A gépezet hangja majdhogynem egy sikolyra emlékeztet, vagy arra, ahogy valakit a hajánál fogva emelnek fel, és egyenként válnak el a hajszálai a fejbőrétől. E mellé pár apróbb rengés is társul, ahogy a kőskorpiók csápjai verni kezdik a sikló falát.

Ez alatt Freya Eszeveszett sebességgel sodródik felfelé. Steele hallja őt ugyan a rádión, de bármennyire is szeretne nem tud közelebb j9nni, csak sodródik a végtelen semmibe, ahogy ők is. Viszont legalább messze vannak az alattuk álló két skorpiótól. Nagyon messze, és egyre csak messzebb.

A fézer sugár látszólag úgy vágja át a kőszörnyeket, mint kés a vajat, pedig valójában elporlasztja ami az útjába kerül, sőt, még ez is túl enyhe kifejezés. Egyetlen lény zuhan cska le, de ez pont elég, hogy kibillentse a hajót az egyensúlyából, és rakétaként lőjön ki, miután lezuhant róla a súlyfelesleg. Sikló, ha csak hajszálon múlt is, de megmenekült.

Bátran kijelenthető, hogy az isteni gondviselés az univerzum eme eldugott részén is tökéletesen működik, főleg úgy, ha megtámogatjuk az atyáskodást némi fézeralapú szemlélettel is. Hicks kiváló partner a tilosban járáshoz és a parancsmegszegéshez is, mindamellett, hogy szívből és vérprofi módon tudja agyonpörkölni a csápos támadóinkat, akik szeretnének némi sikert is elkönyvelni azzal, hogy visszarántanak maguk közé minket. Nem adjuk meg nekik ezt az örömöt. A sikló, a közlegény és jómagam úgy tűnik ütős csapatot tudunk alkotni, mert a technika végleteinek elérését követően hirtelen lerázzuk magunkról béklyóinkat és úgy lövünk ki a csillagos ég felé, mint még soha.
Az elképesztő indulósebesség után is olyan gyorsan vágtázunk a Jola felé, mint amilyet még soha nem tapasztaltam. Soha, hiszen a Földön akkoriban nem volt lehetőség ilyen gépmadárral repülni, ami most, egy hajdani pilótának óriási élményt jelent, még akkor is, ha az egész utazás nem fog öt-nyolc percnél tovább tartani.
- Tudtam, hogy tökös vagy Hicks, de, hogy ennyire… Ez nélküled nem sikerült volna! - miután a vöröslő fények kihunynak az előttem lévő panelen és egy kissé megnyugszik körülöttünk minden, a közlegény felé fordulok és nem ragozva túl a kiváló teljesítményt az öklömet nyújtom felé. Néhány pillanatot várok, hogy összekoccintsuk őket, mintegy megköszönve a támogatást, majd folytatom
- Történjen bárhogyan is a jövő, ha segítségre lesz szükséged, rám mindig, mindenben számíthatsz. – komolyan beszélek, nem szoktam ilyen kijelentéseket csak úgy a levegőbe dobálni
- URS Jola, vétel! Itt Denisov közlegény jelentkezik a Jola II űrsiklós fedélzetéről. A sikló épségben fel tudott szállni a Shax bolygóról. A technikai stáb és Hicks közlegény sértetlen, a küldetés sikertelen, ismétlem sikertelen. Kérünk engedélyt a landoláshoz, vétel! – jelentkezek be a helyzetjelentéssel
- Van információ a Parancsnokról és a többiekről? Vétel! – érdeklődök a csapat többi tagjáról, akik ugrani kényszerültek a bolygóról
- Robotpilóta végzi a leszállási manővert, biztosítsanak elég helyet a hangárban, vétel! – közeledünk a Jolahoz, ezért némi érintőkijelző kezelés után már a robotpilóta vezeti a gépet én pedig várom a híreket.

Nagy nehezen sikerül úgy fordítani a fézert, hogy el is találjak egy rohadékot, de nincs időm kiélvezni a látványt. a többivel hiába próbálkozom, nagyon rossz a szög, de szívesen lőnék még ezerszer is, ha csak kicsi esélyem lenne eltalálni bármelyik mocskot. Sőt az egész rohadt helyet szarrá bombáznám, ha lehetne. De nem lehet. Meg amúgy is, úgy néz ki, megússzuk, hogy darabokra kapjanak minket. - Kapjátok be az összes fxszomat, tetvek! - kiabálom ki vigyorogva a feszültség egy részét. Ahogy stabilizálódik a helyzet kicsit, Niko felé fordulok és reflexből nyomom az ökölpacsit. - kurvajók vagyunk! Megtanulták ezek a szemetek, hogy velünk ne baszakodjanak! - felelem bólogatva, aztán viszont elkomolyodom, és határozottan biccentek egyet. - Visszafelé is, haver. - kacsintok egyet, aztán a kezelőpanelekre nézek, miközben a jelentést hallgatom. - Fel kellene szedni a légtornászokat, nem? - kotyogok közbe, mikor Niko épp nem rádiózik. -  A parancsnok most biztos állati pipa. meg remélem, hogy Steele is, ha még egyben van a szemétje. - úgy tűnhet, jól szórakozom, de igazából aggódom értük. Még Steele-ért is, hogy a franc esne abba az öntelt pofájába! Ennek ellenére nem tehetek sokat. Ha Niko úgy döntött, hazamegyünk, akkor úgy lesz. Ő a pilóta, én meg csak a tüzértiszt.. legalábbis amíg haza nem érünk. Utána ki tudja... ezer év konyhaszolgálat még kevés is lenne a maiakért.

A sikló nagy nehézségek árán igaz, de sikeresen felszáll. Nagy sebességgel halad el mellettünk. Szinte tátott szájjal figyelem, ahogy tovább repül. Nem áll meg, nem fordul meg. Mégis mi a jó büdös franc jutott az eszükbe?
-Markus... Ezek tényleg itt hagytak bennünket?-Sajnos Markust sehogy sem tudom elkapni,így csak bízom benne, hogy mindannyiunkat sikerül majd összeszedniük. Jack még mindig ájult, de úgy tűnik rendesen kap levegőt. Egy nagyot fújtatva végül beszólok a rádión a siklón tartózkodóknak.
-Maguk idióta barmok! AZ egy dolog, hogy megatagadják a parancsomat, de hogy még hátra is hagynak bennünket... Milyen katonák maguk!? Azonnal tessék visszafordulni! Vagy azt gondolták majd szépen odaevickálünk egy sérülttel a Jolához?... Nincs már sok levegőnk, szóval jobb ha összekapják magukat...!-A hangom határozott és kemény. Még Pressi sem sűrűn hallotta.

Örülök, hogy Hicks közlegény mindenben partner és még az ököljobbomat is szó nélkül elfogadja a küldetést illetően. Ez így kerek egész, én pedig egy egész mosolyt láttatok, nem holmi fél vagy annak hazudott valamit. Kicsit magamat is meglepem, már azt hittem elfelejtettem mosolyogni itt az űr sötétjében. Aztán majd a végelszámolásnál is remélem szélesen mosolygok majd, mikor együtt töltjük a csilliárdnyi évet valamely Peterson által megálmodott sötét veremben.
- Nem arról volt szó, hogy a Jolan találkozunk? – pillantok a közlegényre, mert én aztán semmit sem tudok arról, hogy mennek ezek az űrugrások a magam néhány perces gyakorlati tapasztalatával.
- Nem tudom milyen vonzása van a Jolanak, de bízom benne, hogy… - és ekkor a rádióból előtör valami, amit elsőnek a shaxi pókvezér artikulálatlan üvöltésének titulálok, majd meghallom, hogy ez a hang bizony nem másé, mint a Parancsnoké kapásból lejjebb veszem a hangerőt. Még a végén tönkrevágja a finomműszereket a siklóban.
- Ne haragudjon Parancsnok, de nagyon rossz a vétel, semmit sem hallok. Kérem ismételje meg. – a vétellel semmi gond nincs, tisztán és érthetően hallunk mindent, de inkább hagyom hadd üvöltse ki magát, ezzel nyerek egy kis időt a válasz előtt és újból Hicksre nézek.
- Ezzel a géppel szedjünk fel három embert az űrben? – vágok értetlen arcot - Értem én, hogy elméletben talán kivitelezhető, de a gyakorlati veszélyét óriásinak tartom. A magam részéről annak is örültem, hogy nem robbanunk fel a bolygó fölött, vagy égettük porrá kapásból a Jola felé lebegőket, amekkora sebességgel nekilódultunk. A parancsnok azt várná el, hogy felvonóként álljak meg és várjam be őket, mikor a Jola valószínűleg már intézkedett, én meg összesen tíz percet sem vezettem ilyen gépet? – a Parancsnok úgy tűnik veszélyesebb néhanapján, mint mi ketten itt az irányítópult mögött
- Parancsnok, a járműnek komoly műszaki hibája van, a visszafordulással veszélyeztetem a fedélzeten tartózkodó technikusok és az Önök életét is, de kitalálunk valamit. – rázom meg a fejemet és visszaveszem a robotpilótától az irányítást, hogy sikló-tanulóvezetőként manőverezzek vissza valahogy a lebegők közelébe.
- Segítsen majd Hicks, ez a befogás számomra teljesen új lesz. – helyezem a szkafanderemet újból aktív állapotba

Nem arról van szó, hogy parancsot akartam szegni, mert ilyen a természetem, pedig a legtöbben valószínűleg ezt fogják látni, ha az aktámba pillantanak. Egyszerűen ezt a megoldást láttam esélyesebbnek. Ha a két technikus nem lett volna velünk, talán megkockáztatom az ugrást, de még akkor is több reményt láttam volna a siklóban, mint, hogy kilőjem magam az űrbe és várjam a megváltást. Arról nem is beszélve, hogy nem hagytam volna cserben Nikot akkor sem, ha nem ezt látom életképes döntésnek.  Mondjuk lehet, hogy akkor megpróbáltam volna észre pofozni, de ez most totálisan lényegtelen. Jelenleg a győzelem íze túlságosan édes, hogy sokáig foglalkozzam faszom hipotetikus kérdésekkel.  
- Fogalmam sincs, de ha elszállnak a picsába, az már tutira a mi sarunk lesz. - Halvány gőzöm nincs, mit lehet, és mit nem lehet ezzel a siklóval jelenleg megoldani, mivel semmit sem értek a vezetéséhez, de abban biztos vagyok, hogy ha most hazamegyünk, mint aki jól végezte dolgát, végünk van. Ami különben is valószínű. Ezt erősíti meg a pari hangja is. Fájdalmasan grimaszolva hallgatom, ahogy teleordibálja a csatornát és ha ez nem lenne elég, Niko még képes ismétlést kérni. - Komolyan? - tátogom neki hitetlenkedve, majd megrázom a fejem és sóhajtok. Tudom, hogy igaza van, de ha eddig olyan kurvára logikusak voltunk, és vettük a bátorságot, hogy a parancs ellenére cselekedjünk, akkor most is annak kell maradnunk. Gyakorlatilag öngyilkosság, ha most hazamegyünk fél legénységgel, tisztek nélkül. - Ki van akadva, mint a konyharobot ünnepi vacsi után. Még erre a szaros bolygóra is szívesebben visszamennék, mint nélkülük haza. - vonom meg a vállam, majd pár gombnyomással előhívok két újabb kijelzőt. - Steele kissé elsodródott a két paritól, de egyelőre még mindenki egyben van. Az elfogókábelekkel megpróbálhatnánk... - kicsit elgondolkodom ezen aztán felpattanok, olyan gyorsan, ahogy a ruha engedi, és a még mindig ugyanabban a pózban maga elé meredő Ryant próbálom meg magához téríteni. Rácsapok a vállára, és megrázom kicsit. - Helló-helló! Nem érünk rá sokkot kapni! Segíts átöltözni! Te meg figyelj oda, hogy a ruhád nyomás alatt legyen, és be legyél kötve!- kocogtatom meg közben a másik agyas sisakját is, aki szintén elég szarul fest. Értem én, hogy nem katonák, de férfinak se nagyon nevezném őket, az már fix.
Ryan, mintha álomból ébredne, fullzombi üzemmódban segít átvenni a jetis szkafandert. Visszatessékelem a székébe és előre megyek Nikohoz.  - Próbáljuk akkor az elfogókábelekkel! Ha nem jön össze, akkor kimegyek értük. -  megpaskolom a férfi vállát, hogy érezze, bízom benne, de az esélyek nem pont mellettünk szólnak.

Steele irdatlan sebességgel száguld a kozmosz felé. Eddig csendben figyelte csak a rádióbeszélgetést, és tervezgette, hogy kinek fog behúzni egyet, ha visszatér a siklóra, mostanra azonban úgy érzi, jobb ha beleszól.
-Minden tisztelettel parancsnok... - Próbál erélyesen szólni, ahogy szokott, de megszakítja az adást, amikor egy űrtörmelék lábon találja, és bár nem tesz helyrehozhatatlan kárt a ruhájában, vagy a lábában, gyors pörgésre kényszeríti. Mikor sikerül ehhez hozzászoknia szól újra a rádióba, úgy téve, mintha semmi baj nem lenne.
-Kérem ne kockáztassa az életét értem. Akár órákig is bírom még ha kell, minden rendben van.
Természetesen ezt privát csatornán küldi, hogy más ne hallja Freya-n kívül. Nem ellenkezik a felettesével a többiek előtt.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy a Parancsnok idő előtt fogja magát idegileg kikészíteni, azt viszont nagyon a szívemre venném, ha még űrbéli halála egy idegösszeroppanás miatt következne be éppen most, miután sikeresen megmenekülni látszunk erről a bolygóról.
- Intézzük Hicks, kapjuk el őket. – halvány lila gőzöm sincs, hogy mik azok az elfogókábelek, de hangzásra biztos pontnak tűnnek erre az esetre így jobb ötlet híján egyértelműen osztom a közlegény ötletét.
- Megpróbálok rájuk állni, először Steele-t szedjük fel, majd utána a Peterson és Jack párosa következik. – vázolom szavakba öntve is a tervemet miközben a technikának is elmagyarázom saját nyelvén, hogy mit és hogyan szeretném.
Csoda kis masina, rá kell csodálkoznom, mert az alapadatok megadása után mindent azonnal ki is számol, meglátszik, hogy eltelt néhány tíz év és ebből is jól látszik, hogy az űrtechnika mennyire előttünk járt mindig.
Örülök, hogy Hicks teljesen ki áll mellettem és segíteni próbál ebben a számomra teljesen új helyzetben. Vész esetére itt leszek, de valószínűleg a hajó irányítása, szögben tartása és koordinálása minden figyelmemet fel fogja emészteni.
- Ha minden kész, fél perc és Steele mellé érünk! – figyelem, ahogyan a robotpilóta visszaadja az irányítást, nehogy az ő lelkén száradjon, ha valami nem úgy alakul, ahogyan elterveztük. Elég rizikós része jön ennek a fedélzetre húzásnak.
- Kábelek kioldva! – kiáltok hátra a biztonság és a figyelem kedvéért, de Hicks ezóta bizonyára már a helyzet ura

Nem tetszik nekem, hogy már megint úgy érzem, nem logikus a parancs. Nyilván nem tudom jobban, mint a pari, de most mégis kurvára úgy érzem. Egyrészt Petersonék ketten vannak, és egyikük sérült. Másrészt pedig két főtisztről van szó. Már ez elég érv kell legyen, hogy értük menjünk előbb, és akkor még nem is említettem Steelet.  Ennek ellenére még csak meg sem említem a dolgot Nikonak. - Úgy lesz! Csak ügyesen! - Ezzel el is húzok az agyasokhoz, hogy segítsenek átöltözni, vagy legalábbis gondot ne okozzanak. Már azt is nagyra értékelném, ha nem lennének útban, és nem szállnának el, mint egy kicseszett héliumos lufi, ahogy kinyílik az ajtó.
Amíg magamra cibálom a jetit, egy újabb adrenalinlöketet kap a testem, és már nem is nagyon számít, mikor és kit szedünk fel, vagy hogy hány parancsot szegünk meg közben. Feszülten várom, hogy kipróbálhassam magam ebben az éles helyzetben is. - Én kész vagyok, mint Bernie apu bármikor. - jelzem már csak a sisak rádióján keresztül, miközben hátraslattyogok, ellenőrző pillantást vetve a két okostónira, akik úgy ülnek a helyükön, mint két telerakott szarzsák. A figyelmeztető jelzésekre magasról téve kinyitom a sikló ajtaját és úgy kémlelek ki a nagy semmibe. Niko jelentésére csak egy vettemmel reagálok, és lelki szemeim előtt már ott lebeg Steele savanyú képe, amit akkor vág majd, amikor becibálom a raktérbe, és nem tudja eldönteni, hogy azonnal agyonlőjön-e vagy megvárja, amíg behozom a többieket is.  
Nem tudom, hogy csinálja Niko, hiszen most talán másodjára vezet ilyet, de valahogy mégsem lep meg, hogy vészhelyzetben még ez is ilyen faszául megy. A vonókábel viszont nem erre van kitalálva, úgyhogy kurvára elvéti a legközelebbi csillag(? bocs anyu, hogy sosem figyeltem) felé dobótőr figurában közelítő Steelet. Talán jobb is...igazából ebbe bele sem gondoltam rendesen. Marad a B terv. Hozzá pányvázom magam a hajóhoz és beizzítom a jetit. - A kábel nem jött be, kimegyek! -  jelentem Nikonak, amit már mostanra magától is biztosan tud, úgyhogy oldom a mágnesezőt és kilépek a nyitott ajtón, egyenesen az őrmi felé manőverezve. - Steele őrmester! Ne pörgesse túl magát, mindjárt ott vagyok.. -  egy vigyorba fojtom a kikívánkozó gonosz gondolataimat miközben kicsit még szokató módban megközelítem őt. - Basszamegvan!!- Nem a legjobban számoltam ki -faszt számoltam, csak tippre ment- az érkezést így az őrmi egyik lábát sikerül elkapnom, de én már úgy vagyok vele, ha egyszer megfogtam, kurvára nem engedem el. Szinte hallom ahogy Ethan dörmögő hangon megjegyzi, úgy kapaszkodom, mintha az isten lábát fogtam volna meg, ami széles mosolyra húzza az ajkaimat több okból is. Szerencsére Steele ebből mit sem lát. Ahelyett, hogy a további manőverezéssel a kelleténél többet bajlódnék, visszacsörlőzöm magunkat a géphez, közben pedig vigyorogva végighallgatom a kedvenc felettesem bárminemű megjegyzését, osztását, fenyegetését. Tudom, hogy meg fogom bánni még azt is, hogy megszülettem, úgyhogy az már aztán pont a leszarom kategória, hogy Steele, milyen degradáló jelzőket és büntetéseket eszelt ki, amíg űrbalettezett a gyökérsége miatt.  Hagyom, hogy kiüvöltse magát, ha úgy van, aztán, mikor újra a fedélzeten vagyunk és biztonságosnak látom, eleresztem. - Egy megvan, jöhetnek a parik. - jelentem Nikonak, és amíg Petersonékhoz érünk, megpróbálom Steele figyelmét a ramatyul festő ruhájára irányítani. Ha feldolgozza, akkor leülhet az agyasokhoz kártyázni, ha nem, akkor felőlem megpróbálhat mindannyiunkat kinyíratni, de annyi biztos, hogy amint közelítünk a parancsnokékhoz, már adom is: - Peterson parancsnok! Itt Hicks, már jövök magukért! - vétel meg minden, pont nem izgat most a formalitás, mert újrázni kell és ez lefoglalja a gondolataimat. Ezúttal már az irányítás is jobban megy, és néhány perccel meg egy kurvanagy adag deja vu-vel később már a fedélzeten van a teljes csapat. Mert persze Petersonnak is volt ideje a parancsmegtagadás és a senkiháziközlegény szavak szinonímáin agyalni, úgyhogy az esetleges osztást most is  faarccal veszem tudomásul, maximum egy-két igenisasszonyommal megtűzdelve ahol szükséges. Ahogy az ajtó bezárul mögöttünk, jelzek Nikonak, hogy akár húzhatunk is végre haza, de az alparancsnok probléma még mindig ott fekszik előttünk. Mivel egyelőre stabilnak tűnik az állapota, nem nyúlok hozzá, de nem is szólok többet, hiszen a parancsnok is itt van mostmár. Hátba veregetésre nem számítok, de talán nem lőnek agyon, mielőtt a Jolára érünk. Nem is emiatt aggódom igazán. Sokkal inkább az aggaszt, hogy az én drága kapitányom tuti nem lesz büszke, ha meghallja a sztorinkat. Már pedig ez elkerülhetetlen.