Üres tekintettel bámulok a plafonra, amit aranysárgára fest az ablakon beszűrődő fény. Pazar lakrészünk pazar hálószobája. Pazar szobában a hatalmas ágy, rajta fekszem én, meg férjem. Uram és parancsolóm, börtönőröm, fogvatartóm, erőszaktevőm... a többi ember szemében a drága, imádnivaló férj, gyermekeim apja, akinél jobbat nem is kívánhatnék. Miért nem fest mégis mosolyt arcomra a boldogság? Miért nem csillan vidámság a zöld íriszeimben? Nekem semmi sem jó, semmi sem elég, az elkényeztetett kiskirálylány sosem fogja fel milyen jó dolga van, milyen szerencsés. Jó család, jó házasság, pompás élet. Lassan fordulok az oldalamra, nesztelen igyekszem kihúzódni az ágy szélére, hátha nem keltem így fel Eriket. Csak még pár pillanat nélküle, pár másodpercnyi illúzió, ahol szabadnak érezhetem magamat. Óvatosan emelkedem fel a nyoszolyánkról, elnyomva a fájdalmas nyögéseimet, amit a mozdulatok okoznak, a csípőmön, karjaimon zúzódások éktelenkednek, tegnapi dühkitörésének eredményei. Az évek alatt legalább annyit megtanult, hogy az arcomat békén hagyja... rengeteg időt spórol a reggeli készülődéssel. Szobánkból a gyerekek hálójába vezet az utam, halkan nyitok be az ajtón és lesek rájuk. Lev már a nagyfiús ágyában alszik, egy megviselt plüssoroszlánt szorongatva, amit anno Alex bátyámtól kapott, Sasha a kiságyában fenékkel az égnek büdösbogár pozícióban szendereg. Akármilyen rossz ér, ez az a látvány, ami továbbvisz a napban, amitől a szívem is túlcsordul. Mielőtt engednék a kísértésnek, hogy szertecsókolgassam a pindúrokat, kihátrálok a szobából és magukra hagyom őket, had pihenjenek még. Konyha. Kávé. Feketén. Pityeregve, mert a kesernyés íz mindig rá emlékeztet. Ujjaimat melengetem a bögréjén, amit mindig használt, mikor felénk járt. Belesüppedek a csöndbe. Csak még pár perc, még néhány pillanat, amit átengedhetek a gyengeségnek, az emlékezésnek. Megrezzenek, mikor a háló ajtaja hangosan csapódik és Erik jelenik meg a konyhában. Mosolyt erőltetek magamra, ahogy hozzám ér. - Egy óra múlva érkezik az új biztonsági tiszt. - közli velem a tényeket a másik, amire értetlenkedve pillantok rá. - Mi a baj a mostanival? - szegezem neki a kérdést. - Nem tetszik, ahogy vizslat téged. Norton. Nő. De jól képzett. Ennyi. Nem kell felesleges dolgokon agyalnod, megárt a szépségednek. - ennyit kapok feleletül a drága férjemtől, aztán részéről a téma letudva.
Egy óra múlva. Erik már távozott, én és a gyerekek pedig a nappaliban ücsörgünk, készen a találkozásra. Nem mintha mást tehetnénk, amíg nincs velünk a biztonságis, addig nem igen mozoghatunk szabadon. A férjem legújabb heppje. Lev kis autókkal játszik a földön, a lányom pedig minden erejével azon van, hogy pontosan leutánozza a bátyja minden mozdulatát. Éppen egy piros kocsin örméllenek össze, mikor a szobalány jelenti, megérkezett a várt személy. - Mire vársz? Engedd be. - intek a lánynak és közben igyekszem szétszedni a két kis balhégépet.
Valamiért a Consilium úgy gondolja, hogy fontos engem basztatnia állandóan. Már egy ideje azon vannak, hogy ismét találjanak valakit mellém, akivel a házasságunk alatt egy újabb porontyot tudnék a világra hozni. Szerencsémre vagy sem, de eddig még valamiért nem találtak megfelelő férj jelöltet. Talán félnek attól, hogy az is úgy végezné, mint az előző. És ha ez nem lenne elég még a munkámban is beleszólnak. Pár napja kaptam a parancsot. Személyi testőr leszek. Konkrétan engem kértek fel. Egy feleség mellé osztanak be. Remek... Már csak egy luxus feli hiányzott nekem. Az aktáját alaposan átolvasom. Két gyerek... Remélem nem kell őket folyamatosan elviselnem és már rég beadta őket az iskolába, ahol gondoskodnak róluk. Felveszem az egyenruhát, a kézi fegyverem a helyére kerül, ahogy a tőröm is. Nincs túl sok kedvem hozzá, de sok választásom sem. A megbeszélt időpontra érkezem. A szobalány nagy nehezen, de végül csak beenged engem. Ahogy a szobába lépek megrökönyödést pislogok le a gyerekekre, majd gyorsan összeszedem magam és mint egy oszlop állok meg az ajtótól nem messze. - Asszonyom! Teresa Norton, az új testőre.-Mutatkozom be neki.
Azt hiszem a gyerekek valami íratlan törvényt követnek, hogy csak és kizárólag akkor törjön ki rajtuk a hisztéria, mikor viselkedniük illene, amikor meg lehetőségük volna kiengedni a gőzt, angyalként játszanak. Elveszem a kisautót tőlük, Lev durcásan törökülésbe vágja magát, Sasha pedig drámakirálynőként, lebiggyesztett ajkakkal hüppög az ölemben. - Mi ez a viselkedés? Mintha nem lenne elég játék mindkettőtök számára! - szólalok meg komolyan, pillantásom a fiam és a kislányom között jár. Előbbi dacosan elfordítja a fejét, kék íriszeiben a felháborodottság lángja lobban, mi az, hogy ő számon van kérve és megregulázva módon, utóbbi noha még kicsike, épp csak világra eszmélt, úgy vesz zokon mindent, mintha ezért jutalom járna. - Lev? - szólítom meg a fiamat, aki végre hajlandó rám nézni. - De, anya! Sasha folyton belepituszkál a játékomba és nem is tudja hogy kell rendesen kocsizni. - nyílik panaszra a kisfiú szája, én meg igyekszem elfojtani egy sóhajt. Megértem őt. Nem egyszerű a nagytestvérek élete, főleg nem ilyen akadékos kishúgokkal... Vajon én hányszor mehettem Alex idegeire? Mint az árnyék, úgy követtem őt, kikövetelve a figyelmét, a törődését, ha kellett erővel, hisztivel, könyörgéssel. Vajon hány vad hajkócolós mozdulata indult nevelőcélzatú pofonnak, amit végül meglágyított a szánalom a szerencsétlenkedésem láttán? Sosem emelt rám kezet, bármilyen mérgessé tettem is. "Roxana, viselkedj...ne kelljen kétszer kérnem." Ha csak ezen múlna. Ha csak az engedetlenségen, hogy visszakaphassam Őt. Kiforgatnám a sarkából a világot. De már késő. Túl késő. Öntudatlanul simítok végig a szoros kontyba fogott hajamon, veszek egy mély levegőt és megingatom a fejemet. Időben szedem össze magamat ahhoz, hogy nyugodt arckifejezéssel fogadjam az új testőrünket. A nő felé fordítom a fejemet és egy barátságos mosolyt vetek rá. - Először is, hívjon csak Roxinak, másodszor tegeződjünk, ha már együtt fogunk dolgozni és harmadszor, fáradj beljebb és foglalj helyet. Teát, kávét, vizet? - intem közelebb magamhoz a másikat, ugyanis engem továbbra is a padlóra szegez a lányom, ahonnét egyhamar nem kelek fel.
Rohadtul nem akartam ezt munkát elvállalni. Nem nekem való az ilyen emberek kísérgetése ide-oda. Túl unalmas és idegtépő a számomra, de sajnos más választásom nem igen maradt. Legalább addig békén hagynak engem a férj kereséssel. Ott vannak lent a földön és én csak értetlenkedve figyelem őket. Bár szültem egy gyereket sosem fogtam a kezemben. Azonnal lepasszoltam őt, így számomra ez az egész nagyon is érthetetlen. -Rendben assz... Roxi.-Kell egy kis idő, hogy megszokjam ezt. Őszintén szólva nem ilyen nőre gondoltam. Azt hittem az a tipikus luxi feli lesz, aki olyan magasan hordja az orrát, hogy még a Volentis plafonját is kitöri vele. Ő viszont talán normálisabbnak tűnik. - Köszönöm, de nem kérek.-Az arcvonásait továbbra is komolyak és a testtartásomon sem enyhítek. Nem cseverészni, pletykálkodni jöttem ide. Az ő védelmük az én munkám. A tekintetem viszont róla a gyerekekre siklik ismét és akaratlanul is eszembe jut az a fiú...
Makacs, zárkózott, kimért. Ezek a jelzők jutnak az eszembe, ahogyan tűnődve vizslatom a másikat. Teresa Norton. Úgy tűnik hiábavalóak az erőfeszítéseim arra, hogy megtörjem a jeget, a nő dolgozni jött ide, nem pedig velem barátkozni. Vagy pesztrálni a gyerekeimet - noha ez utóbbit egyáltalán nem várnám el tőle. Mástól sem. - Ha nem, hát nem. Nem erőszakoskodom. - finoman megvonom a vállaimat és visszafordulok a gyerekek felé, ha Teresa jobban érzi magát haptákban ácsorogva, legyen úgy. Senkinek nem fogok könyörögni. Ezen felbuzdulva inkább a kicsikre fókuszálok és mivel most lefoglalja őket a játék, nem is siettetem az indulást. Nem maradunk le semmiről sem, ami kifejezetten fontos lenne, a nagyközönség előtt műmosollyal felvonulni máskor is lehet. Percek telnek el így, én, az ölemben Sasha-val, Lev a kocsikat bűvölve, mikor a fiam fogja magát, felkel a földről és nemes egyszerűséggel Teresa-hoz lépked. - Nem unatkozol? - szegezi a kérdést a nőnek, majd felényújt egy játékautót. - Gyere játszani! - teszi még hozzá noszogtatásul, én meg csak magamban mosolygok. Lev nem egy szívbajos kiskölyök, az már biztos. Kíváncsi leszek rá, mennyire töri le a szarvait a biztonságisunk. Vagy ő lesz, aki beadja a derekát?
A munkám alatt sosem engedtem meg magamnak a lazítást. Sőt a gyerekkorom sem volt éppen egy leányálom és ne is beszéljünk az itteni életemről. Annyit elég tudni, hogy nem éppen a laztás mindapéldánya vagyok.. Kicsit hátrébb is lépek, közelebb a falhoz hisz én csak egytestőr vagyok. Nem szabad megzavarnom a mindennapi életüket. Úgy kell tennem,mintha itt se lennék. Az előttem léfő falat bámulom és magamban szídom azt az embert, aki erre a munkára ítélt engem. Viszont azonnal észre veszem ahogy a fiú felém sétál. Követem őt a tekintetemmel. A kérdésére felszökik az egyik szemöldököm, majd az autóra pislogok. Kiveszem a kezéből és megnézem magamnak azt. -Tudod én most dolgozom. Nem játszani jöttem.-Pislogok le a fiúra, aki úgy tűnik nem akarja elfogadni ezt a választ. Megfogja a kezem és húzni kezd engem. Bár tény könnyen megállíthatnám, de a lábam mégismegmoccan és követni kezdem őt. Leülök melléa földre, majd ismét az autót nézem. Megforgatom párszor. Először a nőre, majd a gyerekre nézek. -Nem igen tudom hogyan kell ezzel játszani.-Nekem nem volt túl sok játékom. Egy babám volt és kész. Ő vele játszottam mindig.
Lev sikerrel jár és Teresa csatlakozik a köreinkhez. Sasha-t félreültetem az ölemből, de a kicsi nem is nagyon sokáig zavartatja magát, elragadja az első játékot és azzal kez szórakozni. A fiam heves átéléssel magyaráz a biztonsági tisztünknek, én pedig élek a lehetőséggel, hogy mindenkinek kitöltsek némi innivalót. Nem nagyon szaporítom a szavakat, egyelőre nincsen mit mondanom, másfelől úgy érzem, a nő nem az a beszédes típus... legalábbis velem szemben egyáltalán nem tűnik annak. Percek telnek el némaságban, a csöndet a gyerekek magyarázása töri meg, de így megfigyelhetem a másikat. - Mi... már találkoztunk, vagy tévednék? - szólalok meg hirtelen, ahogyan tudatosul bennem, valahol már láttam őt és egyáltalán nem mint tisztet. Meg nem mondom, hogy miféle összejövetel vagy rendezvény lehetett, ám dereng, hogy szépen, csinosan felöltözve volt, be is mutattak minket egymásnak, akkoriban szőke lehetett és tudom, viccelődtek azzal, nem-e valami rokonunk. - Teresa? - szólítom meg őt újra. Hogy kötött itt ki?
Olyan komolyan hallgatom a fiút ahogy magyarázza, hogy hogyan is kell ezekkel a kisautókkal játszani, mintha éppen a kiképzésemen lennék. A játszás nem volt a gyerekkorom meghatalmazó része. Nem is nagyon barátkoztam. Nem olyan csaldban nőttem fel. Család... Nem is volt nevezhető annak. Nagyban elismerülök a játékokban és bár nem idegenek a számomra, hisz láttam igazi autókat, ültem is bennük, de az egyik kinyitható ajtajú és még a csomagtartója is... -Hogy?-Pillantok fel hirtelen a nőre. Őszintén szólva az akkori időszakomból nem sok arcra emlékszem. Megjelentem a bálokon mosolyogtam mikor kellett és ennyi. Csak túl akartam esni az egészen. Nem jegyeztem meg az arcokat, hisz minek? Nem barátkoztam velük. Csak egy kirakati bábú voltam a számára semmi több. -Öhm meglehet. Ne haragudjon, de nekem nem ugrik be, hogy mikor is találkozhattunk.-Ráncolom össze a homlokom, közben le is teszem a játékot. -Igen aszonyom?... Vagyis Roxi..-Fel is álloka helyemről. Nem katonához méltó viselkedés, amit most csinálok. Nem azért vagyok itt, hogy a gyerekekkel játszak. Megigazítom magamon az egyenruhát. Egy pillanatra lenézek a fiúra és arra az autóra, amit nem rég fogtam a kezemben. Egészen kellemes érzés árasztott el abban a pillanatban.
Tessék, mindent felrúgtam, amit a fiam felépített. Teresa felpattan a helyéről és megint haptákba vágja magát, noha senki sem szólta meg azért, mert egy pillanatig jól érezte magát. Sóhajtva legyintek egyet és magamhoz veszem az egyik teáscsészét, majd kedvtelenül belekortyolok a forró italba. Most már mindig ez lesz... mint valami ördögi körfogás, úgy telnek a napjaink, kalickán innen és túl, sehol nem lelhetsz örömre. Újabb korty a teából, végül elfintorodva visszahelyezem a csészét az asztalra, tekintetem Norton-on. - Készüljön, Norton. Negyedóra múlva sétára indulunk a gyerekekkel. Addig kint várakozhat. - ha nem kell neki a barátságos Roxana, akkor nem erőltetem meg magamat és nem próbálok ismét barátkozósat játszani. Nem rohanok olyan szekér után, amelyik nem vesz fel és különben is, már régen nem az a kislány vagyok, aki mindenki kedvére akar tenni és mindenkivel jóban akar lenni. Ostobának és naivnak is csak egyszer nézhetnek, másodjára senkinek sem adom meg ezt az örömöt. Ha a nő mozdul, úgy én is felemelkedem a helyemről, azután a karjaimba veszem Sasha-t, Lev-re pedig lepillantok. - Ideje átöltözni, fiatalember. Így nem mehetsz emberek közé. - utalok a gyűrött felsőre, ahogyan a játék hevében bohóckodott, a lányomra is ráfér egy kis felfrissülés. Fogzik. Nyálgép.
15 perc múlva.
- Készen állunk. - szólítom meg a biztonsági tisztet, azután várok, úgy ítéli-e meg, hogy nyugodtan elindulhatunk vagy akad, ami nem tetszik neki. Noha sok probléma nem adódhat, a "környékünk" makulátlan és ha néha egy-egy elégedetlen közember be is szabadul ide, hamar kiiktatják őket a fekete katonák. Szépen, csöndben, feltűnés nélkül. - Csak egy kisebb sétára megyünk és közben meglátogatjuk az árvaházat is. A férjem és én lelkes támogatóik vagyunk. - szólalok meg, műmosoly és a begyakorolt szöveg.
Az idő megkeményített engem. Nem könnyen oldódom fel mások társaságában. Egy valaki mellett lehettem az, aki... Bár sokszor előtte is inkább csak bezárkóztam. De ő tisztában van azzal, hogy min mentem keresztül. Vagyis tisztában volt. Már nincs többé. Így már senkim sem maradt. Új barátokat szerezni meg... Nehezen adom meg a bizalmat másoknak. Lehet, hogy ő pont megérdemelné, hogy semmi rossz szándéka nem lenne, de el kell fogadnia, hogy sajnos én nem az a katona vagyok, aki olyan nagyon szeret trécselni. -Értettem.-Bólintok egyet, majd hátat fordítva nekik ki is sétálok. Türelmesen várok kint miközben azon a játékon jár az eszem. Kicsit visszarángatott engem a földi élethez, felszínre hozott pár emléket. Sajnos nem a legjobbakat. -Rendben, induljunk.-Bár nem hiszem, hogy bárki is bántani akarná ezt a nőt és a gyerekeit. De persze fő a biztonság. Kissé ledermedek, mikor elárulja, hogy hova is megyünk. Az egész egy pillanatig tart csak, majd csak folytatom az utam. Nem túl nagy örömmel sétálok be velük az árvaházba. Nem mintha bajom lenne a gyerekekkel. Csak, ha minden igaz az én fiam is itt van valahol. Egyszer láttam őt amióta megszültem, de az is csak a véletlen műve volt. Nem én kerestem. Nem telik elsok idő és az egyik idősebb gondozónő már oda is lép hozzám teljesen meglepetten. -Mrs. Barnes! Nem számítottunk magára. Wyatt miatt jött?-Pislog továbbra is értetlenkedve. -Már Norton vagyok és nem, nem miatta. Mrs. Granqvist és a gyerekeit kísértem ide.-Mondom neki, kissé gyilkos tekintettel. A nő teljesen zavarba jön és bocsánatot kér tőlem, majd már át is terelődik a figyelme Roxi-ra.
Csüt. Ápr. 08, 2021 12:05 pm
