Megforgatom a szemeim, és kiiszom a korsó maradékát, mielőtt felelnék arra, mit szeretne nézni.
-Jjja...még mindig nem vizezik itt a piát. Kmhh...és el sem tudom képzelni, miért nem engednek a konyhába, vagy a kabinokba....
Az asztaltól ugyan nem láthatom, de úgy nézek le, mintha azt ellenőrizném, vajon hány kés lehet a nő combjára szíjazva ebben a percben.
-A glória kényelmetlen is kell, hogy legyen... - Mondom, csak, hogy mondjak valamit, miközben értetlenül nézek a nőre, míg le nem esik a tantusz. - Ja, hogy te arra az angyal izére gondolsz. Ne aggódj...jófiú kapitánynak aki megmasszíroz zuhanyzás közben ott van Alex. Engem nem izgat, ha utálnak.
Kissé megfeszülnek az izmaim, amikor érzem a cipőjét a cipőmnek ütközni. Egyszerű reflex, amit nem követ semmilyen cselekvés. Leginkább úgy teszek, mint aki észre sem vette, igaz ebben a seggberúgó csizmában amúgy sem igazán érzem, ha neki megy valami, vagy bele lőnek, vagy ilyesmi.
Ellenben, már épp nagy levegőt veszek, hogy újabb monológgal szórakoztassam el arról, hogy az aktája miatt új HDD-t kellett szerelni a szerverterembe, mert szavakkal már nem lehet leírni mit művel újabban, a képek pedig több helyet foglalnak, ám ez úgy kiesik a fejemből, mintha a gondolat egy banánhéjon csúszott volna el, akárcsak a szavak, amik kibuknak belőlem.
-Perverz hadnagy???
A wc ügyről olvastam ugye, de természetesen a jelentés ezt az apróságot nem említette. Leteszem a korsó fülét a korsó mellé, és lepiszkálok pár szilánkot a kérges tenyeremről. Mielőtt azonban magyarázatra szorulna tőlem ez az egész, Bob, mintha csak a feszültséget szeretné oldani, azt hiszi húsvét van. Mondjuk, ha az lenne, tényleg ezzel kéne Pressit locsolni.
Ehhez képest elég csúnyán nézhetünk mindketten, mert Bob úgy hátrál, mintha egy puska lőtávjából próbálna kisétálni.
Nem mondok semmit, csak az asztaltól felállva a nőre adom a zubbonyom, és kézen fogva húzom magammal határozottan. A töltőállomás konyhája felé megyünk, ahol ajtónyitás után kedvesen kirántom a bent ülő Bob-ot - gyorsan menekült az biztos - majd ahogy Pressi bement, rácsukom az ajtót, és kint várok, hogy rendbe szedje magát.

- Tényleg nem tudod... - felelem egy cukkoló kis vigyorral és a tekintetét látva egy pillanatig szeretnék a fejébe látni. Van egy olyan érzésem, hogy nem épp ugyanarra gondolunk most, de ez mondjuk nem lenne újdonság. Az a pillantás viszont szinte zavarba hoz, és akaratlanul is az ölembe pillantok, ellenőrizve, nem csúszott-e fel ez az ostoba ruha.

Néhány szívdobbanás erejéig értetlen arccal bámulok rá, de aztán csak hitetlenkedve megrázom a fejem. - Mi van, ma fordított napot tartunk? mióta jár glória a szolgálati szabályok megszegéséért? - csak elképzelni tudom, milyen elbaszott helyen szolgálhat, ahol attól lesz valaki jó fiú, ha mögéd áll a tusolóban... fel  kell jegyeznem, hogy oda soha ne kérjek áthelyezést. Nem, mintha megkérdeznének ilyesmiről.  - Különben meg - folytatom a szemeimet forgatva - az se izgat, hogy a feleséged utál-e, úgyhogy ezt az egyet simán elhiszem. -   hangomban nincs neheztelés, se szemrehányás. Egyszerű tényközlésnek tűnik csak.

Lábaimat továbbra is Ethan bakancsának támasztva pihentetem, nem is igazán törődve a dologgal. Mondjuk egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kibújtatom az egyik lábam a cipőből, és az ölében "pihentetem" tovább, de ezt gyorsan felírom a legszarabb ötleteim listájára és továbbra is  kurvára nőiesen terpeszkedem a székemen inkább. - Százados! - javítom ki ártatlan tekintettel, majd kérdő pillantással illetem a kezében maradt korsófület. Biztosan azért is basz fel annyira Bob bénázása, mert így nem marad időm kiélvezni, amit Ethan arcán látok. Mindegy is, van egyéb gondom is jelenleg.

Bob nem várja meg az orrbaverést, inkább csak elillan, mint a másnaposság egy kiadós jóreggeltszex után. Ethan pedig... hát, biztos nem a szigorú pillantásom, vagy a figyelmeztetés miatt, de tényleg nem szól egy kurva szót sem, csak nagyon lovagiasan rám teríti a zubbonyát és a kezemet megragadva elindul a konyha felé. Valahogy eszembe sem jut ellenkezni, és a minket vizslató kíváncsi tekintetektől övezve trappolok a férjem nyomában a söntés mögé. Az mondjuk kissé meglep, amikor konkrétan rám zárja a konyha ajtót, én pedig ott maradok egyedül a gusztustalan helyiségben, eléggé tanácstalanul. Azt tudom, mivel jön ki a vér a ruhából, de ez a whiskynek csúfolt lötyi... passzolom.

Mindenesetre lekapom magamról a könnyű kis rucit, és az Ethantől kapott gyakorló felsőbe bugyolálom magam. Épp csak eltakarja, amit kell, de nem is ez a lényeg most. Úgyis egyedül vagyok. Tanácstalanul pillogok körbe az agyonhasznált, zsírfoltos cuccok tengerén és közben, akár akarom, akár nem, az orromba kúszik Ethan ismerős, férfias illata. Legszívesebben kirúgnám a kurva ajtót, hogy berángassam, és ezen a szent mocskos helyen vetődjek a nyakába, de ehelyett is csak az a bizonyos lista bővül újabb tétellel.

Minden mindegy alapon próbálkozom szappannal és vizzel, de ezzel csak még nagyobbra növelem a nedves folt méretét. És ezzel ki is merül a háziasszony-eszköztáram. -Ethan!! - kiáltom el magam hirtelen ötlettől vezérelve és lekapok az egyik polcról egy üveg ihatónak csúfolt pálinkát. Amint kinyílik az ajtó, felmutatom az üveget - Cseréljünk! kérem az övedet, és cserébe kapsz egy üveg ilyet, meg egy csini piros rucit. - szabad kezemet tenyérrel felfelé nyújtom felé.  Ha megkapom az övet, akkor gyorsan a derekamra kötöm és az üveget meg a ruhát Ethan kezébe nyomva kimasírozok a konyhából, vissza az asztalunkhoz.

Összeráncolom a homlokom, és messziről is jól láthatóan hátrahőkölök egy kicsit. Alapból csak arra gondoltam, hogy sok a kés a konyhában, meg ahogy ismerem Pressit, jégkockát sem tud úgy csinálni, hogy az elfogyasztója ne kapjon tőle ételmérgezést, de lehet azóta tovább fejlődött? Aztán pedig mindezek ellenére megpróbálok úgy tenni, mint aki nem hallott az előbb semmit. Nem túl hiteles közvetlenül a reakcióm után, de ez a jó abban, ah az ember tiszt. Nem szokták megkérdőjelezni.
-A földön a glória az ilyen...eredetileg arra tervezték, hogy a bilincset felváltsa, de inkább vallató eszköz lett belőle. Lényegében egy világító kis korona, ami egyszerre okoz migrént, szédülést, hányingert, hallucinációkat, meg még vagy 20 dolgot. Még a Consilium is betiltotta. Ennek ellenére használtuk bőven de...itt nem láttam egyet sem.
Újra elengedem a fülem mellett a kommentárját, és csak sóhajtok egy aprót. Ha tudná mekkorát téved, úgy értem...nem omlik össze bennem egy világ csak mert utál, de...nem célom, hogy utáljon.
-Kapitány...még jobb.
Utána fogok nézni, ki volt az a tiszt, aki utoljára panaszt nyújtott be ellene az biztos.Szívesen rákérdeznék, mivel érdemelte ki a perverz jelzőt, ha nem zavarnának meg. Gyakorlatilag gondolkodás nélkül cselekszem, és mozdulatlanul állok, amíg újra nem nyílik a konyha ajtaja.
-Egész biztos nem az én méretem az a ruci...meg amúgy rajtad is fura volt látni. De minek az övem?
A kérdőjelhez érve azonban mér ki is bontottam, és csak a fegyvertáskát veszem le róla még, mielőtt átnyújtanám neki a résnyire nyitott ajtón át. El is veszem tőle persze a rucit, meg az üveget, és várok.
-Sokkal jobb. - Jegyzem meg, ahogy meglátom a gyakorló zubbonyban. Határozottan nem az ő mérete, de valahogy ez a szín jobban illik a nőhöz. Biztos mert a másikban kényelmetlen verekedni. Azonban mielőtt visszamehetne, karon ragadom.
-Hova-hova? Szerintem épp eleget ittunk, és piában sincs kedvem fürdeni. Gyere, haza kísérlek.
Ellentmondást nem tűrve indulok meg vele a kijárat felé.

A megjegyzésem láthatóan hatást gyakorol Ethanre, ami kicsit meglep, de közben meg fura boldogságérzést okoz egy pillanatig. Hála az égnek fogalma sincs róla, hogy valójában a kitiltások mögött semmi olyasmi nincs, ami miatt aggódnia kellene. Haahh! jó vicc! Aggódni mondjuk biztos nem emiatt szokott, de azért kellemes elképzelni, hogy az előbbi reakciója több puszta zsigeri féltékenységnél. Nemizgatnemizgatnemizgat. büdöskurvára nem.

Összehúzott szemekkel nézek rá, ahogy a glóriáról mesél és legszívesebben megkérdezném, ebben a királyi többesben ő is valóban benne volt-e, és ha igen, milyen szinten. Belőle valahogy sosem tudtam volna kinézni, hogy képes lenne embereket megkínozni. - Hát...talán a Földön felejtettétek a nagy sietségben. de biztos van más, kifinomultabb módja is az emberkínzásnak... - azt már nem teszem hozzá, hogy az alkalmatlan, gyökér tisztek, akik folyton a nyakunkra lépnek, legtöbbször kimerítik az emberkínzás fogalmát.


A konyha nem az a közeg, ahol otthonosan mozgok, hacsak nem suvickolásról van szó. A tisztítószerek és porok többségét fel sem ismerem, és ahogy elnézem, a tulaj sem nagyon tudna segíteni, tekintve, hogy a legtöbb cucc itt bontatlan. Hamar fel is hagyok a folttisztításra tett kísérletekkel és inkább Ethant hívom segítségül. - Hogy megfojtsam Bobot és aztán rád kenjem. - felelem halálosan komolyan, és kinyújtom a kezem az ajtórésen az övért. Valahogy fel sem merül bennem, hogy nem kapom meg. Ő viszont kurvaélet, hogy megkapja a piros rucit, meg a páleszt is. - Lehet, hogy kilógna belőle a segged, de az nem feltétlenül hátrány. - jegyzem meg vigyorogva, mikor kilépek az ajtón, és már indulnék is vissza az asztalhoz. Nem számítok Ethan érintésére; főleg arra nem, hogy még a ruhán keresztül is elektromos szikrák ezreit küldi szanaszét a bőröm alatt. Egy óra sem kellett hozzá és meghülyített megint. Fuckyea!

- Semmi kedvem hazamenni! Innék még egyet, ha már te fizetsz! - ennek ellenére követem őt - mást úgyse tudnék tenni, anélkül, hogy balhét kezdenék- de közben azért méltatlankodom egy sort. a pultnál ülő fickó mustráló pillantását még épp elkapom. Megtorpanok, ha Ethan hagyja, és kedvesen, nőiesen megkérdezem: miafasztbámulsz? Ha elérném a gazdátlan sörös üveget a pult szélén, tuti meg is küldeném vele a tagot, olyan gusztustalanul méreget.
Ha kiérünk a kocsmából, felzárkózom Ethan mellé és sokkal normálisabb hangon, mint az előbb, kijelentem: - Haza biztos, hogy nem megyek. inkább a másikba... -

Pressia fintorgása a glóriákról szóló mesémre nem tűnik ki különösebben. Általában így áll az élethez ahogy látom, de furcsa mód még ez is jól áll neki...nekem pedig ma már nem szabad többet innom.
-Ha léteztek egyáltalán. Ez a technológia egyike volt azon féltve őrzött titkoknak, amikről mindössze 20 milliárd ember tudott....2 különböző csillagrendszerben. Látni viszont senki nem látta akit ismerek. De mindenki tartott tőle. Állítólag volt egy kisebb, gyűrű méretű változata is... - és magyarázat közben két ujjal imitálom, mintha a kezemben lenne, és ráhúznám valamire, de furcsa mód, nem egy kézre - ...kizárólag férfiaknak.
Ezek után talán nem is furcsa, ahogy felnevetek. Felnevetek, a morgásán, és azon, hogy mint tervez az övemmel. De még azon is, hogy kilógna a seggem a ruhácskájából, bár ezt a nevetést viszonylag gyorsan elfojtom, és komolyságot erőltetek magamra, amíg előkerül.
Szigorúan húzom magammal, és arra, hogy ő még inna visszaadom a pálinkás üveget a kezébe. Így, hogy csak elhoztuk mondjuk nem én fizetek érte, de ha mind megissza aligha fog ilyen részletekkel foglalkozni. Aztán viszont megtorpanok, és lassan fordulok felé, fontolgatva a kérését, mielőtt sóhajtanék egyet.
-Legyen.
A kettőnk részére kiutalt szállás egy kicsit közelebb van a kocsmához, mint a civileké, legalább ennyi előnye lesz a dolognak. A hátránya, hogy szinte ijesztően üres az a hely. Én biztos nem jártam ott évek óta, és könnyen lehet, hogy Pressi sem. A földön bokáig érne a por, de az automatizált takarító droidoknak hála ettől nem kell tartani.
Úgy két méterrel az ajtó előtt az egyik ilyen mini gépezet el is gurul előttünk, de valami gond lehet a letapogatójával, mert szó szerint láb alatt van! Engem még úgy ahogy kikerül, PRessia cipője azonban telibe találja a kis rohadékot, ám mielőtt még elesne, a derekába karolva tartom meg őt.
-Jól vagy? - Kérdem tőle kurtán, majd tovább támogatva, ah engedi lépek az ajtóhoz, és a nőn lévő zubbony zsebébe nyúlva veszem elő a kártyámat, hogy kitárjam magunk előtt a szobát, ahol ki tudja mi vár rám.

Valahol azért megnyugtató, hogy a fura fogalmazás ellenére kiderül, hogy tényleg nem ismertem annyira félre a férjemet. Mondjuk, ha így lenne, azt sem róhatnám fel magamnak, tekintve, hogy alig látjuk egymást. Ha mégis összefutunk, kurvára ritka, hogy értelmes, higgadt beszélgetéssel töltjük az időt. Persze ez főleg az én hibám, mert az esetek többségében a nyakát szeretném kitekerni, vagy a nyakába ugranék. Vagy mindkettőt, tetszőleges sorrendben. közben azért feldolgozom, ha csak a megértést segítő kézmozdulat segítségével is, hogy miről beszél a kedvenc férjem, és el is szörnyülködöm a dolgon. - Elbaszott egy világ lehetett a tiéd is, talán még jobban, mint ez itt... - ezt mondjuk nem gondolom igazán komolyan, de biztos bele is döglenék, ha nem csinálnék mindenből valami szájbacseszett versenyt.

Meg sem lep igazán, hogy szó nélkül hallgatja a faszságaimat, sőt, még szórakozik rajtuk. Úgy tippelem, ő nem ivott annyit, mint én, így ezt a versenyt ma tutira én nyerem. Egy pillanatra még el is csodálkozom, mikor visszaadja a piát, szóval egy értetlen nézést kap cserébe. Meg egy kis gyanúsítgatást is, mert egy szimpla köszi már túl egyszerű lenne tőlem. - Mi van, le akarsz itatni, hogy könnyebben szabadulj tőlem? - ennek ellenére hüvelykujjal kipattintom a dugót és meghúzom az üveget. És ezzel a lendülettel legszívesebben vissza is köpném a tartalmát, de csak legyűröm valahogy. Meg is szédülök tőle kissé, gondolom ezért sikerül szinte már normális hangon kérnem.

Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy nem anyámhoz visz, és belekapaszkodom a karjába, egy kis menetstabilitást nyerve ezzel. Míg hazafelé tartunk, többször is óvatoskodva kortyolok a pálinkából, ami meg sem közelíti persze apám überbrutálbaszó pálinkájának az erejét, de ez most inkább szerencsés, mint nem. Mikor meglátom a 488-as kabin ajtaját, kicsit összeszorul a torkom és a pulzusom is meglódul. Várok valamire, amit nem vagyok hajlandó megnevezni, még magamban sem. Félrészegen csak annyira futja, hogy berugdosom egy dobozba és rábaszom a fedelet, remélve, hogy ezúttal az önbecsülésemmel együtt ébredek majd.

De úgy látszik, ebbéli reményemet még a kibekúrt univerzum is csak teliberöhögni tudja, és egy köcsög kis sepregetőt küld, hogy levegyen a lábamról. Én meg, bassza meg, mint valami fizetős luvnya hullok Ethan kezei közé, reflexből a nyakába csimpaszkodva. Kurvaélet, hogy valaki odafent direkt rám szabta az összes szopóálarcot, ami létezik. De tényleg. Hiába fogadom meg mindig, hogy nem próbálok papás-mamást játszani Ethannel, amikor csak szembe jön, valami mindig elbaszódik. Általában persze miattam, de mást hibáztatni mindig könnyebb. Mondjuk Ethant. Csak, hogy túléljem valahogy a másnapokat.

- jobban lennék, ha én rúgtam volna fel azt a kis mocskot és nem fordítva. - morgolódom méltatlankodva, pedig közben csak arra tudok gondolni, hogy most kellene kurvára megcsókolni. A nyakába ugrani, az ölébe bújni, az összes ruháját izomból letépni róla, és addig el sem engedni, amíg ... hát igazából soha többet. Igen, az elcseszettségem olyan méreteket ölt néha, hogy még engem is megijeszt. És akkor mi van?
A pillanatnyi felvillanyozódás, majd a csalódás, hogy csak a kibaszott kártyáját keresi szerencsére kijózanít kissé és miután újra viszonylag biztosan állok a saját lábaimon már semmi szükség rá, hogy továbbra is a nyakába kapaszkodjak. Mintha fájna, úgy húzom vissza a kezeimet, és ha kinyílik az ajtó, sóhajtva megszólalok. - Kösz, hogy nem hagytad, hogy balhézzak a kocsmában. Jó éjt! - belépek a kabinba, és szinte már majdnem megveregetem a saját vállam, mikor becsap a mennykő -hogy miért nem engem basz agyon, azt nem tudom, de később úgyis sok időm lesz ezen filózni. Mindenesetre hirtelen ötlettől vezérelve a már majdnem teljesen bezáródó ajtó útjába teszem a kezem, mire az újra kinyílik. - Majdnem elfelejtettem! Ez itt a tiéd. - lecsatolom az övet, amit nemrég adott kölcsön, majd kis hezitálás után a zubbonyból is kibújok. - Meg ez is. - Egy lépéssel közelebb kerülve hozzá a kezébe nyomom a cuccait. Teszem mindezt olyan természetességgel, mintha nem most léptem volna ki a folyosóra bugyira vetkőzve. Mondjuk tényleg ez érdekel most a legkevésbé.

-Fura egy hely volt...ha nem is rosszabb, de több szemétségnek volt hely.
Nem tiltakozom ellene, hogy belém karoljon. Most semmi kedvem küzdeni vele, és az igazat megvallva, fel sem megül bennem, csak amikor már hosszú ideje megyünk együtt így. A piás megjegyzésre azért megint felnevetek. Én, leitatni őt...
-Miért, gondolod kevés lesz? - Kérdem halkan, szinte már gyengéden morogva, de aztán el is hallgatok, amikor látom, hogy megszédül, és köhécsel tőle. - Úgy tűnik nem...legalább a lakásig bírd ki eszméletednél kérlek.
Lehet, egyesek szerint ideje volna már az ölemben átcipelni a nem létező küszöb felett ennyi év házasság után, de az ilyenek mindig megkapják a magukat tőlem.

-Ha kijózanodtál, felrúghatod mindet rendben? Most viszont inkább ne kezdj háborút a gépek ellen. Szar rendetlenségre ébredni...
Gyengédnek szánt hangomba valahogy megint beleremeg az egész folyosó. És akkor belém is belém fagy a szó. Ahogy átkarol, és összetalálkozik a tekintetünk, valahogy olyan természetesnek hat ez az egész. Olyan könnyű lenne belefeledkezni a pillanatba, és átsiklani a tény fölött, hogy a lányt, akit épp ölelgetek 16 évesen adta hozzám akarata ellenére a kormány, és ha azt szeretném, hogy maradjon még bármi esélye egy normális életre, tartanom kell magam az elhatározásomhoz, tőle pedig magamat távol.
Sikerül összeszedni magam, mint mindig, és eljön a búcsú perce. Kíváncsian kukkantok be a szobába, hátha látok valami nyomot arra, hogy esetleg itt élne, és nem egyedül, de semmi. A szoba pont olyan steril, mint mindig volt.
-Igazán nincs mit. Aludj jól!
Ahogy az ajtó elválaszt minket, már éppen kiengednék egy megkönnyebbült sóhajt, amit kis híján félrenyelek. Először, mert meglátom, ahogy ujjai terminátorként tartják vissza az ajtót - mondjuk ez a fajta ajtó érzékelős, és nem zúzós, de akkor is úgy néz ki - de ami utána történik, attól végképp elkerekednek a szemeim.
-Pressi! - Bukik ki belőlem, és gondolkodás nélkül a mellkasához tolom a ruhákat, majd azokkal együtt őt magát is vissza a lakásba, elég mélyen ahhoz, hogy bezáródjon mögöttünk az ajtó. Csak ez után húzom vissza kicsit a kezeim, feltárva előttem fehérneműs alakját. Megköszörülöm a torkom, és felkapom a tekintetem, hogy inkább a szemeibe nézzek.
-Ráért volna holnap is...egyáltalán, van itt váltás ruhád, amiben haza tudsz menni?
Beszéd közben kihajtom a zubbonyt, a másik kezemmel pedig a csuklója után nyúlok, hogy közelebb húzva a kezébe nyomjam a ruhákat. Az enyémet, meg a sajátját is. Kissé...na jó...sokkal tovább tartom meg a karját, mint illene, s nézek a szemeibe, mielőtt hirtelen magamhoz rántanám, hogy szorosan átölelve őt csapjak le az ajkaira, és kezdjem el hevesien csókolni őt. Kiejtem a ruhákat a kezemből, másik kezem pedig már a bajába túrva tartja őt.

Nem szoktam kiütni magam, mert a védtelenség és kiszolgáltatottság gondolata rohadtul taszít és megrémít. Aludni is csak fegyverrel vagyok hajlandó, pedig az állomás legénységi részlegénél kevés biztonságosabb helyet ismerek jelenleg. Ennek ellenére sűrűn pislogva, már-már ártatlan arccal nézek Ethanre, mikor erre céloz. - Pedig arra hajtok, hogy hazacipelj. - mondom ezt úgy, hogy már most is erősen kapaszkadom, hogy a kényelmetlenül magas sarkú cipőimben viszonylag nőhöz méltón tudjak közlekedni.  

- Utálom, hogy túl sokszor van igazad... - mormogom Ethannek a takarító után pillantva. Duzzogósnak szánt hangom olyan, mint egy kicseszett kisegéré az övé mellett, és a tekintetem is több bizonytalanságot tükröz most, hogy az övével találkozik, mint szeretném. Egy pillanatra el tudná hitetni velem, hogy nem is olyan kibaszott közömbös irántam, mint általában mutatja. De a pillanat elillan és nagy nehezen sikerül megállnom, hogy berángassam magammal a kabinba. Még azt is összehozzuk, hogy viszonylag kulturált módon elbúcsúzzunk, mielőtt full ribi üzemmódba kapcsol a testem, az agyam meg szimplán követi, mintha jobb dolga sem lenne. Nem tudom, hogy jutottam el ilyen gyorsan a vetkőzésig, de erre biztos nem leszek büszke reggel. Vagy két perc múlva, mikor Ethan faképnél hagy. De ez mostmár egyáltalán nem érdekel. Megborzongat, ahogy kiejti a nevemet, és én engedem, hogy betoljon a kabinba.
Abban a néhány másodpercben, amíg egymásra nézünk, egy kósza gondolat sem fordul meg a fejemben. Mintha teljesen kiürült volna belőlem minden büszkeség és dac is ezekkel együtt. Csak vele akarok lenni, mindegy, hogyan, és kurvára mindegy, milyen áron. - nem igazán érdekel...- felelem csendesen, hagyva, hogy közelebb húzzon, de a ruhákért nem nyúlok. Tekintetem az övébe kapaszkodik és bár nagyon jól tudom, mit akarok, képtelen vagyok megmozdulni. Pedig ez egy remek alkalom. Átölelhetném, megcsókolhatnám, a karjaiba ugorhatnék, mint valami elcseszett kis pókmajom, mégsem teszem. Nem teszek semmit. De ő igen.  A csókja, mintha újraindítaná a rendszereimet. A ruháink a földre hullnak, én pedig végre, ahogy képes vagyok megmozdulni, hozzásimulok és a derekát átölelve merülök el a csókban, amire igazából egész este vártam. Kezeim szinte azonnal keresni kezdik és meg is találják a pólója szegélyét, így a dereka meztelen bőrébe marva húzhatom magunkat még közelebb egymáshoz. Az érintései, a szenvedély, amivel csókol mintha visszaadták volna a bátorságomat is. Tenyereim felfedezőútra indulnak Ethan testén, felfelé gyűrve rajta a pólót, ami már rég rohadtul útban van.

Próbálok semmilyen kommentárt nem fűzni ahhoz, hogy arra hajt, hazacipeljem. Sem verbális, sem nonverbális formában. Sokáig jobbnak is látom egyáltalán nem megszólalni, de ahogy ő is egyre kedvesebb velem az alkohol miatt, én is megenyhülök úgy tűnik, csak én másért.
-Egyáltalán nincs sokszor igazam. Tízből kilencszer inkább hallgatok az okosabbakra, a maradékban meg csak mázlim van, vagy addig erőltetem, amíg minden észérv ellenére sikerül. Ennyi az egész...
Halkan sóhajtok. Majdnem hozzátettem azt is, hogy szerintem egyáltalán nem vagyok jobb katona, mint ő, de jelen helyzetben ez már szinte felért volna azzal, hogy szerelmet vallok neki. Ami lássuk be, elég furán vette volna ki magát. De végül büszke lehetek magamra. Az állomás legszebb nője, alkoholmámorban úgy néz rám, amiért férfiak ezrei ülnének be egy fa lóba, nekem pedig ismét sikerült ellenállnom a kísértésnek, és nem csináltam semmi hülyeséget. Szentté fognak avatni egyszer érzem.


Hogy ezek után hogyan kötött ki a karjaim közt őszintén nem érdekel már. Ujjaim a fenekébe vájva szorítom őt magamhoz, mintha lehetséges volna még ennél is hevesebben csókolni, lábaim pedig szinte maguktól indulnak meg, és borítjuk fel a nappali közepén álló asztalt.
-Mi a... - Kérdem pislogva, majd letépem a melltartóját, és a sarokba hajítom, de már birtokba is vettem az ajkait megint, és az ágy felé kezdem nyomni őt egész testemmel, amit elérve egyszerre borulunk rá. Talán a zuhanás keltette huzat okozza, de elhúzódom egy pillanatra.
-Én...
A pillanat nem tart sokáig. Kebleibe markolva csúszom lejjebb a testén, és csókolom a bőrét út közben.

Őszintén szólva, mire Ethan a végére ér a kismonológjának, én már nem is emlékszem rá, hogy miért mondja ezt; arra sem igazán, hogy kezdődött a mondat. A kelleténél valamivel jobban lefoglal, hogy Ethant ölelgessem, annak ellenére, hogy épp ezt kellett volna elkerülnöm ma este, hogy még reggel is tükörbe tudjak nézni. Ehhez képest az ártatlan kis sóhajára olyan szusszantással reagálok, ami nem sok kétséget hagy afelől, mi is jár a fejemben jelenleg. Mégis majdnem sikerül. De csak majdnem.
Lazán ráfoghatnám az alkoholra a kis vetkőzőműsoromat, de igazság szerint mindketten tudjuk, hogy egy kortyot sem kell innom ahhoz, hogy leessen a bugyim is, ha csak kicsit is úgy néz rám.

A csókja olyan vad és birtokló, hogy alig kapok levegőt, de hasonló szenvedéllyel viszonzom és bár felborítunk valamit út közben, azért nagy nehezen elérünk az ágyhoz is. Addig viszont legalább a felsőjétől is sikerül megszabadítanom őt. Mondjuk ő meg cserébe a melltartómat tépi le, amire csak meglepetten felkuncogok. Egy pillanatig sem tart, és újra olyan mélyen vagyunk egymás szájában, ahogy csak azok szoktak, akik gondolatban már két bázissal előrébb tartanak. A derékövvel sem kell  bajlódnom, így elég egy gombot kipattintani a helyéről, hogy a kezem beférjen a nadrágjába. Ám mielőtt ezt bejátszhatnám, vádlim az ágynak ütközik és bezuhanunk a szögletesre igazított ágynemű közé. Kezeim a derekát ölelik szorosan, mert muszáj éreznem, hogy nem csak én őrülök bele lassan a combjaim közt lüktető kicseszett vágyakozásba. Egy hosszú pillanatig attól félek, még mindig képes lenne meggondolni magát, és akarva-akaratlanul úgy nézek rá, mint egy kiskölyök, aki azért könyörög némán, hogy ne vegyék el a kedvenc játékát. Ha erre reggel is emlékezni fogok, kurvára zacskót húzok a fejemre egy hónapra. Most viszont csak az érdekel, hogy marad. a csókjaitól szinte megszédülök. Még jó, hogy fekszem, így csak le kell hunynom a szemeimet és hosszan sóhajtozni minden érintésére, miközben kezeim lassan felfelé kúsznak a hátán, egyenként érintve minden heget, és a bőre alatt feszülő izmait. - Ethan! - hangom alig több egy halk kis sóhajnál. Simogatásaim addigra elérnek a vállaihoz és mire a nyakához vezetem őket, már a körmeim szántanak végig finoman az érzékeny bőrön, hogy végül a férfi rövid tincsei között állapodjanak meg.