Egyedül vagyok a hídon. Ritka pillanatok egyike. A robotpilóta megy egyedül is, a radar pedig semmi rendellenességet nem jelez. Sem kósza meteorokat, sem kósza csillagokat, bolygókat. A székembe helyet foglalva figyelem a végtelen ürességet.
Valamiért a kint elterülő sötétség, pár apró fényponttal megnyugtat. Ilyenkor tudok a legjobban gondolkodni.
Vagy épp nem. Most nem is akarnék. Kezembe ott pihen egy kisebb eszköz, melynek képernyője áttetsző. Fekete betűk rondítanak bele. Egy újabb könyv. Idefent sok ideje van az embernek ilyennel foglalkoznia, ha nem a legénység többi tagjával van. Mint a többiek.
Azonban csendes magányomat a híd ajtajának halk súrlódása vet véget. Határozatlan léptek közelítenek felém. Nem tekintek hátra, sem pedig fel, amikor a kék egyenruhában lévő katona mellém áll. Kezem felemelve engedélyezem neki a beszédet.
- Hadnagy, az Alhadnagy látni kívánja. Üzeni, hogy ezúttal ne húzza el a találkozót, hanem mihamarabb járuljon elé - közli nyugodt hanggal, ő maga is az űrt bámulva. Enyhén felvont szemöldökkel tekintek végül mégis fel. A katona szeme megrebeg egy pillanatra. - Ő fogalmazott így, Asszonyom - mondja végül, s aztán csendben állva marad ott.
Mintha nem tudná, hogy számomra idő kell, amíg átáll az agysejtem az ő nyelvezetére. Igaz, bármennyit is készülök előtte, sose értek meg semmit elsőnek abból, amit mondd. De azt is aláírom, hogy van, hogy órákig váratom meg, ha nem sürgős dologról van. Nem rohanunk sehova, úgyse tudnánk elmenni sehova.
Sóhajtva állok fel és küldöm el a katonát. Ő megfordulva masírozz ki a hídról. Halántékom megdörzsölve állok egy pillanatig s igyekszem magam lelkileg felkészíteni: esélytelen.
Így hát nem várakoztatom kedvenc tudósom és elindulok felé.
Számos fotocellás ajtón haladok keresztül, mielőtt a labor elé érkeznék. Gyors mozdulatokkal ütöm be a kódot, hogy aztán szabad utat kaphassak odabentre.
- Kerestetett Valeria? - lépek be az ajtón, megállva ott, lesve, hogy merre is van, sárga egyenruhámba pompázva.
Ha esetleg megtalálom lassan indulok el felé, szelíd mosollyal az ajkamon.
- Mit szeretnél? - kérdezem előzékenyen. Még hangom sem annyira parancsoló, mint máskor.

Arcomon már a sokadik órája tükröződik a monitor képernyőjének szemrongáló, kék fénye, mégsem tudom levenni róla a pillantásomat. Alsó, vörösre rúzsozott ajkamat rágcsálva várom a teszt ismételt lefutását, körmeimmel fáradhatatlanul kopogok közben a hófehér, hűvös üvegasztalon, egészen addig, amíg a rendszer csipogásának kíséretében fel nem villan az eredmény. Ugyanaz, mint a korábbi tíz alkalommal. Mellkasomban hevesen kezd dobogni a szívem, már emelem is a kezeimet, hogy újabb feltételek megadásával pontosítsam a befutott adatok értelmezését, csakhogy koncentrált figyelmemet megszakítja a laborba vezető ajtó nyitógombjainak jól ismert pityegése. Felhagyva a munkával, érdeklődően fordulok egyet a gurulós székemben, inkább számítva a nemrég útjára engedett katona jelenlétére, mint a hadnagyéra.
- Hadnagy! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megérkezel - mosolyodok el szélesen, nyomban az enyém közelébe húzva egy másik széket, hogy ülőhellyel kínálhassam. Biztosan különleges nap van ma, ugyanis Katrina nem csak, hogy időben érkezett, de még mosolyog is! Ennél jobb pillanatában nem is zargathatnám a felfedezésemmel, hiszen máskor biztonságos távolságban szokott maradni az Arkan eme piciny szegletétől. Nem hibáztathatom érte, a magafajta katonák jobb szeretik kerülni a felesleges társalgást, a fesztelen hangulatot, az esélyt arra, hogy netalántán az érzelmeikről beszéljenek, márpedig nálam ezt senki sem kerülheti el. Szeretem ápolni a legénység lelkivilágát, szóval Katrina is biztosra veheti, hogy nem pusztán az űr újabb hírei miatt csalogattam az oroszlán barlangjába.
- Foglalj helyet! Remélem, nem szedted le szegény John fejét, őt ismerve mindent szóról szóra adott tovább - szertelen vigyorral mérem végig a hajónk egyik legjózanabb tagját, akinek kemény kötésével még a parancsnokunk sem vetekedhet. Tisztelem benne ezt a fajta elhivatottságát, és azt, hogy szükség helyzetben mindig képes tiszta fejjel gondolkodni, ellenben velem vagy még jó néhányunkkal.
- Úgy hallottam nemsokára visszafordulunk a Volentishez. Lenézel majd a bolygóra? Ha igen, feltétlen szólj nekem is - társasági pillangóként epekedek aziránt, hogy megismerjek néhányat az ocantiszok közül, de eddig nem igazán adódott lehetőségem erre. Talán majd most.
- Biztos vagy benne, hogy felkészültél a tudomány újabb rejtelmeire? Beszélgethetünk előtte egy kicsit - dőlök hátra a székemben, kezeimet kényelmesen elterítve a karfáin, míg lábaimat átvetem egymáson. Ide-oda ringatózva figyelem a hadnagy arcának markáns, vonzó szegleteit, hátha még a szavai előtt kitalálhatom, melyik részétől is óvakodik leginkább a találkozónknak. Olcsó játék, bűnös élvezet…

Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy mi értelme van egy nőnek egy olyan helyen, mint ez a flotta, sminkre szüksége. Ami azt illeti, Valeria kapcsán gondolkodok el ezen mindig. Nem találsz oly napot, hogy haja zsíros lenne, sminkje elfolyna. Akár az éjszaka közepén kelted, akkor is makulátlanul látod. Szinte sosem kenceficéi nélkül.
Meglehet, hogy nem akar ráijeszteni az első űrlényre, kivel összefutunk idekint?
- Sürgősen hivatott, Valeria - emlékeztetem hidegen, miközben lassan sétálok mellé. Nem ülök le a székre, melyet felém lendít. Gurulása meggátolásában megfogom a háttámláját és magányosan hagyom ott.
Inkább állnék, eleget ültem már ma. Az orvos utasítására pedig egy darabig nem is erőltethetem meg magam. Nonszesz, a karomat érte a lövés a testem többi része tökéletesen működik. Az Alhadnagy egyszerre vonz és taszít is magától. Mindig feszélyezve érzem magam közvetlen személyisége mellett. Üde, akár a korai tavasz. Mindenkivel tökéletesen jól kijön és a magunkfajta különös mufurciság sem hat rá. Vállát rándítva tart ki jelleme mellett. Nem mondom, Hespera mellett nincs is nehéz dolga.
- Valóban tökéletesen érzékeltette a maga szóhasználatát - engedek meg egy mosolyt miközben megállok mellette és onnan tekintek le rá. Arra inkább nem reagálok, hogy nem haraptam le a fejét.
Nem mintha olyan sűrűn megesne, szívesebben alkalmazom az úgynevezett csendes gyilkos fagyosságomat. Némaságommal és hideg jellememmel is elég jól tudom érzékelteti a katonákkal, ha épp nincs tetszésemre valami. Ezt rögtön tapasztalhatja is, amint szóba hozza, hogy visszatérünk. Igaza van Hesperának, amúgy is lassan vissza kellene fordulunk, de…
- Még nem tudom - válaszolom tömören, miközben arcizmaim megfeszülnek.
Amíg a hajón tudom… addig meglehet, hogy kisimulni sem fognak izmaim, görcsbe lesznek, készenlétbe. Bármi megtörténhet. Habár senki sem látogathatja meg, ki tudja, hogy… Fejem megrázva tekintek újra a nőre, feszült mosolyommal ismertetem meg.
- Mit találtál Valeria? - térek inkább a tárgyra. Ritka személyek egyike, hogy nem magázom. Ritkán esik meg velem, ám eme állapotot ő élvezheti. Még. Pontosan ismerhet, hogy nem szokásom a felesleges köröket járni. Az nem az én módszerem és mindannyiszor megpróbálja felemészteni minden türelmem és energiámat.
De persze én vagyok mindig oly balga, hogy hagyom magam belevinni egy beszélgetésbe, melynek igazából köze sincs ahhoz, amiért jöttem. Karjaimat mellkasomon vonom keresztbe, s úgy várom, legújabb felfedezését.

Mosolyom egy percre sem lankad, ahogy jó kedélyűségem összetalálkozik a hadnagy fagyos feleletével, jól tudom ugyanis, hogy mindez nem több mint a hosszú évek során az arcára fagyott hűvösség, nem pedig őszinte harag vagy távolságtartás. Azzal is szembesültem már, s ha ő nem is tudja magáról, de jól érezhető a különbség. Enyhén oldalra billentve a fejemet, leheletnyire megemelem a szemöldökeimet, amolyan „mindketten tudjuk, hogy ez nem szokott nálad biztosíték lenni” ívben, aztán megvonva a vállaimat, túllépek a tárgyon, elvégre nincs mit rajta ragozni.
Na igen, a bolygó említésekor viszont már összetéveszthetetlenül kiütközik rajta a valódi feszélyezettség és hűvösség, amin nem segít sokat, hogy úgy áll mellettem, mint feljebbvaló a megregulázni való beosztottja mellett, várva, megéri-e a beharangozott információ a figyelmét, vagy inkább most vegye le a balga fejét. Tulajdonképpen nem sok minden hibádzik a hasonlatomban.
- Pedig jót tenne a friss levegő. Állítólag az Ocanon édeskés íze van a mesterségesen előállítotthoz képest - mosolyodok el gyengédebben, jól tudva, mikor kell visszább vennem a harsány tolakodásomból. Nem sokat, csupán egy egészen picit. - Főleg azután, ami a beosztottaddal történt. Határoztak már a sorsáról? - érdeklődöm meg, azért sem tágítva a munkán túlmenő társagásunktól, szentül hiszem ugyanis, hogy mindenkinek szüksége van olykor ha nem is a lelkének a kiöntésére, ellenben a gondolatainak szabad kinyilatkoztatására. A Consilium és az elvei nem éppen erről híresek. Nem vagyok ellenük, betartom a szabályokat, és elfogadom az emberiség fenntartásáért meghozandó áldozatokat, de azt sem felejtem el, hogy a vezetőség is emberekből áll, ennek okán képesek hibázni. Hajlamosak arra, hogy elfeledjék az emberi természet alapvető vonásait.
- Rendben, már is a tárgyra térek - legyintek egyet, majd az orrom alatt somolyogva, s fejemet csóválva fordulok vissza a monitoromhoz, hogy sebtében beállítsam az újabb elemzés feltételeit.
- Nemrég befutott egy érdekes adathalmaz. A hídon nagyot legyintve elkönyvelték pulzárnak a hasonló jellegek miatt, pedig én úgy látom, hogy többről van itt szó. Azonban a kapitány és én is hajlamosak vagyunk belelovallni magunkat egy újabb civilizáció ábrándjába, szóval szükségem van egy józan koponyára - pillantok fel rá, a fülem mögé tűrve egy kósza, hullámos tincset. - Mit tudsz az űrben előforduló rádióhullámokról? - érdeklődöm meg, mielőtt igazán belekezdenék a nagy felfedezés ecsetelésébe, csak hogy tudjam, mennyire kell elmélyülnöm a magyarázatom során a részletekben. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem mindenkinek egyértelmű az a tudás, ami a fejemben kavarog.

Hogy lehet az, hogy egy ilyen személy, mint Ő, egy olyan személy közelében, mint én nem lankad le jókedélyű? A legtöbb emberre valljuk be, hogy a frászt hozom, olykor még térdeik is megremegnek, feltűnt már. Ám Valeria - de még Samantha is - úgy tesznek, mintha jellemem semmis lenne. Semlegesítik. Meglehet, hogy a földi életükben rejlik a titok. Ezt sose fogom már megfejteni, úgy érzem.
- Az Ocanon valóban más a levegő - egyezek bele. - És minden más is - hiszen ott van napfény, ott még létezik az évszakok változása. Néhány alkalommal voltam már lent, nem sokszor. A kiképzésem egy része odalent zajlott és különös volt, ezt be kell látnom.
Ám a téma, melyet feszegetni kezd… Eddig enyhén felengedett vonásaim is megfagynak arcomon, járomcsontomon szinte megmerevednek az izmaim. - Száműzik - felelem kurtán, jegesebben, mint ahogy azt akartam.
Nem szívlelem a témát, nem tehetek róla. Nehezen érint, hisz ha magam kellett volna, hogy döntsek sorsa felől, nem így tettem volna. Nem más ő, mint egy terrorista, ki a flotta életét veszélyezteti. Kevesebbért is járt már halál.
Inkább elengedem a gondolatot, mielőtt újra belelovalva a düh átveszi rajtam az uralmat. Nem szívesen borítanám az egészet erre a nőre, hisz ő nem tehet róla. Őrjöngő énem áldozata lenne csak tovább, melyet nem érdemel meg.
Egy kósza bólintással nyugtázom, hogy végre a tárgyra tér, majd a monitort figyelem széke felől. Egyelőre még nem tudom, hogy mit is kellene nézni.  Emlékszem a jelenségre, s valóban nem fordítottunk rá különösebb figyelmet.
Józanságra csak megvonom a szemöldököm és kérdőn nézek rá. - Tudományhoz nem értek - felelem neki a tudvalévőt, de azért hallgatom tovább figyelmesen a szavait.
- Hidrogénfelhők is kibocsátják? - felelem enyhén megemelve a hangsúlyt a mondatom végén. Valami rémlik, valami távoli oktatás kapcsán, de régen volt és nem is fordítottak nagy figyelmet nálam ennek. - Rémlik valami kvazár is… - felelem neki, majd újra a monitorra vetem tekintetem. Kezem lassan csúszik a szék háttámlájára, ahogy előrébb hajolok - Mit láthatok a monitoron? - kérdezem aztán megadóan, mert nem tudom kivenni, hogy mit is akar ez jelölni.

Az Ocan érdekességeit taglalva eszembe jut egy másik bolygó, amit nem is olyan régen még az otthonomnak nevezhettem. Legalábbis számomra kevésnek hat az eltelt idő; míg egyesek évtizedeket töltöttek el az űrben, én csupán egy éve vagyok a tudatomnál. Amikor a bátyámat és magamat felküzdöttem az Alvóprogram listájára, tisztában voltam azzal, mivel kell majd együtt élnem, tudtam, hogy a Föld, ahogyan mi ismertük, többé nem lesz már, ám szembesülni az otthontalanság érzetével… Az első hónapokban úgy éreztem magamat, mint amikor el kellett menekülnünk a szüleinktől a testvéremmel; hajléktalan csavargónak. Mindettől függetlenül én még emlékszem a heves nyarakra és dermesztő telekre, a sós tenger érintésére, összességében a természetre, aminek mi is a részesei vagyunk. Nem arra születtünk, hogy az űrben éljünk, hogy a bizonytalanságban lebegjünk, szükségünk van olykor egy földre a lábunk alatt.
- Helyes. A változatosság jót tesz, fejleszti például a kreativitást. Kitalálhatsz új módszereket a tanoncaid életének megkeserítésére - kacsintok rá, rúzsozott ajkaimat szélesre húzva, miközben kényelmesen hátradőlök a székemben. Körmeimmel finoman megkapargatom a karfák recézett felszínét, amint a hadnagy elkomorodó ábrázatát méregetem, a gyomrom pedig görcsbe rándul egy pillanatra. Istenem, hogy mennyire hiányoznak a körömlakkok!
- Ahogyan a legtöbb ellenállót - felelem, sejtve, hogy ez most nem a kedvenc válasza lesz. Ismerem már annyira, hogy tudjam, nem elégedett az ellene szegülő sorsával, voltaképpen egyik katona sem fogadna el egy ilyen „enyhe” büntetést azok közül, akik hozzá hasonlóan merev és szigorú szabályok között élnek. - Talán kudarcnak tekinted, és emiatt lenne könnyebb pontot tenni a végére, talán csak le akarod rajta vezetni a dühödet, vagy meglehet, ezt tartod természetesnek… Nem tudhatom, miért bosszant, de gondolj csak bele - igen, jól gondolja, most következik a Val-féle kiselőadás az emberi elme és lélek rejtelmeiről. - Ha kivégeznék, gyors halála lenne, békére lelhetne. Mostantól kezdve azonban minden napja a túlélésről fog szólni, rá fog döbbenni, hogy bátran a fegyverét lóbálni könnyebb, mint a nap összes percében az életéért küzdeni, kirekesztve mindkét társadalom által. Ezt a Consilium is tudja - fejezem be a szónoklatot, ami hozzám képest egészen jegesre sikeredett. Sok mindennel nem értek egyet a rendszerünkkel kapcsolatban, ám a törvény az törvény, szükség van rá az emberiség fennmaradásához. Aki ezt gátolja, annak meg kell tapasztalnia az önzősége következményeit.
Na de én is úgy vélem, hogy elég volt a gyászos témánkból, lelkes mosollyal fordulok a monitoromhoz, aztán vissza Kathez.
- Pontosan! Semleges hidrogénatomokból állóak ugyan, de jó felé tapogatózol - somolygok büszkén, hallgatva a további tippjeit, és valószínűleg többet is képes volnék kihúzni belőle, ha nem játszottam volna el a türelmét az áruló katona felemlegetésével. Inkább a tárgyra térek.
- A monitoron egy bonyolult szimuláció részfolyamatait és annak az eredményét láthatod. Néhány napja rádiósugárzást észlelt a rendszerünk, ami természetesen is előfordul a világűrben. Kvazárok, pulzárok, blazárok, az említett hidrogénfelhő… Ami nehezíti a beazonosítást, az az, hogy a frekvencia nagysága is változó lehet a felsorolt objektumok esetén, aztán ott van a kozmikus háttérsugárzás, és még számtalan zajforrás, amiben sokszor „elvesznek” a konkrét információk - húzom el a számat a magyarázat közben, mert jelenleg nem örülnék, ha végül az egyik elemzési feltétel során kiderülne, hogy semmi alapja a lelkesedésemnek. - Mondhatni esélytelen egy civilizáció által kibocsájtott sugárzást befognunk, dekódolnunk, Isten őrizz értelmeznünk, hacsak nincsen szerencsenapunk, jó szögben áll az érzékelőnk, és elég nagy ahhoz, hogy a teljes adatfelhőt elnyelje. Ez a mostani jel, vagy inkább jelek viszont sokáig kitartottak, és olyan jellegzetességek lelhetők fel bennük, mint például a denevérek ultrahanggal történő kommunikációjában. Változó amplitúdók, frekvencia, interferencia, olyan, mintha felvennénk a Töltőállomás beszéd-zaját, aztán lejátszanánk. Ráadásul a lokalizáció is eltérő, tekinthetjük őket gócpontoknak - mutogatok szenvedélyesen a monitoron. - Szerintem találtunk valamit, talán különböző települések belső kommunikációját, igaz, ebben az esetben kérdéses, hogy egymás között miért nincsen jelátvitel… - sóhajtok fel, szorosan a képernyőre tapadva, miközben öt ujjammal laza hullámokba csavart, fekete hajamba túrok.

Megkeserítésére? Sosem akarom az életüket megkeseríteni. A valós, nyers életre készítem fel őket, ahol az akadályokat könnyedén tudják majd venni. Az élet nem habostorta, a Consilium szabályai egyértelműek. S aki nem így cselekszik, az könnyedén egy zsilipben találhatja magát. Az én feladatom többek között, hogy ezt megakadályozzam. Meglehet, hogy módszereim nem hétköznapiak, sőt még talán könyörtelenebbek is az átlagnál. Azonban eddig ez tökéletesen is működött.
Nem, nem érzem hibásnak a kiképzést, miért is érzeném annak? Nem itt csúszott el a kadét… Az alap négy éves képzés alatt megkeményítik az embert eléggé, de én erre még csak ráteszek egy lapáttal, hogy biztosra menjünk, hogy jó katonák lehessenek, kik kérdés nélkül teljesítik, melyet feljebbvalójuk mondd.
Akkor meg…
Figyelem vöröslő ajkait, feketére mázolt szemeit. Hozzá képest úgy nézhetek ki, mint egy ma szabadult hulla.
- A legtöbb lázadót kivégzik - helyesbítek, hisz bűnük mértékétől függően hol száműzik, hol kapszulát kapnak. Connor megérdemelte volna a kapszulát, bűne túl nagy volt. Nem elég, hogy egy… Áh, felesleges ezen kattognom.
Végül aztán csak egy sejtelmes, sokatmondó félmosolyt villantok meg hidegen felé, hallgatva szavait. Szemeim enyhén villannak csak meg, türelmem mégis végtelennek tetszik lenni.
- Úgy sejtem, hogy nem a személyes pszichológiai vizsgálatom miatt hívattál - felelem neki hűvösen, utalva arra, hogy térjünk inkább a tárgyra és hanyagoljuk eme témát. Más időben és más helyen meglehet kifejteném véleményem a hallottakról, de gyomrom folyamatos szorongásba van, mióta itt vagyok:
Valami tudományos humbuggal fog előállni, melyet újra nem fogok érteni. Kíváncsiságom hajt, de kívánom is egyben, hogy legyünk túl ezen részén. Aztán ha nagyon forszírozza még ezt a témát, akkor állok elébe: sokat úgyse fog tudni belőlem kiszedni.
És aztán elkezdődik. Hidrogénatom, pipa, ennek legutóbb utána néztem. Rádiósugárzás, ez is tiszta még, aztán kezdődik a szédülés. Kifejezések, melyek számomra idegenek, mégis ismerősek, ám nem tudom hová tenni őket. Kavarognak a fejemben, én pedig próbálok figyelni. Nagyon is. Sose fordult elő velem, hogy figyelmem lankadna. Ám a fonalat mégis elvesztem, az elveszett információkkal egyetembe. Ezt könnyedén leolvashatja az arcomról, mégsem szakítom félbe.
Halkan sóhajtva egyenesedek fel, s ha több monitoron is látom ezt a laborba, akkor odébb sétálok a nőtől. Ha nem, akkor maradok mögötte, s akkor ott fixírozom az eredményt, melyet úgysem fogok megérteni sohasem. Aztán végre érthetően beszél.
- Azt akarod mondani, hogy élhető bolygót találhattunk? - vonom össze szemöldököm, ahogy letekintek a lányra, majd újra előredőlve két kezemet a fémasztal lapjára simítom. - Vagy esetleg egy másik hajó? Milyen messziről kapjuk a jeleket? - záporoznak kérdéseim. - Melyik irányból, az tudható? Egyáltalán érthetőbben elmagyaráznád, hogy amit itt elregéltél nekem, mit is jelentenek? - kérdezem az utolsót, tudatosítva benne: semmit sem értettem meg belőle.

Túl nagy a csend… Szinte hallom a Hadnagy fejében kattogó fogaskerekeket, ahogy újra és újra átértékeli a számon ártalmatlan viccként kicsúszott mondatot. Voltaképpen az lepett volna meg, ha kivételesen nevetett volna rajta, ám erre az esély igen csak halovány. Katrina véresen komolyan veszi a munkáját, amire minden oka és joga megvan, pusztán a szabad perceiben kellene megtanulnia kicsit felengedni. A doktor szócska nem az orvosi tanulmányaimat fémjelzi a nevem előtt, de annyit még én is tudok, hogy a folyamatos stressz és görcsölés belépőkártya a korai halálhoz.
- Valamiért mégis azt rebesgetik, hogy az Ocanon kényelmetlen mértékűvé vált a jelenlétük - vonom meg a vállaimat, mellékesen megjegyezve csupán, hogy a „legtöbb” szócska azért mégsem olyan helytálló. Természetesen nem szeretnék parázs vitába szállni a nővel, ezért egy szelíd mosollyal megfordulok a székemben, hogy egyenesen felnézhessek rá. - Egyenes ember vagy, Katrina, és ez nagy kincs - tudatom vele teljesen őszintén, s ha elérhető távolságban lenne, a kezemet is a sajátjára helyezném. A továbbiakat azonban komolyabb éllel folytatom a hangomban. - De a Consiliumnak az igazságon felül az érdekeket is szem elé kell helyezniük. Őket ismerve még hasznot is húztak ebből az egész szituációból - teszem hozzá, hűvös feleletére pedig egy újabb mosollyal felelek. A hadnagy már csak ilyen, noha úgy hiszem, a következő kiselőadás után vissza fogja még „sírni” az érzelmek és pszichológia, az asztrofizikával összehasonlítva sík egyszerű világát.
- Nem csupán élhetőt, de valószínűleg lakottat is - mosolyodok el lelkesen, annak ellenére, hogy számunkra egy lélektelen bolygó lenne a legideálisabb. - Nos, hacsak nem egy óriási hajóról beszélünk, valószínűleg nem. Ahhoz túl nagy a hullám információszóródása, másrészt egy belső rendszer kommunikációja összefüggő hálózatot képez, itt ilyesmi nem tapasztalható - tekintek vissza a monitorra. - Előzetes kalkulációk alapján a Messier 64-es galaxis irányából fogtuk a jeleket, vélhetően a pereméről, máskülönben esélyünk sem lett volna ilyen távolságból érzékelni - folytatom a magyarázást, aztán elhangzik az a mondat, amit egyik tudós sem hall szívesen. „Ismételd el újra, egyszerűbben”. Szerencse, hogy nem vagyok egy türelmetlen fajta, szóval némileg átütemezve az agyamat, újfent megkísérlem a jelenség ismertetését.
- Mint mondtam, az egyes gócpontok beszédhez hasonló jellegzetességekről árulkodnak. Ha visszatérünk a Töltőállomás példájához, a felvett zajra az alábbiak lennének jellemzők; egyetlen beszélőt vizsgálva változó hangmagasságot, gyorsaságot és olykor ismétlődő szabályszerűségeket tapasztalnánk. Egy asztaltársaság esetében, ha mindenki egyszerre beszél, már előfordulhat olyasmi, hogy két ember egyszerre mond ki két teljesen különböző szót, emiatt mindkettő értelmezhetetlenné válik, interferencia jön létre. A feltételezhető bolygónk esetében a különböző asztaltársaságok a gócpontjaink, de ezek az „asztalok” nagyon messze vannak egymástól, ha ilyen különállóan vizsgálhatók. Ezért arra következtetek, hogy egymástól távol fekvő városok, települések lehetnek, amik valamilyen oknál fogva nem kommunikálnak egymással, vagy nem úgy, ahogyan mi tennék - kíváncsian felpillantok rá, várva, vajon így érthetőbb-e mindaz, amit a képernyőn tapasztalunk. - Természetesen ennyire átfogóan nem volt lehetőségünk vizsgálni az objektumot és a jeleket, ám a kiegészítő szimuláció alapján nem egy pulzárról beszélünk, mint ahogyan azt korábban értékelték - biggyesztem hozzá az utolsó kis információmorzsát, miközben karba tett kezeimet a hűvös asztallapra simítom.

Igaz szavaira kelletlenül húzom el számat. Valóban így van, hasonlókat én is hallottam már. Ha engem kérdeznének, nem hinném, hogy az emberiség fog még egy olyan otthont találni magának, mint a Föld. Ahhoz a klímához szoktunk hozzá és hogy pont egy ugyanolyan életkörülményeknek megfelelő élőhelyet találjunk?
Igazán csekély rá az esély. De engem sose kérdeztek, magamtól meg nem mondom. Magunkat nem akarom elásni a Volentis még nem egy temető.
- Ezért is feladatunk, hogy minél hamarabb élhető bolygót találjunk - mosolygok kedvesen a nőre. Ritka alkalom az ilyen, jobb ha megbecsüli most. Ha találnánk egyet, az Ocanról a lázadók már nehezebben érnének el. A telepesekre még akkor is veszélyt jelenthetne, de pár jól irányzott rakétával ezt is el lehetne intézni.
De erről sem kérdeztek.
Szemöldököm magasba szökken Valeria bókja hallatán, miközben továbbra is a székének a háttámláján támaszkodom.
- A hazugság és a körmön fontolás nem az én stílusom, tudhatnád. Nem erre neveltek - hiszen az olyannyira egyszerű volt: kövesd a parancsot. Légy hű feljebb valóidhoz. Ezen esetekben pedig szinte teljes mértékben elkerülhető a hazugság. A haszonhúzásra újra elhúzom a számat. Érthetetlen számomra, hogy mégis hogy képes bárki hasznot húzni ebből. Még ha háborút akarnának kirobbantani. - Több a veszélye az egésznek, mint az előnye. A lázadók könnyedén szövetkezhetnek az ocanokkal - hisz miért ne? Ha ennyire nem kedvelnek minket a bennszülöttek, akkor még ez is előfordulhat. Nekik pedig oly erejük van, mikhez mi fel sem érünk.
De végül idegeimet nem őröli tovább a kreol szépség és belevág a lényegbe. Végre tudok erre is figyelni.
Ezen szavakra pedig immár az asztalra tenyerelek, ahogy közelebb hajolva a monitorra figyelem az ábrákat. Továbbra sem értem őket, de legalább a látszatot megadom neki.
- Élőlények vannak tőlünk nem is oly messze? - kérdezem hitetlenkedve, majd fejemet rázom. Ennyi idő után, ez most oly hihetetlennek tűnik. - Milyen messze vagyunk tőle? - igaz ennek a kiszámítása majd az én feladatom lesz, ha valóban igazak a hírei. Kérdésemre szinte rögtön választ is kapok.
Az apró táblagépemet az asztalra csapva hívom elő a galaxis hologrammikus ábráját. Narancssárga folttal jelöli, hogy mi merre is vagyunk. Pár nagyító mozdulatot hozom el közénk a Messier 64 peremvidékének csillagképét. - Egyik sem tűnik bolygótípusnak. Inkább… Mintha csillagok lennének - húzom össze szemöldökeimet, majd újra a monitorra pillantok. Annak viszont talán lehet hinni.
Aztán szemöldököm továbbra is ráncolva, rajzolódik ki a keresztrejtvény a homlokomon. Hallgatom és próbálom értelmezni szavait és talán ezúttal sikert is érek el. Közben visszatérek a közén lehívott csillagképre és közöte sétálva próbálom behatárolni, hogy mely égitest is lehet a mi bolygónk.
- Vagyis legalább oly fejlett a technológiájuk, mint a Földön volt nekünk? Az Ocan esetén mértünk ilyeneket? - ugyanis a tudomány ezen részébe nem folytam bele. Nem tudom, hogy pontosan miként is találtuk a jelenlegi bolygót. Tenyerem azonban egyre jobban kezd izzadni. - Ha visszafordulnánk - kezdem el, nagyon is egyelőre csak a lehetőségeket vizsgálva - esélyes lehetne, hogy tovább tudd tanulmányozni? Pontosan meghatározva, hogy mi is ez? Milyen technológiát használ? Hasonló távról minket be tudnak egyáltalán mérni? - záporoznak újabb kérdéseim. Tiszta fejet akart, most pedig megkaphatja. Mielőtt belelovaljuk magunkat minden eshetőséget meg kell vizsgálnunk.