Ha jól sejtem, akkor már megint hamarább járt el a szám, mint végig gondoltam volna a dolgot. Raven alakjára célzott megjegyzésem nem kis feneket kerített a nevetésünkhöz, bár meg kell hagyni tényleg nincs oka a panaszra a formáját illetően, de mégis csak jó heccalap, amikor szívni kell a vérét. -Hogy te, engem jól lecsapsz?- nézek rá, majd kitör belőlem a nevetés megint. Már a hasam is fáj a sok hahotázástól, de ilyet se hallottam még tőle, hogy lecsapna szívesen egy puha szintetikus anyagból lévő tárggyal, amit csak gyakorlásra használunk. Tudom, hogy nem okozna nekem sérülést és ettől nem is tartok, de ahogy elképzeltem most a jelenetet a szemem előtt, még viccesebben nézünk ki egymással szemben állva, egy kicsivel nagyobb, mint 1 méteres puha rúddal a kezünkbe hadonászva. A kutató meg ismét felszínre tőr belőle, mert minden áron szét akarja szedni a holo-programot, bár erre inkább megint csak hallgatás lesz e a részemről, mert nem akarom, hogy dacból csak azért is, mert ellenzem, megcsinálja. A fejére rászállt az a Tanácsos, és csak egy olyan mozdulatára várhat, amire lecsaphat, de ha nem szolgáltatunk neki támadási felületet, akkor idővel majd csak leszáll a nejemről. Féltem őt, és nem szeretném, ha baja esne. Épp elég nekünk a többi kis „allűr”, ami elég kockázatos volt így is, és nem kellene tetéznünk a bajt. Talán megérti majd, miért nem akarnám feszegetni a dolgot, de most inkább más témát keressünk, mint a szétszerelés. Az sem izgat, hogy mostantól edzésre kell cipelnem a fenekét, bár én minden nap letolok valami erőnlétit és hozzá vagyok szokva. -Azt mindjárt gondoltam.. - bólintok egy vigyorgással, miközben még azt a pár falatot legyűröm. -Most miért ilyen hihetetlen?- kérdezek vissza rá, majd megfeszítem a felkarom, hogy jobban láthassa az „eredményt” a pogácsaszerűségek hatásának. Persze ez nem igaz, de ha már voltam olyan hülye, hogy ezt füllentettem, akkor ki kell állnom még emellett a mese mellett. Csak ügyelnem kell, hogy ezt megint komoly képpel tudjam előadni későbbiekben is. -Jó az a saláta neked, Raven… Mint a nyusziknak. Azoknak is sok beépült az izmaikba. – teszem hozzá megint komoly ábrázattal, de már nagyon nehezen tudom lenyelni a nevetésem, ami már kínossá is válhat, ha megint beleszaladok valami kétértelműségbe.
*Jelentőségteljesen kacsintok rá, a szám elhúzom oldalra, mosolygok és bólogatok. Ezzel a mimikaorgiával fejezem ki az igenlést arra, hogy mennyire fogom elverni. A szivacsbottal. Ha mondjuk ezerszer ütök ugyanoda, akkor már biztosan fájni fog. Ha nem , akkor majd jól elgáncsolom. A sok nevetés, szándékos és színlelt dac ellenére, nem tudom nem észrevenni, hogy a hologép szétszerelésénél stratégiát vált. Rám hagyja. Nem ellenkezik többet, mintha ugyan sokat számítana. Nem vagyok már gyerek, hogy a tiltás motiváljon, az engedély pedig hátráltasson, vagy unalmassá tegyen valamit, ami után korábban érdeklődtem. Egyszer majd mindenképpen sort kerítek a Volentis összes gépére aminek kicsi köze is van a számítógépekhez, programokhoz. Lassan haladok a listámmal, mert van egyéb és ezer dolgom, köztük háromfelé „kémkedni” aminek a feléről Bruce nem tud és nem azért, mert számára titok lenne, hanem mert időm és alkalmam nem volt róla beszélni. De majd erre is sort kerítek. A hangsúly már az edzéseken van és máris tanulok valami újat, mégpedig, hogy nem elég nap mint nap, mint nap, mint nap edzeni, aludni is kell, mert akkor épül be a sok szöszmöty, csúszplájz, miegymás amit kaja néven összeállítanak a hozott anyagból. *-Döbbenet! Most már értem miért olyan nehéz téged kirobbantani az ágyból. *Tény, hogy sokkal többet alszik mint én, és tény, hogy az ébredéssel is vannak gondjai. S az elmondottak szerint az is tény, hogy a saláta is épül. Nem veszem magamra a nyuszis asszociációt.* -A nyusziknak szép, izmos combjuk van és nagyokat tudnak ugrani. Biztosan a sok salátától. *Ezért hát nekiesek a salátámnak, ami legalább friss és látszik miből van. Amíg a leveleket őrlöm, megpróbálok bruce szájába tömni egy pogácsaizét.* -Egyél csak, egyél, tömjed magadba a sok…nem tudom…tényleg, miezmi? *A gondolat hirtelen tör rám, a mondat végére már fintorgok, de azért gyömöszölöm Bruce szájába, akkor is ha esetleg mellé megy. Végleg lemondok mára az edzésről, különben is túl fáradt vagyok hozzá. Azt hiszem holnap is fáradt leszek. *
Szinte már magam előtt látom, ahogy csapkod engem a szivacsbotjával és közben nagyokat kacag mellé. Ha már a gondolata is felvidít, akkor csak is jó móka lehet. Tudtam, hogy betalál nála ez az edzés, mert a saláták nem igazán épülnek belé olyan nagyon, ahogy most is látszik. Csinos és energikus, de egy kis erőnlét azért nem ártana neki. Majd pár fogást megtanítok, hogy ha szüksége lenne rá, akkor meg tudja védeni magát. Eddig nem minden bevetését tudtam figyelemmel kísérni, és ott lenni vele, de nyugodtabb lennék, ha tanulna tőlem egy kis harcmodort. -Na, ugye! Mondom mindig, hogy az az öt perc heverészés is sokat számít. - nyújtom ki a nyelvemet ismét. -Neked is kellene enned ilyen pogácsaizéket, és máris többet tudnál aludni. – magyarázom megint a tudományosnak nem mondható maszlagomat, amit komoly képpel adok elő, bár akkora lódítás, hogy szerencse nem reped a plafon felettem. De amúgy meg valamivel magyaráznom kell a lustaságom, de ezt úgyis tudja rólam. -Hééé… jól van már! Annyit nem tudok lenyelni…- mondom teli szájjal, ahogy tömi a számba az ételt, ami majdnem meg is fullaszt. Igyekszem nem kiköpni, de, hogy ne legyen csak nekem ilyen élményem, én is felveszek a kezembe egy pogácsát és neki is a szájába tolom. -Te is egyél! A saláta nem elég az erőhöz. Holnap kezdődik majd a rémálmod, hogy edzésre fogsz járni velem. Majd a szivaccsal csapkodhatsz. – néztem rá egy széles vigyorral, és ahogy ismerem, tényleg rémálom kezdődik el neki, hogy ha megkapja tőlem az edzéstervet. Alig várom, hogy az arcát lássam, amikor a napi programot elolvassa.
*Bruce incselkedik velem, de az nem járja, hogy ő többször nyújtsa rám a nyelvét mint én őrá, ezért megpróbálok ninja lenni, és ha legyet röptében nem is, de a nyelvét megkísérlem elkapni két ujjal. Ha nem sikerül sem esem kétségbe, figyelmeztetésnek elég lesz a szándék is. *-De te nem öt percet szoktál heverészni. *Bár nekilát, hogy tudományosan megmagyarázza az egészet, úgy mint az evés, alvás egymáshoz való előnyös viszonyának definícióját, de úgy gondolom, hogy ez már csak a saját lustaságát hivatott legalizálni. *-Szerintem mindegy mit eszel, ha sok, akkor rád jön a kajakóma és kész. *A pogácsaizéket azért is tömöm a szájába, hogy ne nekem kelljen megenni, de már késő. A maradékot az én számba tuszkolja s mivel nem készültem fel rá, a félig megrágott saláta mellé jut abból az izéből is. Az valami borzalom! Morzsaeső fröcsköl szét a számból mikor próbálok ellenkezni, hadonászok, hogy a kezét elüssem a szám elől, de nem nagyon megy. Többek között ezért is kell edzenem, hogy legyen esélyem ellene. Addig is, a salátámat áldozom be fegyverként és azt tömöm a pogácsaizé helyett a szájába. Az egész akció nagyfokú körültekintést kíván, mivel figyelnem kell arra, hogy ne röhögjek, csak az orromon vegyek levegőt, különben az egész morzsalavina a torkomra szalad.* -Egyél nyuszi! Rágcsálj! *a következő az lesz, hogy az italomat öntöm az arcába, de szerencsétlenségünkre megjelenik egy hadnagy…vagy valami olyasmi, megáll az asztalunk előtt karba font kezekkel és csak néz, olyan szemekkel mintha Jenkins és Dobrik tekintetét olvasztották volna egybe. A kezem megáll a levegőben, a saláta és a maradék pogácsaizé fáradtan és szomorúan hullik ki az ujjaim közül az asztalra és a padlóra – amit gyanítok nekünk kell összetakarítani – vigyor kúszik az arcomra, az a „nem én voltam” típusú és szinte vigyázzba ülök. *-Khmm…khmmm…Uram?! Nem ajánlom a mai menüt, kissé száraz.
Már jócskán elfogyott a tányéromról ezek a pogácsának kinéző valamik, amikor Raven szájába tuszkolom az utolsót. Gondoltam, hogy ha már ennyire irigykedik az izmaim nagyságára, akkor legalább egy kis energiát kapjon a holnapi edzés előtt. Azt nem kalkuláltam bele, hogy ő meg a salátát fogja a számba tuszkolni, de a végére teljesen teletömtük egymás száját az étellel. -Ne már!- tolnám el a kezét. - Nem kell saláta. Azt tényleg a nyuszik eszik. - nevettem el a dolgot, de nem sikerült megakadályoznom, hogy becsukjam a szám, mielőtt a saláta került volna bele. Mint az óvodások, mikor egy tilos játékot játszanak az étellel, bár ez csak hirtelen felindulásból követtük el, de annyira jól sikerült, hogy egy Hadnagy is felfigyelt a játékunkra. A fene gondolta, hogy pont minket fog nézni, de most már mindegy. -A fenefbef…- ejteném ki a számon a meglepettségem, de teli szájjal elég érdekesen hangzott. Gyorsan a szám elé emelem a kezem, hogy a röhögést is visszatartsam, ahogy a tisztre nézek. Ravenem megelőz a válaszadásban, én meg próbálom lenyelni a falatokat. Még szerencse, hogy nem köptem telibe a hadnagyot, bár nem sok híja volt. -Khhmm… Uram. Tényleg nagyon száraz. Inkább mást ajánlanék, hogy válasszon. - bólogatok és gyorsan iszom a gyümölcslevemből, ezzel is demonstrálva az igazunkat, amit remélem el is hisz. Nem mintha nagyon barátságosan nézne ránk, de egy széles vigyort azért megkockáztatok. Ha mákunk van, akkor legyint egyet és tovább megy, de amilyen pechem szokott lenni, biztos most is dupla büntire számíthatok. Aztán, hogy enyhítő körülményt is produkáljunk, oldalba lököm kicsit a nejem, hogy szedjük össze a leesett maradékokat. Hátha ezzel megússzuk a további dorgálást. Közben teljesen lenyeltem a számba tömködött falatot és bólintottam Ravenemnek, hogy ideje lenne távozni, ha összeszedtük a kaját a földről is. Lehet, hogy ha gyorsan kereket oldunk, és nem hagyunk magunk után kupit, akkor meglóghatunk.
-Egyed csak a salátát, szép színed lesz tőle..szép zöld. *Valamennyit csak sikerül a szájába tuszkolni és találnék rá módot, hogy a többit is segítsek megenni, elég lenne megcsikiznem és már nyitná a száját, de egy hadnagyot is ide evett a fene, szóval durván robbantja a bulit. Én mint tudományos tiszt nem ülök vigyázba – annyira – de Bruce mintha karót nyelt volna, úgy húzza ki magát. Azon csodálkozom, hogy mikor beleiszik a gyümölcslevébe, nem az orrán jön ki a röhögéstől, mert én szinte fuldoklom attól, hogy vissza kell tartanom. Mielőtt még a drágám oldalba bökne, a hadnagy megszólal, a hangja végigkarcolja a gerincemet. Hogy van az, hogy minden pasinak ilyen jó hangja van akkor is ha éppen rosszat mond? –Moor zászlós. A takarítást gyakorolhatja majd a konyhán a műszak végeztével, mától egy hétig. Egyelőre. Moor tizedes, az étkezőt. *Azzal tovább is megy, de nem hiszem, hogy elfelejtené. Csak nézem a hátát és próbálom szemmel verni, hogy esne hasra. Sajnos még egy morzsában sem botlik meg, de hát a hadnagyok már csak ilyenek, sosem tesznek a tizedesek kedvére. A jó az egészben, hogy legalább jelentést nem kell írnom a történtekről. Talán mert abban nem lenne köszönet. Bruce-ra nézek, visszabököm, majd kelletlenül lehajolok, hogy felszedjem a munkám gyümölcseit.* -Egész jól megúsztuk. Legalább nem a mosdót kell takarítani. Még jó, hogy oda nem együtt járunk és nem tudunk minden szart szétdobálni. * Eskü, az első pillanatban nem gondoltam bele mit mondok, de aztán Bruce-ra nézek, jó eséllyel az asztal alatt, és elröhögöm magam. És csak nevetek, nevetek, ami azzal jár, hogy képtelen vagyok összeszedni a morzsákat és salátadarabokat. A könnyeim is csorognak, azokat törlöm és jó sokáig alig kapok levegőt a nevetéstől. Két ujjal csippentek fel apróbb darabokat, de mire a tálcához érnek, jó sok idő eltelik. *-Na, ezzel egy ideig elszarakodunk. *s újabb nevetés robban ki belőlem. Gondolom Bruce is lát potenciát a spontán alakult beszélgetésünkben, és hozzátesz még valamit. Valami szaftosat.*
Tudhattam volna, hogy ennek a salátának ilyen rossz íze van, pedig ettem már belőle a múlt héten. Most meg Ravenem tuszkolná a számba, mintha egy mennyei sült lenne, de nem az. -Héé… hagyjál már vele. Nem szeretem a salátát.- próbálom távol tartani a zöldséget tartó kezét, de nem sok sikerrel, mert pár falat mégis bekerül a számba, amit elég nehezen rágok meg. Nem mintha olyan rossz lenne, vagy éppen íztelen, de semmi kedvem zöldet enni, ha van más a tányéromon. A kis játékunk eredményeképpen a Hadnagy, aki most kiszúrt minket magának, nem látszik valami jó kedvébe. A franc egye meg, hogy mindig a legjobb pillanatokat tudják ezek a magas rangú tisztek elrontani. Mi tagadás, jó móka ez a kölcsönös kóstoltatás, de ezek szerint csak mi szórakozunk ilyen jól. -Igenis.. uram. – mondom végül, ahogy befejezi a következő egy hétre való feladatomat és a nejemét. Ahogy távozik, én is utána nézek, de csak később mondom ki, amit erről gondolok. -Hogy borulna rád a felmosó víz, mikor zuhanyozni mész. – hajolok én is az asztal alá, ahol már Ravenem a hasát fogja a nevetéstől. Én is alig tudtam visszatartani a röhögésemet, ahogy megláttam a fickó arcát, de igaza van a nejemnek, mert még mindig jobb, mintha a latrinát pucolhatnánk egy héten át. - Ahogy mondod.- bólintottam felé, majd én is szedegetni kezdtem a maradékokat a padlóról, de az asztal alól kiszűrődő hangok eltéveszthetetlenek. -Láttad az arcát? Mint egy gőztartály, olyan vörös volt. - tör ki belőlem megint a röhögés, és alig tudom megfogni a morzsákat. Úgy érzem magam, mint egy Cirkuszi mutatványos, akinek a száma egy bohócjelenet, amit a függöny mögött is tovább röhög. -Azt mondta, hogy a műszak végeztével. Akkor, az csak holnap után lesz esedékes. - kacsintok rá Ravenemre. - Mert mindkettőnknek holnap után lesz vége a szolgálatunknak a fedélzeten. Micsoda szerencse…- kortyolok bele ismét a gyümölcslevembe, és elég nagy önuralom kell hozzá, hogy ne kerüljön ital is a morzsák mellé az asztalra, vagy a padlóra. -Azt hiszem, hogy húznunk kéne innen, mielőtt visszajön a Hadnagy. Nem gondolod?- kacsintok rá a feleségemre, és remélem, hogy érti, mire akarok ezzel célozni. Itt az ideje, hogy dobbantsunk az Étkezőből, mert össze is szedtük a kupit magunk után. A takarító robotok, meg felmosnak úgyis. Legalábbis holnap utánig, ha addig nem merül feledésbe az iménti dorgálás.
*Pukkadozok a nevetéstől mikor Bruce majdnem vigyázba vágja magát, de a nevetés akkor robban ki belőlem, amikor a szarra asszociálok. Bruce talán nem érti, vagy csak azzal van elfoglalva, hogy átkot szórjon a hadnagyra. Szerencsére nem hallja már, különben még több büntetést kaptunk volna, de Bruce mindenképp. *-Szeherihintehem nehem voholt vöhöröhös ahaz aharcaha. *A könnyeimet törölgetem, ezért a morzsák csak nem kerülnek a tálcára, maguktól meg nem másznak fel, annyira nem szar a kaja. Viszont még nevetés közben is le kell lombozzam Bruce-t a szolgálati idő definiálásával. *-Nehem Bruce, nem úgy gondolta. A műszak véhégehe az a konyhai műszak véhégehe. *A nevetésem már enyhül, de még sokáig tartós marad, viszont már tudok beszélni és ez csúcs. *-Micsoda szerencsétlenség….*Szóval mától minden nap, egy hétig takaríthatunk a vacsora után. Remek. Mindezt pár morzsa miatt…meg a kajadobálás miatt….meg amiért ganét hagytunk magunk után…meg az éktelen röhögés….tovább nem szabad gondolkodnom, mert a végén olyasmi is eszembe jut amit el sem követtünk. *-Erre innom kell! *Közlöm Bruce végszavára és próbálok felállni, de az asztal útban van, nagy koppanás a vége.* -Aúúúú! Ez fájt…bibis lett a fejem, adj rá puszit! * Nyújtózva kúszok Bruce felé, a fejemet tartom az orra elé, és amikor megkaptam a puszimat már ügyesebben kerülök ki az asztal alól s állok fel. A nevetésből vad vigyorgás maradt, de már most tervezem az esti takarítást. Azt hiszem az is egy nagy kaland lesz, hiszen még sosem takarítottam. *-Micsoda nagy mulatság lesz a takarítás, sok Szmötyi jön…
Amint elment a Hadnagy, kitör belőlem is a nevetés, ahogy Ravenemből. Az asztal alá bújva igyekszünk összeszedni a leesett ételdarabkákat, de nem sok sikerrel, mert olyan jót derülünk a dolgon, hogy alig kapunk levegőt a röhögéstől. -Láttad, milyen pofát vágott?- mutattam utánozva az arckifejezését a tisztnek, de elröhögtem a jó részét. – Jahh, hogy „most”-ra gondolt?- teszem a totál érthetetlent, bár jól gondoltam, hogy nem ússzuk meg a büntit ma se. -Akkor… nyitva lesz a Konyha, ha mi itt vagyunk…- kezdett körvonalazódni bennem a dolog. – Aztán, ha gyorsan megcsináljuk a takarítást, akkor a hűtőkben biztos találhatunk magunknak valami finom süteményt, hogy jutalmat is kapjunk. Nem is rossz!- csillan fel a szemem, ahogy ezt mind kiterveltem. -Igyunk.- kászálódok ki én is az asztal alól, majd egy koppanásra leszek figyelmes. -Muti azt a bibit…- nevetek fel ismét, ahogy meglátom az arcát, majd végül adok rá puszit, ahol beverte a fejét. -Most már jobb? A végén tökkel ütött leszel. - vigyorgom el magam, de aztán kezdem azt érezni, hogy nem lesz olyan nagy mulatság a takarítás. Nem vagyok oda érte.
*Nevetve fintorogva bólogatok, amikor rájön, hogy nincs másfél napja a büntetés elkezdéséig. De elkezd gondolkodni, és ezt az arcot már ismerem. Bruce minden rosszban talál valami jót és most ezen töri a fejét. Sok mindenre gondoltam, de a legkézenfoghatóbbra nem. A nevetésem csillapodik, már csak a széles mosoly marad tartós, a homlokomhoz csapom a tenyerem, és ingatom a fejem.* -Bruce! Már megint a hasadra gondolsz. *Komolyan, nincs más ami eszébe juthatott volna? Talán ez az a momentum ami miatt nem figyelek az asztal méreteire és bevágom a fejem. Remek, nem elég, hogy Bruce egy pillanat alatt lefárasztott, most még ez is. Száz százalékos jogom van arra, hogy ellenszolgáltatást kérjek a bevert fejem miatt. Megkapom a puszit. Még mindig dörzsölve az ütés helyét, bólintok.* -Most már jobb, köszi. * Belekapaszkodom, úgy húzom fel magam, megfogom a kezét és indulok a kijárat felé.* -Még tökkel is? Nem volt elég az asztallal? * A tálcákat otthagyom ahol vannak, úgy is mi takarítunk, de majd csak a műszak végén, addig meg még sok dolgunk van, nekem is, neki is. Viszont én már látom, mekkora egy buli lesz ez a takarítás. *-Azért ne legyél annyira lelombozódva. Tuti bulival készülök neked. *Azzal elengedem a kezét, belecsípek a fenekébe és már rohanok is röhögve a laborom felé.*
Kedd Márc. 05, 2019 7:01 pm
