Mindenkinek múltjának vannak olyan részei, amikről nem szívesen, vagy pedig egyáltalán nem szeretnek beszélni. Azt hiszem, most valami ilyesminek lehetek szem és fültanúja, ahogyan megérkezünk az árvaházhoz. Consiliumi jótékonysági propaganda. Valójában előszobája a később felhasználható és feláldozható katonák kinevelésének. Minden alkalommal egy kicsit nehezebb szívvel távozom innét és kicsit tovább és szorosabban ölelem a gyerekeimet. - Jó napot, Giselle. - köszöntöm a gondozónőt, és ajkaimon az oly szépen begyakorolt műmosoly. Nem mutatom egy arcrezdüléssel sem, hogy mit gondolok az előbbi közjátékról, azt hiszem ez mindenki érdekét szolgálja és kissé talán csillapítja is a beállni készülő feszültséget. Az idős asszony visszabiccent, aztán az elnézést követően távozik is. Pillantásom Teresa irányába vetül, kérdéseim lennének, de lehet jobb megtartanom azokat magamnak. Nem szívesen dörgölőzöm bele a szúros pokróc jellemekbe. - Ha kellemetlen itt lenned, nyugodtan megvárhatsz minket kint. Azt viszont nem garantálom, hogy a férjem nem fog panaszt emelni. - jegyzem meg a biztonságisunknak és nem rosszindulatból. Az én kezem is megvan kötve, addig nyújtózkodhatom, amíg a pórázom engedi, aminek a vége Eriknél van. Ilyen ez a női sors... - Szóval Wyatt, milyen idős? - nem mászok bele a mocskos részletekbe, de ez nem egyenlő azzal, hogy egyáltalán nem érdeklődöm a gyerek iránt.
Rossz itt lennem, nem is kicsit, de abban nagyon is reménykedem, hogy nem fogok vele találkozni. Ő biztosan nem ismerne fel, hisz sosem látott engem. Azt sem tudom, hogy mennyire hasonlít rá, vagy inkább az apja külsejét örökölte. - Köszönöm, de meglesznek.- Még egy mosoly is kerül az arcomra. Nem tudom, hogy őszinte volt a részéről a dolog, de minden esetre kedves gesztus, bár ahogy mondta is nem engedhetem még magam, hogy a munkám elvégzésében bezavarjanak a személyes dolgaim. Már-már kezdek megörülni annak, hogy nem tesz fel kérdést a gyerekkel kapcsolatban, mikor végül mégis megteszi. Semmi érzelem nem rajzolódik ki az arcomon. Megtanultam hogyan is kell elrejteni azokat. De legbelül ordítanék. Nem válaszolok neki azonnal, majd hosszabb csend után rá se nézve szólalok meg. -Négy.- Többet nem is mondok, rövid és tömör válasz. Közben persze haladok mellettük és figyelek, bár nem hiszem, hogy itt bármi bajuk esne.
Pokróc üzemmód. Megint. Még mindig. Feladom. Tudomásul véve a válaszát biccentek egyet, aztán a séta további részében nem szólok egy szót sem, nem feszegetem a témát, nem haverkodom vele. Lev izgatottan nézelődik, alig várja, hogy a sok korabeli közé vethesse magát és játszhassanak, egy csomó játékot és ajándékot hoztunk, aminek segített a kiválasztásában. Csak remélhetem, hogy felnőttként is ugyanilyen jólelkű marad... - Minden kicsi személyre szóló ajándékot kap. Nagyjából egy félóra múlva osztjuk ki nekik. Valószínűleg Wyatt is ott lesz és ide fog jönni a közelünkbe. Képes leszel ezzel a ténnyel megbirkózni? - szólalok meg aztán nagysokára. Megértem, ha nemet mond, akkor kitalálunk rá valamit. Ha pedig rábólint, akkor elvárom, maradjon ugyanilyen profi.
Wyatt nem az a téma, amiről szívesen beszélgetek. Mindig is próbáltam kizárni az életemből pont azért mert féltem,ha nem maradok rideg vele szemben megszeretem és nem tudom elengedni. De ha rá gondolok eszembe jut az az este, mikor fogant... Egy nőnek se kellene átélnie. Tudom,hogy én vagyok a gyenge, amiért így döntöttem, hisz ő nem tehet róla,hogy az apja egy szörnyeteg volt... De mégis még mindig úgy érzem ez volt a helyes döntés. Nem lettem volna jó anya. - Igen, képes.-Vagy legalább is azt hiszem, hogy igen. Még sose fordult elő velem ilyen. Mikor láttam akkor is csak messziről figyeltem meg. -Csak ne nekem kelljen odaadni az ajándékot.- Nézek rá kissé kérlelően. Nah most kaphatott egy kis morzsát belőlem. Hálás vagyok neki, amiért nem kezd el faggatni a dologról. Egyszer talán tudni fogok mesélni neki róla, de nem ma.
Nem tudom miért döntött amellett, hogy lemond a gyerekéről, de azt viszont igen, hogy nem én leszek, aki megkövezi ezért. Én nem volnék képes rá, az önzőségem pedig olyan mértékű, ha kell, inkább a saját kezeimmel végeznék velük, mielőtt bárki elvehetné őket tőlem... aztán követném őket. - Ne aggódj, semmi ilyesmit nem kell tenned. Ez bizony az ifiúr feladata. - bökök Lev felé, aki továbbra is előttünk szökdécsel, miközben a húga a babakocsiban szunnyad csöndesen. Néha megkérdőjelezem, hogy embergyerek helyett valami mormotának adtam-e életet. Míg a fiam a nyers, kirobbanó erő, addig a lányom sokkal csöndesebb, nyugodtabb lélek. Mint... mint Ő volt. De gyorsan el is hessegetem magamtól ezt a gondolatot, hiszen nincsen idő a szomorkodásra. Egyszerre egy megtört szívvel foglalkozzunk csak. - Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztunk. Legközelebb máshogyan szervezem az egészet. - szólalok meg egy bocsánatkérő mosollyal, ami ezúttal valós, nem a kirakatnak szól. Még nekem is furán esik, elszoktam tőle.
Örülök annak, hogy engem nem akarnak bevonni az ajándékok kiosztásába. A négy év alatt sose küldtem neki ajándékot. Nem kell tudnia, hogy az anyja él. Persze abban nagyon is reménykedem, hogy jó élete lesz így is és nem rontják el őt, mint az apját. -Ez kedves Öntől, de erre igazán nincs szükség. Nem Ön tehet róla és nem menekülhetek előle egész életemben.-Egyszer Ő is felnő, gondolom katonát nevelnek belőle. Nem olyan nagy ez a Volentis, hogy akarva, akaratlanul is ne találkozzam majd vele és nem fagyhatok le minden alkalommal, mikor meglátom őt. -Milyen gyakran szokták őket meglátogatni?- Érdeklődöm kicsit és ebben nincs semmi hátsó szándék. Úgy vélem kedves gesztus ez tőlük. Nem hiszem, hogy túl sok szeretetet kapnának itt. De legalább vannak, akik gondolnak rájuk. Ez valahol megnyugtat engem.
Teresa ismét visszavált a magázásba, de erre már tényleg nem szólok semmit sem. Talán egyszer nem lesz ennyire formális velem szemben, sem pedig ilyen feszélyezett, ám amíg ez a pont el nem érkezik, nem erőltetem a dolgot. - Néha nem tudunk mit tenni. Nincs más választásunk, csak a menekülés. Máskor pedig ugyanez a helyzet a maradással. Azt tesszük, amit tennünk kell a túlélés érdekében. - szólalok meg magam elé bámulva, tekintetem a fiamra vándorol, aztán a kislányomra, finoman elmosolyodom az alvó arcocskája láttán. Akkor éjjel, a fogantatásának éjjelén azt hittem a sajátomat veszítem el. Erik borzalmasan pipa volt, őrjöngött, és rám erőltetve magát eresztette ki a gőzt. A bátyámtől kapott medálom lánca ott szakadt el, fájdalmasan vájva a nyakamba, míg pattanásig nem feszülve elszakadt... Talán még hálás is lehetek, hogy eszméletemet veszítettem az oxigénhiánytól és nem kellett végigélnem a férjem veszettségét... Hetekkel később realizáltam az állapotosságom tényét. Sasha. Gyűlöletből, bántani akarásból lett, de ezt az örömöt nem adom meg Eriknek, a győzelmet, hogy azt higgye, megutáltathatja velem a saját gyerekemet. Ez soha nem fog megtörténni. - Amilyen gyakran csak tudjuk. Lev is szeret a gyerekek között lenni és én is örülök, ha egy kis vidámságot csempészünk az életükbe. - felelem Teresa-nak, aztán elhallgatok, kicsit hezitálok, hogy folytassam a mondandómat, bár nem hiszem, hogy megbántanám vele. - Szeretnék egy kicsit örökbefogadni. Hogy egy jobb élete lehessen. Ha... Wyatt lenne az, mit szólnál hozzá? - vetem fel az ötletet.
Anno nem ilyen életet képzeltem el magamnak, mikor a Volentisről beszéltek izgalmas utazásnak gondoltam. Egy lehetőségnek, hogy jobb életem legyen, mint amilyen a Földön volt. Az elején még úgy is tűnt megkapom azt a jobb életet, de utána minden elveszett... -Ez kedves.- Figyelem a fiát, aki nagy lelkesedéssel sétál előttünk. Az ártatlan gyermeki lelkek. Igaz tudnak bántani nagyon is, de ahhoz képest, amit egy felnőtt képes tenni a másikkal azok csak kis apróságok. A kérdését hallva megállok és nem kicsit meglepetten pislogok rá. Talán még egy kis rémület is van a tekintetemben. Őszintén szólva erre nem igen tudom, hogy mit is mondhatnék. Ha örökbe fogadja, akkor mindennap találkozni fogok vele... De ennyire nem lehetek önző. Talán mellette egy sokkal jobb élete lehet, mint itt. Ha kaphat egy esélyt rá, miért kellene elvennem tőle? -Őszintén szólva nem tudom.-Nézek a nőre, majd vissza a gyerekek felé. -Biztosan jobb élete lenne ennél és én ezt nem tehetem el tőle.-Aznap mikor megszületett lemondtam róla gyáva módon. Így milyen jogon szólhatok bele az életébe?
Hogy is mondják? A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Teresa reakciója láttán úgy érzem, egy kicsit túllőttem a célon azzal, hogy Wyatt-et említettem az örökbefogadással kapcsolatosan. Át sem futott először az agyamon, milyen érzés lehet ez a nőnek. Mindennap találkozni az életének azon részével, örök bizonyítékával, amit legszívesebben elfeledne. Kicsit el is szégyellem magamat azért, amiért a számat jártatom. - Uhm, sajnálom. Erre majd később visszatérünk, rendben? - gyengéden meglapogatom a másik vállát, aztán megint megindulok. Itt az ideje, hogy teljesítsük, amiért jöttünk.
Nem haragszom a nőre, amiért ezt az ötletet felvetette. Igazából tudom, hogy csak a jó szándék vezérli őt, vagy legalább is nem olyannak tűnik nekem, aki ilyen dologgal akarná rosszat a másiknak. Aztán persze lehet téves a megállapításom. -Nincs miért bocsánatot kérnie. Nem tett semmi rosszat.- Nem húzom el magam az érintésére, inkább csak kap egy mosoly féleséget. Aztán kicsit lemaradók tőlük, mert a gyerekek özönleni kezdenek hozzájuk. Tekintetemmel akaratlanul is őt keresem... Könnyű felismerni. Barna kissé bongyori haj és szürkés-kék szemek. Néhány gyerek oda jön hozzám, akikre igyekszem mosolyogva lenézni, de nagyon sokkal több reakciót nem kapnak tőlem. Inkább Roxit és a gyerekeit figyelem, hisz azért vagyok itt.
Hétf. Ápr. 26, 2021 10:10 am
