Modern, jól felszerelt kutató szoba, ami kicsit úgy fest, mint az orvosi vizsgáló, csak sokkal több számítógéppel. Vészhelyzetben akár tartalék orvosi rendelőnek is alkalmazható.
A tudományos labor karantén részlegének egyik szobájában felállítottak egy egyedi gépezetet, leválasztva a hálózatról, árnyékoló falakkal körülvéve. Ennek a gépnek a tárolójában várja Wolfram Fort egyenlőre inaktív agya, hogy újra aktiválják.
A másik szobában lévő konzolhoz lépek, és elkezdem a folyamatot. Ragaszkodtam hozzá, hogy én beszélhessek először a "hadifogollyal". Nem tudhatjuk, mi történt vele, és szerencsétlen tudja e egyáltalán magáról, hogy micsoda, én viszont túlságosan is jól emlékszem, milyen volt erre ébredni. Neki sem lesz könnyű, de ha tudom, megkímélem őt a legrosszabbtól, vagy legalábbis attól, amitől csak lehet. Egy szigetelt fal másik oldalán vagyok. Egy konzolon keresztül kommunikálunk, melyre kézzel kell gépelnem, mint valami videójátékban. Valahol nem probléma, amúgy sem terveztem a saját hangomon szólni hozzá. Tom Lynch, a hírhedt terrorista...azt szeretném, ha bízna bennem. Legalább egy kicsit. Miután minden óvintézkedést megtettünk, hogy a felébredő AI ne vehesse át az irányítást rajtam, vagy a hajó felett, megindul a folyamat. Még én sem tudom hány szempár kíséri figyelemmel, ami most történik. Wolf agya egy tál hűtőfolyadékba kerül egy gépkar által, és több külön erre a célra alkotott vezeték csatlakozik hozzá, melyeket Alex tervezett, külön erre a célra.
A páciens magához tér. Látom, hogy az agya aktivitást jelez. Ő maga azonban csak végtelen sötétséget lát, és ürességet. -Üdvözlöm. Hogy érzi magát? Nem fáj semmije? Semmitmondó kérdések, melyeket egy teljesen hétköznapi férfi hang olvas fel neki. A navigációs komputer hangja, csak kissé feljavítva, hogy ne legyen egyértelmű, ez neme gy ember. -Biztosan rengeteg kérdése van, ám sajnos egyikre sem felelhetek, és arra kell kérnem, bízzon bennem. Segíteni szeretnék. Ön súlyos agysérülést szenvedett. Hagyok egy kis időt, hogy ezt feldolgozza. -Az agy sajnos egy elég bonyolult terület, még ma is. A pontos diagnózishoz fel kell térképeznünk, mekkora a kár, ezért most fel fogok tenni pár kérdést. Nem baj, ha nem tud rá válaszolni, vagy nem azonnal. Kérem, gondolkozzon nyugodtan. Először is, emlékszik a nevére? Ha igen, kérem mondja ki.
Nem rég robbantották szilánkjaira a seggemet és mire térek magamhoz? Valami frászkarika körkérdésekkel bombáz. Pislogok - pislognék -, de csupán üresség és végtelen sötétség vesz körül. Se ízlelés, se tapintás, se látás, se szaglás, magam vagyok és... és ez a furcsa tónusú hang. Meg a kérdései. Mit is magyaráz? Ó, igen. Agysérülés. Agy-sér-ülés. Nem érzem agysérültnek magamat, ez a semmiben lebegés kezd irritálni, de ezen kívül meg vagyok győződve róla, hogy a szellemi képességeim pöpecek. Fizikálisan? Az más tészta, az valahogy idegennek tetszik, tudom, volt és bízom benne lesz, de a mostani "nincs" nem érdekes. Ellenben ez az agy-sér-ülés... súlyos, azt mondja a hang. De mitől tekinti súlyosnak? Vajon ez a szó - súlyos - ugyanazt jelenti a számára is, mint amit nekem jelent? - Ha nem kérdezhetek, pontosabban, ha kérdezek, de nem kapok válaszokat, akkor nekem miért kéne válaszokat szolgáltatnom? Bizalom. - elhallgatok, az utolsó szó élesen visszhangzik ebben a csöndben, és noha szentül hiszem, eddig tisztában voltam a jelentésével, most elbizonytalanodom. "A bizalom a társas kapcsolatokban az egyén részéről megmutatkozó pszichológiai jelenség (kognitív, viselkedéses és érzelmi), amelynek lényege az abban való hit, hogy a másik úgy fog megnyilvánulni (viselkedni, érezni, gondolkodni) velünk szemben, ahogyan azt várjuk tőle. Tehát a bizalom egy attitűd, elvárás a másik irányába, a másik viselkedésére vonatkoztatva." Azt kéri bízzak benne. Ő bízni fog bennem, ha úgy viselkedem, ahogyan elvárja? Összeráncolom a képzeletbeli szemöldökömet, aztán sóhajtok - átvitt értelemben. - Fort. Wolfram Fort. Így hívnak. - nem szaporítom túl a választ, annyira felelek, amennyit kérdez és érje be vele. Agy-sér-ülés. Súlyos agysérülés. - Hol vagyok? És ki maga? - nem felejtettem el, mit mondott nem is olyan régen a hang a kérdésekkel kapcsolatosan, de ott motoszkál bennem a kíváncsiság és... legrosszabb esetben nem válaszol. Jobb esetben valami infómorzsát elhinthet.
Kicsit megmosolyogtat a válasza. Ezek szerint annyira nem kell aggódnom amiatt, hogy a kozmikus sugárzás megsütötte az agyát. Wolfram Fort...természetesen ismerem a nevet. Az emberiség olyan kis számból áll, hogy talán még akkor sem lenne idegen, ha tudnék felejteni. -Nem fogok semmi olyat kérdezni Wolfram, amire kellemetlen lenne válaszolni. Legalábbis igyekszem. Azonban ezekre a kérdésekre szükség van ahhoz, hogy kiderítsük, mekkora a baj. Továbbra sem hazudok akkorát. ÉS ráadásul, az agyi interfész kalibrálásában is sokat segítenek ezek a kérdések. Legalábbis remélem. -Ígérem, választ fog kapni erre is, nem is sokára, előbb azonban tesztelnünk kell a rövid és hosszútávú memóriáját. El tudja mondani, mi az utolsó dolog, amire emlékszik, mielőtt itt felébredt? Kérem, legyen annyira részletes, amennyire csak tud. Közben a valóságban a tudósok felé fordulok, és engedélyt kérek arra, hogy megmutathassam a páciensnek, milyen sérülést szenvedett. Ha más nem, ez legalább választ adna neki arra, miért nem lát semmit. -Nagyon jól haladunk. Ha marosan képeket is fogok tudni mutatni. Addig még tartson ki.
- Mondták már, hogy olyan, mint egy szűzkurva? Ígérgetni azt nagyon tud, miközben mindent megakar kapni ellenszolgáltatások nélkül. - mormogom, és ugyan rólam lehetne mintázni a türelem és békesség szobrát, azért ez a nesze semmi, fogd meg jól játszma kezd irritálni. Sosem szerettem a mismásolást, az egyenesség híve vagyok, nem bánom, ha leszúrnak, csak ne hátba tegyék. Hallgatok, a hang tovább beszél, tovább kérdezget, úgy érzem magam, mintha valami kihallgatáson lennék. (Azon vagyok, szinte biztos.) Viszont mivel nem tudom miért is "küzdök", mi az egésznek a célja, felesleges energiapazarlásnak tűnik a helyzet. Hagyjanak élni, ha úgy tetszik nekik, vagy hagyjanak megdögleni, de mire fel ez a komédia? - Az Arkanon voltam, betámadtuk a Jolát, majd mikor Braga úgy látta, hogy ennyi az annyi, eldöntötte hogy odaveszejt mindenkit az elbaszott kamikaze húzásával. Nem vártam meg, hogy az elsősorból élvezhessem a műsor végét. Túl messzire sem jutottam... Bumm, kurva anyád, miegymás. Űrkonfettivé lettem, de úgy félmunkát végeztem. Hurrá nekem, de szégyen a kötelességtudatomnak. - vállat vonnék, ha tudnék, ám csak beszélek a semmibe. Nem tudom mire készül a másik hang vagy milyen képekről beszél és az is kezd egyre gyanúsabb lenni, hogy én ennyire pofázós vagyok, noha - hogy a saját szavaimmal éljek - cafatokra voltam szaggatva, hála Braga Yagának, a megboldogult űrbanyának.
-Rengetegszer... - mondom picit letörve, és sóhajtok is nagyot. Sosem értettem, miért mondjuk. Általában meg szoktam tenni, amit ígérek, bármilyen őrültségről is van szó. Kicsit úgy érzem, hogy ha ez így megy tovább, elvesztem azt a kevés bizalmát, amit nem szeretnék. Nagyon nem. Nagyon ritka, hogy a saját fajtám szóba áll velem, és igazán nem volt még pozitív tapasztalatom. De talán majd vele. -A rövidtávú memóriája úgy tűnik rendben van. Készüljön fel. Végre sikerült kalibrálnunk a gépet. Ez a kép felkavaró lesz, de joga van tudni. Önmagát láthatja, ahogy most néz ki. Pontosabban, ahogy az előtt nézett ki, hogy egy csontfűrésszel felnyitottuk a koponyáját, és kivettük az agyát, hogy berakjuk ebbe az egységbe. A testén azóta dolgoznak. Rengeteg elhasználódott kettes, és négyes van a hajón. Meg fogjuk oldani, hogy újra önmaga legyen. A kijelzőn a sarokban egy jelzés azt mutatja, hogy élő képet lát, egy másik sarokban pedig másodpercre pontosan láthatja a pontos időt, és dátumot. Már persze, ha elhiszi, hogy ez tényleg az. Aztán lekapcsolom a képet. -Csoda, hogy meg tudtuk menteni. És mint látja, sok dolgunk lesz még, szóval nem...nem mondhatná, hogy ellenszolgáltatás nélkül válaszolgat. Viszont, ideje hogy megkérdezzek valamit, ami elég furcsán fog hangzani. Mennyi az idő? az első dolog, amit észrevettem magamon, hogy az időérzékem túl pontos lett az ébredésem után. Ijesztően. És bár jó két perce lekapcsoltam az élő képet, rajta az órával, Wolfram biztosan meg tudja mondani másodpercre, mennyi az idő. -Van valami, amiről beszélnünk kell. Lehet, hogy újdonság lesz, és lehet hogy nem. De egyenlőre legyen elég annyi, hogy nem baleset volt, hogy én találtam meg. Sejti, miről beszélek?
Le akarom hunyni a szemeimet vagy elfordítani a fejemet, hogy ne kelljen végignéznem, amit elém vetítenek, de ez lehetetlen feladatnak bizonyul. Mindent élesen látok, a képsorok beleégnek a tudatomban és úgy érzem örökké ott fog maradni. Az ott én vagyok. Mégis mintha nem én volnék. Ez itt, ebben az állapotban, én vagyok. Mégis, mintha nem én volnék. A hang tovább magyaráz és bár nem fordítok rá teljes figylmet, minden szavát pontosan vissza volnék képes idézni. Mikor kérdez, felelek. Pontosan felelek, anélkül hogy akár egy ezredmásodpercig gondolkodnom kellene a válaszon. Mi a fene folyik itt? - Miért köntörfalazol még mindig? - szegezem a kérdést a hangnak. - Mire jó ez az egész színjáték? - kérdezek tovább. Ismét felelevenednek bennem az előbb levetített képsorok. A maradványaim. Ember így nem néz ki, egy ember túl sem élte volna azt, ami velem történt. "Mindent a maga idejében, gyermek." Ez csengett akkor a fülemben és noha aakor nem értettem, most talán egy fokkal közelebb érzem magam a válaszhoz. - Ugyanolyan vagyok, mint te? - újabb kérdés a részemről.
Kivárom, amíg feldolgozza. Nekem sem volt túl szívderítő látvány, és az én sebem épp csak élettel összeegyeztethetetlen volt, nem pedig a jó ízléssel. Bár persze ez nézőpont kérdése ugye. Azt tudom, hogy én nem akartam elfogadni, hogy igaz amit látok. A visszafogott tombolása nem lep meg, legfeljebb annyiból, hogy meglepően illedelmes, a körülményekhez képest. Aztán viszont megdöbbent. Ugyan olyan, mint én...? Nagyon ügyes. Azt hiszem. -Igen. Mindketten androidok vagyunk. Mesterséges intelligenciák, embernek álcázva. Most már talán sejted, miért "köntörfalazok". Hozzád hasonlóan, én is halálom után jöttem rá erre, és megkockáztatom, hogy tudom, mit érzel most. A következő képen már tényleg ő szerepel. Mármint tényleg ő, úgy, ahogy most néz ki. Az ököl méretű, fémes gömb, ami az agya, és egyben teljes, igazi valója. -Segíteni szeretnék neked. De sajnos, ami most történik veled eléggé...agypénisz kategória. Vagy, egyszerűbben fogalmazna, egy normális ember nem hinne most nekem.
- Tudod mit érzek? Még hogy tudod mit érzek? - hangos hahotában török ki, "könnypotyogós", "hasfájdítós" kacajt hallatok, de persze ez így elég bizarrul jön le. Semmi mulatságos nincsen a helyzetünkben, az újonnan szerzett információk pedig egyenesen megrázóak. Android vagyok. Mesterséges intelligencia? Mi a pöcsömet is jelent ez? Hogy az eddigi létezésem egy büdös nagy humbug volt? Minden, amit tettem, ahogyan tettem, pusztán egy profin futó program és parancssor szüleménye? - Mi a faszom...? - ezzel kommentálom az újabb képet. Ennyi vagyok? Egy fémes gömb, amit ide-odapakolhatnak, le és feltölhetnek rá adatokat, megmásíthatják, törölhetik. Szórakozhatnak vele. Az ott a képen, ennyi volnék. Lényem és minden, amit valósnak hittem ott tárolódik. - Abban a hitben éltem, hogy már ötven éve ezen a világon vagyok. Rengeteg emlékem van... emberek, igazi valós emberek vettek körül és voltak a barátaim, szeretőim, bajtársaim! Hogy lehet mindez színjáték? - csattanok fel, és önkéntelenül is "emlékezem". Látom magam gyerekként, a kölyökkori pajtásaimat, mindent. - Mindez csak generált? Mióta létezem? - újabb kérdések a részemről. Egyelőre magam sem tudom mit higgyek el.
Hagyom, hagy kacagja ki magát. Bár, a mi agyunk esetében már nem szabadulnak fel olyan anyagok, amik segítenek a trauma feldolgozásában, a pszichológiánk az emberekére épül, és a nevetés tényleg a legjobb gyógyszer. Egész biztosan jobb, mint kioktatni arról, hogy igen, ami azt illeti, tényleg pontosan tudom, min megy át. Majd elmesélem neki azt a sztorit, ha jobban megismertük egymást... -Nem színjáték. Nem minden. A legtöbb emléked tényleg megtörtént, csak épp nem veled. És vannak dolgok, amiket az agyad azért talált ki, hogy kitöltse az űrt, pont mint az embereknél. Kicsit félek, hogy megint fel fogom dühíteni. Később, amikor visszagondol erre, megnyugtató lesz majd a számára amit mondok, de most tuti azt fogja látni, hogy megint nem válaszolok egy kérdésére. Legalábbis, nem egyenesen. Viszont a türelmét sem akarom próbára tenni, ezért az agyába sugárzok mindent, amit az androidokról tudok, kiemelve az ötödik generációt, hogy tudja, ez Ő. Vagyis, ebbe tartozik ő. -Nem tudom, hány éves vagy. Az adatbázisod erősen kódolt, és hatalmas, mint minden androidnak. Még nekem is sokáig tartana felkutatni, ha is tudnék jutni. Azt tudom, hogy a legidősebb ötös sem töltötte még be a hatodik életévét, és hogy az én első nem beültetett emlékem az, amikor kiolvasztottak. Hogy neked mikor, azt magadnak kell megfejtened sajnos. Felkészülök arra, hogy mára befejezzem. Szegény ugyan még nem tudja, de alkalmazkodnia kell...leginkább magához. Meg kell szoknia, hogy az idő múlása egy picit értelmét veszti, de legalábbis más mértékkel történik. -Holnap folytatjuk a kezelést, addig...gondolkozz, és emlékezz. ÉS, ha megengedsz, egy tippet. Koncentrálj az időre. Az emberi emlékek enyhén szólva is megbízhatatlanok. A mieink nem. Ha eszedbe jut egy konkrét emlék, próbáld kitalálni, pontosan mi volt az akkori dátum, és idő. Másodpercre. Ha sikerül, az az emlék már te voltál. Lekapcsolom a kommunikációs interfészt. Innentől nem hall engem. Legalább a tudósainknak is lesz ideje elemezni az adatokat. Némi aggodalommal hagyom velük Wolf-ot, de holnap tényleg vissza fogok jönni, mindenképpen.
//Itt most szeretnék kérni egy időugrást, hogy a Pressi/Braga játék ne okozzon paradoxont, de folytathatjuk rögtön ebben a topicban is
Kedd Dec. 22, 2020 7:40 pm
