Sötét a terem, aminek a közepén helyet foglalok, talán csak a szemközti falnál inkább dekirációként szolgáló mint világosságot adó állványokban pislákol a fény. Tudom, hogy mi jön, felajánlják, hogy maradok és lefokoznak, vagy átmegyek önszántamból máshová. Nem lett volna szabad hagynom, hogy elragadjanak az indulatok - egyetlen egyszer. De egy valamit nem viselek jól és az a feleségem sértegetése. Halottról jót vagy semmit! Más esetben soha de soha nem fordult elő velem semmi ilyen, de még csak hasonló sem... De már mindegy, az öklöm lendült, a felelősség alól pedig nem fogom kihúzni magam.
Nekem is volt időm gondolkozni a történteken és miután megtörtént az incidens, én magam mentem a kapitányhoz feladni magam. Teljesen értelmetlen titkolózni, tologatni azt, ami egyszer úgyis kitudódik, akkor jobb ha tőlem tudja meg a nagyérdemű. Végiggondolva ezt mindenkinek jövök ennyivel. A fiamnak, a kollégámnak, a feletteseimnek és nem utolsó sorban magamnak.
Az ajtó nyílik, oldalt fordítom a fejem, hogy a szemem sarkából vethessek rájuk egy pillantást. Hárman jönnek be, egyikük vaskos aktát szorongat. Hamarosan pálcát törnek fölöttem, én pedig... nos meglássuk. Sosem zongorázom előre le, hogy mire miképp fogok válaszolni. Mérlegelni a helyzet kellős közepén lehet, amikor feltárul előttem minden, addig pedig fölösleges előre bosszankodni. Pár óra megkímélés, azt hiszem.
Nem szólok közbe, nem szakítom meg a menetet, hallom a szavakat, a vádat, "egy hadnagyhoz ez nem méltó", "figyelembe kell vegyük, hogy eddigi szolgálatai alatt nem tett más kihágást", "találtunk egy megfelelőbb embert a pozícióra".
- Eldöntheti, hogy visszaállítja hosszadalmas és kemény munkával a becsületét, talán visszatérhet a munkakörébe. Vagy elhagyja a hajót és átmegy máshová.
Ott és akkor fordul meg a fejemben először, hogy talán haza kellene térnem Timohoz, aki jobban számít rám, mint bárki ezen a világon. Maradni, látni a megvetést a társaim szemében, hisz egy ilyen közösségben hamar elterjednek a mindenféle vadabbnál vadabb pletykák is. Vagy tiszta lappal kezdeni valahol, ahol nem követek el még egy meggondolatlan tettet. Nem tettem akkora kihágást, még csak nem is cselekedtem életveszélyes dolgot. De az épp elég volt, hogy egy olyan személyt üssek meg, aki elintézheti, hogy repüljek. Nem várom meg, nem kell választás elé állnom, hisz tudom, hogy mi a helyes.
- Tudjuk, hogy nehéz, amin átmegy. De össze kell szednie magát.
Hümmögök válaszképp, nem nagyon éreztem még magam ennyire sarokba szorítva. Észrevettem magamon, hogy érzékenyebb vagyok minden engem ért ingerre, amióta ő meghalt. De igazuk van abban, hogy össze kell szednem magam. Kár bármit is tagadni. A számomra helyesebb megoldás mellett döntök: váltok. Talán megbánom, talán nem, az is lehet, hogy életem legnagyobb lépése lesz, mint mikor pilótának álltam.
Gyerekkori álmom volt, amiért hosszú és rögös utat jártam be. A nevelőapám is pilóta volt, aki egyszer végül nem tért haza. De ez sohasem tántorított el, tanultam, küzdöttem, érzem, hogy a véremben van és hogy mást nem is csinálnék szívesebben. De álltam már fel nehezebb helyzetből is, amikor önerőből csak magamra támaszkodva kellett érvényesülnöm, megnősülnöm, eltartani a családom, amíg Timo még újszülött volt. Tudom mit jelent lemondani valamiről. Azt hiszem erős ember vagyok és menni fog.
Mert megy is, ha másképp nem, összeszorított fogakkal. Nem fogadtak kétkedve a Jolán, de akartam bizonyítani, hogy érdemes volt az érkezésemre rábólintani. Ennek azóta egy éve, de nem érzem - sosem érzem úgy -, hogy pihennem kellene, lazítani, mert félek még megint elbízom magam és megtörténik a baj.