2572.

Pillantása aggodalommal telve cikázik a monitor kijelzője és a a kórházi ágyban fekvő öccse között, aki fehérebb, mint a lepedő, amin fekszik, olyan összeasszott, szinte egybeolvad a párnával. A törékeny testet gondosan póckolták fel, s bár puha szíjak tartják meg, a gyönge húst még ez is megtöri, vöröses-lila véraláfutást hagyva maga után.
- Ne nézz így, kérlek. – Nicholas rekedtes, fáradt hangja élesen töri meg a kórterem mindent elnyelő csöndjét, ettől pedig egészen összerezzen.
Közelebb lép a testvére ágyához, óvatosan leül annak szélére, majd tenyerébe fogja a fiú csontos kezét, ügyelve arra, ne okozzon neki fájdalmat. Akármennyire igyekszik, képtelen nem aggódni a másikért, megjátszani mégannyira sem tudja magát.
- Te pedig ne kérd, hogy elengedjelek. Ne így. – suttogja, baljával finoman érinti meg Nick simára borotvált fején a szenzorokat.
A tappancsok koronaként fogják körbe a férfi koponyáját, vezetékek serege fut ki belőlük, rákapcsolódva a gépre, ami az agyhullámokat olvassa le, rögzíti és konvertálja át. Mintha a lelket kódokba és programokba lehetne önteni. Kétes, bizonytalan játszma ez.
- Morgan, neked magyarázzam mekkorát fejlődtünk a mesterséges intelligencia területén? A robotika területén? Ha van rá egy szemernyi esély, hogy magamból hagyhatok egy részt… Ez a test, haszontalan. Kínlódom. – testvére minden szava fájdalmasan éles szúrás a szíve tájékán.
Szeretné észhez téríteni, szeretné jobb belátásra bírni, de a vita, a veszekedés túlságosan időrabló, csak még inkább őrli az amúgy is csekély perceket, amik megadattak nekik. Nyel egyet, megingatja a fejét, végül kissé elmosolyodik.
- Itt fogok várni rád, Nico. Én leszek az első, akit meglátsz, hm? Nem kell félned. – szólal meg halkan, ujjai lágyan cirógatják a vékony kezet, amit egy pillanatra sem ereszt el, végül pedig előrehajol, vigyázva nyom búcsúcsókot a fiú arcára.
Mintha a beleegyezésére várt volna, úgy hunyja le beesett, sötét szemeit Nicholas, percekkel később pedig csöndesen kilélegzik, a szobát az EKG hangos sípolása tölti be. Minden mozdulatlanná dermed, megáll az idő. Nem rohannak sem ápolók, sem orvosok, nincs küzdelem, nincs újjáélesztés. Kell pár másodperc arra, hogy Morgan tökéletesen visszanyerje az uralmat a helyzet fölött, hogy beteljesítse a testvére által ráosztott szerepét. Elengedi az élettelen kezet, fásultan emelkedik fel az ágyszéléről, lekapcsolja a halált jajjogó gépet, aztán a számítógéphez lép, néhány klikkelést követően áttölti az összes adatot a hordozóra, amit végül láncon a nyakába akaszt. Nicholas és a töretlen hite a technológiában, az utolsó szál, amibe erőteljesen kapaszkodott: a szent meggyőződés, hogy az elme, a személyisége fennmarad és beültethető lesz.
Vet még egy utolsó pillantást a szeretett fivérére, letörli a kéretlen könnycseppeket, amik makacsul próbálnak felszínre törni. Az ő szemeiben sosem egy genetikai selejt volt a fiú. Sosem látta „haszontalannak”, még a beteges, gyenge testet sem. A briliáns elme, a hatalmas szív mindenen átragyogott… bárcsak kegyesebb lett volna a természet hozzá.


2575.

Bármennyire is akarta, képtelen volt ugyanolyan átéléssel és szenvedéllyel foglalkozni a robotikával és a mesterséges intelligenciával, mint ahogyan azt az öccse tette. Helyette jobban érdekelte az emberi test, a hús-vér, az élő. Noha nem szakította meg egyetlen tanulmányát sem a másikért, szakirány választás helyett a szerteágazóbb, általános ismeretet részesítette előnyben. Mindenből egy kicsit, aztán egyikből-másikból valamivel többet, ahhoz épp eleget, hogy versenyképes maradhasson a tudományos szférában. Sadovski, Jenkins, Lavignon munkássága sem maradt ismeretlen előtte.
Talán emiatt, talán egész másért, de azon szerencsések – vagy szerencsétlenek – közé sorolták, akik megkapták az új élet aranyozott belépőjegyét a Volentis-re. Nem volt választási lehetősége, a legutolsó, amire emlékezett, az pár ismeretlen fazon, akik hívatlanul jelentek meg az otthonukban, aztán a szülei bocsánatkérő pillantása, végül képszakadás.

2616 – 2624.

A Föld, ahol született, az élet, amit ismert nem létezett többé. Mintha két világ között rekedt volna, úgy teltek az ébredés utáni napok, s ezt az állapotot a múló idő sem gyógyította. Rengeteg dolgot újra kellett tanulnia, alkalmazkodnia a helyzetéhez, amint pedig készen állt rá, „beforgatták” az új rendbe. Éjt nappallá téve tanult, eleinte inkább asszisztensi szerepet töltött be, lassan pedig egyenlő munkatársává vált a csapatnak. Már amennyire a Consilium íratlan szabályai lehetővé tették az egyenlőséget.
Kapott rangot és azzal járó előnyöket, hozzáférést a tudományos részleghez. Kapott férjet, „urat és parancsolót”, nyakörvet az elméjére, de inkább a tolakodó kíváncsiságára, ami fölött nem mindig tudta tartani a kontrollt, megrezgetve a lécet a posztja alatt.
Aztán jött a gyermekáldás is, félig kötelességként, félig csalóka reményként.
Az ő szemében gyönyörű, egyenesen tökéletes volt a fiúcska. Két szemecske, két fülecske, egy pisze orrocska, csöpp száj, tíz ujjacska, tíz lábujjacska. Göndör fürtök, pufóka hurkák. Hús a húsából, vér a véréből. Az orvosi tanács nem ezt látta, ők a tökéletlen genetikát látták, a majd egyre romló állapotot, terhet az állomás életének körforgásában. Selejtnek bélyegezték a gyermeket.
A selejt pedig a szemétbe való.
A láncra újabb medál került, aprócska ujjbegynyi urna, benne a csipetnyi hamuval, ami egykor a mindenséget jelentette az életében.

2626.

Paratoxis kitörése.
Mentették, akit tudtak, akit lehetett. Ott volt a frontvonalba, megtett mindent azért, hogy olajozottan állítsák fel a karantént, a fertőzöttek pedig megkapják az orvosoktól telhető legjobb ellátást.
Mikor kiderült, megfertőződött, nem sok esélyt jósolt magának, de nem bánta, megbánás nélkül fogadta volna a halált. Azonban egészen más szerepet osztott rá a gondviselés, kegyetlen napok után és fájdalmak árán, de leküzdte a szervezete a vírust, amit a férje nem mondhatott el magáról. Micsoda veszteség.
Gyász helyett mindössze szánalmat érzett a férfi iránt, senkinek sem kívánna olyan véget, mint amit a vírus okoz. Még a Consilium tagjainak sem. Ó, nem. Annál nekik sokkal tovább kell szenvedniük, sokkal tovább…

2627 – 2628.

Nem fűzték különösen szorosabb szálak a lázadáshoz vagy a lázadni készülőkhöz, mint a puszta tény, hogy a Consilium veszett, a tagjai pedig mind fekélyes kelések, akik romba fogják dönteni azt a csöppnyi jót, amit a Földről kimenekített emberiség hordozhat magában. De ez a közös pont épp elég erős okot adott neki a csatlakozásra, így került a Jola-ra.
Azóta is hűségesen szolgál a hajón, minden rendelkezésére álló eszközzel segíti a legénységet, a velük maradt civileket.
Ha valaha is, akkor most jön csak igazán kapóra, a tudományos ezermesterség.