Egyik szemöldököm felvonva nézek rá féloldalasan. Mint a nap, na persze. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy durván annyira issza a szavaim, mint vámpír a szenteltvizet...vagy még rosszabb, mint én szoktam a feletteseimét. Lehet azért vette fel Amelia, hogy általa egy kis empátiát tanuljak... -Jól van Sunshine... Magamban morgolódok, amíg várok rá, a túra alatt pedig többször is meg kell reguláznom magam, hogy ne rohanjak, hanem csupán futólépésben mozogjak a fedélzeten. Tény, hogy gyorsabban végeznék, ha úgy kezelném ezt az egészet mint valami tájékozódási futást, csak éppen akkor az egésznek nem lenne semmi értelme. Lehet így sincs sok, de legalább megpróbáltam. Mondjuk...a fegyelmezést leszámítva igazándiból az a megérzésem, hogy Pressia figyel arra amit mondok. Aztán majd meglátjuk... -Ne aggódjon közlegény. Írásba adtam, hogy ha parancsnokká tesznek a napba vezetem a gépet. Kétlem, hogy mostanában léptetnének elő, szóval sokáig leszek a közvetlen felettese. Vagy lehet mégis aggódnia kéne, hisz a navigátor mér most is én vagyok. A tekintetét követve kiszúrom melyik puskáról van szó, és nyomban magyarázni kezdem: -A fegyvertárban lévő minden eszköz a hajó felszerelésének része. A karbantartásuk mindenki dolga. Na persze, bizonyos fegyverek zárjához külön hozzáférés szükséges. Az a puska például az enyém. Miért...? Közben továbbindulok, miután bezártam az ajtót, és még megmutatom neki gyorsan az étkezőt, és hasonlókat gyorsan. -Tehát összefoglalva közlegény. Csinálja amit mondanak, és egyébként tartsa magát a beosztáshoz, akkor nem lesz gond. A legénység nagyon barátságos, és vigyázunk egymásra, és öntől is ezt várjuk el. Ugyanakkor, akad, hogy cserélődik a csapat, ami a jelenlétéből adódóan nyilvánvaló, szóval ne bízza el magát. Ó, és keresse fel az orvost felszállás után. Minden felszállás után kötelező a vizsgálat, az első adandó alkalommal. Ha idegen bolygón járt, azonnal, de ez egyértelmű. Azt hiszem ez minden.
Arcom meg sem rezzen a becenév hallatán, amit még az első kiképzőm aggatott rám. Lehetne valami sokkal kevésbé hízelgő is, ha azt vesszük, hogy nem vagyok könnyű eset. Ethan talán csak próbára akar tenni. Látni akarja, meddig bírom a katona szerepében, mielőtt a rég elfeledett felesége arcát ölteném és kiakadnék valamin. Ha sokáig csinálja, lehet, hogy eldurran az agyam, de egyelőre lenyelem a kurva békákat. Lehet akármilyen taplógomba, nem fogom megfejelni vagy ilyesmi, még akkor sem, ha esetleg jól esne. Esetleg? hagyjuk.
Könnyű kocogásba kell váltanom, hogy lépést tudjak tartani hosszúláb parancsnokkal, de ez nem jelent problémát. A hajó alaprajza nagyjából a fejemben van, tudom, mit hol kell keresni, és amúgy is minden címkézve van. - Ez rendkívül megnyugtató, uram! Több szempontból is. - hangom szarkasztikus élét nem tudom elrejteni, de ez még nem hiszem, hogy főben járó bűn lenne. Főleg, hogy a fegyverraktárhoz érve egészen megváltozik az arcom és a tekintetem is. Ha akarnám, sem tudnám titkolni, hogy a fegyverek az egyik nagy gyengém. Talán meg kellene lepődnöm, hogy az ismert világegyetem egyik legmenőbb puskája Ethan Dobrik parancsnokhelyettesé, de igazából számítottam rá. Túlságosan összepasszolnak. Persze nekem jobban állna. Már a fegyver, természetesen. - Csak kevesen kapunk mesterlövész kiképzést és azt hittem.... - elhallgatok, mert rájövök, milyen ostobaság volt azt hinnem, hogy bárkit is érdekel egy közlegény aktája annyira, hogy hátralapozzon a képzések rovathoz. Főleg, hogy előbb a figyelmeztetések és megrovások részen kell átrágnia magát valamilyen elbaszott logikát követve. Pressi, te idióta!
Gyakorlatilag futtomban pillantok csak a kantinra meg a többi fontos túraállomásra. Az az érzésem, hogy bár ő a felettesem, és lehetne ez az egész sokkal gázabb is, ha akarná, ez az idegenvezetősdi pont annyira hiányzott neki is, mint lázadónak a consiliumi kihallgatás. - Értettem, uram. Nem lesz rám panasz! - ez ígéretnek hangzik, pedig tudom, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem fogok tudni minden elvárásának megfelelni. Főleg, ha kompenzálni akar majd és megmutatni a többieknek, hogy nem vagyok csókos. - Mi a parancs, uram? - ha úgy érzi, végeztünk, hát én nem fogok ellenkezni, csak mondja meg, mi a dolgom.
-Képzelem mennyire... - Felelem morogva, bár miután ezt kimondtam egy apró mosoly jelenik meg a szám szegletében. Nem tehetek róla, a pimaszsága módfelett szórakoztató. Arról nem is beszélve, hogy ez pontosan úgy hangzik, mint amit én mondtam volna a helyében. Minden esetre, az, ahogy a puskámra néz pláne büszkeséggel tölt el. A mellé fűzött megjegyzése a mesterlövész képzésről már csak hab a tortán. -Én még a Földön kaptam, de az ott inkább nagy hatótávolságú rohampuska. Egy igazi mesterlövésznek már nem elég pontos. Nem úgy, mint az ön fegyvere... Rámutatok egy másik puskára. Nincs messze az enyémtől, hisz annyira nem hatalmas a terem, de mégis, könnyű átsiklani felette, ah az ember nem keresi direkt. -Mostanra meg kellett kapnia a hozzáférést. Az ön dolga tisztán tartani kívül belül, ész használni, ha szükséges. Lőszer az alatta lévő ládában. A kártyájával tudja elvenni. Töltve tilos visszatenni. Ha van kedve, felszállás előtt akár ki is próbálhatja, de 2 órával indulás előttig legyen vele kész. Magyarázat közben pötyögök kicsit a tableten, hogy tényleg a nevéhez rendeljem ezt a fegyvert. Nem, nem szívességből. Mi értelme egy jól képzett katonának, ha nem adunk neki fegyvert? Ahogy olvastam,a terepen egészen hasznos, ha már a bázison egy rémálom. Hiába, a legtöbb parancsnok most sem tudja kezelni a tehetségeket... -Kérem közlegény...ne mondjon ilyeneket, mert meghúzódik a rekeszizmom. Minden jó katonára van panasz. Elgondolkodva mérem végig. Parancs? Hát, eszembe jutna most pár dolog, amit szívesen megkérdeznék. Kissé talán túl sokáig gondolkodom ezen, mert aztán hadarva csak ennyit közlök vele: -Leléphet!
Sok tippem lenne, mi jár a szemtelenségért, de a mosoly pont nincs köztük. Kicsit meg is lep, de a reflexből jövő visszavigyort még idejében elkapom, és egy szemforgatással helyettesítem. Nehogy már ennyire könnyű dolga legyen! Sosem tagadtam, -nem is tehettem volna- hogy a becenevemért rendesen megdolgoztam. Az ecetes nézésemért és a sok szermforgatásért már annyit futottam és fekvőztem, és sikáltam, amennyit más egy életen keresztül sem. De még így is azt mondhatom, többnyire megéri. Máskor meg szopóroller, de ez már csak ilyen. Ki kell tapasztalni, kinél mennyi fér bele. Ha Crash le akarná futtatni velem a maratont, már megtehette volna, de ő is csak túl akar ezen lenni. Majd írok magamnak emlékeztetőt, hogy legyek hálás ezért...
A fegyvertár lesz a kedvenc helyiségem a hajón. Ez már biztos. Ha szerencsém van, a büntetéseim nagy részét itt fogom tölteni. Persze lehet, hogy ezt már most elcsesztem azzal, hogy lassan a Medve tavat csorgatom ide nyálból fél perc alatt. Reflexből vágnám is issza, hogy tisztában vagyok vele, mit látok, de nincs kedvem még ellenkezni sem, miután feldolgoztam, mit mondott. Az én fegyverem? Igaz, ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy elképzelem őt a puskával a kezében, ami tényleg az egyik legbaszóbb cucc az egész arzenálunkban, akkor meglátnám azt is, ami nem sokkal mellette pihenget. Kecsességét elrejti ugyan a kapkodva rádobott védőtok, de már így is látom, hogy ő lesz az új kedvencem. A Ribanc. Remélem vigyáztak rá és nem baszták el már a szállításkor.
Az előbbiektől döbbenten hallgatom, ahogy Ethan eldarálja, milyen szabályokat kell betartanom, hogy játszhassak vele. Betéve tudom, mit hogyan tárolunk és mi tilos, így nem sok új infót kapok, viszont az tényleg meglep, hogy ennyire engedékeny hangulatba jött a helyettes úr. Persze lehet, hogy szimplán tisztában van vele, hogy talán egyszer majd az ő élete múlik rajta, hogy be van e lőve a fegyver vagy nincs. Ennek ellenére most először enyhül a tekintetem és sem gúny, sem pedig elfojtott düh nincs a szavaimban. - Úgy lesz, uram, köszönöm! -
Bár nem ismerhet elég jól, azt azért nyilván ő is tudja, hogy az ígéretem olyan üres, hogy az már szinte tökéletes vákuum. Szavaira csuklóból jön a válasz egy félvigyor kíséretében. - Nem tudnék nyugodtan pihenni, ha megsérülne miattam, uram! - Hogy tényleg igaz-e, hogy minden jó katonára van panasz, nem tudom, mindenesetre elteszem későbbre a bóknak is beillő megjegyzés emésztgetését. Várok és várok, mire kigondolja, mihez kezdjen velem, és azonnal tisztelgek, amint kiadja az utam. Hátat fordítok neki és a fegyverraktár felé veszem az irányt, pedig már a fedélzetre érkezve is a mosdót akartam először felkeresni. Persze csak amíg meg nem láttam a fogadóbizottságot.
Biccentek, mikor köszönetet mond. Furcsa, de valamiért jó érzés, hogy egy kicsit nem utál, és kivételesen én sem tettem neki keresztbe. Mondjuk, igaz ami igaz, kár lenne ennyi szép lőfegyver előtt marakodásra pazarolni az időt. Jól tudom, hogy sokszor fog még fájni a fejem ez a nő miatt, szolgálatban, és azon kívül, de ki tudja, talán mégis sikerül majd betartania az ígéretét. Na persze...majd pont az én feleségem lesz mintakatona. -Nem, mert rögtön elkezdene azon dolgozni, hogy megörökölje a fegyverem, nem igaz? - Megrázom a fejem, és tovább haladok előre, hátrakulcsolt kezekkel. -A saját fegyvere jobban megfelel a képességeihez, de lesz alkalma kipróbálni mindkettőt, ezt megígérem. Magam is tisztelgek neki, miután megtette, majd figyelem, őt, ahogy hátat fordít, és távozik. Egyesek talán azt is mondhatnák, hogy túl sokáig felejtem a tekintetem testének kecses ívein, ahogy katonásan tova ringatóznak tőlem, s talán tekintetem magasabbra is emelhetném, de ugyanakkor, házasok vagyunk. Oda nézek, ahova akarok. Mikor egyedül maradok a folyosón, mélyet sóhajtok, és elindulok a kabinomba, ahonnan a következő út a dokihoz vezet. Remélem titokban dilidoki is, mert könnyen lehet, hogy szükségem lesz rá...
Tegnap tudtam meg, hogy áthelyeztek az Arkanról a Jolára, most pedig már úton is vagyunk. Túl gyorsan zajlott le minden, szinte időm se volt igazán felfogni a dolgokat, így jobbnak láttam a munkába temetkezni. Az este nem sokat aludtam, inkább átnéztem a hajót, hogy az indulással minden rendben menjen, jelenleg pedig ismét a gépházból tartok kifelé. Az lesz az új otthonom, úgy hiszem. A gépészek többségével nincs gond, csak azzal az egy ficsúrral, Jeffreyvel, de egyelőre még Ő se megy az idegeimre. Ehhez kevés egy nap, de ki tudja, hogy hány hétig leszünk most úton és mi minden vár majd ránk. De ideje most tartanom egy kis pihenőt. Nem ittam ma túl sok folyadékot és a kevés alvás is meglátszik rajtam. A szemeim cseppet álmosak, de engem ez most nem zavar különösebben. Bemegyek a közös helyiségekbe, majd egy palackot magamhoz veszek és lerogyok egy székre. Hátradőlök, nem túl nőiesen, csak úgy lazán, felbontom az üveget, iszok néhány kortyot, majd leteszem azt az előttem lévő asztalra, én pedig lehunyva szemeimet dőlök hátra egy kis időre. Muszáj pihentetnem őket, hogy ne égjenek. Egyébként átlagosan nézek ki, legalábbis magamhoz képest. Ethan nem kötelez az egyenruha használatára akkor, amikor úton vagyunk, így a saját ruháimban feszítek, ami nem más, mint egy fekete nadrág, bakancs, fekete póló és rajta egy bordó színű kabát. Hajam szoros lófarokba van fogva, hogy ne zavarjon a dolgomban és semmi egyéb nincs rajtam. Próbálok kicsit kikapcsolni, nem erre az egész zűrzavarra gondolni, ami az életemet jellemzi. Egy consiliumi tag esküvői ajánlása - parancsa... -, az Arkanról való távozás, a Jola... Minden egyszerűbb volt még a Földön, hiányzik a régi otthonom és a családom, akiket soha többé nem láthatok már viszont. De az emlékeimben ugyanúgy élnek és ezek a percek nekik járnak. Ők tartanak még mindig életben és győznek meg arról, hogy igenis érdemes élnem, még ebben a zsarnoki rendszerben is. Gyűlölöm viszont a kötelességeket, a házasságot, hogy olyanhoz kell hozzámennem, akit tiszta szívből gyűlölök tanácsos léte miatt és nem is érzek éppen magamhoz valónak, de talán általa tudok majd változtatni azon, ami most megy. Talán képes leszek befolyásolni jövendőbeli férjemet és jobb lesz az életünk. Vagy mindezek naív remények lennének?
Még nem tudom mi történhetett az elmúlt idő alatt, amikor le voltam fagyasztva. Minden furcsa és ismeretlennek hatott. Úgy éreztem az első napokban magam, mint egy idegen, aki a múltban ragadt és körülöttem a világ teljesen megváltozott. Hiányzott a megszokott életem és a barátaim, akikkel minden percet együtt töltöttem. Ismertem minden mozdulatukból, hogy mit gondolhatnak, s mit éreznek. Azt is megtanultam a bevetések alatt, hogy az embereim lelki világa is nagyon fontos, nemcsak a fizikai erőnlétük. Nem tartom magam egy szigorú felettesnek, de ezt ők jobban meg tudták volna mondani. Sokszor visszagondolok rájuk és csak remélni tudom, hogy békére leltek, bárhol is vannak most… Ma van az első napom a Jola-n. Szeretek korán kelni és a megszokott rutint elvégezni, mint eddig minden egyes nap. Igaz, hogy még nem ismerem még ki magam a fedélzetek közt, de a konditermet hamar megtaláltam. Le is zavartam a „hajnali” edzésemet és indultam vissza a kabinomba zuhanyozni, majd magamra ölteni az egyenruhám. A minden napos megszokott menet egy rendszert adott a katonaéveim alatt és ezt megtartottam itt is. Legalábbis remélem, hogy nem okozok semmi zavart vagy hátráltatást senkinek. Én viszont szeretem, ha a kondim jó és az egészségem is tökéletes. Ahogy elkészülök az öltözéssel, úgy döntők, hogy „felfedező” útra indulok, hogy jobban megismerjem a Hajót és vele az itt szolgáló Személyzetet. Tudom, hogy újnak számítok itt, de megteszek mindent, hogy minél hamarább beilleszkedjek és megismerjek minden „szokást”. A folyosón haladva nézek körbe, és látom, hogy sokan igyekeznek a posztjukra, és vannak, akik egyeztetnek valamit a táblájukon, amit csendben beszélnek meg egymás között. Valahol hálás is vagyok a „láthatatlanságomért”, mert most jobban örülök, hogy nézelődő lehetek. Haladok tovább az utamon és a Gépház felé tartok, bár semmi céllal, csak kíváncsisággal, hogy körülnézzek. Egy hölgyet is megpillantok, aki felém tart, de látszik, hogy belemerült a gondolataiba. Üdvözölném, de inkább nem akarnám megzavarni nagyon a dolgában. Az egyenruhája színén látszik, hogy az műszakiakhoz tartozhat. Én nem vagyok egy szerelő típus, csak a fegyvereimhez értek. De neki is izgalmas lehet a munkája….
Nem szoktam bunkó módon elmenni csak úgy az emberek mellett, de most valahogy máshol járok. A gondolataim tengerében úszkálva haladok a közös helyiségek felé, ahol némi víz mindjárt segít a dolgokon, ahogy a szék is, melyen helyet foglalok. Lehunyt szemekkel merengek el az életemen, kizárva egy időre a külvilágot, de amikor az ajtó felöl hangokat hallok, lassan arra fordítom a fejem és barna íriszeimmel a jövevényre tekintek. Hmm, mintha az előbb őt láttam volna a gépházból kifelé jövet. Nem figyeltem meg igazán, itt, a Jolán még sokan ismeretlenek a számomra, de most, hogy bejött és rajtam kívül más nincs idebent úgy érzem, hogy nem ártana ismerkednem. - Hello! - végül feljebb tornászom magam a székben, hogy ne elfolyva legyek rajta a továbbiakban, majd végül fel is kelek. Lehet, hogy hiányzik a társasági élet és némi kommunikáció jót tenne, így a férfi felé lépek, megfigyelve arcát is, hátha láttam már valahol és végül jobbom nyújtom felé. - Samantha Lewis vagyok, főgépész és... al-hadnagy. - ezt a titulust még nehéz kiejtenem a számon, tudom jól, hogy William intézte el nekem az előléptetést. Nem kellett volna, de megtette, nehogy már egy közlegény legyen a neje ugyebár. Már ha egyszer a neje leszek. Ameddig lehet, én el fogom húzni a dolgokat. - Maga? Nem hiszem, hogy találkoztunk volna eddig. - de persze simán lehet, hogy rossz a memóriám. Ha elfogadja jobbom, kezet rázok vele, majd ez után ülök vissza a székre és iszom még pár nagyobb kortyot a vizemből. Nem mindig megy az ismerkedés, de majd igyekszem megerőltetni magam, így most is felpillantok rá, ha esetleg még nem ült le. - Mióta szolgál a Jolán? - még egy kérdés, de aztán sok lesz a jóból, így hagyok időt neki is a válaszokra. Aztán persze az is lehet, hogy Ő is egy morci tiszt és nem óhajt cseverészni velem, majd azon kapom magam hamar, hogy magamra is hagytak. No mindegy kiderül.
A „kis” nézelődésem egy csomó új információhoz juttatott. A folyosóról egy helyiség felé indulok, követve azt a hölgyet, akit az imént láttam. Talán nem lőttem mellé nagyon a találgatásommal, amit gondoltam róla, de majd kiderül. Ahogy beléptem az ajtón, felém is nézett. Igazából nem akarnám megzavarni a gondolataiban, de ezzel már megelőzött, és felém nyújtja a kezét, bemutatkozva. -Örvendek, Samantha Lewis, Főgépész, Al-hadnagy! Edgar Malinor Hadnagy. – fogadom el a kézfogását, és ha nem bánja, akkor utána, kézcsókkal is illetem kézfejét. Régi illem szerinti nevelést kaptam, mert Apám mindig azt mondta,” hogy ha egy hölggyel, akivel először találkozol, mindig így mutatkozz be, megadva a tiszteletet felé.” Ezt kisgyerekkorom óta mindig elmondta, szinte minden nap, de láttam, hogy Anyával mindig is szeretettel és tisztelettel bánt. Amikor a seregbe kerültem, akkor különcnek tartottak miatta, ha egy buliba mentünk, de később már megszokták. - Nem hiszem, hogy találkoztunk, arra emlékeznék. – mosolyodok el felé, majd mikor helyet foglal a széken, ahol az előbb ült, én is leülök egy másikra vele szemben. -Tegnap érkeztem. Még nem ismerem a Hajót, éppen most indultam „felfedezni” a Jolát. – válaszolom kérdésére egy mosollyal. -Ön már rég óta itt szolgál a Jolán?- kérdezek vissza, hogy a kíváncsiságom kielégítsem. Tudom, hogy idegennek számítok még, de eszembe jutott egy ötlet, hátha segítene nekem. Ha esetleg több ideje van itt, akkor nem lenne ellenemre, ha megmutatná a Hajót, nekem. De ezt még nem vetem fel, talán csak később. - Láttam, hogy a Gépház felől érkezett. Esetleg mesélne nekem a munkájáról?- teszem fel a kérdésem, bár nem tudom, hogy ez nem ütközik e bele a titoktartási kötelezettségébe. Nem akarok „hadi titkokat” megtudni, csak érdekelne, mit csinálnak a Gépészek. De ha nem válaszol, azt is megértem. Én sem vagyok egy beszédes, de Sam kedves hölgynek látszik és én a mai napomat érdeklődéssel töltöm és ismeretségek szerzésével.
Hétf. Jan. 08, 2018 6:30 pm
Tegnap tudtam meg, hogy áthelyeztek az Arkanról a Jolára, most pedig már úton is vagyunk. Túl gyorsan zajlott le minden, szinte időm se volt igazán felfogni a dolgokat, így jobbnak láttam a munkába temetkezni. Az este nem sokat aludtam, inkább átnéztem a hajót, hogy az indulással minden rendben menjen, jelenleg pedig ismét a gépházból tartok kifelé. Az lesz az új otthonom, úgy hiszem. A gépészek többségével nincs gond, csak azzal az egy ficsúrral, Jeffreyvel, de egyelőre még Ő se megy az idegeimre. Ehhez kevés egy nap, de ki tudja, hogy hány hétig leszünk most úton és mi minden vár majd ránk.
