Az egyetlen hely a hajón, ahol a szabályzat megenged bármiféle élelmiszerfogyasztást. Az étterem személyzete 3 erre a szolgálatra beosztott kadétból, és egy hivatásos szakácsból áll, kik közül legalább egy valaki mindig a konyhán tartózkodik, s örömmel elkészíti bármelyik matróz kedvenc ételét, feltéve, ha odavan a hadtápért. Nagyon-nagyon ritkán normális ételt is felszolgálnak, illetve itt található a kávéautomata, mely ugyan szintetikus, és jóformán íztelen kávét főz, de mégis a legénység kedvenc helyévé teszi ezt a termet.
Mivel a negyvennyolc órás kimenőnk még mindig tart, és a legénység nagy része még a rövid szabadságát élvezi, én viszont továbbra sem vágyom időt tölteni az űrállomáson, úgy döntök, felmérem a készleteinket, ellenőrzöm, hogy mindenből van-e elég a következő négy hónapra. Üzemanyag, étel, ital, fegyverek, muníció, gyógyszerek... Olyan dolgok, amelyek nélkül nem indulhatunk el, és a leltárt így is, úgy is el kell végezni, szóval ennyivel előbb végzünk, és állunk készen az útra, ha most mindent összeírok. Tudom, nekem is ki kellene kapcsolódnom, felkeresni régi ismerősöket, és eltölteni egy kis időt a társaságukban, iszogatni, beszélgetni, szórakozni, meg hasonlók, és egy egészet kicsit bánt is, hogy nem használom ki a lehetőséget. Pontosabban attól félek, hogy később meg fogom bánni, hogy ma is bezárkóztam, amikor már hetek óta csak utazgatunk, és hiányozni kezd a változatosság. De ezt leszámítva nem bánom, hogy nincs már senki a Volentisen, akihez kötődnék. Legalább senki után nem fájhat a szívem, amikor úton vagyunk, és képes lehetek csak arra koncentrálni, amire kell. A leltár egy részével, a raktér feltérképezésével már végzek is, és indulok, hogy másfelé is szétnézzek, többek között az étkezőben. Elvileg itt is kell lennie néhány konzervnek. Kezemben a táblagépet szorongatva lépek be a helyiségbe, tekintetemmel épp végigfutom mindazt, amit már feljegyeztem, és már teszek befelé egy-két lépést, amikor ráeszmélek, hogy nem vagyok egyedül. Pillantásomban kellő mértékű meglepettséggel és értetlenséggel mérem fel az idegent, de nem kell sok, talán pár röpke másodperc, hogy kapcsoljak, ki is áll előttem. Személyesen még nem mutattak be egymásnak bennünket, de hallottam a híreszteléseket, hogy új medikust kapunk, és a leírás éppen illik rá. - Üdv a fedélzeten! Te biztosan Theodora Bowman vagy, az új hajóorvos. Az én nevem Felicia Watson, tizedes és a URS Jola kommunikációs tisztje – mutatkozom be, és remélem, nem veszi tiszteletlenségnek a közvetlen megszólításomat. Természetesen nem annak szántam, csak igyekszem barátságosan üdvözölni a csapatunk új tagját. Azt hiszem, a hajónkon – bár ez talán ugyanígy van az Arkanon is – kétféle ember szolgál. Az egyik állandóan szigorúan tartja magát a tisztségekhez, és kizáróan katonatársakat lát a csapattagokban, kimért és távolságtartó, míg mások – hozzám hasonlóan – bevetéseken kívül igyekeznek barátságosabb légkört kialakítani. Én igazából mindkét álláspontot megértem, és tiszteletben tartom. Viszont tény, hogy négyhavonta két napot leszámítva állandóan és megállás nélkül össze vagyunk zárva egy bádogdobozban, és azon túl, hogy folyton egymásra bízzuk a saját sorsunkat, ha társaságra vágyunk, akkor is csak egymásra számíthatunk. Együtt élünk, együtt eszünk, jóban és rosszban is csak egymást támogathatjuk, emiatt akarva-akaratlanul is ez a csapat előbb-utóbb a második – nekem igazából az első és egyetlen – családunkká válik. Úgyhogy megkockáztatva egy megrovást a tegezős üdvözlés mellett teszem le a voksomat, felkészülve rá, hogy elnézést kérve kijavítsam magamat, ha erre lesz szükség. - Valaki körbevezetett már? Csak mert ha kellene valaki, aki körbekalauzol, nagyon szívesen... csak befejezem itt a leltározást – ajánlkozok, aztán a pult felé fordulok, ahová letehetem a táblagépet, ám mielőtt szétnéznék, mit rejtenek a szekrények, ismét az új társunk felé pillantok. - Először fogsz utazni a hajón? - kérdezem aztán meg, mert ki tudja, talán volt már korábban is tagja a legénységnek, és akkor az idegenvezetésre sincs szükség. Azt hiszem, a barátságos magatartásommal néha átmegyek a gyerekes kategóriába, ami nem okvetlenül jó dolog, de szerencsére eddig még senki nem panaszkodott rám. Talán mert ha éles helyzetben vagyunk, legalább olyan komolyan veszem a munkámat, mint bárki más.
Words like violence Break the silence Come crashing in Into my little world Painful to me Pierce right through me Cant you understand (..)
Jobbra, aztán balra, megint balra és jobbra, nem olyan bonyolult, mint egy labirintus. Kisebb, mint az anyahajó, egyszerűbb, ha párszor eltévedek is, akkor legalább utána megjegyzem, hogy mit miért. Amelia megmutatta, nagyjából meg is volt, ha érdekelt is volna, hogy mi merre, akkor elsőre is megtalálom az étkezőt. Nyilván nem igazán figyeltem. Pár kör után végül csak sikerül megtalálni azt a helyet, ahova úgy tíz perccel ezelőtt indultam. Csak remélni tudom azt, hogy még nincsen itt egyik szorgos kis legény vagy leány, hogy felmérje a frisshusit. Persze ez csak hiúábránd, mert az életben sosincsen úgy, amire mi éppen vágyunk. Már messziről kiszúrom a barnát, aki láthatóan el van foglalva. Adja az ég. S ezzel nekem máris van hitem abban, hogy megúszom egy hello sziával, s már mehetek is tovább. Naná, hogy nem. Ő nyitja a száját, fordul és hadar, én pedig csak nézek rá, a nagyra nyílt szemeimmel. Majd torok köszörülés, végül egy mély sóhaj, s semlegesen hangszínnel szólalok meg. – Öhm, hello. Bemutatkoznék, de már elhadartad az én nevemet is. Így ja... Max azzal egészítem ki, hogy a doki, meg mit tudom én még mit talált ki a nőstény Shepard – megvonom a vállaimat. Nem vagyok egy hivatalos emberke, így nem nyújtok kezet se, sőt a nevem se ismétlem el. Olyan szép betanult szövegkén közölte, hogy én ki vagyok és ő ki, hogy azt még a bíróságok is megirigyelhették volna anno. Én ezt pedig nem csipázom. Se a jó pofizás, se a túl hivatalosság nem az én kenyerem, hát nem csoda, hogy az arcomon egy grimasznak kinéző mosoly ül. – Igen körbe, kösz – fura nekem az, hogy mindenki körbevezetni akar, meg még kedves is. Megszoktam már, hogy a környezetem általában csak morog, s nem lát messzebb az orránál. Itt meg, ő már minimum a harmadik ajánlkozó, aki kalauzolni akar a fedélzeten. Vagy ennyire szerencsétlennek tűnhetek, vagy ezeknek agybajuk van, s azt gondolják, hogy muszáj jó fejnek lenni a másikkal. Pedig rohadtul nem. No, nem kell azt feltételezni, hogy én azért jöttem, hogy bontsam a rendet, meg harcoljak velük. Maximum ’én vagyok a fasza gyerek’ Alexanderrel, de az iránta érzett ellenszenvemet, bőven félre tudom tenni, hogy ne jussunk arra a szintre, amikor már az első bolygón letesznek és otthagynak megpusztulni. Elég lesz a második is. – Én igazából csak ennivalóért jöttem és már megyek is vissza. Tudod, jönnötök kell vizsgálatra, se minél hamarabb szeretnék ezen túlesni – nem pajtizni jöttem ám, he. Táplálék kell, mert ha ideges vagyok, akkor eszem. Nem véletlenül vannak olyan combjaim, mint egy vemhes disznónak, nézzél már meg ember. - Szóval, esetleg abban segíthetsz, ha megmondod, hol találok valamit, amit bevihetek a szervezetembe - legalább ő sem fogja azt hinni, hogy hasztalan, meg én is rájövök, honnan tudok leghamarabb ételt csempészni. Nem vágyom én sokra, kevéskével is beérem, csak az legyen olyan igazi, talán sosem volt szerencsém olyat enni. – Igen, még nem hagytam el egyszer sem az anyahajót – s ezt nem úgy mondom, mintha szégyenérzet lenne bennem. Oké, 26 vagyok, eléggé elvagyok maradva azokhoz képest, akik már azután hajóra kerülnek, hogy lekerült róluk a pelenka. Na, de túl vagyok egy házasságon, mely úgy végződött, hogy a férjem meghalt, meg egy szülésen is, melynek szintén nem szép vége van. Szóval, azt hiszem megérdemlem azt, hogy végre kilépjek a megszokottból, s elhagyjam az eddigi életterem. Még úgy is megéri, hogy egy gerinctelen kapitánynak kell nyalnom a valagát. - Öhm, nem vagyok egy bratyizós fajta, szóval nem tudom most miről is kéne, hogy kérdezzelek – megvakarom a tarkómat tehetetlenségemben. – Meg úgy a papírjaidból elég sok mindent megtudhatok, így felteszem a leghülyébb kérdést, amit csak lehet. Mikor és hogy kerültél ide? – talán jobb, mint a semmi. Bár én is érzem, hogy ez nem az igazi. Tudok felhőtlen csevegésbe keveredni, de ahhoz az kell, hogy minimum öt éve ismerjek valakit és legalább egyszer fogja a hajamat, miközben hányok. Azt hiszem itt nem lesz sok barátom.
-Egy nagy doboz Chicken McNuggets lesz, 2 nagy sült krumplival, és egy eperöntetes vaníliafagyival. Igen, tudom, hogy csak hadtáp van, meg víz, de mi a halálért kérdezed meg, hogy mit adhatsz, ha mindketten tudjuk, hogy csak ez van??? Frusztráltan sóhajtok, és elveszel a tálcát a konyhaautomatától. Egy géppel vitatkozom, gyönyörű! Lehet az lesz a legjobb, ha együtt ebédelek egy pszichológussal! Vagy csak alszom mondjuk 3 évig. Vajon visszaengednek a hibernáló kamráékba, ha nagyon szépen kérem? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem, miközben helyet foglalok a lehető legfélreesőbb asztalnál, és elkezdem betermelni a meglehetősen íztelen reggelimet. Vagy vacsora? Őszintén fogalmam sincs már. Csak azt tudom, hogy napjában egyszer muszáj enni, akármennyi dolga is van az embernek, és most sikerült eljutnom odáig, hogy nem tudtam tovább halogatni. -Ó a francba... - Tör ki belőlem, mintegy üdvözlésképpen, amikor meglátom a szobába belépni a hajóorvost, azt a hajóorvost, kivel a kapcsolatunk eléggé...rázósan indult, és meglehetősen félreérthetően. Az, hogy a hölgy kapcsolata valaki mással úgy tűnik sokkal bonyolultabb lett időközben, mint a miénk félek nem javít ezen a helyzeten. Megpróbálok úgy tenni, mint aki nem veszi észre, hogy megjelent, és csak a kajámmal foglalkozni.
Egész jól beilleszkedtem ebbe a környezetbe. Nincsenek konfliktusaim, ami lássuk be eléggé meglepő. Azt hiszem mindenki arra várt, hogy a szőke liba miután betipeg, nem kell sok idő, hogy kicsapja a balhét. Nem tagadom, bennem is megvolt ez a képzelet. De már az első találkozás sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Alexander hagyta, hogy tesztelgessem, de abban nem volt benne, hogy sokáig játszam a játékomat. Na bumm. Itt kezdődött az, hogy a dolgok más irányt vettek. Most meg azt se tudja az okos buksim, hogy mi fene van. Ennek ellenére a munkámat képes vagyok elvégezni úgy, ahogy kell. Nem vagyok túlbuzgó, de így is készen van minden időre, hogy ne kelljen a hosszú éjszakákat munkával töltenem. Most is éppen bent kuporgok a kis lyukamban, mikor a hasam jelez. Enni kellene. Ha a gyomrom nem lenne ennyire órához igazítható, azt hiszem el is felejtenék táplálékot bevinni a szervezetembe. Így hát elindulok, s meg sem állok az étkezőig. Naná, hogy észreveszem Ethant, hiába is próbál a tálcája mögé bújni. A feje túlságosan nagy ahhoz, hogy ezt a bújócska partit megnyerje. Sóhajtok. Nem tudom, hogy vágyom-e erre a csodás társaságra, de ha már az élet úgy döntött, hogy megviccel minket újra, akkor legyen. – Szebb napot! – nem jut eszembe semmi frappáns dolog, így nem próbálok meg viccelődni vele. Csak megindulok némi táplálékért, mert a hasam lassan inváziót indít el a testem ellen, s szinte látom magam előtt, hogy belülről elkezd bekebelezni, ha nem kap gyorsan valami emészthetőt. Kár lenne.
Kihúzom magam, most, hogy hallom hozzám intézett szavait visszhangzani a szinte orvosi sterilitásnak örvendő étkezőben. -Magába is. - Felem érces hangon, miután lenyeltem az utolsó száraz falatot, és tekintetem a nőre emelem. Nehéz nem az első találkozásunkra gondolni, és akaratlanul is pimasz mosolyra húzódnak az ajkaim. Kissé bánom, hogy nem csináltam valami drasztikusabbat, mondjuk rúd táncoltam valami orvosi műszeren. Érdekesebb sztori lett volna az biztos. -Látom, sikerült a hajón maradni. És a kapitánnyal is...elsimítani a dolgokat. Bravó. Azt már nem teszem hozzá, hogy milyen kisimult ma reggel, szerintem így is épp eléggé érthető, mire céloztam. A tiszti kabinok elég közel vannak egymáshoz, gondolom azért, hogy lássam egyesek élettere háromszor akkora, mint az enyém. Különösebben nem izgat mondjuk, a régi kabinom mérete valahol egy koporsó és egy gyufásdoboz közt helyezkedett el, így teljesen kényelmes a mostani, csak mégis... -Csatlakozik hozzám? Higgye el, a kaja pont olyan izgalmas magában, mint amilyennek látszik...
Bal szemöldököm az égbe szalad, s egy pillanatra megállítom a mozzanat soromat. Nem tetszik ez a visszaköszönés, mivel kapcsolatunk nem annyira baráti még, hogy ilyesmiket dobáljuk a másik felé. Mély levegőt veszek, számolok, aztán inkább lenyelem azt, mit fejéhez tudnék vágni, s megszerzem a mai adagot. – Ja, még nem reptettek ki – megvonom a vállamat, s már azelőtt leteszem hozzá a tálcát, hogy meginvitálna. Az ok igen egyszerű, kapitánnyal való afférom említésénél, jobbnak látom, ha nincsen semmi, ami megakadályozna abban, hogy fejbe kólintsam. Csak úgy véletlenül, hátulról, tenyérrel a tarkójánál, persze arra figyelve, hogy óvatos és ne erős legyen ez a lendítés. - Hogy van a kedves neje? – igen, ez egy visszakézből támadás. Nem hiszem, hogy ő lenne az, akivel bármit is kéne boncolgatnom Alexanderről. Amúgy sem igazán értem én se azt, hogy mi van, így hát felesleges lenne ezzel vesződni. – Azt hittem azt fogja mondani, hogy a kaja éppen olyan izgalmas, mint az ön társasága – elmosolyodom. Azt hiszem ma eléggé szúrós hangulatomban vagyok, ami nem feltétlen jelent rosszat. Ilyenkor képes vagyok arra, hogy még vicceljek is, remélhetőleg Ethan nem egy fapofa alak. Kár lenne érte. S ezen gondolatok közepette, lehuppanok hát, mert eléggé hülyén néz ki az, hogy már két perce letettem a tálcát, de még mindig ácsorgok. Evőeszközömet belemerítem az ételbe, s fintorogva veszem tudomásul, hogy a mai nap sem lesz az, amikor kipukkadásig eszem magamat. Ha másra nem, arra biztosan jó lesz ez a négy hónap, hogy ledobom a felesleges zsírpárnáimat. - Na, meséljen nekem valami izgit - nézek rá bájosan pislogva. Én még elég új vagyok itt, nem sok mindenkihez van közöm, szóval szívesen veszem be a hasznos információkat, melyekkel szolgálni tud.
Csak egy pimasz mosollyal reagálok legyintésére - meg persze a fejem egy csattanással, de az aligha rajtam múlik - aztán viszont úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Még az ellen sem feltétlen tiltakoznék, hogy megérdemeltem. Ennyi simán belefér kollégák közt, ez mégis egy hadihajó, és nem valami romantikus sétarepülés. -Nem is fogják. Túl sok lenne vele a papírmunka. Arra meg büszkék vagyunk, hogy rohadt rég történt baleset... Nincs semmi fenyegető a hangomban. Komolyan nem arra célzok, hogy valaki pont akkor szellőztetne a légzsilipen egy teregetés után, amikor a doktornő arra járna. Az ilyen idióta kadétok úgyis kihaltak már, érthető okokból. Pressia említésére gondolkodás nélkül felelek. -Nagyobbat üt, mint amire emlékeztem. És lám, büszkén húzom ki magam, ahogy ezt mondom. A nejem vagány csaj, ez van. Aztán lesandítok a kajára, és a villámra tűzök belőle egy nagyobb adagot. -Nem rossz táp ez, csak nem elég sótlan...mázli, hogy kegyed ideért végre. Azzal a számba veszem a hatalmas falatot, és úgy csinálom, mintha jóízűen enném. Meglepő módon hosszú percekig fenn tudom tartani ezt a látszatot. Mikor lenyelem, azért látszik, hogy jobban örülnék neki, ha lenne ennek a kenyér állagú valaminek íze...vagy legalább egy kis színe. -Izgalmasat? Miből gondolja, hogy tudok én bármi ilyet? Egyedül zuhanyzom, és a munkám közben sem történik sok minden. Mondjuk erre akaratlanul is eszembe jut Amelia. Hogy abból mi lesz még... Gyorsan elhessegetem a gondolatot, és hozzáteszem még: -Viszont, az előzetes mérések szerint a szektorban ahova most repülünk akár egy ikerbolygó is lehet. Ha szerencsénk van, pont akkor lesz belőle sziámi iker, amikor látjuk. Az mindig izgalmasan fest. Aztán sóhajtok, és iszom egy korty vizet. Nem, kétlem, hogy ez különösebben izgalmas téma lenne a számára. -Hallott az alvó programról? Mármint, úgy értem, hogy hogyan indult? És mi történt azzal, aki visszautasította...
Sóhajtok, de ez nem egy rettegett kilégzés, hanem megkönnyebbült. Úgy tűnik, viszonyunk van olyan, hogy ne tépjük le a másik fejét, ha az játékosan odaszúr vagy üt. Ez pedig jó, tekintettel arra, hogy legelső találkozásunk hogyan sikeredett. Mármint itt a hajón lévő, mert ugyebár mi már máshol is összefutottunk. Egy csodásnak nem nevezhető esküvőn, bár azt nem tudom, hogy ennek az alaknak abból mennyi rémlik. Mindegy is. – Túl sok könny hullana, miután eltűnnék – közlöm egyszerűen a tényt, melyben eléggé biztos vagyok. Oké, nem feltétlen a könnyekben, de abban igen, hogy utána itt kitörne egy olyan, hangulat, melyre egyikük se vágyik. Így, ha másért nem is, legalább a szükség és a jobb hangulat miatt, biztosan maradok még egy darabig. – Helyes, remélem ki veri magából a szuszt is – így kell ezt. Egy nőnek határozottnak és erősnek kell lennie, nem szabad hagyni, hogy a férfinépség még jobban elnyomjon minket. Éppen elég az, amit kapunk, azért vigyáznak ránk, hogy gyereket pottyantsuk, s ha selejtesek vagyunk, akkor meg is szabadulnak tőlünk. Miféle elbaszott egy világ ez? – Most nem értem. Az étel sótlan, ezért jó, hogy jöttem… Úgy véli sótlan vagyok vagy elég sós? Magyarázza már meg nekem ezt legyen kedves – megforgatom a szemeimet, nem akarok ezzel nagyon foglalkozni. Az ő baja, ha félreismer, s az enyém az, hogy ezentúl biztosan olyan is leszek vele, amilyen képet alkotott rólam. Had legyen meg az öröme. – A maga döntése, hogy egyedül zuhanyzik-e vagy társaságban – felnevetek. Hiszen itt a felesége, szerintem senki se róná fel nekik, ha megesne ez. Én biztosan nem, főleg azért, mert akkor szembe köpném saját magamat. De ez már egy másik történet, ami nem éppen rá tartozik. – Orvos vagyok, maga szerint nem hallottam róla? – sértő még a feltételezés is, bár be kell látnom, hogy ezzel a témával azért igazán felkeltette az érdeklődésemet. – Az egészet nem nyaltam be, szóval biztosan vannak fekete lyukak. Miért? – s már az, hogy hasam korog, hogy éppen elkezdi belülről emészteni magát, mert még mindig nem kapott táplálékot, olyan elenyésző lesz. Kíváncsi vagyok, hogy mivel tud nekem Ethan szolgálni, komolyan szomjazom a tudást.
halkan felnevetek az állításra, hogy túl sok könny hullana utána. Nem tudom, számomra ez állatira viccesen hangzik. Aztán könnyen lehet, hogy igaza van. Más kérdés, hogy ebben a szakmában meg kell tanulni elengedni az embert, és nem is gondolni rá, mennyire könnyen megy elég idő után, s csak nevetni, ha valaki ilyesmit állít. Aztán viszont az arcomra fagy a mosoly, sőt, félre is nyelem a vizet, amikor kiderül, hogy ő is #TeamPressi szurkoló. Remek, egyszerűen remek. Persze, nem ez az információ lepett meg, inkább... -Nem a legszerencsésebb fogalmazás...mégis a feleségem... Más kérdés, hogy ha meg is érint bizonyos helyeken, nem olyan gyengéden, mint ami ideális lenne. Vagy, másképpen mondva, legfeljebb egy orvost ismerek, aki szerint az jót tenne nekem. aztán lemondóan sóhajtok, amikor a sértésem nem ért célba. -Túl sós...igazából nem tudom, a kadétokat hallottam használni ezt a kifejezést, és....nem tudom...gondolom az az értelme, hogy fintorog aki megnyalja? Vagy kellesz nekem, mint meztelen csigának a só? Na igen, öreg vagyok én már az ilyen szlengekhez. Vagy túl sok dolgom van, hogy úgy tegyek, mintha érdekelnének? Viszont csak nem engedi el a nemi életem témáját, ezért egy kihívó mosolyt virítok felé, miközben még egy újabb íztelen vackot szúrok a villámra. -Ó, szóval áll még a múltkori ajánlat? Jó tudni - ráharapok a falatra, és közben még megjegyzem - majd észben tartom, ha legközelebb zuhanyzom. Csak miután kimondtam fogom fel...és még én szólok be a szerencsétlen szóhasználatért. Na mindegy. Az viszont meglep, hogy hallott a bolygókról, amikre nem fogunk leszállni, és ha minden jól megy, még csak közel sem megyünk hozzájuk. Engem sem érdekelnek az új járványok...de ezek szerint ő sokoldalúbb nálam. Ez van. -Nos...az alvó program elvileg önkéntes volt. De csak azoknak, akik időben igent mondtak. A többieket meggyőzték. Tegnap összefutottam valakivel, akit én győztem meg...
Hétf. Jan. 01, 2018 4:06 pm
Mivel a negyvennyolc órás kimenőnk még mindig tart, és a legénység nagy része még a rövid szabadságát élvezi, én viszont továbbra sem vágyom időt tölteni az űrállomáson, úgy döntök, felmérem a készleteinket, ellenőrzöm, hogy mindenből van-e elég a következő négy hónapra. Üzemanyag, étel, ital, fegyverek, muníció, gyógyszerek... Olyan dolgok, amelyek nélkül nem indulhatunk el, és a leltárt így is, úgy is el kell végezni, szóval ennyivel előbb végzünk, és állunk készen az útra, ha most mindent összeírok. Tudom, nekem is ki kellene kapcsolódnom, felkeresni régi ismerősöket, és eltölteni egy kis időt a társaságukban, iszogatni, beszélgetni, szórakozni, meg hasonlók, és egy egészet kicsit bánt is, hogy nem használom ki a lehetőséget. Pontosabban attól félek, hogy később meg fogom bánni, hogy ma is bezárkóztam, amikor már hetek óta csak utazgatunk, és hiányozni kezd a változatosság. De ezt leszámítva nem bánom, hogy nincs már senki a Volentisen, akihez kötődnék. Legalább senki után nem fájhat a szívem, amikor úton vagyunk, és képes lehetek csak arra koncentrálni, amire kell.
