről beszél viszont szomorú. A legtöbb házasság, legalábbis a kényszer házasságok zöme mind így végződik. Valamelyik fél boldogtalan, megalázzák, bántják, meg sem próbálják őket megismerni. Mert minek is azt, hisz nem ő a kiszemeltünk? Én is szívtam volna a fogam, ha így álltam volna hozzá a dolgokhoz. Forró fejű voltam és fiatal, a nejem a tökéletes ellentétem. Mégis megtanultunk közeledni egymás felé és akkor is tiszteltük a másikat, ha valami eszetlen dologra vállalkozott. Mert az ő saját döntése volt, senki másé.
- Sajnálom, hogy így alakult. - de tényleg, őszintén. Az egész testbeszéde zárkózott és feszült, szinte süt róla a feszültség, ahogy beszél, mesél magáról. Alighanem egy ilyen kapcsolatot kívántam én elég sikeresen elkerülni, hogy aztán ne ábránduljak ki egy életre. Mondjuk a rendszerből sikerült, de ezt csak maguknak köszönhetik.
- Nem, ez nem ennyi. Nem szabad hagynunk, hogy zsarnokság legyen a vége. Úgy tisztességes, ha mindenki felszólalhat. - lehet egy kissé ideológistán hangzik ez az egész és nem ér többet pár vacak reménynél, de erről még rég nem mondtam le.
- A rendszer, amiben élünk nem helyes. Nem lenne szabad hagynunk, hogy a nőt elnyomják, megalázzák és bántsák, mert ők a jövőnk kulcsa. - és még csak azzal sem vádolhat meg senki, hogy soviniszta lennék. Belőlünk bőven elég lenne tényleg egy adag elbankolt sperma, semmivel sem érünk többet jelenleg, mint amit fizikailag adni tudunk a társadalomnak.
Egy pillanatra csak ráncolom a szemöldököm, ahogy őt figyelem. Most nevet, vagy hányingere van, esetleg csuklani készül.. de nem firtatom. Csak figyelem. Végül csak leint. Csak vállat vonok.
- Ha ezzel segítettem, akkor örömömre szolgál. A fiamért tettél már többet is. - tényleg hálás vagyok neki, ezt jobb ha tudja. Igyekszem a tudtára adni nem túl tolakodón.
Az öleléséből érzem csak igazán, hogy mennyire szeretethiányos és csak egy kis figyelemre, meghallgatásra vágyott. Nem érzem tolakodónak egy picit sem, hisz csak a pillanat műve. Apró mosoly ül ki az arcomra.
- Keresd fel őket, beszélj a kapitánnyal, biztosan van rá mód. Mi mind akkor tudunk egy szükséghelyzetben helyt állni, ha odabent is rendben vagyunk. - mutatok a mellkasára. És ez de még mennyire, hogy igaz. Bízzunk magunkban ahhoz, hogy bizalmat adhassunk másoknak. Bizalmat... hitet.

Én is sajnálom, hogy így alakult. De lassan itt lesz az ideje az előre tekintésnek és nem a hátrafelé pillantgatásnak.
-Nos… Ezzel a nézettel egyet is tudnék érteni, csak sajnos elenyésző azon férfiaknak a száma, akik mondjuk ki is állnának emellett. Vagy legalábbis azokban a körökben elenyésző, ahol valószínűleg el is tudnának érni valamit.
Tűnődök el, de szerencsére nem kell rá túl sok időt fecsérelnem, épp elég teendőt ad, hogy elfojtsam a horkantásom.
- Jó ember vagy és hmm, valóban segítettél. Ki hinné, hogy egy kis csevegés mi mindenre nem jó?
Mi sem fejezhetné ki jobban, mint a hirtelen jött ölelés, ami szerencsére nem torkollik valamiféle tragikomikus jelentbe. Ez pedig hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el. Ezért inkább el is engedem a komor gondolatokat és rátérek az örök kedvenc témámra.
- Szóval a kapitánnyal kell beszélnem? - Ráncolom a homlokom. Ki hitte volna, hogy ilyen rövid időn belül még akár jelenésem is lehet. - Azt hiszem ezzel még várnék kicsit. Viszont…
Pillantok fel kutatón a másik arcára és remélem nem veszi túl tolakodónak a kérést.
- Timothy-val szívesen találkoznék valamikor, ha van kedve hozzá és nem bánod. Egyelőre még nem sok feladatom van, ami égetné a kezeimet.
Mosolygok, s közben bevillan valami.
- Ó, ugye semmi fontosban nem tartalak fel?
Kérdezem kicsit bizonytalanul, hisz nem is gondoltam arra, hogy velem ellentétben másnak sürgős dolga is lehet ezen a hajón.

Furcsa, hogy néha milyen hirtelen, vagy váratlan reakciókat vált ki az emberből egy beszélgetés. Tudom magamról, hogy közel sem vagyok egy tökéletes egyén, de azért azt is tudom, hogy nálam sokkal de sokkal sötétebb elmék is léteznek. Meg a kapzsiság, a hatalomvágy és a népszerűségért folytatott értelmetlen harc. Ez mind a mozgatórugója annak a rendszernek, amiben élünk. Ami talán valamikor az elején egy jobb jövő reményében született meg, de csúfosan fulladt bele saját elveibe. Ezt a rendszert nyögjük ma is és ahelyett, hogy az emberiség szárnyalhatna, hogy túlélt egy totális kipusztulást, helyette inkább pusztítja saját magát. Jellemző, ahogy mindig is tettük, mert nem tudunk túltekinteni kicsinyes mivoltunkon.
- Többen gondolkozhatnánk hasonlóan. Vagy kevésbé hatalomelvűen. - azt hiszem ez utóbbi sokat segítene a jelen helyzet megoldásán. Ha egyesek nem arra törekednének, hogy a tetteik után megalapozzák feddhetetlenségüket. Mert sokan ezt teszik.
Elmosolyodok a szavaira. Talán csak én gondolok bele, de lehetséges, hogy ezekre a szavakra már rég szüksége volt. Én pedig örülök, ha ettől kevésbé érzi itt rosszul, vagy idegennek magát. De miért ne állnék meg vele egy szóra, ha ő meg bármikor jött, ha valami baja volt a gyereknek? Ez nem csak oda működik, de vissza is. Sosem tudhatjuk, hogy az élet mit hoz. Én pedig örülök, hogy ezt dobta, ő pedig itt van.
- Igen, valahogy úgy. - bólintok. Nem tudom, hogy a civilek miképp kapnak eligazítást, de mi olyanok vagyunk, mint egy hangyaboly. Mindenki hasznos és megvan a helye és szerepe a társadalmunkban.
Aztán előhozakodik az ötletével, amin igazából egy percre sem gondolkozok el. Azt hiszem az anyja halála után ő a második ismerős arc számára a hajón és az sosem baj, ha tudja, hogy kikhez forduljon. Előbb Elaine, aztán ő... Én meg még a végén meg leszek áldva olyan személyekkel, akikre tényleg nyugodt szívvel bízhatom a gyereket.
- Ez jó ötlet, tudod... az anyja halála után és azzal, hogy elhoztam az ismerősöktől, idefent nem sok új arcot látott. Persze, pár héttel ezelőtt megtaláltuk a keresztanyját, akit ki tudja milyen koholt vádakkal próbáltak több civillel ránk uszítani. Biztos hallottál róla. - ahogy arról is tuti tud, hogy Rebecca sincs már közöttünk. Az a járvány nem kímélt férfit, nőt, időset, fiatalt.... csak jött és pusztított. Timothy utána még kapott pár oltást, biztos ami biztos. Az utána következő időszakot pedig szívesen törölném ki a fejemből.
- Nem, dehogy. Nem zavarsz. Sőt, ha valamiben kellene pár információ, engem nyugodtan kereshetsz itt. - bátorítóan elmosolyodok és kacsintok is egyet. Valahogy úgy érzem, hogy most már tényleg erre a hajóra koncentrálhatom minden erőmet, hogy megvédjem. Eggyel több ok, hogy ne hagyjam veszni, bármi áron.
- Viszont azt hiszem, hogy most hagylak pihenni. A hadnagyi kabinoknál megtalálsz, én tényleg erősen ajánlom a kapitány felkeresését. Nekem is jót tett, hogy azonnal munkához láttam. Valahogy az itteni közös munkával jobban beilleszkedik az ember és elengedi a sérüléseit is.