Ezt a napot akár felírhatnám a naptáramba is, ugyanis rég volt már, hogy nem volt semmi tennivalóm se a hajón. Kifejezetten élvezem, pedig ez nem jellemző rám. Szeretem a munkám és lefoglal, de most mégis valami máshoz van kedvem. Egy olyan dologhoz, amelyet már több, mint 50 éve nem csináltam: főzni. Ezek a kaják nem éppen nevezhetőek jónak, amiket kapunk, és bár tény, hogy egy csomó alapanyaghoz nem férhetek hozzá, de azért van lehetőségem egy kicsit konyhatündérkedni, persze csak magamnak. A többiek egyébként se akarnának enni belőle, elvannak ők azzal, amivel eddig is, hogy a már kész ételt kiveszik a hűtőből, megmelegítik és már ehetik is. Elég sokáig el lehet tárolni a kajákat a különféle kicsinyke dobozokba, amik a hő hatására megnőnek, némileg átalakulnak és fogyaszthatóvá válnak. Én most mégis másra vágyom, így lépteim az étkezőbe vezetnek, azon belül pedig a kamra felé. Akad itt azért több minden, arra az időre, hogyha valamiért nem tudnánk időben visszatérni a Volentisra, ne legyen gond az élelmünkkel, így hamarosan némi zaj kíséretében kezdek el rámolni. Jó sok minden van itt, azt meg kell hagyni, az pedig nem érdekel, hogy zajt csapok. Itt lehet, senkit se tartok fel a munkájában.
Egy tálcát le is teszek magam mellé, amelyre elkezdem pakolni a megfelelő dolgokat. Különleges módon tárolják a húst, így kell némi idő, mire megtalálom és rájövök, hogy az az, amit keresek, így egy csirke kerül a tálcára, majd pedig néhány krumpli, hagyma... zöldségek. Akad azért minden, gondolom részben az Ocannak hála, ahogy fűszerre is rálelek szépen lassan. Na nem kimondottan olyanra, mint amit gondolnék, de találok sót és borsot is, valamilyen csípős paprikát is meg még néhány tetszetős illatú-ízű keveréket. Meglátjuk, hogy milyen lesz.
Ahogy minden megvan - max ha hiányzik valami, majd visszajövök -, felkapom a tálcát és a lábammal rúgom be magam mögött a kamra ajtaját. Majd később becsukom normálisan. A tálca az asztalra kerül, most pedig jöhet a tepsi keresése... na meg egy kést se ártana találnom. F8T is éppen most szambázik be az ajtón, így szemeim felcsillannak, miközben a kis kukásdoboznak intek, hogy jöjjön már oda hozzám.
- Hol tároljuk a tepsiket? Van egyáltalán a hajón? - kérdezek rá a kis gép felé hajolva, mire ő sípol párat és hamarosan a szekrény ajtókat kezdi el nyitogatni, így segítve nekem a keresésben. Ha valaki benéz, nos... viccesen festhetünk, miközben felforgatjuk az étkezőt, de mindent a szent cél érdekében.

Még két nap. Ez volt a parancs, melyet ha keserű szájízzel is, de tudomásul kellett vennem. Két teljes nap, mely ilyenkor a végtelenségig eltart. Máskor, mikor kikötünk elröpül ez az idő - melyet akkor nem is bánok. Sokszor fel sem tűnik, hogy mennyire gyorsan pörög az óra mutatója, máskor, mint most pedig…
A percek vánszorognak, hiába nézem kabinom ágyából a plafont, hallom az ütemes Tic-Tac-ot mely most zajként csap le a rideg szobába. Egyik kezem a fejem alatt, másikkal a hasamon dobolok. Számolom a másodperceket s kezdek lassan rájönni, hogy ez a semmittevés megőrjít.
Gyorsan pattanok le az ágyról, érzem még a karomba sajgó fájdalmat, mégsem foglalkozom vele. Nagyon lassan gyógyul sebem, eleinte azt hittem, hogy ilyenkorra már a varratokat szedik ki, nem pedig még egy újabb öltést ráhúznak. Kelletlenül húzom el számat, miközben kilépek az üres folyosóra.
Kicsi ez a hajó és kevesen vagyunk. Igazából, ahhoz, hogy bárkivel is találkozzak kicsi az esély. Nagyjából tudom, hogy merre találhatom a többieket, így abba az irányba nem indulok el. Csábít az edzőtér lehetősége, rendkívül. Izmaim szinte már könyörögnek, hogy mozgassam át őket. Az egyszerű gyakorlatok még mennek is, de amihez a karomat kell használni? Azt inkább hagyjuk.
A folyosókat szelve, halkan duruzsol dobozunknak szánt lakhelyünk. Lépteim lassúak, nesztelenek, mintha tartanék valakitől. Hiszen már ki tudja, nem igaz? Lassan az ember senkiben sem bízhat. Keserűen húzom el a számat, mikor nem is oly messze tőlem fémes csörömpölés töri meg a mély csendet. Hangja akár a hirtelen lecsapó villámot követő mennydörgésként hat rám. Testem megmerevedik, oldalamhoz kapok ám… Egyenruhámat nem viselve, nincs nálam az acélbotom. Észre sem veszem és már futólépésbe is váltok, s fordulok be az étkezőbe, bajt sejtve. Kivel történhetett? Ki ártott kinek?
Befordulva fagy meg minden mozdulatom a kép láttán mely elém tárul. F8T és Samantha az ki átrendezi a helyet. Mindent felforgatnak, még talán a helység közepébe is hajigálnak. Ritka alkalmak egyike, amikor valóban meglepődöm. Ajkaimat kissé eltátva nézek rájuk, majd az ajtó irányába ahonnan jöttem. Most kellene még visszafordulnom, majd újra rájuk.
S F8T az, ki először észrevesz. Örömteli prüttyögésbe kezd, s újra megkaphatja kérdő pillantásomat, melyet már kívülről, betéve ismer.
- Felső szekrény, jobb oldalt - felelem a főgépésznek, habár vélhetőleg nem engem kérdezett alig pár perccel ezelőtt. - Elmondanád, hogy miért néz úgy ki az étkező, mintha most dobáltál volna be ide egy gránátot? - vonom össze enyhén a szemöldököm beljebb lépve a helységbe, de azért tisztes távolságba maradva tőlük. Ijesztő a gondolat, mely kering agyamba. Ezek főzni akarnának? - Azért olyan rég nem jöttünk el a bázisról - hisz nem tudom hova rakni a gondolatot. Az emberek csak akkor használják ha már hónapok óta távol vagyunk...

Azért akkora katasztrófát nem csinálunk a kis robottal, így nem dobálunk el semmit, de tény, hogy akad némi kupi, de majd elpakoljuk. Nem bánom, legalább lefoglalom magam, így folytatjuk a keresést, egy pillanatra se foglalkozva azzal, hogy mekkora zajt csaphatunk. A külvilágot is némileg kizárom most, így Katrina érkezése se tűnne fel, ha F8T nem kezdene el pittyegni, így azonnal felemelem fejem az egyik lenti szekrényről, amely előtt csücsülök és a bejárati ajtó felé tekintek. Kat! Ajkam mosolyra fordul, ahogy látom, milyen pofát vág, majd végül megadja a választ, amelyre szükségünk volt.
- Kössz! Nem hittem volna, hogy pont te tudod, hogy hol van a tepsi. - kelek fel, majd egy picit leporolom fenekemet és ez után már voálá, elő is várázsolom a szükséges tárgyat. Katből nézném ki a legkevésbé, hogy valaha főzött, de az tény, hogy jó ideje van már a hajón, így volt lehetősége mindent átvizsgálni... Ahogy nekem is a három év alatt, de a konyha valahogy kimaradt. Most viszont a kutatásnak hála már elég jól képben vagyok. A hadnagy képtelen lazítani úgy érzem, így a kérdését hallva csak fejet csóválva sóhajtok fel cseppet, miközben felé pillantok.
- Majd rendet rakunk, ne aggódj! - nem állok neki magyarázkodni, nincs értelme. Átlátja már a helyzetet, tudja, hogy miért néz ki úgy a konyha, ahogy. Ha kötekedni akar, megteheti, de talán képes lesz megállni a megjegyzéseket... és mégse.
- Nem az számít, hogy mennyi ideje hagytuk el a Volentist, hanem az, hogy most van időm és kedvem főzni. Talán problémád van ezzel? - én is tudok ám picit csípősebben szólni. De nincs kedvem vitázni, nem látom értelmét, így inkább a kést veszem a kezembe, amivel nekiesek a csirkének. Hiába telt el ennyi év, most is ugyanolyan gyakorlottan vágom fel, ahogy a Földön.
- Hogy vagy? - mivel beljebb sétált, úgy gondolom, maradni szándékozik. Biztosan félti a konyhát, fene tudja, de nem bánom, ha beszélgetünk is közbe, nekem se árt némi társasági élet, F8T ugyanis nem tökéletes ilyen téren. De hasznos jószág, most is pakolászik, hogy rend legyen és Kat-et ne zavarja a rumli, ami fogadta. Tekintetem a nő vállára siklik, oda, ahol megsérült, és természetesen a kérdésem is erre vonatkozott. Tudom, hogy mi történt, már hogy ne tudnám, és számomra is hihetetlen volt, hogy ilyesmi az Arkanon megtörténhet, főleg egy olyan katonától, akiben elvileg megbízhattunk. Vajon Katrine hogy viseli mindezt? Beszélt valakivel erről? Egy pszichológus csak fogadta... fontos, hogy ne csak a testünk legyen ép, hanem a lelkünk is, de az is lehet, hogy egyelőre ez még visszavan. Szívesen meghallgatnám a véleményét, de úgyse árulná el, ahhoz túlságosan is magában tart mindent. Kár, hogy ő nem látja, hogy mit művel a Consilium, de jobb ha ezt nem említem neki, még a végén engem is ellenségnek fog tekinteni, néha jobb a hallgatás.

Szóval ha taposógránátra nem is lépett a konyha, akkor is elvesztette régi tiszta, fényét. A lámpa fehéres izzásán megtörik a fémes edények felülete, ridegséget kölcsönözve a helységnek. Valójában az egész hajó rideg fémdoboz, otthonérzetet ritkán ad.
S újra elgondolkozok azon, hogy mily kevesen bírják a Flottát. Életvitelünk teljesen más, mint a volentisieknek, a hosszú utakat ritkán viselik el. Össze vagyunk zárva, egymásra vagyunk utalva. Meglátásom szerint azok szolgálnak itt hosszabb távon, kik menekülnek.
Vajon Samantha mitől? Olvastam aktáját, beszéltünk már párszor, de szorosabb kötelék sosem alakult ki közöttünk. Valójában soha senki között a hajón, idegenen szemléltem az egymás közti viszonyokat. Sokan családnak hívják a közösséget. Idegen érzés mar a szívembe: én ezt miért nem érzem? Nem sokat tudok róluk, ők sem sokat rólam. Keveset, szinte semmit sem beszélek, s úgy tűnt, hogy ez működik.
Világom mégis mintha…
- Mindent tudok, hogy mi hol van a hajón - felelem egyszerűen, mint akinek ez a legtermészetesebb dolog ezen a világon. És ugyebár a hajóhoz tartozik a konyha is. Egyes esetekben fotografikus memóriám van, ez ilyen. Egyszer látok egy  épületet, s minden apró repedését megjegyzem. De ha meglátnék egy receptet, úgy lesnék rá, mint borjú az új kapura. Fel nem fognám egy sorát sem és biztos, hogy elfelejteném. De ugyan ez van, ha orvosi kartont nyomnak a kezembe, szemlélem, szemlélem és ennyi.
Szemöldököm akaratlanul is a magasba kúszik, karomat mellkasom előtt fonom keresztbe, s úgy támasztom sejhajomat az asztal szélének.
- Miért reagálsz sokszor támadón? - kérdezem nyugodtan, enyhén félrehajtott fejjel. Ha rám tekint láthatja, hogy kérdésem nem élcelődő, nem számonkérő, hanem őszintén érdeklődő. Sokszor észrevettem már ezt rajta, ám eddig sose foglalkoztam ezzel. Talán itt lenne az ideje. Meglehet, hogy sok Fraud könyvet olvastam?
Csendesen figyelem, mily gyakorlottan vágja a csirkét. Ha ez ilyen jól megy neki, akkor miért van, hogy pár fogást képtelen vagyok megtanítani neki? Ügyesen mozog a keze, és… Igen, talán más gyakorlatok jobban feküdne neki is.
Kérdésére halkan sóhajtom el magamat.
- Jobban lennék, ha nem aggódna értem mindenki - felelem a hátának. Az utóbbi időben egyre többen, egyre többször teszik fel ezt a kérdést. Frusztrál és zavar. Esetlennek érzem magam tőle, pedig nem esett rajtam akkora seb. Úgy értem, volt, hogy többet és keményebbet kaptam neveltetésem alatt, mint ez. Emiatt az egy golyó miatt pedig mindenki úgy viselkedik velem, mintha legalább a fél lábamat vesztettem volna el. - Hetek teltek el, mégis kényszerpihenőn vagyok. Ha másfél hónapig nem tudnál dolgozni és csinálni a munkádat, te hogy lennél? - fordítom meg a kérdést, majd elrugaszkodva az asztaltól sétálok oda mellé és figyelem minden apró mozdulatát, amit tesz. Szemeimet is ráncolom hozzám, ám karomat nem bogozom ki egyelőre. Úgy nézhetek ki, mint egy indiántörzsfőnök.
- Segíthetek? - kérdezem, miközben F8T bóklászik körülöttünk néha egy-egy edényt leejtve.

A segítség még pont jókor jön, így nem kell nagyobb rumlit csinálnunk, mert rövid időn belül meglesz az a bizonyos tepsi, amit kerestem. Furcsa, hogy F8T nem tudta a helyét, de néha érdekesen tud viselkedni a defektes kis robot, így megbocsájtható ez neki. Nem gondoltam volna, hogy majd Kat lesz az, aki a segítségemre lesz, és ezt hangosan meg is jegyzem neki, a válaszára viszont csak magam elé mormolok pár szót, alig hallhatóan.
- Persze, hogy tudsz. - ez csak természetes. Hogy hihettem azt, akár csak egy pillanatra is, hogy a konyha számára idegen terület? Naív gondolat volt. Becsülendő, hogy a hadnagy ennyire képben van. Vajon én hány év szolgálat után fogok ott tartani, ahol Ő? Talán soha. A kérdőre vonását és megjegyzését viszont már képtelen vagyok normálisan szó nélkül hagyni, kezdem unni, hogy bármit teszek, az valakit zavar, és néha nálam is betelik a pohár. Jó, egyébként sincs túl kedves természetem, de mintha most Katrina meglepődne a visszakérdezésemen. Sokszor reagálnék támadóan? Ez valóban így van? Halkan hümmögök, miközben elgondolkodom szavain, majd vállat vonok.
- Fogalmam sincs. Nekem őszintén szólva fel se tűnik. - talán azért van, mert tudom, hogy csak magamra számíthatok. Nem bízhatok senkiben se, ez a világ más, mint amiben régen éltem, veszélyesebb és ki vagyok szolgáltatva a rendszernek, mely kissé megrémít. Ha engem ér támadás, hát visszatámadok, még akkor is, ha nem kéne. Erősnek mutatom magam, mert az is vagyok, a gyenge elhullik, akár csak régen. Mégis... valamiért nem akarok most vitát, se pedig negatív érzéseket, így jobbnak látom inkább a csirkével foglalkozni. Az majd leköt, és képes vagyok most már egy érdeklődő kérdést is feltenni a nőnek. Tényleg érdekel az állapota, de nem csak a testi... Őt mégis, mintha zavarná a kérdésem. Bizonyára sokan kérdezik ezt tőle, sérti a büszkeségét, így jobb lett volna, ha hallgatok, de nincs mit tenni, nem találtam jobb kérdést. Nem egyszerű vele beszélgetni, de tudom, velem se.
- Örülj neki, hogy aggódnak érted. Ez azt jelenti, hogy fontos vagy! - pillantok felé, majd érzékelem, ahogy lassan közelebb sétál. Robotunk persze továbbra is végzi a dolgát, vagy legalábbis próbálja azt tenni, miközben rendkívül zavaró módon pörög ide-oda, de mi már megszoktuk. Túl csendes lenne a hajó nélküle. A következő kérdés viszont kissé meglep, így némi szünetet tartok a darabolás közben, és tekintetemet a nőre emelem.
- Lehet, hogy kirepíteném magam inkább az űrbe. - hangom őszintén cseng, és talán őszintén is gondolom. Fogalmam sincs, hogy mit tennék a helyében, elég szar helyzet, hogy egész nap tényleg csak van, miközben látja, hogy mi többiek tesszük a dolgunkat. Oké, megértettem a célzását, és ha már ennyire segíteni akar, nos, megteheti. Kést tartó kezemmel a zöldségek felé intek, majd már mondom is, hogy mit tehet.
- Megpucolhatod és felvághatod a zöldségeket, ha gondolod. Akkor gyorsabban kész lesz a vacsora. Ettél már? - régen, a Földön soha se kellett egyedül étkeznem, de amióta itt élek... magányos vagyok. Most viszont úgy érzem, hogy élhetek a lehetőséggel, hogy ezt a vacsorát közösen fogyasszuk el, és talán mindkettőnkre ráférne a társaság... és a beszélgetés is. A robot bénázását ignorálom, és folytatom tovább a dolgomat, miközben a fűszerek is a kezem ügyébe kerülnek, de Kat-ről se feledkezem meg.
- Úgy hallottam, hogy kedvelted Connor kadétot. Ha szeretnél beszélni valakivel a történtekről... nos, én szívesen meghallgatlak. - ismét felé tekintek, szemeit keresve. Tudom, hogy nem olyan a viszonyunk, de ezen változtathatunk, ehhez ketten kellünk, én pedig most megpróbáltam megtenni az első lépések egyikét. Sokáig eddig nem jutottunk, de talán majd ma más lesz. Ha pedig mégse, nos... akkor csak eszünk egy jót.

Helyeslésére csak kérdőn felvonom szemöldökömet. Oh mennyien hitték már, hogy túlzok. A kiképzésem alatt voltak oly társaim kik direkt próbának tettek alá és kifaggattak egy-egy épület alaprajzáról. Máskor úgy vélték, hogy mily jó móka, ha mindent átpakolnak én meg kereshetem a dolgaimat. Igaz idegességembe nem tudtak észre venni, nyugodtan keresgéltem, akár órákig is, ha arról volt szó.
Meglehet, hogy Samantha sem hisz nekem, de ezen dolgokat elengedtem már. Vannak dolgok, amikhez én sem értek, s ezzel is többször találkozhatott már. A mechanikai szerelésekhez például nem, sem pedig a tudományhoz. Akármikor áll elénk Valeria, utána mindig elvonulva szótárazom ki szavait, hogy legalább valamicskét megértsek belőle…
- Ne vedd sértésnek kérlek, amit mondok - aztán ki tudja, hogy annak veszi-e. Ismerjük már annyira egymást, hogy tudjuk a másikról, nem rejtjük véka alá a véleményünket, ha arról van szó. Azzal is tisztában van, hogyha ezek után tíz körmével esne nekem, hagynám neki, nem akadályoznám meg, amíg dühe el nem száll… - Nem annak szánom, de ha a mostani esetet nézzük, egy apró, ártatlan megjegyzést tettem - én legalább is annak értettem, még ha hangom közönyös is néha - hogy a szokásokhoz képest, melyhez szokhatunk eme állapot eltérő. Épp, hogy nem ugrottál emiatt nekem - próbálok egy kedves mosolyt kicsikarni magamból, hogy tényleg lássa, nem bántásként mondom. De ha annak is érzékeli, meglehet mosolyom sem változtathatna rajta.
Olykor a kritikák segítik az embert a fejlődésben. Mégis vannak olyanok kik megsértődnek rajta, asztalokat borogatva kikérik maguknak a negatív véleményeket. Holott ezek, még ha gyengeségnek is tűnnek, fel tudod használni. Onnantól, hogy tisztában vagy azzal, hogy mikre vagy képes, ki is vagy valójában, egyszerűen tudod irányítani nem csak az életed, de cselekedeteidet is.
Mikor felém pillant elkaphatja elhúzott számat, mely által úgy nézek ki, mint aki citromba harapott.
- Örülni meg annak örülnék, ha végre tehetném a dolgomat - kukacoskodok tovább. Gyorsan sóhajtva legyintek egyet, hogy ne vegye magára. Egyszerűen ez most csak egy nehéz időszak számomra. Tele vagyok feszültséggel, melyek nem akarnak belőlem kiszállni. Ilyenkor a munkám segítene csak, ám attól meg elzárnak.
- Ne futamodj meg - felelem enyhe célzatára az űrre. - Az csak azt mutatná, hogy gyenge az akaratunk. Meglehet, hogy a szokottabbnál is ridegebb vagyok, ám a semmittevést is le kell küzdenie az embernek, még ha egy bádogdobozban is van - és ezáltal milyen szépen tudok önmagam ellen beszélni. Elegem van a dologtalanságból és lám, amikor valaki képtelen lenne megtennie, meg bátorítom, hogy győzze ezt le?
Gondolatban veregetem meg a vállamat.
Figyelem hova mutat, két lépést arrébb teszek. Csizmám szárához lenyúlva veszem elő késemet. Gyakorlott mozdulattal pattintom ki tokjából, s szinte gyors mozdulatokkal hámozom a zöldséget. Meglehet, hogy olykor nagyobb cafatokat húzok le róla, mint azt szeretném, és rengeteget kárba veszejtek, ám az újabb mondatát meghallva csak még gyorsabbá vállnak a mozdulataim.
Járomcsontomon megfeszül a bőr, tekintetem rideggé válik. Egy félresikerült húzás után mind a kést, mind a zöldséget ledobom az acélfelületre. Nem ő az első, ki megkérdi, nem is az utolsó. Két tenyeremet a zöldséghéjak köré teszem. Bőröm melege nyomot hagy a rideg felületen. Fejem lehajtva hagyom, hogy hajam előrebukjon.
- Connor volt a legjobb katonám. Mégis a társai ellen fordult, veszélyeztette nem csak a küldetésünket, ám a hajót s annak épségét - mondom halkan. - A büntetése kevés volt, s ha arra célzol bánom-e, hogy így történt nem. Ha újra megtörténne akkor sem döntenék máshogy személyét illetően. Önös véleményem mit sem számít, ha a többiek épségét kell szem előtt tartanom… - tudom, hogy csak jót akar… S talán ő az első, kinek önként beszélek erről. Eddig el tudtam kerülni, de érzem, hogy egyre jobban szorul a hurok a nyakam körül.

Fogalmam sincs, hogy Kat-nek milyen gondolatok járhatnak a fejében szavaim után, de ha tudnám, hogy ennyire félreért... Én nem érzem úgy, hogy túlozna, egyszerűen gondolhattam volna, hogy az egész hajót ilyen jól ismeri, szóval ez ismét egy félreértés lenne közöttünk, de már megszokható. Becsülöm azt, hogy ilyen, remek tulajdonságai vannak, kivéve a Consiliumhoz való mérhetetlen hűségét. A támadó viselkedésem viszont most már nem mindig tűnik fel, régen is ilyen voltam, sokszor órákkal később gondolok bele jobban, hogy talán nem úgy kellett volna viselkednem, ahogy, de az Arkanon már minden más, mint amilyen annak idején volt. Nem sértődöm meg a nő szavain, de megmosolyogtat, hogy erre előre felhívja a figyelmemet. Mintha valami robbanásra készülő bomba lennék...
- Ez nem ellened szólt Kat, csak néha már elegem van abból, hogy bárkivel találkozok a hajón, mindenkinek valamiért baja van velem. Lehet ez csak egy apró megjegyzés is, de egy idő után már ezt váltja ki belőlem. - tudom, én csak egy közlegény vagyok a hajón, a sok tiszttel ellentétben, de ettől függetlenül nem vagyok hajlandó mindent lenyelni. Néha értékelném, hogyha nem erre kéne mindig számítanom, hogyha akár az apró megjegyzések is elmaradnának, de tudom, túl sokat várok. Ennyire nem érzékeny a lelkivilágom, de talán nem meglepő, hogy besokalltam és ilyenné váltam, és ha más se figyel erre, én miért tegyem? Eddig is megvoltunk így.
- De mindegy! Nem akartam agresszívan reagálni. - ismerem be, majd folytatom a csirke feldarabolását. A zöldségekkel akár segíthet, ha szeretne, de a kérdésemre úgy tűnik, válasz egyelőre nem érkezik. Talán inkább megvárja a végeredményt, mielőtt eldöntené, hogy velem vacsorázik-e. Igaza van, nem tudni még, hogy mit hozunk össze, bár én bízom benne, hogy nem lesz ehetetlen. Ha már ide tévedt, megragadom az alkalmat a beszélgetésre, bár érzem, hogy talán nem a legjobb téma az, amit felhozok neki, mégis... talán segíthet. Tudom, hogy rémes tehetetlennek lenni, én nem is bírnám, de ahogy hallom, tanácsot tudna adni, ha az Ő helyzetében lennék, ami most engem mosolyogtat meg.
- Jó, azért nagy az élni akarásom, valahogy csak kibírnám, de valószínűleg még rosszabb lennék, mint amilyen most vagyok. - Kat is kicsit morcibb, de annyira nem érzem a különbséget. De tény, megértem én őt. Rémes lehet a helyzet, főleg, hogy egy olyan ember lőtte meg, akiről ezt soha se feltételezte volna. Kedvelte, ebbe biztos vagyok. Nem kerüli ám el a figyelmemet a reakciója, így félig felé fordulok, miközben a zöldség és a hús is a munkafelületen köt ki. Nem szólok közbe, várok, most türelmesen, ami tőlem tudom, ritka, de tudok ám én ilyet is, és végül megered a nyelve.
- Tisztában vagyok ezzel Kat, de bármennyire is keménynek mutatod magad, neked is vannak érzéseid. Mit mondott, miért csinálta ezt? - ez az információ eddig még nem jutott el hozzám, és érdekelne, hogy vajon Kat mit hallott tőle. Tudom jól, hogy a hajót és egyben a mi épségünket is veszélyeztette, amiért megérdemelte a büntetését, de ha valaki közel kerül hozzánk, nehéz feldolgozni az árulását, főleg, hogyha nem értjük teljesen. De talán a hadnagy érti.

Halvány, szinte már kedves mosoly kúszik ajkamra szavai hallatán. Hát valóban így érezné? Valóban úgy gondolja, hogy bajunk van vele? Meglehet, hogy olykor a magam részéről maximalista vagyok és a legjobbat várom el nem csak magamtól, de a körülöttem lévőktől is. Megfigyeltem már, hogy sokan ezt stresszként élik meg, amíg másokat meg csak ösztönöz, hogy jobban dolgozzanak. A kadéttal történtek után nekem is sok mindent át kell értékelnem.
Legfőképp, hogy másokkal miként viselkedem, hogyan beszélek. Nehogy félreértsetek, nem hibáztatom magam a történtek miatt. Nem miattam vált lázadóvá, az saját döntése volt. Talán, ha többet beszélek vele, akkor hamarabb feltűnt volna. Ennyi az egész.
- Hogy érted, hogy baja lenne veled? - kérdezem érdeklődve. Őszintén érdekel a véleménye erről. - Samantha, te a hajó legfontosabb tagja vagy, nélküled vélhetőleg már rég meghaltunk volna - hisz a hajó karbantartása éppolyan fontos, mint bármi más itt. S ha egy kicsit szigorúbbak vagyunk vele a kelleténél? Ő nem kapta meg azt a katonai kiképzést, mint a legtöbbjük, így nem tudhatja, hogy igazából ezek nem piszkálódások, egyszerűen csak belénk nevelt mondatok, szavak, melyeket mi is nehezen hagyunk el.
Élni akarását hallva, no meg hogy milyen természete lenne, csak halkan nevetem el magamat. Szokatlan tőlem, sőt, egyenesen idegen. Talán a hajón még soha senki nem hallhatta nevetésemet - nem mintha a magánéletembe, mely nincs, hallhatták volna. Ritka, akár a fehér holló, vagy ahogy Ethan mondaná, mint manapság a fekete holló is. Most mégsem vagyok szolgálatban, nem dolgozom. Zordságomat igyekeztem a szekrénybe akasztani, több-kevesebb sikerrel.
- Te legalább le tudnád magad foglalni - utalok a főzésre, melyből következtethet, hogy a magam részéről ez világidegen. Sose csináltam, sose volt rá igazán szükségem. - Az egyetlen dolog, amihez igazán értek a harc - a navigáláson kívül. - De nyilván, most az sem engedélyezett számomra - húzom el a számat. Az Ocanon felszakadt a sebem, s ezt már az orvos sem nézte jól szemmel. De nem értik meg, hogy képtelen vagyok karba tett kézzel ülni.
Vannak érzéseim… Furcsa, pár héttel ezelőttig nem így gondoltam ezt.
- A Consiliumot hibáztatja mindenért, ezért - foglalom össze röviden és tömören, amit akkor mondott nekem. Szavai újra a fülembe csengenek. „csak egy báb”… „üres belül”… - Mit gondolsz, csak egy üres robot vagyok? - jön a csendes kérdés tőlem, szinte alig hallható. Valóban ez lennék én? Ennek látnának? De egyáltalán miért zavar?
Elhessegetem a gondolatot, igazából választ sem várok. Újra kezembe veszem a kést és folytatom a zöldségek hámozását. A kész termékek egy tál vízbe landolnak, csobbanásuk betöltik a teret. - Minden rendben volt a Jolán? - emlékszem, hogy említette az ottani Parancsnokhelyettes, hogy átvizsgálja a hajójukat.

Tényleg úgy érzem, hogy ez a három év még mindig nem elég ahhoz, hogy teljesen közéjük tartozzak. Lenéznek engem valamilyen szinten, hiszen más vagyok, mint ők, na meg csak egy közlegény, hiába egyben a hajó főgépésze... Ez a poszt nem jelent olyan sokat, mint azt sokan hiszik, pedig tény, nélkülem nehezebb dolguk lenne, bár nem vagyok pótolhatatlan. Ha én nem lennék, nos... lenne más.
- Kedvesek a szavaid, de túlzóak. - ajkamon lágy mosoly jelenik meg, miközben Katrina felé tekintek, majd apró sóhaj után folytatom. - Én veletek ellentétben a Földön születtem. Másképp nevelkedtem, más közegben éltem, más törvények szerint. Minden más volt... és egyértelműen érzem, hogy nem vagyok olyan szinten a legénység tagja, mint azok, akik mindig is a Volentison éltek. De ez vagyok én, és nem vagyok képes teljesen megváltozni... egyszerűen nem akarom magam mögött hagyni a régi énemet. - ezt ő is tudhatja, hiszen bár már három éve felébresztettek, még mindig nem tettem eleget például a házasságkötési törvénynek, nem hogy a gyermeknemzésre vonatkozónak... Pedig ezek csak apróságok, mégis, igyekszem beilleszkedni, de ez nehezebben megy, mint gondoltam. De lehet persze az is, hogy én látom túl borúsan a helyzetet... Beszéljünk inkább a hadnagyról. Megértem, hogy milyen nehéz most neki, nekem se lenne egyszerűbb az ő helyében, amit most elé is tárok, de a nevetése rendesen meglep. Ilyet is tud? Nofene... Ezek szerint mégis csak emberből van ő is.
- Soha se késő új dolgokat tanulni. A főzésen kívül egyébként olvashatnál is... - vonom meg finoman vállaimat. De tudnék még persze ötleteket adni, viszont ha már itt tartunk, akadna egy kérdésem. - Miért nem maradtál a Volentison, a férjeddel, amíg felépülsz? - hiszen itt tényleg nem csinálhat semmit, így pedig nyugodtan tölthetne több időt a férjével. Talán jól is esne most neki a támasza, és nem érezné feleslegesnek magát az Arkanon. Az Ő esetében szerintem a Consilium is megadta volna neki az engedélyt a pihenésre, Kat egyébként is már bőven bizonyított. Kíváncsi vagyok, hogy mit felel majd a kérdésemre, mert bár tudom, hogy van férje, semmi mást nem tudok a magánéletéről. A kadéttal kapcsolatba se véletlenül kérdezek, szándékomban áll megismerni a nőt, és bár tudom, hogy nehéz dió, talán szépen lassan majd megolvad a jég.
- A Consiliumot? Miért hibáztatja? - úgy teszem fel ezt a kérdést, mintha nem lennének tippjeim, pedig oh, nagyon is vannak. Én se kedvelem a tanácsot, ahogy a törvényeiket sem, de jó lenne hallani azt, hogy valaki más miként vélekedik erről, valaki olyan, aki fel is lázadt. Kat viszont ez után egy érdekes kérdést tesz fel nekem, és tudom, hogy őszinte választ vár tőlem, nem pedig azt a feleletet, amit hallani akar. Ezek szerint Connor ilyesmiket mondott neki... kegyetlen szavak, de van bennük igazság.
- Nem vagy robot, és főleg nem üres Katrina. De tény, hogy vakon hiszel a Consiliumnak. Soha se fordult meg a fejedben, hogy esetleg valamiben tévedhetnek?- próbálok finoman fogalmazni, rávezetni a nőt arra, amire gondolok, de nem tudom, hogy mennyire érek majd el ezzel sikert. Ő soha se kérdőjelezi meg a parancsokat, még akkor se, amikor látja, hogy az emberek fellázadnak a Consilium akarata ellen, ami miatt részben igaz lehetne rá az, hogy egy robot... de mégse az. Úgy hiszem, hogy mélyen belül Ő is elgondolkodott már ezeken a dolgokon. Vajon őszintén képes lesz beszélni velem erről vagy rólam is negatív lesz a véleménye most, hogy rákérdeztem ezekre? Kis idővel később folytatjuk a főzést, de most én leszek az, akinek a keze megáll egy rövid időre.
- Úgy is fogalmazhatunk... - köszörülöm meg kissé a toromat, miközben Ethan ismét az eszembe jut. Tudom, hogy jó viszonyt ápolnak Katrina-val, így talán nem kéne őszintének lennem, de... ha már én is azt várom el tőle, én se hazudhatok. Nem akarok hazudni!
- Amikor még a Földön voltunk, találkoztam már Ethan-el, és nem volt kellemes élmény. Kissé megrázott, amikor rájöttem, hogy Ő a Jola parancsnok-helyettese és kénytelen vagyok egy légtérben lenni vele. Azt hittem, hogy már nem él... - tekintetem végül Katrina felé vándorol. - Tudom, hogy ti jóban vagytok, de én nem tudom csak úgy elfelejteni a múltat, még akkor se, hogyha katona volt és csak parancsot teljesített. - ebből a válaszomból pedig sejtheti - ha eddig esetleg nem sejtette -, hogy mi a véleményem arról, hogyha valaki mindig, zokszó nélkül követi a parancsokat. A csirke kész, így már a fűszerezésnél tartok, miután megmostam őket, majd mehet be minden hamarosan a tepsibe.