Az a néhány hosszú pillanat, amíg az ellenség porrá válik és az ork sereget elnyeli a föld, olyan érzés, mintha egy hatalmas forgószélnek könyörögnék, hogy ne kapjon fel. Csak reménykedem benne, hogy nem veszítem el az egyetlen embert, aki ebben az egész, hatalmas seregben számít nekem.

Kapkodva csúszom-mászom előre, amerre Isildurt sejtem és még néhányszor elkérdezem, merre lehet, és mikor végre megpillantom, hatalmas kő esik le a szívemről. Egy hosszú, hangos sóhaj szakad ki belőlem, és megpróbálom elkapni a tekintetét, hogy rámosolyogjak. - Megcsináltad! - megszorítom a kezét, és még közelebb csúszom, hogy a másik, kinyújtott kezem elérje az arcát. Büszke vagyok rá, és azt akarom, hogy ezt lássa is. Köhögök egyet, hátha rendbe jön kicsit a hangom, de a szám olyan száraz, hogy úgy érzem, lángra lobban a torkom. - Újraírjuk a történetet. Elpusztítjuk a gyűrűt, és te igazi hős leszel. És nagy király, aki még hosszú ideig uralkodik bőségben és jólétben. - jelentem ki rekedtes hangon, és rámosolygok. Ha van jobb ötlete, én meghallgatom szívesen. Igazából fogalmam sincs, hogy mennyire tudjuk megváltoztatni a történetet, de én megpróbálnám. Már csak azért is, mert bár továbbra is imádom Tolkien alkotását, a tündérmesékben már nehezemre esik hinni.

-Meg...
Kissé bizonytalanul nézek közbe, és szorítok rá jobban a Tünde harcos kezére. Olyan elhagyatott lett hirtelen ez az egész csatatér, vagy lehet csak a magas füstoszlopok miatt tűnik annak, amik jóformán körbevesznek, és eltakarnak mindent, kivéve egy pontot, melynek fénye átéget még rajtuk is. A végzet hegyének vulkánja.
-Nem vagyok hős. Csak véget akarok vetni a gonosznak...abszolút önös érdekből. Akarom mondani... Keljünk hát útra mihamarabb! Szabadítsuk meg a világot a sötétségtől, hogy aztán a te útmutatásoddal eljöjjön az eberek, és Középfölde minden népének aranykora!  Vezess, hős Tünde!
Hallom, ahogy valami suttog az árnyak közül egyenesen a fülembe. Szavait nem értem, abban sem vagyok biztos, hogy értelmes nyelv az amit hallok, de mégis értem. Gyanakodva nézek a kezembe, amiben mintha fényesebben ragyogna az a gyűrű, és inkább rászorítok az öklömre, hogy ne is lássam, és más sem. Forró, szinte éget, még a bőrkesztyűm maradékán is, de nem eresztem. Nem szabad eleresztenem. Hatalmas fegyver ez. Ki tudja, mekkora befolyást szerezhetne a következő,a ki az ujjára húzná?

Az emberek (és tündék) akik túlélték ezt a mészárlást, most valószínűleg mindenfelé szétszóródva próbálják kitalálni, mi a fene történhetett. Persze a körülmények sem igazán kedveznek az újra egyesülésnek, de majdcsak megoldják. Nekünk most egész más dolgunk van. Elrondnak kellene most itt lennie, de őt sem látom sehol. Talán a program ennyire jól alkalmazkodik hozzánk és a történésekhez. Már van itt egy tünde Isildur mellett, és így nem kell másik. Elrond tehát nem jön. Megszorítom az emberek új királyának kezét és mosolyogva hozzá lépek miután felálltunk. - Az én útmutatásommal? - elmosolyodom, és a füléhez hajolva súgom: - Elrond biztosan elolvadna, ha tudná, hogy közös jövőt tervezel vele. - kesztyűs ujjaim letörölnek némi hamuval keveredett vérmocskot a király arcáról, és adok rá egy puszit gyorsan, mielőtt elhúzódnék.
- Induljunk hát, királyom! A gonosznak nincs vége, míg a gyűrűnek nincs vége! Majd én mutatom az utat! -
És valóban, a lehető legrövidebb úton jutunk el a hegy lábához, ahonnan viszont még jókora mászás vár ránk. Nekem könnyedén megy, de nem hagyom egyedül a királyt egy pillanatra sem. Az egyik pihenőnél, -mielőtt egy különösen meredek részhez érnénk- megfogom a kezét és a szemébe nézek. - Vihetem én is egy darabon. Könnyebb lesz úgy a mászás. - ajánlom tényleg önzetlenül és hátsó szándékoktól mentesen.

-Elrond furcsa királynő lenne...
A valóságban megmásztam pár hegyet. Rengeteg tapasztalatom van benne, és a legjobb tanács, amit Tomy Lynch adhatna Isildur királyfinak az, hogy ilyesmibe ne lovagi páncélban vágjon bele. Ez azonban nem a valóság, és elképedve tapasztalom, hogy milyen könnyen megy. Még ha nem is olyan könnyen, mint a segítőtársamnak.
Zihálva kapaszkodok meg egy pihenőn, és megcsúszok a havas sziklán. Kis híján kiejtem a kezemből az ékszert, de nem tud megszökni, így viszont láthatom, hogy a tenyerem belül nem is kormos. Igazából kellemesen meleg most már a Gyűrű lángoló ereje, kimondottan jó érzés, hogy a kezemben van.
-Köszönöm Nadiel de...Ez a feladat az enyém. Nem ruházhatom át másra.
Ezúttal már értem mit mond. A tünde társam magának akarja a gyűrűt. Csak arra vár, hogy megkaparinthassa, és elszaladjon vele. Legalábbis, ezt sutyorogják a hangok, miközben mi tovább mászunk felfelé. A programban lehet némi időtömörítés, mert elképesztően gyorsan érünk a csúcsra, igaz testünk megfizeti az árát. Alig látok ki a vértől, és verejtéktől, ahogy ott állok a tűztenger feletti sziklaperemen, és nézek lefelé, kezemben a gyűrűvel, mely most már kristálytisztán ajánlja nekem a világot, és még annál is többet. ÉS ezért csak annyit kell tennem, hogy végzek a tündével, mielőtt elvehetné tőlem.
Látom magam előtt, ahogy Minas Ithil felépül, és színarany falai az ismert világ felé magasodnak, beragyogva minden zugot, a legmagasabb hegycsúcstól a legmélyebb veremig. Aki uralja a gyűrűt, uralja a világot.
Őszintén hiszem, hogy hiba lenne ekkora hatalmat adni valakinek, aki hangokat hall. Pár pillanat, és már nem is látom a mélybe vetett ékszert.
-Az gyűrű hatalmának vége. De...Mi legyen a másik gyűrűvel?
Isildur térdelni kezd, majd alakja szertefoszlik, és hamarosan a szimuláció is véget ér. Ha Pedig Nadine leveszi a sisakot, ott láthat engem féltérden előtte, ahogy felé nyújtom azt a bizonyos másik gyűrűt.

- A haját befonhatnád.. - válaszolom még egy nadis mosollyal, aztán elindulunk. A szimuláció bizonyára nem arra akarja pazarolni a játékidőt, hogy végtelen hosszúságban kutyagoljunk, míg el nem kopig a lábunk, úgyhogy viszonylag gyorsan odaérünk a hegyhez. Az egyik meredek emelkedőnél segítséget ajánlok, de szinte azonnal megérzem, hogy a játék keményen érvényesíteni akarja az előre megírt történetet. Pislogok néhányat Tommyra, azaz a királyra, és elmosolyodom. - Hát persze! A küldetésed csak a tiéd. - hagyom rá azonnal a dolgot, és inkább mászom. Mászunk. Aztán nem sokkal később már ott állunk a forróságban mindketten. Isildur a kinyúló sziklanyelv peremén, én pedig egy kicsit hátrébb. Minden mozdulatát szemmel tartom, pedig nem szándékozom beleavatkozni a történésekbe. Ha úgy akarja, akkor megtartja a gyűrűt és... nos, nem akarok itt lenni, amikor egy év múlva elveszi az életét az az apró kis aranydarab. De Isildur most, Tommyként erősebb, mint ahogy azt Tolkien megálmodta. A gyűrű a mélybe zuhan, én pedig egy megkönnyebbült sóhajt engedek meg magamnak. Odalépek hozzá, ő pedig felém fordul. Megajándékozom egy őszinte, büszke mosollyal, ami hamar meglepettségbe fordul át, mikor meglátom, mire készül. - Milyen másik gyű... - Egy-két pillanatig csak állok ott, a sötétségben, fel sem fogva, mit láttam az előbb. Nem tudom, szándékosan szakadt-e meg a kapcsolatom a játékkal, ezért leveszem a sisakot, és akkor újra megdöbbenek. - Tommy... - nyelek egyet és két kézzel takarom a számat, és érzem, hogy könnyek készülnek kibuggyanni. - Állj már fel, hogy a nyakadba ugorhassak! - nyúlok hirtelen a karja után, és ha megteszi, hogy feláll, akkor egyből meg is kap a nyakába. Kézzel-lábbal ölelem, és a nyakába puszilgatva suttogok el egy sírós kis igent. Addig el sem engedem, míg le nem nyelem a könnyeimet, hogy egy rendes, igazi mosolyt kaphasson. - Tudtam, hogy készülsz valamire, de ez.... - inkább megcsókolom, kissé esetlenül, de jó hosszan és aztán megint ölelem tovább, nem törődve még a gyűrűvel sem. Ha egy anyacsavart akarna az ujjamra húzni, az sem érdekelne jelenleg.

-Április elsején betöltöm őt, ha gondolod, és megnézzük, hogy reagálna rá. De a saját testemben...
Hosszú küzdelem veszi kezdetét. Hosszú, és be kell valljam, ijesztően aprólékosan megírt küzdelem. Néhányszor komolyan a frászt hozza rám a gondolat, mennyire hatékonynak tűnik ez a manipuláció, vagy legalábbis mennyire hatékonyan csinál úgy, mintha nehéz döntés lenne eldobni a gyűrűt. Másnak lehet nehéz lett volna. Tőlem azt kérte, hogy áldozzam fel mindenemet azért, amit sosem akartam.
Borzasztóan hosszú az idő amíg Nadi a nyakamba repül, annak ellenére, hogy már akkor repül felém, amikor csak félig állok fel. Szorosan a karjaimba zárom, mint mindig, és most is ott tartom őt.
-Nos, nem tévedtél.
Feltehetően semmiben sem tévedett. Anélkül, hogy odanéznék az ujjára húzom a gyűrűt a sokadik igen után, és bár láthatatlanná nem válik tőle, mégsem láthatom közben, hisz ekkor ér el heves csókja, mit csukott szemekkel viszonozok. Ujjaim végighúzom hosszú haján, és homlokom nekidöntve suttogok egy vallomást az ajkaira.
-Szeretlek.
Aztán anélkül, hogy letenném megindulok vele haza.