A hadnagyéhoz hasonló, kedves mosollyal jutalmazom megjegyzését, bár kissé elszomorít a helyzetünk. Hosszú évtizedek múltán találtunk egy élhető bolygót, s ahelyett, hogy megpróbálnánk a legtöbbet kihozni belőle, inkább a Volentis szeméttelepének használjuk. Persze nem ideális egy másik faj jelenléte, azonban sokat tanulhatnánk tőlük…
- Tudom, éppen ezért kell néha emlékezned arra, hogy másoknak viszont ez a mindennapi kenyere - osztom meg vele újabb, kéretlen tanácsomat, ugyanis a nyílt egyenessége olyan módon teszi sebezhetővé, ahogyan nem is számítana rá. Nyilván ezt nem dörgölöm az orra alá, kiemelni a hadnagy valamely gyengeségét úgy érzem, egyenlő lenne az Arkan falainak túlsó felére küldésemmel. - De abban igazad van, hogy veszélyes játszmát űznek. Ettől függetlenül mi katonák vagyunk, még ha rajtam nem is látszik mindig - teszem hozzá, rúzsozott ajkaimon lágy mosolyt dédelgetve. - A feladatunk az exobolygók felfedezése, és nem a politika - nem feltétlen értek egyet ezzel a kijelentésemmel, hiszen, ha engem is személyesen érne a Consilium igazságtalansága, vélhetően már régen az Ocanon sínylődnék a lázadók táborában, s nem viselném olyan hideg méltósággal, ahogyan azt Katrina teszi. De neki szüksége van ezekre a szavakra, tudnia kell, hogy mi a feladata, mik a céljai.
Rendben, lássuk be, ez az emlékeztető talán nekem sem ártott, szóval ideiglenesen félrecsúsztatva a munkán kívül eső témánkat, belecsapok a lecsóba.
- Korai lenne ezt kijelenteni, ám igen, ezt feltételezem - bólintok kérdésére, majd a pultra könyökölve, s államat a tenyerembe simítva figyelem a táblagépén előhívott, holografikus képet. Szabad kezem ujjaival a combomon lejtek pergős dobolást, füstölésig erőltetve agytekervényeimet a talány megoldására.
- Ez azért van, mert leginkább a csillagképződés miatt vizsgált galaxisról van szó. Belátom, nem a legideálisabbak a körülmények, a határrégióban elég viharos a helyzet, de éppen a különleges feltételek miatt elképzelhető, hogy a külső peremen leljünk élhető bolygóra - magyarázom, ahogy követem Katrina tekintetét a monitorra. Külső szemlélő számára, főleg olyanéra, aki alig konyít valamit a témához, pusztán egy kaotikus ponthalmaznak tűnhet a képernyőn végbemenő szimuláció, ezért igyekszem a lehető leghétköznapibban tálalni a hadnagynak a legfontosabb információkat.
- Feltételezhetően igen, ha valóban városokról beszélünk, kifejlett kommunikációs rendszerük van, és valamiért az űr felé is sugároznak. Az Ocan bolygó esetében nem tapasztaltunk ilyet - válaszolom meg a legfőbb kérdését, majd az újabbak hallatán látványos tanakodásba kezdek. Alsó ajkamat rágcsálva, és a combomon tovább dobolva értékelem a helyzetet, illetve azt, mi lenne a legelőnyösebb az Arkannak. Nemsokára dokkolnunk kell a Volentisen, túl nagy kiruccanásokat és letéréseket nem végezhetünk számos indokból. Nem, egyelőre várnunk kell az M64 feltérképezésével, hacsak…
- Samantha talán tudna tenni az ügyben - bukik ki belőlem egy pár gondolattal előrébb helyezkedő megoldási javaslat. - Vagyis igen, ha tartós megfigyelés alá helyeznénk a régiót, lényegesen több információt tudnánk kinyerni, azonban a közeli dokkolás miatt nem fordulhatunk vissza. Ellenben, ha a hajót kibővítenénk egy kiterjedtebb érzékelővel, vagy áthelyeznénk a mostanit, mindenféle malőr nélkül folytathatnánk az adatgyűjtést. Ha engedélyezed, beszélek Sammel - pillantok fel a nőre, nem titkolt reményeket és lelkesedést csillogtatva szemeimben.

Szemeimet összeszűkítve igyekszem értelmezni szavait. Valahogy, valami nem stimmel vele, de nem tudnám megmondani, hogy mi is az igazából. Igyekszem visszaemlékezni, hogy miket is mondhatott, és azokra én miket feleltem, melyből ez az egy egyszerű, mégis érthetetlen mondat született meg.
- Ezt pontosan, hogy is érted? - teszem fel a kérdést. Én egyszerű ember vagyok, egyszerű gondolkodással. A barokkos körmondatok nem az én világom, idegen tőlem. Sokszor megesik, hogy nem értem. Valeriánál sokszor előfordul, hogy nem értem meg szavait, vagy mert túl homályosan fogalmaz - számomra - vagy mert… egyszerűen nem értem. Nincs ezen mit szégyellni. Beismerem, ha nem tudok valamit, ebből is okul az ember legalább.
- Azt hiszem, a Földön minket hívtak a légierőnek - ráncolom homlokom, habár a kettő igazán távol áll egymástól. - Habár szerintem inkább hasonlítunk a tengerészethez. Csak itt az űr a végtelen óceán - jegyzem meg, teljesen más fel kanyarítva beszélgetésünket, mint ameddig ez tartott.
De a kedves szavak végbetérnek és bizony rátérünk a munka részére. Mely valljuk be, ezúttal még íncsiklandozóbb téma, mint az előzőek. Lelkem mélyén én is örülök, hogy nem a semmiért utazzuk be a galaxist, még ha ez sokszor nem is látszik rajtam.
Nem ez lenne az első eset, hogy nem tudom az alig létező érzéseimet kifejezni. Fapofával nézek sokszor mindent végig, de ez nem jelenti, hogy ne éreznék. Csak nem annyira intenzíven, mint egy normális ember.
- De ha csak feltételezés, és Ha nem élőlény, akkor mi adhatja ki ezt a jelet? - teszem fel újabb kérdésemet. Nem lehetetlen, hogy elmagyarázta már és lassan ő is eléri azt a türelmi küszöböt, hogy nem tudja értékelni tudatlanságomat.
- A viharok a legkevesebbek. Az eddigi adataink szerint a bolygók vonzásmértéke különbözik. Az egyiké nagyobb mint a másik, s túl közel vannak egymáshoz. A holdjaik is problémákat jelentenek. Úgy is mondhatnánk, hogy ez egy földi rali pálya - hozok egy egyszerű hasonlatot, s homlokom újra keresztrejtvényekké alakul. Csak tudnám, hogy ilyet és ehhez hasonlót honnan ismerek? A sok olvasás nem hiszem, hogy ily hasonlatokat adna nekem. Vállam megvonom gondolatban és folytatjuk inkább a további megtárgyalásokat a bolygók között lavírozva és vizsgálva őket. Melyik lehet az, mely élő lehet?
- A Consiliumnak nem hinném, hogy megfelelne, de mindenképpen érdemes lenne jobban megvizsgálni, mielőtt még jelentést írnánk feléjük - gondolkozom hangosan. - Ha fejlettebbek, mint az ocaniak, akkor nem lehetetlen, hogy a miénkkel is hasonlatosak lehetnek. Vagy fejlettebbek. Veszélyes lehet. Pontosabb vizsgálat alkalmával mennyire tudod meghatározni, hogy milyen fejlett technológiát használnak? - fogalmam sincs, hogy ilyenre képesek-e, de nem tartom lehetetlennek. Aztán ki tudja, meglehet, hogy az egész gondolatom baromság, bárhogy is legyen, úgy érzem, hogy Valeria hamarosan tájékoztatni fog. Magam részéről csak azt remélem, hogy ki lehet. Minél jobban tudjuk, hogy kikkel van dolgunk, annál jobban fel tudunk készülni rájuk.
- Samantha? - húzom össze szemöldökömet, majd halkan hümmentek. - Rendben, engedélyezem. Ha képes ezt megalkotni. Visszafelé valóban nagy kitérőt nem tehetünk, de aprót be tudok iktatni. S még valami Valeria. Egyelőre ez maradjon kettőnk között. Ha valóban találunk valamit, majd akkor zaklassuk vele a Kapitányt is. Feleslegesen nem érzem, hogy bizakodásba kellene taszítanunk - mosolygok rá. Nem, nem akarok Hespera elől semmit sem eltitkolni, messze álljon tőlem. De igaza van ebben a lánynak. Amíg nem tudjuk, hogy mivel állunk szembe, felesleges az egész bandát összecsődíteni. - Samanthanak is a lehető legkevesebbet mondj erről - mutogatok egy ujjal a monitor felé, hisz továbbra sem tudom, hogy miket látok rajta.

Tisztában vagyok vele, hogyha a tudomány kerül terítékre, sokak számára olyan nyelven kezdek el beszélni, amit nincsen chip, mi lefordíthatna, de a hétköznapi témák kapcsán nem szoktam kimondott akadályokba ütközni. Kissé meglep Katrina értetlenkedése emiatt, viszont az elmúlt időszak megterheléseit hibáztatom érte, semmint a nemtörődömségét. Biztosra veszem, hogy minden szavamra odafigyelt, pusztán az elméje lavíroz máshol, tudat alatt.
- Úgy, hogy a Consilium tagjai körmönfontak, szóval minden tettüknek megvan a maga előnyös magyarázata, amit mi földi halandók nem érthetünk - mosolygok rá szelíden, megértően, mielőtt még feltűnne, mi csúszott ki a számon. Nos, kettőnk közül már csupán én számítok földinek, noha az egykori-földi lenne a legpontosabb kifejezés a titulusomat illetően. Bele fog telni egy kis időbe, amíg levetkőzöm magamról ezeket a számomra természetesnek vélt, immáron azonban idejét múlt kifejezéseket, bár van egy olyan sejtelmem, hogy teljesen sosem fogom tudni magam mögött hagyni a földi életemet, létemet. Kat sem könnyíti meg, amint a katonaságunkat elkezdi összehasonlítani a múlt szervezeteivel.
- Micsoda romantikus megközelítés, Katrina! - csattanok fel derűsen, kezeimet is lelkesen csapva egymásnak egy tompa taps erejéig. Csuklómon díszelgő karkötőim csilingelve koccannak össze, jóleső szólamokkal telítve be a helyiség pillanatnyi, rideg csendjét, melynek az állandó gépzúgás ad alaphangot. - Tengerészgyalogosok vagyunk hát - somolygok az orrom alatt, mielőtt visszatérnénk a munka számomra rendkívül izgalmas vizeire.
- Ha nem élőlény? Egy élőlény az eddigi tudásunk alapján képtelen lenne önmagából ilyen erőteljes jeleket gerjeszteni. Ha úgy érted, hogy ha nem élőlények használják a sugárzást… Esetleg egy korábbi civilizáció hátra maradt technológiája lehet, bár számomra úgy tűnik, hogy nem véletlenszerűen vagy ismétlődően jönnek létre a rádióhullámok - tűnődök, noha mint már mondtam, ezeknek a meghatározására nagyobb rálátást kellene nyernünk az adott bolygóra, ami az Arkan jelenlegi pozíciója és a bolygóval bezárt szöge tekintetében nem lehetséges.
Érdeklődő pillantásom a monitorról hamar visszaszökken a tablet generálta holografikus ábrára, és bizony széles mosolyt varázsol az ábrázatomra Katrina magyarázata. Lám, egyszer fogalmazok hétköznapian, s kiugrik a szög a zsákból!
- Vihar alatt hasonlót értettem. Az M64 külső pereme az egykori kísérő galaxisa, ami épp a beolvadás fázisában van. Ismeretlen okból az egyesülésük nem úgy zajlott le, mint kellett volna, emiatt a külső perem ellentétesen forog a belsővel, számos anomáliát okozva, ahogyan említetted te is - mutogatok ujjaimmal a kékesen vibráló vetítésen. - Tökéletes feltérképezést a bonyolultsága miatt nem is végeztünk, elkönyvelve az élettel összeegyeztethetetlennek a galaxist. Ki tudja, mennyi pontatlanság rejlik ezen az ábrán is - tekintek fel Katrinára, várva, mikor jut el arra a pontra, hogy ismét vad álmodozónak könyveljen el. Valamilyen csoda folytán ez nem következik be, bár abban egyetértünk, hogy a Consilium elé tárni egy ilyen látszólag semmiséget - számomra tudományos fantasztikumot - veszett fejsze nyele. Jobb nem piszkálni a hangyabolyt.
- Hogy mennyire tudjuk megállapítani a fejlettségüket, az akkor derül ki, amikor vizsgáljuk őket. A bolygó felszíni összetételét, egyéb jellegzetességeit összevetve a jelekkel, már átfogó képet kaphatunk arról, hogy alapvetően milyen viszontagságokkal kell megküzdeniük, és ehhez mekkora technológiai fejlettségre van szükségük - tudom, nem ideális a válaszom, azonban még tőlem is merész lenne ekkora csodát állítanom vagy ígérnem. Azt nem mondom, hogy nem tekintem már is kihívásnak a vizsgálódást, de jobb a nem várt meglepetésekkel megörvendeztetni a hadnagyot, mint be nem váltott reményekkel bosszantanom. Ellenben Sam… Ő biztosan osztozkodni fog velem a lelkesedésen. Pontosabban fogalmazva osztozkodna, ha nem kellene elhallgatnom előle a részleteket. Kíváncsi leszek, meddig tart majd neki rájönni az igazságra, a főgépészünket ugyanis nem ejtették a fejére.
- Ezért is hívtalak téged, nem pedig őt. Samantha nehezebb dió, de… Igenis, Hadnagy! - szalutálok lelkesen, igyekezve a komolytalanságomat valódi tisztelgésnek beállítani. - És köszönöm a segítséged - mosolygok rá barátiabban, rá bízva, marad-e még kitárgyalni a heti pletykát és a lelki ügyeinket, vagy folytatja a miattam félbehagyott munkáját, netán szünetét.

Halkan hümmentek gondolatmenete folytatására, de továbbra sem tiszta számomra, hogy mire kíván célozni. Meglehet ha kevésbé cicomázná szavait körbe egyszerűbben megérteném. Katona ember vagyok, még ha sokat is olvasok a könyvek szóhasználatai nem ragadnak reám. Igen, tudom, hogy ez furcsa, ám én a lehető legegyszerűbben szeretek gondolkozni. Még ha néha navigátorként ez nem is működik.
Minden magyarázatom, hogy akaratlanul is összehasonlítom jelenlegi helyzetünket a földiével, arra irányul csak csupán, hogy megpróbálok együtt érezni a földiekkel. Kezdem megszokni, hogy számukra szokatlan ez a rendszer - habár… van ki évek óta itt él, ezen között, ennyi idő alatt bőven lehetett volna asszimilálni. De ez csak az én véleményem, én pedig csak egy apró hal vagyok a tengerben. Na jó, lehet, hogy nagyobb.
- Hogy milyen? - vonom fel szemöldököm ráncolva és tekintek rá hitetlenkedve. Előbb csak kezeire, ahogy összeütögeti őket, majd lassan fel az arcára. Létidegen tőlem eme állapot, ezt pontosan tudja ő is. Ha ilyennek is hangzik, tudja, hogy ez csak a véletlenek műve.  - Lehet, hogy a flottás a legmegfelelőbb kifejezés ránk - be kell látnom, hogy próbálkozásom kudarcba fullad. Ritkán próbálkozom, akkor sem jön össze.
- Szóval lassan, de biztosan kijelenthetjük, hogy ez bizony élőlény? - vonom le a következtetést. Nem azért teszem fel keresztkérdéseim, mert nem hinnék neki, hanem hogy minden oldalról megvizsgáljuk. Ha azt mondja hogy eltűnt civilizációnál nem ezen eredményeket kapná, akkor elhiszem. Akkor ez egy létező civilizációt takar. - Minél többet tudunk arról, hogy kik élnek körülöttünk, annál nagyobb eséllyel tudjuk kiszámolni, hogy merre keressünk.
Egyszerű mozdulattal tárom ki kezemet, ezáltal dobom ki a szobára a csillagképeket. A bolygók között sétálva fejben már a visszafelé menő röppályánkat vizsgálom. Merre lenne a legcélszerűbb menni, hogy ne is sodorjuk magunk bajba, de azért elérjük a perem szélét.
- Még akár egy teljes feltérképezés sem lenne lehetetlen - mosolyodom el első ízben, rosszat sejtetően. Na igen, az ilyen veszélyek azok, melyek vonzanak. S mintha a Parancsnokkal ezzel egymásra is találtunk volna. Számos őrült kalandjánál téptem volna ki a hajamat, de zokszó nélkül belementem. Kisebb-nagyobb karcolásokkal mindig megúsztuk. - Csak a Parancsnokot kell meggyőzni, hogy visszafelé szükség van egy kitérőre - gondolkozom hangosan. Nem, Hesperának még mindig nem kívánok szólni. Majd ha találunk valamit és visszaértünk. Akkor jelentek neki. Addig valóban értelmetlen. - Ha van ott élet, akkor így is úgy is találnunk kell egy viszonylag biztonságos utat oda - noha tudom, hogy ez szinte lehetetlen. Épp ezért is vonz ez a vidék. Szinte rögtön feltüzelt eme gondolat. Rohannék is, hogy induljunk iziben, de lenyugtatom magam.
- Ühm, értem. Szóval a lényeg, hogy a lehető legközelebb menjünk oda a lehet legészrevétlenebb módon. Nem mondom szereted megnehezíteni a munkánkat Valeria - nyúlok az üres székem felé, és most belecsüccsenve engedem a széknek, hogy velem együtt gördüljön tovább, továbbra is a galaxist nézve.
- Samanthanak elég annyit mondania, hogy ez csak az én parancsom. Legfeljebb ha túl tudományosra veszed a dolgokat, tán ő sem jön rá, hogy mit próbálsz mondani - közlöm tekintetem továbbra sem véve le a térképről. Képzeletben már ott járok, nem tehetek róla. Láthatólag nem szándékozom elmenni a helységből, habár teljesen a gondolataimba merültem.
- Te gondolkoztál már lázadáson? - bukik ki belőlem hirtelen a kérdés kezemet pedig összecsapva tüntetem el a teremből a térképet, hogy az visszaszáguldjon a táblagépembe.

Jeges arcáról egyértelműen tükröződik, hogy továbbra sem egészen értette meg azt, amit mondani szerettem volna, s mivel egyikünket sem kívánom kellemetlen helyzetbe hozni, inkább nem próbálkozom tovább. Talán jobb is, ha nem érti meg, hogy éppen a nagyra becsült Consiliumot bélyegeztem meg álnoksággal és nyereséghajhászással a hangzatos címeik helyett. Igaz, ennek ellenére többször végigfuttatom elmetekervényeim között a használt kifejezéseket, de hát nehéz rálelni a hibára, mikor számomra minden olyan természetesnek hangzik. Vajon neki miért nem? A neveltetés egy dolog, azonban olvasott nő, biztosan kommunikál másokkal is, hallja a környezetét, márpedig ritkán szoktam a többiekkel ilyen fogalombéli akadályokba ütközni. Ki tudja, a Hadnagy ahogyan sokaknak, számomra is rejtély marad ilyen tekintetben.
- Felejtsd el - legyintek az újabb félreszólásomra, amiért csak is magamat hibáztathatom, elvégre hogyan is tudhatna érzésektől teljes hasonlatot hozni, ha még sosem érezte, tapintotta, látta a tengert? Szegény Kat, egészen lehetetlen helyzetekbe hozom itt hétköznapi társalgás címén. - Ez kérdés? Egy flotta vagyunk, a többi cím csupán cicoma - billentem oldalra a fejemet, igaz, hamar visszaemelem, amint kósza hajtincseim kellemetlenül végigcsiklandozzák a nyakamat. Szemeim egyből visszatalálnak a mozdulat folytán a monitorra, és hopp! Újfent a tudomány fantasztikumában evickélhetünk.
- Nem pusztán egy élőlény, Katrina, egy komplett civilizáció, ha szerencsénk van - javítom ki, elvégre egyes számban meredek elképzelés lenne ilyen bizonyítékokat felsorakoztatnia az M64-es lakójának, mint amilyeneket az érzékelőnk fogott.
Érdeklődően fordulok ki a székemmel a szoba közepének irányába, ahol immáron több négyzetméteren ékeskednek a galaxis csillagjai, esetleges bolygói, holdjai. A hadnagy mosolya kalandot sejtet a levegőben, noha kivételesen engem fog el a félsz. Szó se róla, ha azt mondanák, hogy ma indulunk, én lennék talán a leglelkesebb mindnyájuk közül, ám a Volentis szorítása és szigora sok álmatlan éjszakát okozott nekem az első hónapokban. Ki tudja, mennyire örülnének a késésünknek, aztán a tartalékaink is végesek, bár mindezen kockázatoknak a felmérése nem az én feladatköröm. Persze, attól még fáj miattuk a fejem, nőből vagyok, aki szereti magát mindenbe beleásni.
- Látom magam előtt a szigorú ábrázatát, aztán ha szerencsések vagyunk, talán nem rúg ki páros lábbal minket az Arkanról - tekintek a plafon irányába, elképzelve magam előtt a Parancsnok tipikus arckifejezését. Ajkaimra mosoly telepedik, de azért nem viszem túlzásba az ábrándozást. - Ugyan, kérlek, a legénység lételeme a kihívások. Én csupán segítek megtalálni őket - villantok rá egy ártatlannak remélt pillantást, majd érezve, hogy a sokórányi ülőmunka után kezdenek elnehezülni a lábaim, felkelek a székemből, felváltva Katrinát az ácsorgásban, ugyanis ő éppen most foglal helyet az egyik gurulósban.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - bólintok, noha Samanthát sem illik alábecsülni. A legjobb gépész, akivel valaha összehozott a sors, remek a megoldó képessége, könnyen átlátja az összefüggéseket is. Aztán meg elég nehéz barokk körmondatokban elmondani, állítsa már át az M64-es felé érzékelőnket, hogy ne kelljen kitérőt tennünk, és elvárni tőle a tudatlanságot, miközben nem egy aprócska feladatra bíznám meg. Hazudhatnék persze, viszont azt gyűlölöm, a szigorú hallgatás meg nem az én asztalom. Katrinából kitelik, hogy minden lelkiismeret furdalás nélkül hárítsa a kérdéseket egy „Nincs felhatalmazásom az információ átadására” szöveggel, ám én rühellek falakat építeni magam köré. Sebaj, ami tőlem telik, mint ígértem, azt megteszem.
Néma töprengésem végeztével a dolgozóasztalomhoz lépdelve öntök magunknak egy-egy pohár vizet, mondjuk majdnem sikerül kilöttyintenem a Hadnagy kérdését hallva. Rendben, semmi pánik, biztos nem azért kérdezi, mert engem is ki akar paterolni a fedélzetről.
Nyugalmat erőltetve magamra, kezeimben a két pohárral sétálok vissza hozzá, majd miután a kezébe nyomtam a sajátját, megtámasztom fenekemet az analizáló-berendezés asztalának peremén.
- Őszintén? Nem lelkesedek a minket, nőket elnyomó törvényeinkért, főleg, hogy férfiak hozzák azokat. A Földön hatalmas szabadság volt, nehéz elfogadni a mostani állapotot. A kényszer sosem volt jó eszköz, ha legalább látszólag megvan az emberek kezében a választás joga, sokkal együttműködőbbek. Legalábbis én így tapasztaltam régebben - vonom meg a vállaimat. - De lázadni? Nem, van egy testvérem, aki még mindig alszik, és ha egyszer felébred, ott kell lennem mellette. Találnom kell neki egy bolygót, amiért megéri felkelnie - mosolyodok el vidámabban, ugyanis a Consilium eszközeinek taglalásánál kezdtem érezni, hogy feszeng az arcomon a bőr. - A lázadás azoknak a kiváltsága, akiknek már nincs mit veszíteniük - zárom a gondolatmenetemet, és belekortyolok a vizembe. Katrinából képtelen lennék kinézni, hogy akár egy percre is megfordult volna hasonló a fejében, a kérdésének mindenesetre oka van. Nem hiszem, hogy éppen most támadt kedve tesztelni engem, sokkal inkább szeretne egy kimondatlan kérdésére választ kapni.
- Te mindennel egyetértesz ebben a rendszerben? - viszonozom a kérdését, finomítva az élén.

Hajam szoros varkocsba ül fejem tetején. Lófarkam hullámosan omlik hátamra, gerincem simogatva. Megesik, hogy vannak oly melegítő eszközök, melyek segítségével könnyedén egyenesbe fordíthatnám őket, ám ezeket tán évente ha egyszer használom. Kinézetem nem sokat foglalkoztat, mégis, itt Valeria közelében. Rá elég ránézni. Ő nem elégszik meg a consiliumi normákkal. Vajon egy ilyen nő, mint ő, miért nem házasodott még meg. Vagy az lenne?
Most belegondolva oly kevés mindent tudok róla. Szinte semmit. Alvó volt. Kedves, közvetlen, mindig mosolyog. A szokottnál azonban vele sem beszélgettem még többet. Ő minden egyes alkalommal megpróbálja, ám én kivédem ezeket, elterelem keresztkédéseimmel. Nem egyszer előfordult már, hogy idegeimen táncolt, mégsem tudtam rá egy percig sem haragudni. Haragommal Őt nem ismertettem meg. Mégis… vajon Akkor ott volt? Rémlik, hogy Connor veszélyeztette a legénység tagjait. De ha kínoznának sem jönnék rá, hogy kik voltak akkor ott jelen. Akkor csak egy fontos cél lebegett szemem előtt: ártalmatlanítani a lázadót.
Legyintésére újra csak összevonom szemöldökömet, de a kelleténél többet nem foglalkozom vele. Elhiszem számára, ha így van, mégsem akarom igazán tudni, hogy mire is akar kilyukadni.
- Inkább kijelentés. A földiség idegen számomra, ám a hajón többségben vagytok alvók. Nekünk, kik a Volenteson születtek alkalmazkodnunk kell ehhez. Azt hiszem - vonom össze szemöldököm enyhén, remélve értvén, hogy miként is értem én ezt. Sosem fogom tudni magam az ő helyzetükbe képzelni magamat. De ez fordítva is igaz. Ezt már rég elengedtem, igaz nem is marcangoltam magam miatta. Amíg nem szegtek szabályt, addig nem érdekelt, hogy miként gondolkodnak körülöttem az emberek. Amíg a Consilium akaratának engedelmeskedtek addig miért érdekeljen? Egyéb esetben pedig ahogy ők sem tisztelik meg eme hatalmat én mért tegyem meg velük. Persze vannak, kik nem így gondolják.
- Kinek szerencse?  Nekik, vagy a Consiliumnak?  Lakható bolygót kell találnunk, de nem lakottat. Habár személy szerint nem tartom ellenszenvesnek, hogy ismerjük kik élnek még rajtunk kívül az univerzumba - javítom ki gyorsan magamat, mielőtt félre értene.
A magam részéről igenis nagyon is örülök a fejleménynek. Végre van valami, melyre fókuszálhat figyelmem. Bár még korán sem dolgozhatom, a menetrend, a célirány megtervezését senki sem tiltotta meg nekem. A szimuláció… Szükségem lesz Apollóra. A kérdés, hogy mennyire fogja helyeselni, hogy keveset tudva segítsen nekem.  
Gondolataimba már rég itt járok és hogy miként tálaljam tervemet a Parancsnoknak, melyeket már hangosan jegyzek meg. Enyhén rázkódom össze, hallva Valeria válaszát gondolataimra. Igen… Sokszor elfelejtem, hogy nem vagyok itt olyannyira egyedül. Hogy gondolataimat olykor hangosan is kimondom.
- Nem hinném, hogyha elé tárnánk, mit találtunk, akkor ellenkezne a kitérő manőver ellen. Talán abba is beleegyezne, hogy egyelőre ne szóljunk a Kapitánynak, habár ebben már nem vagyok biztos. Továbbra sem tudom, hogy mily lelkesedéssel fogadná. Azonban, ha van ott valami… Mit is mondtál mennyi idő, amíg az új adatokat ki tudod elemezni? - fordulok vissza a fiatal lány felé. Fiatal… Idősebb jóval mint én. Az alvás mit sem számít, igaz számukra ez talán olyan, mint egy hosszú alvás. - Igaz, sokan nem szeretnek unatkozni - s a flotta nem épp a mindennapi kihívások részét képzi. Van hogy hetekig sem történik semmi, csak megyünk előre. Egy-egy meteort, holdat, csillagot, bolygót kikerülünk, de semmi érdemleges nem történik. Üresen telnek napjaink. Habár az Arkan jóval kisebb, mint testvére a Jola még itt is ez a kis tömeg szellősen elfér.
- Köszönöm - felelem neki halvány mosollyal arcomon, hogy aztán helyet foglaljak a széken. Mások vagyunk, de… félő, ha pletyka indul el, akkor azt utoljára Hespera fogja megtudni. Egy újabb beszélgetésre viszont nincs szükségem vele, hogy vajon miért titkolok el előle bármit. Nem teszem, csak óvatos vagyok. Mégsem hiszem, hogy könnyedén fogadná el. Oly könnyedén viselkedik ő is, olyannyira kedvesen beszélget velünk, annyira… Emberként viselkedik velünk, még velem is. Ő is próbálkozik, mégsem engedek. Még neki sem. Vajon meddig mehet ez így? Több mint négy éve szolgálok itt, mégis… Mindenkit ismerek, mégsem ismerek semmit. Érdekes paradoxon ez. Eddig ez nem is érdekelt. Hogy őszinte legyek most sem annyira hat meg. Mégis talán… Ha jobban ismerném őket, talán, de csak talán jobban meg tudnám jósolni következő tettüket. Jobban fel tudnék készülni egy újbóli árulásra. Hisz a bizalom a legfontosabb, nem igaz?
Tekintetem a térképről Valeriara emelem, majd a kezébe tartó poharakra. Szelíd mosollyal az arcomon fogadom el tőle. Ez már kettővel több, mint amennyivel megajándékozom a nőt.
Végül aztán csak csendben hallgatom, hogy miként vélekedik világunkról. Azonban egy mondat szöget üt gondolataimba.
- És ha a testvéred ébren lenne? - hiszen egyelőre olyan, mintha ez tartaná még vissza. Azok alapján, mit elmondott. Nem tudtam, hogy van testvére. Nem gondoltam volna, de hát… Meglehet, hogy mondta már, de őt is úgy viselem, mint férjemet? A számomra lényegtelen információkat meg sem hallom? Talán Connor is tett ilyet és én nem figyeltem oda? - Mennyire ismerted Connort? - nincs mit vesztenie? Hát neki nem volt? Neki egyáltalán volt családja? Sose beszélgettem vele erről sem. De a Parancsnok kérése az volt, hogy járjak utána, hogy kivel is volt jóba. S eme jóságos teremtmény ki most körülöttem járkál, talán egy volt közöttük. Hiszen feltűnően közvetlen mindenkivel.
- Igen - felelem egyszerűen, noha néha kiakaszt engem is a minket érő igazságtalanságok. - Megértem, hogy miért van erre szükség és elfogadom döntéseiket. Kevesen vagyunk, a kihalás szélén állunk. Néha kegyetlennek tűnő intézkedésekre van szükségünk arra, hogy egy jobb jövőt teremtsünk meg. Talán különös az alvók számára a kötelező gyermekvállalás és egyéb hasonlatos dolgok. Viszont szükségszerűek, ezek nélkül kihalnánk - mondom én, ki még képtelen volt gyermekkel megajándékozni a világunkat. De mi késik… Biztosra kell mennünk, hogy ő nem lesz beteg.