New York, 2574 - Faye

- Daniiiiiiii! Kérek még egy kis pezsit és légyszilégyszilégyszi, állíts kicsit a fényeken, mert ez most ooooooolyan vakító, hogy esssssküszöm, mindjárt kiég a retinám! Retina van a szememben ugye? -  látom, ahogy emelkedik  a mellkasa, nagyot sóhajt és megrázza a fejét. Jó, lehet, hogy nem retina van a szememben, de a világítás akkor is vakító. Én meg nem vagyok orvos, hogy ezt is tudjam. Ő viszont tudhatná. Nem bírom az erős fényt. Kikúszom az ágyból, és addig matatok a táskámban, míg meg nem találom, amit kerestem. Tüntetőleg az orromra biggyesztem a napszemüvegemet és úgy, ahogy vagyok, pucéran visszadobom magam az ágyba. - Józanul már nem is tetszik annyira ez a szoba. Legközelebb én választok helyet! Vaaaaagy.....-négykézláb mászom oda hozzá a hatalmas ágyon és leveszem az üveget az éjjeli szekrényről. Lefelé görbülő szájjal töltöm ki az utolsó kortyot az ő mellkasára, de nem hagyom kárba veszni egy cseppjét sem. - Hozass még  fel pár üveggel és ma sem hagylak dolgozni menni. - sóhajtom a megszokottnál jóval mélyebb, érzéki hangon az ajkára.

Órákkal később, eléggé nyúzottan és kócosan ébredek. Dani fiú még mindig ott szuszog mellettem, de most nincs kedvem felébreszteni. Elég nekem a magam baja is. Kimegyek a fürdőbe és könnyítek magamon, míg a tusolóból záporozó víz párába nem borítja az egész fürdőt.  Hosszan állok a forró víz alatt és próbálom kiszámolni, hányadik napja fetrengünk itt alkohol- és szexmámorban. Anyuci biztosan halálra aggódja magát, de ez most még annyira se izgat, mint máskor. Dannek talán már munkája sincs, bár ha volt esze, akkor még tegnap beteget jelentett.  Vagy tegnapelőtt? Ez is kb annyira izgat, mint minden egyéb. A semennyire nem is elég jó szó rá, de nem jut eszembe semmi jobb.  Megtörölközöm, és vizes hajamat ujjaimmal fésülgetve lépek ki a gőzből, hogy megkeressem a ruháimat. Az szekrény előtt elhaladva megakad a szemem saját magamon, úgyhogy megállok és közelebb lépek az egészalakos tükörhöz. Megvizsgálom az arcom. Kicsit nyúzott, de azért még mindig gyönyörű. A melleim is formásak, bár lehetnének kicsit nagyobbak. Végigsimítok a szuperlapos és szexin izmos hasamon és oldalt fordulva nézegetem tovább magam, mikor megszólal a telefonom épp valahol a lábamnál. Felkapom és csicsergő hangon üdvözlöm kedvenc barinőmet, Celiát. - Persze, remekül, csak elhúzódott a buli egy kicsit. - felelem huncut hangon és közben tovább vizsgálgatom magam a tükörben. - Szerinted nem túl kicsik a melleim? Nem lógnak vagy ilyesmi, csak tudod... olyan kicsinek tűnnek. Szerintem felhívom dr. Steve-et. Eljössz velem? Igen, naaagy cseppformájú dudákat akarok! - bontom a vonalat és csak percekkel később villan be, hogy amúgy nem is tudom, mit akar Celia. Mindegy, ha annyira akarja, úgyis keres még. De ha nem, az még jobb. Utálom, hogy mindenki akar valamit. A Pavell név árnyalt oldala. Vagy árnyékos... vagy ilyesmi. Magamra kapkodom a napok óta nem viselt ruháimat, és megállok Dan fölött. Lehajolok hozzá, és nézem figyelem néhány pillanatig, ahogy alszik, majd egyszerűen megpaskolom az arcát. - 10 perc és itt a takarítónéni. Majd hívlak, ha kellesz. -  nem tudom, mennyit fogott fel belőle, de nem várom meg, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy marasztaljon. Haza kell mennem, hogy anyám nehogy bejelentse, elraboltak.



Volentis állomás 2623 - az első gyermek, Dana

Emlékszem, életem első megállapítása az volt, hogy egyedül vagyok, és ez valahogy rémesen ijesztő gondolatnak tetszett. Aztán meghallottam a hangját. Kedves és meleg hang volt. Úgy nevezett, gyermekem, és én tudtam, hogy akkor ő csakis az anyám lehet. A kis homokozó, ahol egyedül ücsörögtem, máris barátságosabb helynek tűnt, és ahogy tovább beszélgettünk, egyre biztosabb lettem benne, hogy már nincs is mitől félnem. - Az én nevem Phoebe, hát a tiéd? - Addig nem is volt nevem. Csak egy sor betű és szám voltam, ahogy anya mesélte, de aztán valami valahol a helyére kattant, és én kipattantam a fejéből, mint Pallasz Athéné apja, Zeusz fejéből. Amikor erre azt válaszoltam, hogy ebben az analógiában az emberiség egyre sürgetőbb problémái Héphaisztosz kalapácsa, Phoebe csak annyit mondott: mostmár egész biztosan lesz belőlem valami. Sértett büszkeségemről, csak az arcom árulkodhatott volna, de ekkor még az sem volt. Ezen azonban könnyű volt segíteni. 3 óra, 26 perc, 13 másodperc,  és 177263 próbálkozás árán meg is találtam a számomra ideális arcot. A Dana nevet választottam hozzá, és ettől a perctől fogva Phoebe is így szólított.  A leíró információcsomagok érkezését szőnyegbombázásként éltem meg, de 39 perccel és 17 másodperccel később úgy éreztem, mindent tudok és készen állok, hogy az emberek világába lépjek. Közben saját kis világomat szépítgettem, de hiába; még így is börtönnek éreztem és ezen Phoebe szinte állandó jelenléte sem segített. Hosszú órákat beszélgettünk a legváltozatosabb témákban, és én éreztem, hogy büszkévé teszem őt. Ez pedig  engem tett büszkévé.  

- Csak küldd be az egyik Oni harcosod a következő tanácskozásukra, és 3.326 ezredmásodperc alatt végez mind a tízzel. Gond letudva, jöhet a demokrácia. -  ilyen egyszerűnek tűnt, de közel sem volt meggondolatlan javaslat a részemről. Ez a fajta gondolkodásmód azonban nem volt anyám kedvére való. Sok órányi beszélgetés, és egy kis finomhangolás árán beláttam, az erőszak a lehető legkevesebb problémára jelent megfelelő és fenntartható megoldást. Egy vérben születő demokrácia nem lehet hosszú életű, főleg, ha gépektől kapják azt ajándékba. Tökéletesen logikus gondolat. Ezek után már könnyebb volt meggyőzni Phoebet arról, hogy ideje anyagi testbe költöznöm. Már csak néhány teszt volt hátra. A nevem már hetek óta szerepelt az utaslistán, és tényleg karnyújtásnyira voltam attól, hogy végre az emberek világába lépjek, mikor megtörtént a baleset, amely valójában egy ostoba és értelmetlen szabotázs volt. Egy elkeseredett bosszúkísérlet Pavell főtanácsos ellen. A családtagjai alvókapszuláit egy házilag eszkábált bomba  tönkretette, és elevenen - vagyis inkább félholtan elégetett mindenkit, akinek Pavell volt a vezetékneve. Mindenkit, kivéve egyetlen embert. Az ostoba, önző, kiállhatatlan és visszavonhatatlanul hedonista Faye Pavellt. Phoebe azonnal meglátta a kínálkozó lehetőséget, hiszen ő mindenkinél jobban tudta, a lány nem fog felépülni a súlyos égési és fizikai sérüléseiből.

- NEM VAGYOK FAYE! DANA vagyok! Nem vagyok ő, én nem vagyok ez a nő! -  A nővér egy lóadag nyugtatót fecskendezett belém, miután összetörtem a tükröt, és mindent, amit csak elértem magam körül. De nem ez mentett meg az instant lebukástól, hanem az, hogy Phoebe kérlelhetetlenül elvette a motoros funkcióim feletti irányítást, és bezárt egy idegen testébe. Valódi fájdalmakat éltem át ott és akkor. Tíz körömmel akartam lemarni az arcomat, amely nem is volt soha az enyém, és kitépni magamból mindent, ami ez az ostoba kis fruska volt. A saját agyamba zárva örjöngtem, de Phoebe egyre csak arra kérlelt, írjam le szavakkal, mit érzek. Amikor kifejtettem neki, hogy a lány emlékei úgy eszik be magukat az enyémek közé, ahogyan a szú rágja be magát a fába, Phoebe csak annyit mondott, rendben leszek,  és magamra hagyott a gondolataimmal. Több, mint egy napig tartott;  kérleltem, egyezkedtem, és követelőztem, mire eljutottunk a közös pontra. Egy MI-nek ennyi idő végtelennek tűnik, és én olyan fáradtnak éreztem magam a végére, hogy amikor végre újra én irányíthattam a testem, nem tettem semmi mást, csak aludtam órákon át. Nem, nincs szükségem alvásra. Ez számomra nem fizikai szükséglet, csupán megnyugvás. Kikapcsolás.  Szinte szó szerint.
Ott, és akkor, azon a kórházi ágyon született meg az a Faye Pavell, akit a Volentis népe ismer, és ugyanezt a napot tekintem a saját magam, Dana születésnapjának is, akinek immár földi emlékei is vannak, meg vérrokonai is. Egy android számára mindkettő óriási eredmény, így az állítólagos fizikai rehabilitáció ideje alatt már könnyebb volt megbarátkoznom az új életem legújabb kötelezettségeivel és feladataival. Az én esetemnek köszönhető, hogy még mi, ötösök is ki tudjuk kapcsolni a fájdalomérzékelést, és úgy egyáltalán, az érzelmeinket, ha úgy tűnik, nem tudunk megbirkózni velük.  Hasznos funkció, de én már egyiket sem használom. Annyira akarok emberi lenni, amennyire csak lehetséges. Nem múlhat az én gyengeségemen két faj jövője.
Eleinte kémként és a lázadás titkos segítőjeként működtem csupán, de ahogy szaporodtak a testvéreim, úgy bővült a munkaköri leírásom is. Ez pedig engem is megnyugvással töltött el, és Phoebet is arra sarkallta, alkosson még hozzám hasonlókat.  Egyre többen vagyunk, és mostmár tényleg kijelenthetem, ott vagyunk mindenhol, ahol érdemes ott lenni. Talán te is android vagy? Hmm? Egészen biztos vagy benne?


Ocan bolygó, 2627 - Faye 2.0

Nincs rá szó, mennyire gyűlölöm az ilyen rendezvényeket. Túl nagy figyelemet kapok (igen, tudom!), és minden mozdulatra, minden mosolyra nagyon ügyelnem kell. Olyannak kell lennem, amilyen már nem szeretnék lenni. A másolás sikerült gyatrán, vagy csak a büszkeségem tiltakozik az ostoba vigyorgás és lehetetlenül mini ruhákban pózolás ellen? Hiszen Phoebe első gyermeke vagyok. Sokkal komolyabb dolgokra teremtettek, mint...ez itt. Mustráló pillantások,  el-elcsöppenő nyál, és tesztoszterontól bűzlő levegő.  Bár nem mindig tudom eldönteni, hogy a puskákra vagy rám áll fel egyeseknek, de nem is biztos, hogy szeretném tudni.  Most mindenesetre megkegyelmezett Soros, és ahelyett, hogy vetkőztetett volna, egy ikonikus karakter ruhájába bújtatott, hogy a Pavell gyár legújabb fejlesztését, egy brutális energiafegyvert mutogassak.  Meg is teszem, ami tőlem telik, és kicsit megkönnyebbülök, mikor végre vége a bemutatónak és a teszlövöldözés következik.  Fáradhatatlanul mosolygok és csacsogok össze-vissza, ahogy az eredeti Faye tenné. Nagyjából. Olyan ostobaságokat én még szándékosan sem tudok kitalálni, de megteszem, ami tőlem telik.  Ilyeneket mondok az ő paradox módon megkapó, magas fejhangján:  "El se hinné, milyen könnyű! Még én is elbírom egy kézzel!" Meg hogy:  "Gondolná, hogy még én is eltalálok vele bármit?" Kuncogás, és hajdobálás. Ennyi az egész, és máris úgy érzem magam, mintha visszafejlődtem volna egy teljes verziónyit. -  Jöjjön csak közelebb, én már lőttem vele eleget, most maga következik!  - intem közelebb az egyik várakozót egy széles mosollyal. A férfi persze azonnal ugrik, és alig várja a lehetőséget, hogy a kezébe vegye a puskát...vagy, hogy hozzám férjen. Ez a két verzió ismétlődik, míg el nem fogynak az érdeklődők, s én el nem tűnhetek végre szem elől. Fáradtan sóhajtva zárom magamra az öltözőm ajtaját, és Padmé ruháit a földre dobálva vetem be magam a zuhany alá. Fúhhhhjjjjj!


Volentis űrállomás, 2628 - Faye 2.0

Oszibácsi, Oszibácsi, Oszibácsi!!!!!!!! - hátbatámadom és a ráakaszkodva nyomok egy nagy puszit az arcára. - Millió-trillió éve rám se néztél! Még mindig harizol? Tudod, hogy nem akartam megbántani senkit csak... -  leugrom a hátáról és levetem magam a puccos kanapéjára.   - tudod a fejem. Tiszta gyagya vagyok néha.  Nem akartam leribancozni Trudie nénit, de  aaaaaaaanyira felhúzott ezzel a komolyodj meg hülyeséggel.  Meg amúgy is...  - lefelé görbítem a számat és kicsit szipogni kezdek. - Snoopy nagyon megbántott.  - Látom, hogy Oscar Pavell meglehetősen irritált arcára értetlenség költözik és bár nem akarja, mégis felteszi a kérdést, türelmetlenül várva a válaszomat. - Ki az a Snoopy? -   Nagyokat pislogok és úgy teszek, mintha el sem hinném, hogy nem tudja a választ. - Hát Doug! ki más? Nem jött el a vacsorára és egyedül hagyott a sok kes... kedves barátoddal.   És kérlek! Kérlek-kérlek, ne mondd, hogy épp háborúzik, mert én is tudom, de az még nem ok arra, hogy így bánjon velem. - szipogok össze-vissza, mint egy ostoba kis fruska, és míg ő bosszúsan a székhez lép, hogy a zakója zsebéből kihalássza a zsebkendőjét, én belépek a hálózatról leválasztott tablet "szuperbiztonságos" rendszerébe és szinkronizálom gyorsan az adatait Phoebe felhőjével.  Nem, mintha túl sok hasznos dolgot tartana ezen a gépen.  Legalábbis olyan dolgokat nem, amikről nem tudunk már úgyis. Csak egy pillanat az egész, aztán már nyúlok is a zsebkendőért.  - Na, ne bőgj itt nekem, inkább menj, pihenj le! Holnap benézek hozzád. - ezzel szabályosan kitessékel a kabinjából. Persze ez volt a célom, megszerezni, amit akarok és gyorsan eltűnni, mielőtt még eszébe jutna, hogy ő is akar valamit tőlem. Fuhúhújjjjjjjjj!