- Csak azt hittem, hogy a hadsereg emberei tudtak arról, hogy van lehetőség az űrbe utazni. A Volentis akkor már kész volt, csak más célokra akarták használni - ezt minden kisgyerek tudja.
Mindenki eme mesék között nőtt fel. De akkor úgy véltem, hogy eme tudás általános. Ezek szerint mégsem. Talán megvan ennek is az oka. Talán a hadsereg tagjai maguk között kezdtek volna gyilkolásba, hogy minél hamarabb felkerüljenek a hajóra. Szomorú gondolat, de nem elvetendő.
- Miért talán maguknál a táncot jelenti, szó szerint? - hajtom enyhén oldalra a fejemet mosolyogva.
Nem hinném, mégsem csábulok el a gondolatra. Ennél még jóval összeszedettebb az elmém, hogy holmi játszadozásba fogjak és miért is? Hogy bebizonyítsam, hogy nincs igaza és túl meggondolatlanul viselkedik? Emlékeztet a parancsnokunkra.
S lám, amikor túl sokáig vagy összezárva egy ilyen alakkal, utána akaratlanul is úgy kezd el viselkedni az ember. S én is. Vizes kezemet a nadrágomba törölöm, vérem folyása hamar eláll, csak apró repedés a bütykön. Holnaputánra el is múlik.
Nem úgy haragom, aztán ki tudja. Egyelőre dacos, dühös tekintettel méregetem a Parancsnokhelyettest. Nem mondom, szép fenyegetést kaptak, tisztelhetném is érte. De ez most kevés nekem.
Szinte hisztérikusan nevetem el magamat, kihallhatja, hogy mennyire nem őszinte, mennyire gúnyos ez.
- Valami hülyeséget? Parancsnokhelyettes, csak a szerencsén múlt, hogy jelenleg minket találtak meg. Ha nem mi vagyunk, azt hiszi, hogy Bob bármit is tett volna? Hogy a fenyegetése bármit ér, amikor itt sincs? Ha a fegyver még csak egy játék is volt, manapság ezek élethűnek tűnnek, ki mondja meg, hogy nem is volt benne valódi golyó? - bökök fejemmel az összetört játékszer felé.
Persze minket ez nem ijeszt meg. Ha megtenné, elég rossz kiképzést kaptunk volna akkor. De itt nem mindenki katona. Nem mindenki emlékszik élete végéig a kötelező kiképzésre.
- A törvényeink nem véletlenszerűen találták ki őket úgy, ahogy - sziszegem kimérten, nyugalmat erőltetve magamra. A következő kijelentésére azonban idegesen lépek hozzá közelebb, mutatóujjam szegezve rá. - Ez rohadtul nem így van! - csapok le végül az asztalra, ha már odasétáltam mellé. Talán még hangom is a kelleténél jobban felemelem. Fejem lehajtva tekintek le piros kézfejemre. Fogaimat szorítva veszek pár levegőt, hogy megnyugodjak. Idegesen túrok bele hajamba, felegyenesedve. - Előbb a Consilium tanácsa elé kell járulnia a kérvényével. Miután azt elbírálták, csak azután lehet elhálni a házasságot. Ha pontosan ismerné a tövényt, tudná. De itt mindenki magasról tesz rá, és mivel egy átlagos civil sem feltétlen ismeri, igen, ő elment volna vele. A nők a mai napig nem beszélnek az őket ért megaláztatásról, Parancsnokhelyettes! - persze ebbe már rohadtul senki sem gondol bele.
Fortyogok, dühöngök. Egy szörny akar előretörni belőlem. Dühöng, verdesi a mellkasam. Utoljára ezt… gyerekként éreztem, de akkor megtanították, hogy öljem ezt ki belőlem. S lám, régi barátom újra megjelent…
Nem fogok szembe menni egy magasabb rangú tiszt parancsával - felelem neki végül. Lényem szinte vibrál, ahogy elsétálok mellette egyenesen a pult irányába.
Olyan dolog következik, amit… sose gondoltam volna, hogy megteszek. Az egyik üveget, melyen nagy betűkkel áll, hogy “vodka” leemelem a polcról. Krumpliból a legolcsóbb manapság alkoholt gyártani. Egy kisebb pohárba töltök magamnak, majd megemelem a poharat.
Aztán visszaejtem a pultra. Aztán ha semmi sem akadályoz meg - sem abba, hogy idejöjjek - akkor erőt véve magamon húzom le az alkoholt. Régen nyugtatónak használták a bajaikra az emberek. Arcom fintorba rándulva koppan újra a pohár alja a fafelületen, miközben hangos köhögésbe kezdek… Érzem, hogy ez az átkozott marja torkom, gyomrom.

Félrehajtott fejjel, figyelmesen hallgatom a szavait. Csak alig párszor akad  a homlokom közepére szemöldököm, hogy aztán láthassa, hogy miként simul vissza, homlokom kiegyenesítve.
- Összeesküvés? Ezt hogy érti? - üt szöget a fejemben, ez a mondat. S újra csak a lázadó Connor jut eszembe, de nem engedem, hogy most ő uralja az elmémet. Most kizárom. S minél többször teszem ezt éles helyzetben, annál hamarabb menni is fog rutinból. Akkor is amikor egyedül vagyok. S a világ rendje a lelkembe is visszaáll. Egy ilyen katonának nem hagyom, hogy beférkőzzön az agyamba. Ez lenne a lázadók módszere?
- Nagyszerű, mert nálunk sem ezt jelenti. Mindössze annyit fejeztem ki, hogy elég csábító a gondolat, hogy egy leckét kapjon arról miként tudnak egyesek észrevétlenül a szobájába jutni és ha arról van szó, csendben elvágni a torkát - mosolygok negédesen. Ezek viszont nem pletykák. Számos ellent, vagy olyat, kikről a rendszer ezt gondolta, csendben végezte ki. S legtöbbjük katona volt.
Meglehet, hogy engem is így ki tudnának végezni. Álmunkban vagyunk a legvédtelenebbek. S a Consilium hagyja, hogy azok is maradjunk.
Viszont itt, dühöm visszafojtva kezdem átérezni, mit érezhetnek katonáim, amikor csak csendben hallgatom örjöngésüket. Igazából nem segít. Provokatív ez az egész. Én ezért használom, és a célt el is érem vele. Ezért sem futok bele saját csapdámba. Inkább más csapdába. Hisz ha már ennyi szabálysértés történt, nem mindegy eggyel több, vagy kevesebb?
A vodka lassan marja végig a torkom, éget belülről, de mit sem segít. Fintor arcomról nem vándorol el. Egy nemrég frissen facsart citrusos gyümölcsök levét tartalmazó kancsóból öntök magamnak. Ám annak keserűsége sem vidítja fel ábrázatom, hanem… úgy nézek Ethanra, mint aki szó szerint citromba harapott.
- Tényleg? Azt rója fel, hogy nőket adnak férjhez? Egyébként nem feltétlen idősebbhez, és van lehetőség, hogy olyanhoz, akihez te akarsz. De nyilván a Consilium úgy választja össze a párokat, hogy a közös DNS… - de minek is ezt magyarázom, inkább nyúlok újra az üveg után. Ám kezem megállítják. - Mitől jobb ez? Hogy férfiak erőszakolhatnak meg nőket? S még csak arra sem törekszik, hogy megbűnhődjenek ezért? Ha nem sikerült ma este velem, majd sikerül velük máskor - aztán lehet, hogy ez nem így van, de ki tudja. - A törvény azért van érvénybe, mert nem mindenki családcentrikus. Ha nem lenne törvénybe se maga, se nem én soha nem házasodunk meg. De a népesség meg fogy. Maga mégis hogy védekezne ez ellen? - teszem fel a költői kérdést. Mert az szép, hogy mindenki csak panaszkodni tud emiatt, de tudnak rá bármi más megoldást találni?
Ezek oly filozófiai és mély kérdések, melyeket aztán mi ketten hiába vitatunk meg. Nem fog változni semmi. A törvényeink életben maradnak. Hirtelen engedem el az üveget, engedem, hogy koppanjon a pulton.
- Nekünk kellene azoknak lenni, Parancsnokhelyettes kik példát statuálnak. Kik betartatják a törvényt. Kik példát mutatnak - mondom csenden a szemközti falat szuggerálva. Újra elővesz a futhatnék. Amikor képtelen vagyok egyhelyben ülni, ám mégis itt ülök. Ujjaim idegesen járnak a pulton.

Szemöldököm ívesen kúszik magasra megint. Hogy mennyire más volt az ottani nép gondolkodása. Nem csodálom így, hogy a Consilium alaposan megválogatta, hogy milyen embereket is fagyaszt le. Talán épp az ilyeneket nem válogatták be.
Lenne hozzám még egy-két szavam, csűrhetném-csavarhatnám a történeteit, de nem teszem. Majd máskor - ha még lesz ilyen - még beszélgethetünk arról, hogy milyen is volt a föld. S ő sem fűz már többet ahhoz, hogy mily könnyen lehetne másokat álmában meglepni.
Nem, mert már teljesen más foglalkoztat minket. Őt is és engem is. Mint már mondtam: lehet, hogy egyéb esetben nem dühítene ennyire, egyszerűen csak fognám és magam jelenteném a szabálytalanságot.
De ez most tényleg nem az a pillanat. Így csak dühösen és dacosan ülök a férfi mellett. Szemem egy pillanatra a vállamra nehezedő kézre függesztem, onnan pedig fel Ethan arcára. Rideg pillantásom láthatja csak.
- Nem vagyok gyilkos - felelem ridegen. Nem öltem volna meg őket, nem ekkora a bűnük. De úgy tűnik, hogy félreértett. - Nem a halálukat kívánom. Ezért nem haltak volna meg. Mi a hadsereg emberei vagyunk, a mi bántalmazásunk miatt legfeljebb a szégyenoszlophoz láncolták volna ki őket egy napra - nézek rá értetlenül, fejem rázva. Nem kellene, a vodka hirtelen a fejembe száll.
Ahogy azzal sem értek egyet, hogy mennyire ingatag lenne a hitük. Pont nekik az. Ők gondtalanul élnek, egyetlen dolog ami miatt aggódniuk kell legfeljebb a házasság. A civilek nagy része beletörődött ezzel az élettel, így nevelték őket. Felvetésére epésen nevetem el magamat újra. Most bezzeg kedvezne nekem, mi? Azt hiszi, hogy meghátrálnék, mert úgy adja elő, mintha nekem tenne szívességet, hogy jelenti őket?
- Akkor tegye - sziszegem neki ridegen, közelebb hajolva hozzá. Hogy aztán székem hátrarúgva a pult falának segítségével, majd lerázva vállamról kezét. Magabiztos kiviharzást tervezek, s ehhez való előkészületeket meg is teszem.
Csakhogy cselekedetem több apró sebből végzik: első, elfelejtem, hogy bárszéken ülök, így nagyon zuhanok a föld irányába, lábaim berogynak alattam. Második: a vodka gyorsan szállt a fejembe, sose ittam még ilyen italt, sose iszok semmit, így nem csoda, ha gyorsan meg is üt.
A férfi karjába és a bár székébe kapaszkodva nyerem vissza egyensúlyomat. Látásom hirtelen homályosul el s az ajtó is oly messzinek tűnik. Mély levegőt véve készülök neki. Most még a könyvtár is oly messzinek tűnik. De akkor sem maradok itt tovább.
De előtte még kabátom zsebébe nyúlva lökök a pultra aprót, mellyel állom a ma esti számlámat. Aztán ha semmi sem akadályoz meg, kissé imbolyogva indulok neki utamnak.

Szükségem van egy italra!
Elég mogorva képet vághatok, miközben besétálok a Töltőállomásra. Most úgy érzem, hogy ez a nekem való hely. Nem olyan steril, mint az a rohadt orvosi szoba volt, ahol az utóbbi időt töltöttem, és biztos vagyok benne, hogy egyetlen Consiliumi tag se tenné be ide a lábát. Tökéletes! Nem nézek körül különösebben, most hidegen hagy, hogy kik tartózkodnak idebent, egyedül akarok lenni és átrágni magam mindazon, ami történt. Kikérem a söröm, majd a hideg üveggel a kezemben indulok meg az egyik sarokban lévő asztal felé. Nem látok a közvetlen közelében senkit, így megfelelnőnek ítélem, majd már le is dobom magam az egyik székre.
Nagyot húzok a rémes ízű piából - hiszen én még emlékszem, hogy a Földön milyen volt a sör íze és nos... ez a közelébe se érhet -, majd az üveg az asztalra kerül, tekintetem pedig az ujjamra, pontosabban az azon lévő gyűrűre vándorol, amelyet jövendőbeli férjem adott nekem. Megadta a módját a leánykérésnek, de mindketten tudjuk, hogy nem volt választásom, ahogy azt is, hogy az az orvosi vizsgálat se volt éppen kellemes, mely közben nem volt hajlandó elhagyni a rendelőt. Túl sok gondolat és érzelem kavarog most bennem, érzem, hogy le kellene nyugtatnom zakatoló szívem, hogy tiszta fejjel kell átrágnom magamban mindent, mert az életem most meg fog változni, ha akarom, ha nem. Választhatnám a menekülést... lázadhatnék, de... nem akarok száműzött lenni. Három év alatt végre elértem azt, hogy elkezdjek beilleszkedni ebbe a közösségbe, nem akarok most kilépni belőle és megpróbálni újra kezdeni, még akkor se, hogyha az Ocan oly nagyon hasonlít a Földre. Legalábbis az a szeglete hasonlított, amit láttam. Az Arkan legénységének a tagjaként nem kell majd minden időt a Volentisen töltenem, a kötelességemet pedig... akár csak Kat, úgy én is el fogom tudni viselni. Vajon tényleg elviselnem kell majd? Ajkamba harapok, felidéződik az a csók, melyek tiltott módon váltottunk egymással, és mely oly felkavaró volt, hogy szinte elvesztem benne. Túl rég nem érintett már férfi, túl sokáig voltam az alvó programban, ez a mostani világ pedig oly más. Más emberré kellett válnom, de még mindig keresem önmagam.
Házasság... Soha se gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon megházasodom majd, azt pedig még kevésbé, hogy egy nálam jóval idősebb férfi lesz a férjem, aki ily befolyásos és... akit még csak nem is ismerek. Nem kedvelem a Consiliumot, a törvényeiket, és ez a legnehezebb az egészben, hogy William a vezetőséget képviseli. Meg fogok őrülni! Vajon tényleg származhat bármi előnyöm majd ebből a figyből? Talán képes leszek majd hatni a férjemre és ennek hála jobbá tenni a világot? Túl nagyban gondolkodom, tudom jól, William nem azért lett az, aki, mert könnyen lehetne manipulálni, észnél kell lennem.
Ismét iszom egy nagyobb kortyot ebből a "remek italból", majd némi pofavágás után veszem rá magam arra, hogy körbenézzek. Ha valaki felém tekint, akkor a szokásos, laza szerelésemben láthat: bakancs, fekete nadrág, sötétszürke felső és sötétpiros kabát, hajam pedig szoros lófarokba van fogva. Sokszor munka közben is hasonló felszerelést viselek, a feletteseim legnagyobb örömére, akik nem érthetik meg, hogy egy gépésznek nem túl célszerű egyenruhát hordania. Mindnek baja lenne, én pedig biztos nem fogok varrogatni, arról szó se lehet. Egy kicsit tudok csak elidőzni ezeken a pillanatokon, de aztán ismét meglátom a gyűrűt és minden aggodalmam visszatér. Félek attól, ami rám vár, de ezt még magamnak se merem beismerni. Nem ismerhetem be, mert akkor elveszek.