Katonai gyakorlatokra szánt Virtuális valóság. Használatához be kell öltözni, és elfoglalni a helyünket a futópadon, onnantól kezdve viszont, hogy a fejünkre húzzuk a VR sisakot, szinte megkülönböztethetetlen a valóságtól.*
A különleges kesztyűknek hála még tapintásra is valóságosnak tűnnek a tárgyak, a kezünkbe fogott fegyvernek érezzük a súlyát, ha pedig eltalálnak, a ruha arról is küld visszajelzést. Bár ez közel sem olyan fájdalmas mint egy valódi lőtt seb, és nem is tesz maradandó kárt a felhasználóban, azért elfelejteni sem fogja egyhamar. Minden találat nagyjából olyan érzés, mint egy közvetlen közelről kapott találat paintballban, csupán itt nem kap tőle véraláfutást a felhasználó.
Alkalmanként külön engedéllyel lehet más célra is használni a szimulációt. Általában külön jutalomként szokták szórakozásra kiadni a termet pár óra azoknak, akik kiérdemelték.
*Erős túlzás. Bár a grafika nagyon élethű, soha senki nem fogja elhinni egy szimulációra, hogy a valóság.
Fogalmam sincs, vajon jó ötlet -e egyáltalán kapcsolatba lépnem az ellenséggel, de megbízott biztonsági főnökként kötelességem. Ráadásul eldöntöttem, hogy megpróbálkozom egy kisebb csellel. Természetesen, mivel nagyon kevés információt találtam az adatbázisban arról a ringyó Bragáról, nehéz lesz sokáig fenntartani az álcámat, de nekem már az is izgi lesz, ha Fort első reakcióit megfigyelhetem. Magamra öltöm Braga kapitány avatarját, és egy ideig scak ismerkedem az új testemmel. Basszameg! Ha ilyen testem lenne, nem kapitány lennék, hanem a didibár sztárja! Halálbiztos, hogy degeszre keresném magam. Más kérdés, hogy a Volin nincs didibár...de egy ilyen testért kurvaélet, hogy nyitnának egyet. Belépek a kicseszett mátrixba, ahol jelenleg az android tudatát tartjuk fogva. Azitól persze kértem némi felvilágosítást, hogy pontosan mi az, amit egy ilyen sandboxban megtehetek, vagy megtehet ő, és mi az, amitől nem kell tartanom. Nem mondom, hogy mindent világosan és tisztán értek ennek a működésével kapcsolatban, de azért azt hiszem, eleget, hogy tudjam, Nem árthatok neki, és ő sem nekem. Nincs hová mennie, én viszont bármikor kiléphetek, és egy kis képzelőerővel kedvemre manipulálhatom a környezetet. Annyi eszem azért magamtól is van, hogy a gumirucit nem húzom magamra, csak a sisakot teszem fel. Semmi kedvem élőben is megtapasztalni,milyen érzés, ha egy android hasba rúg. - Parancsnok! hogy érzed magad? - kérdezem szigorú és érzéketlen arccal állva a férfi betegágya fölött. - Azt mondták, néhány hét és újra lábra állsz... -
Szitává lőttek és lám, mégis itt vagyok. Ágyban, párnák között, összefércelten, aminek más talán hálát adna, de mint a flotta tagja, kissé kellemetlen. Vagy túlélsz, és szolgálsz, vagy megdöglesz tisztességgel, de nem vakációzol a gyengélkedőn "felépülés" címen. Milyen dolog már az? Fattyú módi. Mindenesetre azért dugámba nem dőlök, helyette a magam csöndességébe szopókálom a sűrített zselés táplálék kiegészítőmet, és bambulok ki a fejemből. Egyelőre más dolgom nincsen, még a nővérke sem legyeskedik a közelben, hogy heccből kiverje a farkamat, én meg heccből játsszam a meglepődöttet, hogy ejnye, kisasszony, hát szabad ilyet? Azt mondja, segíti a gyógyulási folyamatot. Azt mondom, neki legyen igaza. Elnyomok magamban egy ásítát, az ágy melletti kisasztalon koppan a félig kiivott poharam, aztán már fordulnék is vissza a hátamra, mikor megjelenik Ő. A Nő. A Kapitány. Nem forgatom meg a szemeimet, mert nem szokásom, és ugyan ő rezzenéstelen fapofa, én szemtelenül megeresztek egy félvigyort. Mit csinálna? Megölet? Megkínoz? Mégha érdekelne, vagy tartanék ezektől... de túl öreg vagyok a pitiáner játékokhoz. - Kapitány! - hangoskodom, aztán feltornázom magamat ülésbe. - Soha jobban. Ugyan még mindig több lyuk van rajtam, mint szeretném, de megmaradok. - kacsintok rá a nőre, aztán összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt. - Nem szívesen időznék itt hetekig. Talán aggódsz értem, kapitány? - vonogatom meg a szemöldökeimet és komolyan nézem Medúza pókerarcát. Na?
Vas. Dec. 27, 2020 4:55 pm
