Társalgó

Legénységi Fedélzet

   

     Közvetlenül a Tiszti pihenő mellett helyezkedik el. Patinás berendezése a földi időket juttathatja annak eszébe, aki ide belép. Bőr kárpit, szövet párnák. A padlón szőnyeg, az alkóvban jobb napokon még rendes italt is tároltak. Korábban, mikor még az URS Volentis is büszkén hasította az űrt a Consilium tagjai használták a szobát, ha kényelmes elvonulásra vágytak.
   Az idők során a berendezés nagyja megmaradt, csak az értékes festmények tűntek el a falakról. Ezeket ki-ki vitte magával. Manapság a hajó kapitánya használja, általában itt köt ki az az illető, aki magas rangú vendég és kényelmesebb körülmények dukálnak neki.  

   

Épp a szokásos heti ellenőrző körutat tartom a hajó fedélzetén. Kitűnő alkalom néhány szót váltani az embereimmel, akik épp be vannak osztva és odafigyelni egy-két apróságra. Ekkor pittyen az az okos kis kütyü, amire az üzeneteimet továbbítják, mikor nincs a parancsnoki hídon. Egy gyors pillantás és kénytelen vagyok elharapni a nyelvem, nehogy káromkodásba fogjak. Egy újabb pofavizit, ez most komoly? Vissza kéne mennem a helyemre és elkezdeni kiosztani a feladatokat, de a fenébe is, semmi kedvem az egészhez. Szóval a legjobb, ha szépen keresek egy kis csendes zugot és engedélyezek magamnak fél óra „Ne zavarjanak” időtöltést. Előtte viszont, odalépek az egyik konzolhoz, ami a folyosókon található és pár pillanat múlva, már fel is csendül a hangom a hangszórókból.
- Norton biztonsági tiszt azonnal jelenjen meg a társalgóban!
Elég katonásra sikeredett, hogy senkinek még csak kétsége se legyen afelől miért is zárkózik be a kapitány az egyik beosztottjával a privát társalgóba. Nem mintha különösebben érdekelne mit gondolnak mások és az igazat megvallva amellett, hogy tényleg van némi feladatom a számára, lehet hogy jót tenne egy kis kötetlen beszélgetés is. Valami furcsa oknál fogva Teresa az egyetlen a hajón, akire jelenleg akár egy hangyányit is barátként lehet tekinteni. A többiek érdekes módon szép lassan megtanultak tisztelni, bár az ég tudja mivel szolgáltam rá. Mindenesetre gyors tempóban haladok a társalgó felé és lehet valami az arckifejezésemben mert senkinek esze ágában sincs megakadályozni benne. Szinte már úgy iszkolok be az ajtón és amint bent vagyok magamra is csukom és nemes egyszerűséggel levetem magam az egyik fotelba.
~Jól jönne most egy limonádé.~
Sóhajtom, miközben szinte lefolyok az ülésről és hátrahajtott fejemet a támlán nyugtatom.

A mai napom elvileg szabadnap lett volna, ám mikor felkeltem egy olyan üzenet várt rám, ami mindent tönkre tett. Sokáig nem zaklattak engem az újra házasodás miatt, de eltelt már egy kis idő... Így megtaláltak. Persze egy gyerekem van már, így végül is békén hagyhatnának... De hát miért tennék, ha a méhem még mindig aktív?
A tabletet dühösen dobom a kabinom sarkába. Nem akarok újra egy idegen férfihoz hozzámenni, akinek ki tudja milyen undorító betegségei vannak. Ha ideges vagyok mindig a szimulációs terembe megyek, hogy kissé levezessem a feszültséget. Miután átöltözöm most sem teszek másképp. Az arcomra is ki van írva, hogy jobb ha senki nem szól hozzám.
Nem tudom mennyi ideje szórakozhattam a szimulált emberek legyilkolásával, mikor hirtelen hallom meg a nevem. Először csak értetlenkedek, majd rájövök a valós életből szólnak hozzám. Kikapcsolom a kis játékomat, majd csak puffogok egyet.
Értem én, hogy ő a kapitány, de csak annyi a szerencséje, hogy bírom a képét... Nem sietem el a megérkezésemet. Gondolom csak szeretne egyet panaszkodni.
Azonnal belépek a társalgóba, majd egy kis mosolyt varázsolok arcomra, ami azonnal el is tűnik.
-Norman... Miben segíthetek?-Lehuppanok mellé, majd csak a plafont nézem.
-Neked is szar napod van?-

Egy ideje már teszem a semmit, mire végre méltóztatik megjelenni. Valószínűleg figyelembe kéne vennem, hogy ma van a szabadnapja, de… Mint tudjuk itt nincs is igazán olyan, hogy szabad nap.
- Nem kapkodtad el.
Jegyzem meg, miközben eszem ágában sincs felemelni a fejem a karfáról, így kb csak azt érzékelem, ahogy lehuppan mellém és bekúszik a perifériás látásomba. Majd mielőtt azon kezdenék el agyalni miért is ilyen szúrós ma, szinte rögtön megkapom a választ.
- És úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen…
Konstatálom és erre már igyekszem összevakarni magam a szétfolyt állapotból, legalábbis annyira, hogy a fejemet elfordítva rá tudjak nézni.
- Amúgy szerencséd van, hogy tökéletesen hangszigetelt a szoba, különben kénytelen lennék megróni ezért a szemtelen hangnemért.
Mosolygok rá, de látszik, hogy nem gondolom komolyan. Vagyis, ha valaki meghallhatna, akkor kénytelen lennék komolyan gondolni, mert mint tudjuk a katonai rend és fegyelem nem enged meg ilyesféle szabadosságot.
- Ami azt illeti most kaptam a hírt, hogy hamarosan az egyik admirális vizitel nálunk. Tudod, hogy nagyjából annyira élvezetesek ezek az események, mint mikor pattanás nő az ember fenekére és napokig képtelen rendesen ülni…
Sóhajtom, majd visszatérek a korábbi pózomba és lehunyom a szemeim. Remélhetőleg a nő nem hozott magával szúró-vágó fegyvert és nincs annyira szar napja, hogy az én nyakamat akarja elnyiszálni.
- Neked mi a mentséged erre a szúrós modorra? Összetöröd vele a szívem…
A hangom már-már panaszos, s kivételesen talán több benne az őszinte felhang, mint a színjáték.

-Vissza is mehetek a kabinomba!-Mormogok egyet. Tudom, hogy nagy szerencsém van, ha nem ő lenne a Kapitány szerintem már rég kidobtak volna engem a stílusom miatt. Persze, ha nem kettesben vagyunk nem engedem meg magamnak ezt a hangnemet.
-Éppen a szimulációs teremben voltam...-És ebből szerintem már tudhatja is, hogy nagyon, nagyon nincs jó kedvem.
-Hmm, jahm... Tényleg nagy szerencsém van.-Forgatom meg a szemeimet, majd azért emegengedek magamnak egy újabb mosolyt. Ő az egyetlen, aki előtt néha megvillantom a valós énemet. Benne megbízom, senki másban.
-Eh... Ez remek hír! Mi a francért foglalkoznak ilyenekkel, mikor vannak sokkal nagyobb problémák?...De ezek szerint sokszor szokott pattanás lenni a fenekeden... Lehet, hogy a sok stressz?-Bár rohadtul nem voltam rá kíváncsi, de ha már említette nem fogom szó nélkül hagyni. A kérdésére egyelőre nem válaszolok semmit, csak előkapom a kissé törött tabletem és beállítom neki, hogy el tudja olvasni az üzenetet, ami ma reggel fogadott engem, és odaadom neki.
-Az lenne az utolsó dolog, hogy összetörjem a szíved...De ettől te sem röpködnél az örömtől... A drága Consilium úgy gondolja ideje ismét bekötni a fejem....-Sóhajtok egyet, majd csak várom a reakcióját.

Ó, az üres ígéretek. Fel sem veszem a megjegyzést, ha a kabinjába akart volna menni, akkor már rég ott is lenne. Viszont a szimulációs terem említése már némi óvatosságra int. Soha nem jó, ha egy nő azzal tölti az idejét, hogy hmm. Valószínűleg kinyírta az összes VR ellenséget. Amíg viszont nem ad rá okot maradok a laza stílusnál, s vázolom a tényeket. Hála az égnek nem csak én állok értetlenül minden egyes ilyen esemény előtt. Sóhajtok egyet, majd megpróbálok magyarázatot adni a költői kérdésre.
- Tudod milyenek. Ezeket a viziteket pakolják az ablakba, arra az esetre, ha valaki rájuk nézne. És valószínűleg… - egy pillanatra elhallgatok, majd egyszerűen beismerem a tényeket – engem ellenőriznek. Így próbálják megmutatni kinek a kezében is van a gyeplő.
Mosolygok keserűen, majd ez a mosoly valami sokkal őszintébbe megy át a csipkelődésre.
- Kamaszkorom óta nem. Bár, amikor miattad fő a fejem néha érzem a kezdődő jeleket.
Szemtelenkedem, de azonnal el is hallgatok, amikor a kezeim közé adja a tabletet. Felvont szemöldökkel olvasom a sorokat és egyre értetlenebb képet vágok. Majd ugyanilyen csodálkozással vegyes döbbenettel nézek Teresára, miközben a tablet a dohányzó asztalon landol.
- Basszus. – Nagyjából ennyit tudok rögtön hozzáfűzni a dolgokhoz, majd pár perc némaságba burkolózva emésztgetem a dolgot. Megköszörülöm a torkom, majd kinyitom a szám, hogy aztán ismét becsukjam. Nem igazán tudom mit is kéne ebben a helyzetben mondani. Férfi vagyok, az agyam autómatikusan azon jár, hogy is kéne megoldani Teresa problémáját…
- Nem is értem őket. Hiszen már voltál férjnél és szültél nekik egy gyereket. Kötelező kvóta teljesítve. Mi a francért akarnak megint férjhez adni?
Ami felveti a következő kérdést: Vajon csak Teresára vár ez a sors, vagy valami új őrület révén az összes elvált egyént újra akarják házasítani? Jesszus, még csak az kéne.
- Hmm, mennyivel egyszerűbb lenne, ha ismernék egy rendes, kedves, befolyásolható pasit…
Dünnyögöm az orrom alatt, miközben gondolatban már pörgetem azt a képzeletbeli telefonkönyvet. Mert bár a kényszer az kényszer és valószínűleg nem lehet belőle kibújni, viszont azt nem kötötték ki kinek is kell lennie annak a szerencsésnek. Márpedig egy befolyásolható, kirakatférj talán megoldaná a problémát…

-Minek neveztek ki akkor téged? Mármint félre ne érts... Általában azt az embert nevezzük ki, akiben megbízunk, akiről úgy gondoljuk, hogy alkalmas rá... De azt nem kell non-stop ellenőrizni... Idióta barmok...-Puffogok még egy sort. Lehet én vagyok a hülye, de nagyon nem értem az ő gondolkozási módjukat. Norman szerintem jó Kapitány, megérdemelte ezt a posztot, bár lehet ő kevésbé örül neki. Hisz ezzel sokkal nagyobb a felelőssége.
-Kamaszkorodban?... Az akkor tényleg jó rég lehetett. És tudod hogy van ez. Csak azért okozok neked ennyi gondot, hogy ne felejts el.-Kacsintok rá egy mosollyal az arcomon. Már megérte ide jönnöm. Vele szerencsére mindig Önmagam lehetek és bár a felettesem el tudom engedni magam. Persze csakis akkor, ha ketten vagyunk és már nem fültanúja a beszélgetésünknek. Viszont ez a pillanatnyi jókedvem hamar eltűnik, ahogy az én témám is szóba kerül.
-Nem tudom... Talán úgy gondolják, hogy már nem elég az egy gyerek per család... De nem is érdekel, hogy miért... Tudjuk jól, ha nem engedelmeskedem akkor lázadó leszek...-Bár tény nem vagyok velük, de ellenük sem. Ezt Norman is tudja. Van amivel egyetértek velük, de van amivel nem, így még nem tudtam nagyon eldönteni hogy mégis melyik oldalra álljak.
-Hogy mi? Kamu házasságra gondolsz?... Azt sem tudnám elviselni... Bár van egy ember, akit igen...-Pillantok rá, majd újra elmosolyodom.
-Tudod van valaki, akivel jóban vagyok, aki mellett nem kell megjátszanom magam és akire az életemet is rá bíznám...-Direkt nem mondom ki konkrétan, hogy kire is gondolok. Érdekel vajon rájön e.

- Nem igazán vagy otthon a politikában ugye? - Teszem fel a kérdést, mikor Teresa a saját okfejtése végére ér. Semmi lenézés vagy viccelődés. Sokkal inkább fáradt a hangsúly.
- Ez a poszt nem a bizalomról szól. Az én esetemben legalábbis nem. Ez szimplán csak a befolyás. Mégpedig fölöttem. Annyi tiszt rohangál ezen a bázison, hogy igazából csak jelképesen vagyok itt. Nem kérdez, nem szól bele, nincs véleménye. Elvileg ez lennék én. A végtelenül hálás és lojális, nincs egy szava se kapitány. Csak, azt hiszem kicsit elszámították magukat.
Jelenik meg egy fanyar mosoly az arcomon. Nem mintha minden vágyam lenne széllel szemben pisilni. Valószínűleg semmi gondjuk nem lett volna velem, ha hagynak ahol voltam. És itt rontották el a számításaikat. 
- A kor van akit bölcsebbé tesz. - Vigyorgok rá - amúgy meg, hogy tudnék elfelejteni egy minden lében kanál Pöttöm Pannát?
 Vigyorgok és meggyőződök róla, hogy egy létfontosságú szervemet sem tudja elérni anélkül, hogy tehetnék ellene valamit. Nem mintha sokáig maradna vidám a hangulat. Nem bírom megállni fintorgás nélkül, mikor kiderül mégis mi a rosszkedv okozója. 
- Persze, értem én, hogy utódot kell nemzeni, mert  a létszám fenntartása a két gyerek per két szülő modellel oldható meg és annál több gyerekkel bővíthető, de… Nem értem miért nem a civil lakosságot ösztönzik erre. Ennek semmi értelme. Egyébként pedig rég rossz, hogy ilyen sarkosan kell gondolkozni. Consilium párti? Lázadó? Ezek a határok teljesen összemoshatók…
Sóhajtok, de nem fogok bele egy ilyen jellegű értekezésbe. Mindenki csak feketében és fehérben gondolkozik. Itt nincs olyan, hogy szabad vélemény.
- Hahh, fogalmazz árnyaltabban, még a falnak is füle van! - Ütöm el a dolgot, mert jól tudom, hogy más helyekkel ellentétben itt biztos nincs egy fül se. Rendszeren ellenőriztetem a szobát. Lapos pillantást vetek Teresára, majd kiül a csodálkozás az arcomra. Az első döbbenetet egy ravaszkás mosoly kíséri, s az eddigi hanyagelterülést inkább felcserélem arra, hogy teljes testemmel a nő felé tudjak fordulni.
-  Ó, drágám! Te most megkérted a kezem? Csak így? Semmi rózsa, vacsora vagy térden állás? Nem túl romantikus. - Hunyorgok, de azért meg vagyok hatódva. Mi sem bizonyíthatja jobban, hogy egy pillanatra befogom a szám és elgondolkozok az ajánlaton. Vagy az, ami ezután következik.
- Teresa… Viccet félretéve, igazán megtisztelő, de… Hahh, hol is kezdjem. - Szalad össze a két szemöldököm
I, gondterhelt ráncokat rajzolva a homlokomra. Szépen visszasüppedek a korábbi testhelyzetembe.
[b]- Feltételezem kering pár pletyka arról, mi volt a válásom oka. - Merthogy nyomós indok kell egy váláshoz, pláne ha abból a házasságból nem született még gyerek.
[b]- Hivatalos papírom van a meddőségről. - Azt egyelőre nem teszem hozzá, hogy nem épp szabályos eljárásban adták ki.
[b]- Szóval, ha az a céljuk, hogy potyogtass még pár porontyot, akkor nem lennének elégedettek egy ilyen házassággal. Ráadásul… - Sandítok rá és ledobom azt a bombát, amit soha sem hangoztattam. - [b]Jelen pillanatban cseppet sem érdekelnek a nők és ezt nem kiábrándultságból mondom.
Húzom fel a szemöldököm és jelentőségteljesen ránézek. Lehet, hogy kicsit jobban meg kéne magyaráznom, az is lehet, hogy ebből is megérti. Ha nem, gondolom úgyis rá fog kérdezni. Egyelőre hagyom, hadd rágódjon kicsit az elhangzottakon. Viszont az is érdekes, hogy végül is nem tiltakoztam kézzel lábbal a felvetés ellen.

-Jól gondolod. Rohadtul nem érdekel. -Nem tartozik minden rám, amit tudnom kell azt tudom és kész. Minek fecséreljem felesleges dolgokra az időmet?
-Szóval te is meg akarod mutatni a fogad fehérjét? Ha lelépsz innen szólj nekem! Ha itt hagysz utánad megyek és megöllek...-Nézek rá szigorú tekintettel. Ne merészeljen nélkülem elhúzni a francba. Nem bírnám ki ezt a sok idiótát.
-Pöttöm Pannát? A seggeden lévő pattanást hívd így! Én normál magasságú vagyok!-Belebokszolok kicsit erősebben a vállába. Ne higgye azt, hogy azért mert ő lett a kapitány visszafogom magam, ha kettesben vagyunk.
-Ejj te is naiv vagy! Nem éppen egy álomszép világban élünk. Még ha a consi ezt is akarja velünk elhitetni. A civilek között is vannak romlott gyümölcsök, akik nem képesek gyereket szülni... Nem azt nézik, hogy mi mindent megteszünk, mennyire fontos a munkánk... Hanem azt, hogy ott van egy jó méh, ami nincs kihasználva, amiben ott lehetne egy új emberi lény, de üres!-Mi számukra csak olyan kétlábon járó valamik vagyunk, akik embereket tudnak szülni az ő hadseregükhöz.
-Akkor legalább nem adnak férjhez megint...-Hallja meg, aki akarja. Akkor sem fog megváltozni a véleményem. De tudom, hogy ő sem beszélne így, ha tényleg kihallgatnának.
-Háh... Majd bepótoljuk, ha annyira akarod... Bár elég szégyen lenne, ha pasi létedre nekem kellene letérdelnem és megkérni a kezed. Viszont, ha megteszem akkor te viseled majd a szép fehér ruhát is én meg az öltönyt. Kikészítenek azok a göncök. Nem is értem hogyan szerethetik a nők.-Forgatom meg a szemeimet. Igen, mondjuk az első esküvőmön kénytelen voltam olyan göncbe belebújnom... De reméltem soha többé nem kell.
Végig hallgatom őt figyelmesen majd csak megforgatom a szemeimet és sóhajtok egyet.
-Baszki nem azt kértem tőled, hogy feküdj le velem.... Csak annyit, hogy segíts... Nem akarok valami vadbarom felesége lenni. Tudod nagyon jól mi történt az előzővel. Ennek sem lenne szebb vége, csak nem várnék addig....Oké meddő vagy és? Megoldható... Lefizetjük azt a szaros dokit. Felcserélték a leleteket. Veled semmi probléma. Keresünk egy balekot, azt majd ő lesz a meddő.... Minden megoldható... Kérlek!-Láthatja a tekintetembe, hogy tényleg nagyon számítok rá, hogy szükségem van a segítségére. Nem sűrűn láthatott így, sőt... talán sohasem.