Vannak rossz döntések, akadnak pocsékak és aztán van néhány igazán szar, ha nem bízhatsz mindenkiben. Nos, ez ezek összessége egyben. Az egyik legrosszabba, amit csak összeszedhetek, talán büntetés a sorstól, esetleg csak egy lecke. De az sem kizárt, hogy csak egy újabb feladvány azon sok közül, amit kiterveltek nekem.
Pedig csak arra vágytam, hogy napfelkeltét lássak a saját szememmel, hogy a lábujjaim között fű cirógasson, simogasson a szél. Minek után ez mind megvolt, már látom, hogy a helyem nem idelent lenne, csak ezt mások máshogy érzik. Szerintük igenis itt kéne maradnom, esetlegesen felfaltathatnám magam valami döggel, de az sem lenne baj nekik, ha egy ocantis lemészárolna és a bezabálná a szemem vagy valami másom.
Egész egyszerűen a lehozott csapatom 50%-a árulóvá fajult, 10 emberből 5 a halálom akarta, és támadást hajtottak végre lehetne ez egy politikai puccs, de nem hiszem, hogy az volt, vagyis remélem. A hit, pedig erő. Most kéne nekem. A 10 emberből 8 odaveszett, a másik kettőről meg fogalmam sincs, hiszen nem volt időm létszámot ellenőrizni, miközben a bokrok közé vetettem magam és arccal levettem az egyik fát, a többi pedig történelem. A combomon lévő vágás, valószerűleg attól a késtől van, amit az egyik nememberem próbált a vesémbe tolni, vagy a szívembe, hogy lett ebből a combom? Ahogy a vállam.
Mindennek két napja, két hosszú napja. Szerintem itt nem is 24 óra egy nap, hanem legalább 72, annyinak tűnik. Esetleg többnek. Pedig az órám jár, veri a másodperceket, kicsit lassabban, mint, ahogy a szívem dobol, de ezzel már mit sem foglalkozom.
Sajog a vállam, vérzik a szám, mindenem fáj, ha tovább leltározok, még az is kiderülne, hogy lassan éhen halok, ámvagy szomjan, de mit tudjuk, éhezni tovább lehet, mint szomjazni. A bűvös hármas egy igazi bizonyíték. Tudósaink már bebizonyították, hogy három hétig is lehet bírni kaja nélkül, de víz…
Istenem, de szomjas vagyok.
Az pedig, hogy lassan delírium kúszik a szemeimre, arról fecseg, hogy kezdem elveszteni a józan eszem. Ha naplóznom kéne, akkor most felírnám, azok nevét, akik benne voltak az árulásban, és engem az Ocanra szorítottak.
Kaptam katonai kiképzést, tudok fegyverrel bánni, késsel is, ha nem szúrnak combon és nem gyalogolnék hosszú órák óta, talán nem lenne fogytán minden erőm, mit fogytán… Elröhögöm magam. Már el is fogyott.
Vajon meddig kéne kitartanom? Mikor jön a felmentő sereg? Mert biztosan vagyok abban, hogy jönni fognak, Bernard nem hagy cserben, és nem fog a katonaság sem. Nem mindenki tekint ellenségnek és nem mondhatjuk el magunkról sem, hogy ne lennék néha túl rosszak. Mégis a szükséges jóért tesszük meg.
A fájdalom időről, időre a testembe harap, mint egy engedetlen kutya, a combomba feszülő ideg sérülékenysége bizonyítást nyert, járni csak akkor tudok, ha kerítek egy mankónak is beillő fát. Fa, mi? A hátam mögött is éppen egy magaslik, előttem még több és nem messze egy tó… egy tó. Ha eljutnék a tóig, ihatnék, mint a barmok. Mennyire jó lenne lenyomni a fejem a víz alá és élvezni a hidegét.
Meleg van, fejem fölött a nap tűz, eszembe jut egy vers, majd azonnal semmivé is foszlik, lehet ez a sorsom nekem is? Itt fogok megdögleni, az Ocanon. És miért? Mert ember akartam lenni, nem pedig egy kísérleti patkány az Űrben.
Mily hamar özvegy lesz a feleségem, ezen rekedten újból felnevetek, a combomból vér lüktet, a vállamból pedig szerintem az életem tőr utat kifelé.
Katonai bakancsom, a lábam is feltörte, de ezzel már… tényleg nincs erőm foglalkozni.

Bolyongásaim az erdőben mára megszokottá váltak. Olykor olyasmibe botlik az ocan lánya, ami igen hasznos lehet számára, de gondolataim szabadon engedésére is kiváló. Mostani sétám alkalmával azonban olyasmibe botlottam amelyet, ha korábban észreveszek, lehet inkább messziről elkerülök. Alig karnyújtásnyira haladt el mellettem. Ha nem a megfelelő időben riadóztat a felreppenő szárnyas, nekimegyek. Ám még időben visszahúzódok a fák biztonságába és figyelem mit tesz.
Hosszú ideig követem a férfit biztos távolságban maradva tőle. A délelőtt folyamán haladok szinte végig mellette., miközben egyre jobban bebizonyosodik számomra, hogy káromra, jelen állapotában nem lehet. Nem képes rá így, társai sincsenek, tán felfalta őket valami vad, vagy népem harcosai végeztek velük.
Két énem csatázik egymással. Az egyikük örömmel nézné végig, ahogy ereje végleg elhagyja és távozik belőle az élet utolsó szikrája. Tán még örömtáncot is járna a hullája fölött. A másik azonban segítségére lenne. No nem csupa jószándékból, félreértés ne essék. Egyrészt anyám arra tanított, hogy a betegeken, sérülteken kötelességem minden erőmet latba vetve segíteni. Ezt persze figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen amikor ezt tanította, az emberek még nem fertőzték a földjeinket. Azonban nem feledhetem, ha segítek rajta tán közelebb kerülök ahhoz, hogy megtaláljam a családom, hogy megtudjam mi történt Dorannel. Hogy válaszokat kapjak. Talán…
Szívem zakatol, ahogy közelebb merészkedek, ki a fák, bokrok biztonságából, hogy felfedjem magam előtte, bár tekintete láthatóan zavaros. Kérdés képese még felfogni bármit is abból amit lát. Még leléphetsz, magára hagyhatod, ahogy ö is tenné, vagy eltiporna, mint egy gazt, csak mert útjába került.
Nincs mozdulataimban fenyegető, ám határozott fellépés annál inkább, még akkor is, ha ezt nem érzem egészében. Lassan közelítem meg a férfi embert. Hezitálok, zavart tekintetéből próbálom kiolvasni a lehetetlent. Várok, fenyegető mozdulatra, bármire. Adj okot, hogy hagyjalak ittpusztulni.
Végül lassan kulacsom után nyúlok, de tekintetem nem veszem le róla. Nem bízom benne. Érzékeim azt súgják fuss, mit súgják, szinte üvöltik. Lábaim mégsem tesznek hátráló lépteket.
- Igyál – tagolom lassan, szinte parancsolón az egyetlen szót, bár felteszem nem érti. Felé nyújtom az éltető nedűt, karnyújtásnyi távolságból, ha nem tesz fenyegető, elhárító mozdulatot, segítek neki. Szájához emelem a kulacsot, óvatosan engedem a folyadékot szájába folyni.
Tekintetem megállapodik a vállán ért seben, majd lesiklik a combjára. Elveszem a kulacsot és félreteszem. Óvatos mozdulatokkal nyúlok válla irányába.
- Megengeded? – kérdezem, mielőtt kezem céljához érne. Célom egyértelmű, ha szavaim nem is érti.  

Lassan bedilizek, nem lehet ez kérdés immár. Hallucinációk úsznak a szemem elé. Fájdalom terjeng a testemben. Összeomlik előttem minden, ami élőnek hittem és valósnak, az elmúlt két napban teljesen új irányt vett. Már nem tudom hova tartozom, milyen emlékképekből táplálkozom. De őrületesen vágyom a Volentis fedélzetére, hogy kínjaimat enyhítsék és nem utolsó sorban, hogy megtudjam kinek köszönhetően próbáltak meg lemészárolni, mint egy tetves kutyát. Isten engem úgy tereljen, hogy nem fogok kegyelmezni az illetőnek. Ezek szerint még mindig sokan nem értik a céljaimat és ellenem dolgoznak, kihalásra ítélve csodálatos népünket. Nincs időm ezen agyalni, minden szívdobbanásom visszhangot ver a testemben, olyan dobszólót csapva amitől a látásom elhomályosul, a hallásom túl kevésre redukálódik, így eshet meg, hogy tiltakozva nyújtom a kezem a közeledő felé. Biztos nincs is itt, képtelenség. Már mondjuk, miért lenne az? Egy ocantis. Remek. Sőt lehet még jobb is, ha az és nem tudja, ki vagyok, így nem állít kést a nyakamba vagy a szívem hűlt helyére.
Mire kimondanám, hogy húzzon a francba és ne próbáljon még jobban belém taposni, kezemben már a kulacs, sietve emelem a számhoz, víz éri az ajkam. Olyan mohón nyelem az első kortyot, hogy felköhögöm a felét. Soha még ennyire nem voltam szomjas, talán feleennyire sem. Az életem eddig habos torta volt, gyümölccsel a tetején, nem ismerem az éhezés, szomjazás fogalmát, ahogyan a félelem sem gyűrűzött még ilyen fondorlatosan a véremben.
Drót feszül a bőröm alatt, ami amúgy is túl kicsi a testemre, nem férek el benne. A lüktető sebek jelzik, hogy még élek, pedig talán jobb lenne nem. Kibírhatatlan.
A második korttyal már jól vigyázok, szinte végig simogatja a kiszáradt torkom, selyemként hullámzik üres gyomromban. Mennyei íze van. Olvastam már eleget a nektárról, az lehet ilyen. Azonnal élet költözik a szervezetembe, még ha kevés is, de legalább már nem azt érzem, elszigetelt pergamen vagyok egy lángra lobbanó raktárban.  
Ajkaim közül egy kevés az államra folyik, beleborzongok a jól eső hűvösségébe. Megkattanok, hogy ez milyen finom. Hálás mosoly költözik a szám sarkába, magam mellé ejtem a kezem, benne a kulaccsal, nem borítom ki, hiszen még mindig nagyon szomjas vagyok, de nem bírok többet lenyelni, belepusztulok. A fejemre kéne locsolni, elveszni benne, alá merülni.
Felé nyújtom a kulacsot, fáj, hogy elteszi, megint olyan elérhetetlen messzeségbe került, már csak abban bízom, hogy nem hagy magamra, legalább kegyelmet gyakorol és fejbe lő vagy valami.
- Köszönöm. – hangom semmi, hangyakrákogás. Én magam is alig hallom, lévén, hogy a fülem talán odafent maradt a Volentison, kell idő, míg a hangsebesség bekapcsol.
Felnyögök, ahogy a nő felém nyúl, egyelőre alig látok belőle valamit, gyakorlott szemeim azt kutatják milyen fegyver van nála? Mozdulatai pont annyira bizalmatlanok, ahogy azt a bolygó lakóitól el is várnám egy magam fajta irányába. Bár lehet gőze nincs róla, honnan szalajtottak, lehetek telepes, ellenálló, vagy akár még a consilium vezetője is. Sakk-matt, nekem.
Csak legyintek, hogy nézegessen kedvére, de ha jót akar, kapjon elő egy handzsárt és vágja le a karom és aztán a lábaim is, vagy kezdje azonnal a fejemmel.
- Segíts! – kérem, pedig szemmel láthatóan ezt tervezi tenni. Két kezem felé mutatom, jelzem, hogy nincs nálam fegyver, ami nem teljesen igaz, mert a nadrágom zsebében is van és a derekába tűzve is, meg a bakancsomban is egy kés, csak erőm nincs. Nem harcolnék, túlélnék.
Próbálom befogadni a látványát, elfogadni, hogy egy nő segítségére szorulok.
Hazugságon agyalok, amit majd lenyomok a torkán, ha megkérdezi mi az anyámat csinálok az erdőben, több vérző sebbel, mintha egy medve támadott volna rám, ha vannak itt medvék.
Eltolom a hátam a fától, éledező sikolyomat szisszenésbe fojtom, férfi vagyok, erős, mindent kibíró, harcos… Abból is jelenleg bukott alkat. Mindenek előtt férfi, ha a farkam még nem esett le és hagytam el valamerre, megvallom már semmi sem lepne meg. Azt hiszem életemben nem voltam még ilyen kimerült, mindannak dacára, hogy jó kondiban vagyok, túl sok az időm odafent, mégsem vagyok tájfutó, vagy építőmunkás.  Politikus vagyok, én csak a szavakkal bánok jól, és az emberekkel, ez talán kisegít most is.
Próbálom befogadni a jelenést, szemének kékjét vagy zöldjét még nem eldöntött, hosszú haját, nyúlánk alakját, praktikus mozdulatait, nem tűnik energia fecsérlőnek.
Magam is híve vagyok a takarékos mozgáskultúrának, csak a ágyban nem… minek jut ez most eszembe? Talán mert szeretném, ha ez az egész egy rossz álom lenne, egy kifakult lufi, amit csak ki kell pukkasztani és menten felébredek a puha ágyamban, ha mázlim van reggelit is kapok.
Ha jól tapogattam a vállam, akkor elmélyült benne a kés, de mivel nagyjából mozog... tán nem esik le, de az tiszta sor, hogy már elfertőződött, ahogy a combom is, szóval lehet a jelenés a lázamnak tudható be.

Meglep némileg, hogy csekély ellenkezést mutat az ember. Bár ha jobban belegondolunk nem sok választása van, ha túlélni szeretne. Elgondolkodom azon vajon ki ő, mi ő és egyáltalán mi dolga erre. Vajon, ha nem sérültként találkozunk mit tenne? Lázadókhoz tartozik és ismeri, elfogadja népem vagy népe harcosa, aki arra tette létét, hogy megvesse lábát e földön, eltiporva bennünket?
Az már egyértelmű, hogy nem egykönnyen fogom mindezt kérdés formájában feltenni számára. Illetve feltehetem, de fölösleges, egy szavam sem érti, így számomra értelmezhető választ sem kapok. Nem túl bőbeszédű, ami lássuk be érthető.  
Mozdulatai egyértelművé teszik, hogy nincs ártó szándékkal irányomban. – Majd elhiszem, ha nem az életed múlik rajtam – morgom az orrom alatt, lepillantva rá. De tegyük félre az előítéletet és nézzük azt az oldalát, hogy alkalmam adódik megvizsgálni egy ember reakcióit, feltérképezni különbségeinket. Nem, nem arra gondolok… elsősorban. Kaján mosoly suhan át egy pillanatra arcomon.
Leguggolok mellé oldalvást és előbb vállán ért sebre fókuszálok. Ruháján gyenge pontot keresek és a varrás mentén egy határozott mozdulattal felszakítom, majd a sebet veszem szemügyre. Tekintetemen aggodalom tükröződik, miközben a vízért nyúlok. Ruhám rejtett zsebéből szárított növények morzsolt formáját szórom a vízbe és összerázom. Ez azonban aligha lesz elég a túlélésre. Nagyobb a baj mint azt elsőre gondoltam.  Túlságosan sok időt vesztegettem azzal, hogy a nyomába eredve, biztonságból követtem őt. A seb alapján több, mint egy napja viseli fájdalmas terhét. Tekintete lázban úszik. Sóhajtok egyet.
- Kitartó vagy ember, most azonban szorítsd össze a fogaid és fohászkodj isteneidhez – a sebre öntöm a gyógynövényekkel teli vizet, hogy az kitisztuljon a szennytől, óvatosan tapogatom meg a kipirosodott duzzanatot a seb körül, figyelmen kívül hagyva bármi jelét az ellenkezésnek. Hogy mozgatni tudja az jó jel, azonban, ha nem látom el félő, hogy elveszítheti a karját, annak meg felteszem nem kimondottan örülne.
Körülbelül ugyanezt a metódust hajtom végre a combját megvizsgálva. Nem megyek bele olyan mutogatásokba, hogy legyen kedves letolni a nadrágját, nemes egyszerűséggel felszakítom azt is, minek következtében egy tárgy hullik a földre.
- Szarban vagy ember, méghozzá nagyban – állapítom meg miközben a kezébe adom a kulacsot, hogy megigya. Nem fecsérlem az időt azzal, hogy elmagyarázom csökkenti a lázat a fű, amit beletettem, hiszen teljességgel felesleges. Ha megissza jó, ha nem akkor picit erőteljesebben hatok rá és a szájához emelem. - Jobban leszel tőle. Az elméd pedig picit kikapcsol, elviszi a fájdalmad - Felveszem a földről a leesett tárgyat és közelebbről szemügyre veszem. Forgatom, miközben hozzá beszélek.
- Nos, fogalmam sincs mibe keveredtél, ez miatt fáj legkevésbé a fejem. Mondd meg mit tegyek veled! – guggolok immár szembe vele megtalálva a tárgy nyitját és széthajtom azt. Egy  kés – Haza nyilvánvaló okokból nem viszlek. Azt hiszem ezzel egyetérthetünk. A sebeidet azonban el kell látni, különben meghalsz.
Elismerően biccentek, ahogy ujjam hegyét végig húzom a kés élén. Visszacsukom, majd nemes egyszerűséggel elteszem zsebem rejtekébe.
- Magadra hagylak. Szükségem van pár holmimra. – önmagam nyugtatom a beszéddel – Vissza jövök – tagolom mondandóm, miközben magamra mutatok – Nia – a napra és annak haladási irányára, így jelezve az időt – vissza. – rámutatok végül és mindeközben megpróbáltam nem úgy érezni, mint aki bolondot csinál magából.
Gyors léptekkel indulok utamra, hiszen sietnem kell. Otthonomba visznek lábaim s utamon számba veszem mikre lesz szükségem...  

Azt mondják az ember 70%-a víz, akkor én már csak 30-ban voltam jelen, míg fel nem bukkant az ocantis nő. Talán itt döglöttem volna meg, az is lehet, hogy a fűszálakat nyaldostam volna, amikor utolsót sóhajtva eldőlök és kilehelem a lelkem a zöldellő talajra. Azt lássuk be, hogy szép, csak nem sok időm jut turistáskodni, mindenem fáj, az is, ami nincs. Ha lenne egy levágott ujjam, most biztos őrülten sajogna az egyszervolt emléke, én meg reggelig sírnék. Ha lenne könnyem, de az is víz. Most valamennyi visszajut a szervezetembe és szomorúan tapasztalom, hogy nem beszélünk egy nyelvet, így kicsit nehezen fog menni a pantomimezés. Főleg, mert az egyik lábam béna a másik karom meg nincs. Fél kézzel és egész lázzal vajh, mit tudnék neki elbábozni?
Szavait félig sem értem, noha lehet akkor sem érteném, ha ékes szólóan verset szavalna a saját nyelvezetemen, hiszen doboló szívem elsüketít a világra. Ha egy hegy omlana rám, az is csak akkor tűnne fel, amikor az első kavics a koponyámba fúródik, hogy stílszerű legyek.
Nehéz mindenem, még a nyelvem is, sőt.
Azonnal életre pöccint, az érintése a vállamon. Fossá színeződött ingem szakadásának hangja égdörgés a fülemben, nicsak, csak nem esni fog? Ha más nem a vérnyomásom minden bizonnyal.
Elkapom aggódó tekintetét, azonnal lekottázom, most már én is kezdek berezelni, ja nem, bocsi, egy ideje teszem. Jó hír, hogy nem mutogat guillotine-os mozdulatokkal olyasmit, hogy nyessük le és vessük a tűzre, nehogy holtában is elfekélyesítse a szívem.
Tekintettel követem a mozdulatait, már ez is teljesítmény és annak köszönhető, hogy leöblögettem a torkomról a rászáradt vért, koszt, verejtéket és pánikot.
Szavaiból mit sem értek, lehet, éppen azt ecseteli, hogy tudja ki vagyok és köszönjek el minden élőtől, avagy holttól, de velük hamarosan pacsizhatok, legalább lesz hozzá karom.
Moccanni sincs erőm, a víz lemarja a bőröm. Ha tudnék, hisztérikusan sikoltoznék, azonban annyi bennem a jártányi, hogy felnyögök, sírni sem tudok, mégis van isten, nem járatom le magam azonnal, adok még vagy 5 percet erre. A fájdalom szétömlik bennem akárha valaki tűzet fecskendezett volna az ereimbe és most érne körbe. Nyöszörgök, hangokat hallatok, rimánkodom, ne cicózzon, szúrjon gigán.
Vetkőztetésben a nő otthon van, semmi romantika, randi, virág, bonbon, egészségügyi kiskönyv, hogy fogamzó képes, egyből a nadrágomnak esik. Keserűen elmosolyodom, egészen addig, míg feltűnik a mélyvörs seb és a benne dagonyázó apró bogárkák. Na nem, ezt csak képzelem, tuti nem, hát jó, hogy nem kukacok falnak fel élve. A látásom azóta homályos, hogy a vállamra löttyintette a virágokkal meghintett vizet. Erősen sejtem, hogy jótékony hatással lesznek rám, ha nem szarom magam össze a fájdalomtól. Tétován emelem meg a kezem és rábökök a bőrre a szúrás mellet, mint aki nem hiszi el, hogy ez a saját lába. Igazolást nyerek, ez biza az enyém és kibaszottúl fáj.
- Meg lehet menteni? – sejtem gőze nincs mi az aggodalmam tárgya, de azért szeretek járni, kelni, táncolni, futni, kedvtelésből, nem az emberim elől, az nem olyan vicces, sőt egészen aggasztó.
Kezembe nyomja a kulacsot, felé billentem, mintegy kérdés, hogy igyam meg, vagy rám bízta megőrzésre, nem mindegy. Nem vagyok túl megbízható, lehet elhagynám a sárgaköves úton.
Lehörpintem a maradékot, bitnag az íze, de folyadék, és lehet életben tart, vagy méreg és eddigi kínjaim játszótere voltak a most következőknek.
- Bár érteném mit mondasz, nem beszéled a nyelvünk? – hát mert biztos igen és eddig csak szórakozott velem. Most meg menten perfektre kapcsol és elmondja, hogy hallucinálok, a Volentison vagyok, csak bevertem a fejem, de menten jobb lesz. Ami azt illeti, a gyomrom lenyugszik a füves löbböléstől, és mintha a karomban sem hangyák mászkálnának, hanem puhalábú pókok.
Szemrevételezi a késem. Szép darab, ha megtennéd, hogy nem nyúlod le, köszi.
Bámulok rá, mint aki nőt még sosem látott és éppen most esik meg vele ez az idilli helyzet.
Szavai dallamosak, lágyak, kedvem lenne az ölébe bújni és aludni, míg csak minden fájdalom kígyóként kúszik tova selejtes szervezetemből.
- Nem értelek. – megrázom a fejem. Miről csacsogsz, virágszálam?
Lehet a késemhez beszél, lehet hozzám. Talán arra kér, most helyben szőjem meg imáim fonalát, mert nem lesz senki, aki kegyelmet ró a képemre. Utolsó kenet.
- Ó ne már! – és lenyúlja a késem. Tolvaj ocantis, de nem baj, úgysem tudom használni, maximum arra, hogy a földbe szúrjam és azon húzzam magam előre. Elzsibbadok, agyban, gyomorban, karban és lábban, meg még szemgolyóban is.
Hiába beszél lassabban, én pedig gúvasztom a szemem, hogy lássa a száját, úgysem értem, ordíthatna is, hát nem az a baj, hogy nem hallom.
- Nia? – oké ez a neve lesz, viszonzom a bemutatkozást, nem röstellem, hogy hazudok neki.
- Jonathan, Jon. – én is magamra mutatok. Oscarként lehet vissza adná a késem, egyenesen a szívembe.
Látom, hogy feláll, kitágul a pupillám.
- Nenenene. Nia! Nenene. Ne hagyj magamra! Kérlek! – meg sem hall, elsuhan a bokrok között én pedig rémülten próbálok talpra vergődni, fel kell állom, utána kell mennem. Muszáj. Feltornázom magam, megirigyelne egy tornász is olyan kűrt hajtok végre, hogy aztán egy lépés után vágódjak hasra. Sziszegve, jajgatva vergődöm a hátamra, a fák levelei között beszüremlő fényárban köszöntöm a vélhető halált. Még előbuggyan egy „kurvaisten” a számból és megszűnik a világ.