Halál nyugodtan és komolyan nézek rá. Nem tudja megtörni az önbizalmam és nem fogom lentebb hordani a nózimat miatta. Én tudom, hogy hullanának itt a könnye, ő meg törölhetné fel őket, mert más nem lenne rá képes.
– Hát akkor mást ver ki magából, nekem mindegy – megvonom a vállaimat. Az ő dolguk, hogy miképpen rendezik a házas életüket. Én kivételesen nem arra gondoltam, hogy khm, hanem tényleg az volt a lelkiszemeim előtt, hogy jól agyonveri Ethant. Bár ugye az agy témát is vitathatnánk, na mindegy.
- Fogalmam sincsen, hogy most miről is beszél – húzom el a számat. Ez az összes vissza beszélés a sóról, meg a fintorgásról.. Egyszerűen el kell gondolkoznom azon, hogy legközelebb megszólítsam-e. Hát nem jártam volna sokkal jobban, ha inkább hagyom a fenébe? Nem kéne ezeket a hülyeségeket hallgatnom.
– Természetesen Ethan, az ajánlat mindig áll, bármikor használhatja a zuhanyzómat – az már más kérdés, hogy én mostanában nem használom. Vagy, ha igen akkor nem egyedül. Megnézném az arcát, amikor Alexandert találja a zuhanyzóban. Komolyan megérné csak ezért meginvitálni őt. Bár, jobban felmérve, túlságosan papucs és jó gyerek. Nem elég bátor ahhoz, hogy beugorjon egy ilyen körre. – De, ha csak az eszében tartja, míg zuhanyzik.. Khm, szeretne hozzá egy egész alakos képet? – elnevetem magamat. Ez az a pont, ahol már nem tudok ebben a témában komoly lenni. Túlságosan magas labdákat szór itt nekem, s tudom már róla azt, hogy bizony ő sem rest, ha éppen én adok neki. Ezért is van bátorságom így beszélni vele.
- Óóóó, kellemes találkozás lehetett – elhúzom a számat. – Hogy lehet még életben? – azt hiszem volt olyan, akinek „nyoma veszett”, mikor belefutott abba, akit meggyőzött. Bár ezek csak pletykáknak számítottak, mégis mindenki között nyílt titok volt az ilyesmi. – Nem gondoltam volna, hogy olyan pozícióban volt, akinek ilyen „hatalom” volt a kezében – tényleg nem. Valahogy azt hittem, hogy ő is a szerencsétlenek közé tartozott. Érik még az embert meglepetések.

Sóhajtok, és megrázom a fejem, majd megadóan mormogva a bajszom alatt jegyzem meg:
-Valójában, nagyon valószínű, hogy az első módon teszi...sajnos pont olyan vonzó, mint amennyire agresszív. Az ő esetében ez katasztrófa...
Jobb, ha elengedem a savanyú témát...vagy keserű? Sós? Valami ilyesmi. A francért csak ilyen sértések jutnak eszembe ebéd közben. Lehet az a baj, hiányoznak az ízek. Azt hiszem este kénytelen leszek átvizsgálást tartani a közlegények szobáiban, hátha elrejtette valaki pár szeletet a múltkori tepsis pizzából.
-Köszönöm, de Alex-el hárman nem férünk be...viszont nagyon nagylelkű az ajánlat az egész alakos képről. Lehet kérni esetleg autószerelő naptár fazonban?
Mondjuk, belőle kinézem, hogy ráfekszik a hajó egyik hajtóművére, hanyatt dől, és tényleg megcsinálja, csak azért, hogy megmutassa. Persze, nem panaszként mondom. A Jola naptára biztos népszerű lenne, annak ellenére, hogy nem vagyunk meg 12-en.
-Hölgy volt az illető... - Morgom halkan - És igen, roppant...felemelő volt. Ugyanakkor, közel sem olyan gátlástalan, mint akik itt szolgálnak, lehet inkább átkérem magam oda...
Újra értetlenül grimaszolok, és most nem a kaja miatt. Hatalmi pozíció? Én? Voltam? Mi? Jó, hallottam az idézőjeleket, meg szinte láttam is a szemeiben villogni, de még ezzel együtt is abszurdnak hangzik.
-Részt vettem pár titkos küldetésen még a földön igen. annyira titkosak, hogy már ezért hadbíróság elé cibálnának, ha létezne még az ország, ami ellen elkövetném a hazaárulást. Egyébként meg...akad még pár alvó, aki szintén azért van itt, mert "szívességet tett" a hatalomnak akkor. Egyiküket sem ismerem, és lehet fel sem ismerném, de nem olyan ritka...igaz ekkora népességhez képest semmi sem az.

Felszalad a szemöldököm, s hirtelen levegőt venni is elfelejtek. Hogy mi van? Mit merészelt így nyíltan az arcomba vágni? Szinte érzem, hogy elveszítem a kontrollt, lüktet a fejem.
– Pedig micsoda édes hármas is lehetne – köszörülöm meg a torkomat, hogy ezzel időt nyerjek, s rendezzem lassan a soraimat. – Szerencsére Alexander nem szokott megfordulni a zuhanyzómban, valószínűleg ezért képes még a folyosókon sétálni – arcom komor. Nem tudhat arról, amiről azt hiszi, hogy igen. Majd ezt a haverjával letárgyalja, én nem fogok lelkendezni, s tárgyalni arról, hogy mi történik a kabinomban vagy a kapitányéban. Kettőnkre tartozik.   –Esetleg, ha véletlenül, nem esne le elsőre. Ha Alexander Shepard betenné a lábát a kabinomba, akkor gondoskodnék arról, hogy pár napig ne kelljen közöttünk járkálnia – tekintetem nem árul el. Komolyan beszélek, ezért az arcom sem rezzen, míg a hazug szavakat kiejtem a számon. – Sajnos az a fajta sorozat már elfogyott, de ha kedve van hozzá ledobom a textilt és csinálhat egyet – terelem végül oda a témát, amivel talán még zavarba is lehet hozni a papucsállatkát. Kell valami, ami segít áthidalni a’ titkos légyott lelepleződött, oda az álca dolgot’. Azt hiszem a pucérkodás említése tökéletes lehet.
Hallgatom a szavait, s közben azon töprengek, hogy vajon ezekkel az információkkal nekem mit is kellene kezdenem. Oké, ő is alvó volt, meg még be is szervezett pár embert, de hol van itt az igazi izgalom, az ami az én agyamat úgy igazán bepörgeti? Mert, hát ez eddig eléggé lapos.
– Ethan, a pszichiáter szerepet nem vállaltam magamra, de megkérdezem, hogy pontosan ezeket miért is mondja el nekem? – a kajának már úgyis lőttek. Majd szerzek valami gyümölcsöt, ami talán segít átvészelni a nap hátralévő részét. – Bűntudata van? – nézek fel rá ismét. Bár nem vagyok a lélek doktora, de ha éppen erre van szüksége, akkor legyen. Legalább lesznek ellene is kártyáim, melyeket majd felhasználhatok.

Eleinte még ijesztő volt, mennyire fa arccal tudja javasolni az olyan dolgokat a doktornő mint a random légyottok, meztelen fotók, és édes hármasok, de most már csak nevetek rajta. Aztán pedig, még mindig mosolyogva, úgy teszek, mint aki gyanakodva fürkészi a nő arcát.
-Most, hogy így mondja, nem láttam a kapitányt azóta, hogy egyik esik belopózott az ön kabinjába. Ugye nem kell átkutatnom a hajót a hullája után?
Gondolom kedvesebben is közölhetném, hogy a szomszédjában lakom, de mentségemre legyen mondva, én megpróbáltam kedvesen üdvözölni. Igaz, hogy nem tudtam, hogy ő lesz ott, de az most mellékes.
-Remekül hangzik! Nálam, nálad? - Ezúttal nem akarok olyan gyorsan visszatáncolni, és a magázást is elhagyom, elvégre egy ilyen ajánlat után - Úgyis szeretnék egy naptárat csinálni a Jola lányairól. Ha egyszer nem lesz keret üzemanyagra, abból tuti meggazdagszunk.
Közben látom, hogy nem igazán dobja fel a sztori, igaz, lehet nem fogalmaztam elég egyértelműen, amikor azt mondtam, meggyőztem az embereket. Vagy rávettem?
-A "rábeszélés" abból állt, hogy betörtem hozzájuk, és elraboltam őket. Ennek a lánynak lelőttem az apját, és aztán őt is. És nem, nincs bűntudatom. Mind halottak lennének, ha otthagyjuk őket...illetve, az apa miatt egy kicsit.
A pszichológus dolgot válaszra sem méltatom. Kinek nincs rá szüksége?

Összeráncolom a homlokomat, s ezzel egy időben, felsőtestemmel előrébb dőlök, mintha valami bizalmasat kívánnék megosztani vele.
- Nem gondoltam, hogy annyira unalmas a saját élete, hogy mások után kukkol - elmosolyodom, s még mielőtt szólhatna, folytatom a szövegelést. - Ne aggódjon, nem hagyok hátra hullákat - kacsintok rá egyet, majd visszadőlök a lehető legnyugodtabban. Tudom, hogy azt hiszik szelíd vagyok, s nem tudok nekik ártani. De szerencsére még nem ismernek eléggé, remélhetőleg nem is kerül majd elő a rosszabbik énem.
- Először nálam, aztán nálad - azt hiszi ezzel megijeszthet? Csalódás. Azt hitte megy katona férfiban több potenciál és ravaszság van, ám úgy tűnik, hogy Ethannek van még mit tanulnia. - Sőt, először te dobod le a ruhát, hiszen már úgyis láttalak, nehogy már csak a férfiaknak legyen haszna ebből a csodálatos elképzelésből - újat nem mutat. Maximum akkor, ha azóta bőrkiütései lettek, azt meg úgyis jobb, ha látja egy doki és megfelelő krémezésben részesíti. Khm.
- Tehát, még hálásnak is kéne lennie? - nem érzek dühöt. Hallottam már cifrább történeteket, s elhiheti, hogy sajnos láttam is. Igen, az anyahajón vannak még olyan dolgok, melyhez nem mindenkinek van engedélye és gyomra. Sajnos nekem mindkettő volt. Nem véletlen jöttem el onnan.
- Még mindig nem értem Ethan. Feloldozást akarsz vagy mit? Sipákoljak én helyette? Esetleg verjem ki belőled a szuszt? Miért mondod el ezeket? - leginkább az érdekelne, hogy miért nekem mondja? Mikor léptünk olyan szintet, hogy ilyesmiről társalogjunk? Vajon cserébe nekem is kéne mondanom izginek tűnő sztorit?

Próbálok olyan arcot vágni, mint aki fél úton van az öklendezés, és a teljes terror közt, azután, hogy lenyelt egy zsák üvegcserepet, és nem szeretné viszontlátni őket.
-Űristen...meg is ette? Ez iszonyú... - Aztán megrázom a fejem, és újra mosolygok rá. - Egyébként nem, nem szórakoztatnak az intrikák, de az azért csak feltűnik ami a kabinom szomszédjában történik.
Kedves nő, és remek orvos. Minden szava biztat, hogy vigyázzak magamra, és nehogy megsérüljek, mert akkor az ő gyengélkedőjébe kerülök. Hát kell ennél jobb motiváció arra, hogy az ember odafigyeljen, nehogy megsérüljön?
-Legyen inkább nálam, ott tuti kettesben lehetünk. És ja, én már voltam pucér, most te jössz.
Nem, nem hátrálok meg, és magabiztosan állom a pillantását. Szinte már bánom, hogy csak játszunk egymással, de vajon mit szólna, ha kiderülne, hogy ha őszinte akarok lenni, azért nem az esetem, mert nem eléggé kattant? Ja, és persze meg mert szőke.
-Teszek rá, hogy hálás-e. Tőlem utáljon. Viszont, mivel maga az orvos, ha valaki megtalálná a hullámat, ne higgyen a búcsúlevélnek. Bár felteszem úgyis a gyanúsítottak közt lesz, szóval igaza van, fölösleges erről beszélni.
Egy falásra elpusztítom a maradék kaját, nagyjából úgy, mint ahogy a Földön egy kígyó nyelne le egészben egy elefántot, majd megemelem a képzeletbeli kalapom a nő előtt, és felállok az asztaltól.
-Nézze doktornő - kezdek bele, miután lenyeltem. - Én kedvelem magát. Komolyan. Remélem velünk marad a következő úton is. De Alex a barátom, szó val bármi lesz, őt fogom támogatni...
Beszéd közben visszateszem a tálcát a mosogatóra. Nem tudom ugyan minek elmosogatni ezeket, a hadtáp még csak nem is maszatol, annyira nincs benne semmi.

- Elég szomorú, hogy ennyire biztos benne, hogy kettesben lehetünk ott - kinevetem. - Szegény kicsi Ethan, nem kapja meg a jussát az asszonytól, ezért más nőket csábítgat magához? - hangom gyerekes, gúnyolódó. Nem tudom, hogy milyen viszonyok vannak közte és a felesége között, de ez azért egy ponton szomorú. Főleg azért, mert össze vannak zárva, én ha nem bírnám elviselni a férjemet, akkor semmi pénzért se akarnék egy hajón lenni vele...
A sztorit csak hallgatom, nem reagálok rá, mert úgy érzem teljesen felesleges. Benne düh van, melyet leplezni akar, s nekem nem tisztem ezt elvenni tőle. Viszont azt nem vitatom el, hogy jogosan akarná megölni őt az "áldozata", lehet még segítenék is neki benne, hiszen engem felháborít ez az egész. No, de hogy túllendüljek ezen, hála az égnek újra szólal, bár a téma eléggé meglep.
– Nézze Dobrik. Nem kérte senki, hogy kedveljen, de biztosíthatom róla, hogyha kitörne a háború köztem és Alexander között, akkor maguk ellennének nyomva a női szervek által – teljesen komolyan beszélek. Többen vagyunk, s nyilván összetartunk. – Ugyanakkor, azt megígérem, ha idáig fajulnak közöttünk a dolgok, nem kell majd senkinek sem oldalt választania. Úgy gondolom, hogy vagyunk eléggé felnőttek ahhoz, – legalábbis én biztosan – hogy le tudjuk ezt magunk között játszani – nem kellenek asszisztensek, amikor robbanni fogunk, akkor jobb, ha egyikünk mellett sem áll senki.. Pontosítok, mellettem ne álljon senki, mert engem nem fog érdekelni, hogy kicsoda vagy micsoda, sodrom magammal, ha kell ha nem. Ezért is jobb, ha mindenki a saját dolgával foglalkozik.
– Higgye el nekem, jobban jár, ha nem feszegeti ezt a témát. Legalábbis nekem ne tegye, mert biztosan pórul fog járni – ezt veheti ígéretnek, de fenyegetésnek is. Sokkal veszélyesebb vagyok, mint ők ezt hinnék, de jobban örülnék annak, ha nem kellene megmutatnom az énem ezen részét. Legalábbis nem az első hetekben.
– Nos, örültem eme üdítő társaságnak, de ideje dolgozni – felkelek. Kezdem azt érezni, hogy mindkettőnk érdeke az, hogy most útjaink ne keresztezzék egymást. Nyilván könnyeket nem fogok hullatni a búcsú pillanatában, de egy mosolyt küldök Ethan felé. – Vigyázzon magára – szúrom még oda olyan hangszínnel, mely semmi jót nem ígér. Aztán elindulok vissza a gyengélkedőre, hogy tovább foglalkozzam bizonyos leletekkel. Jobb minél előbb átrágni magamat rajtuk.

-Kizárólag kegyedet - vágom rá, egy negédes mosollyal, amiből ki lehet olvasni, hogy örülök neki, mint krokodil az óriásnyúlnak - És azt is csak azért, hogy megóvjam a legénység többi tagját.
Aztán viszont felvonom a szemöldököm. Nem úgy, ahogy szoktam, kivételesen nem szórakoztat az elképesztő dolog amit hallok.
-Ezen a hajón nem lesz nemek csatája, sem pedig elnyomás. Az egyik hölgy a kapitány húga, a másik pedig az enyém.
Sóhajtok, és komoly arcot erőltetek magamra.
-Nézd, lesz ami lesz, most már te is tagja vagy ennek a kattant családnak, a következő dokkolásig legalábbis. Mindent megteszek azért, hogy a csapat egyben jusson haza. Olvastam az aktáját, maga jó orvosnak tűnik. A legénységnek nagy szüksége van erre.
Aztán a poharam is a helyére teszem. Egy csepp sem maradt benne. Nem csoda ez a száraz vacak mellett.
-Ami viszont a modorát illeti, abszolút megértem a helyzetét. talán jobban mint bárki más ezen a hajón. Viszont, az üres fenyegetésekhez épp most fogyott el a humorom.
Hagyom, hogy elmenjen, és megyek a dolgomra én is. Ideje megtervezni a hazautat.
-Maga is.


//