Az orvosi vizsgálót elhagyva indulok le a hajóról, miközben az ott elhangzottakon és azok jelentőségén, lehetséges következményein és a benne lévő lehetőségeken gondolkodok. A tervem már megszületőben van, a finomítás meglesz, mire leérek a hajóról, és addig már csak azt kell eldöntenem, hogy Moor tizedessel vagy Denisov-val kezdjem a következő lépést a tervemben. Magam sem tudom, hogy miért a lépcsőház felé kanyarodtam, de úgy is csak keveset kell lefele mennem, így nem fordulok vissza a lift irányába. Nyomomban Jade-del megyek, aki kellemes társaságként egy kukkot sem szól, így át tudom gondolni a tervemet és mindazt, amit itt eddig a Jolán kiderítettem. Egyenként is érdekes beszélgetések voltak, melyek elegendőek lennének egész napra, nemhogy így egyben, egymás után. És még csak a nap felénél járunk! De cseppet sem vagyok fáradt, sőt, egészen felvillanyozódtam. Ha ezt tudom, előbb jövök ide! Bár úgyse tettem volna, most volt itt az ideje ennek a lépésnek, és egyelőre úgy tűnik, kifizetődő volt kivárni.
Ráfordulok arra a folyosóra, aminek a végén a lépcsőház van és nem is figyelem, milyen termek vagy ajtók mellett haladok el, annyira belemerülök a gondolataimba, "világuralmi" terveimbe. Annak viszont örülök, hogy egyvalakivel most nem futottam össze, mert vélhetően csak felesleges bonyodalmat jelentett volna...

Bár a napom nagy része a hajó átnézésével telt, hogy az indulással már ne legyenek problémák, elkerülhetetlen volt, hogy ne hallja meg az ismerős, de nagyon nem ide illő hangot a gépházban. Callum átveszi a Jola irányítását? Mi okból? És... mégis mit keres Ő itt? A harag egy pillanat alatt uralkodik el rajtam, miközben ledobom a kezemben lévő csavarkulcsot és már ki is száguldok a gépházból. Muszáj találkoznom vele, nem érdekel, hogy mit csinál éppen, de nem fogja zsebre tenni azt, amit tőlem kap. Megígérte, hogy segít nekem, ha bajba kerülök, miatta vállaltam azt, hogy lehallgató készüléket csempészek be a "randevúra" és kifaggatom Williamat a feleségével kapcsolatban, Ő mégse teljesítette az egyeszségünk rá eső részét. Mérhetetlenül dühös vagyok rá, így tekintetem szinte szikrákat szór, amikor két gépész srác mellett haladok el, de Nikolai és Raven neveit meghallva muszáj megállnom mellettük. A pletyka gyorsan terjed, így az is a tudomásomra jut, hogy elkapták őket, méghozzá a tanácsos úrnak hála. Mi a fene folyik itt? És mit akar tőlük? Mindkét említett személy fontos a számomra, túlságosan is fontos, így még mérgesebben szedem lábaimat. A parancsnoki hídra nem mehetek, ezt tudom jól, mert biztos, hogy nem engednének be, de talán valahol máshol elkaphatom majd. A lépcsőház felé tartok, fogalmam sincs, hogy mennyi idő után, majd nyitom is ki az oda vezető ajtót, amin viharzok is tovább és ekkor... ekkor történik meg az ütközés, mely elég erős lesz és bizonyára Callum is megérzi majd. Én nekem kell néhány másodperc, amíg felfogom, hogy kit taroltam el és megtalálom az egyensúlyomat, de amikor meglátom őt, szinte észre se veszem, hogy van más is rajtunk kívül a lépcsőház ezen részén.
- Mit művel? - se köszönés, se bocsánatkérés, rögtön a lényegre térek. Mi ez az egész? Tekintetem vádló, dühös, szinte szikrákat szórnak szemeim, miközben kis kezeim is ökölbe szorulnak testem mellett, de nem esek még neki a tanácsosnak, bár láthatja rajtam, hogy nem sok választ el tőle. Legyen Ő akárki, már rohadtul elegem van abból, hogy kényük-kedvük szerint rángatnak és játszadoznak velem. Betelt az a bizonyos pohár. Hirtelen annyi mindent akarok mondani neki és kérdezni tőle, mégis, egyelőre próbálom lenyugtatni zakatoló szívemet, így látom meg a nőt is, de csak egy pillantásra jutalmazom, nem többre.
- Magyarázattal tartozik nekem! - cserben hagyott. Van merszem kérdőre vonni őt, nagyon rosszabb már úgyse történhet. Will megkapja, amit akar, én pedig még mindig nem. Igazából, ha száműzne, már azzal is jobban járnék, nem kéne egy szörnyeteghez hozzámennem, így merész maradok, nem fogok visszahúzódni, most már nem. Elegem van abból, hogy mindig fejet kell hajtanom.

Így kell ördögöt a falra festeni. Erre csak azután jövök rá, miután feleszméltem a meglepettségből, hogy a nyomomban haladó Jade félig elém került és nemcsak én pattantam le róla, hanem valaki más is a túloldalt. A valaki más még nálam is előbb eszmél, ami igazán ritkaság, mert Jade mellett szinte letarol, ha fizikailag nem tudott, hát szavaival. Mielőtt a testőröm felemelné a karját, hogy ezzel állja útját az alhadnagynak, én lépek el Jade mellett vészjósló tekintettel, és nem tudom, honnan lépett ki Samantha, de a legelső helyiségbe betuszkolom őt nyomást helyezve a vállára, így ő lehet hátrálva lép be. Legalábbis bízom benne, hogy annyi józan ész van még benne, hogy nem itt akarja a folyosón folytatni, különben kénytelen leszek komolyabb fizikai behatással beljebb penderíteni a szerencsére üres szobába - ami fogalmam sincs micsoda, csak azt ellenőriztem egy röpke pillantással, hogy üres -. Szerencse, hogy a hajóra lépésem óta bekapcsolva hagytam a kütyüt, ami zavarja a kamerákat, így hogy merre járok, azt annyiból látni a kameraképeknél, hogy melyik vált éppen színes, hangtalan hangyafocivá.
- Én is ugyanezeket kérdezhetném vagy mondhatnám, csak én legalább jogosan tenném! - Csapom be magunk után az ajtót, a testőröm kint marad és intézkedik róla, hogy senki ne jöjjön a hely közelébe.
- Mégis hogy mer engem kérdőre vonni? - Szegezem neki a kérdést nem hátrálva el, inkább közeledve felé és jelenleg nehéz lenne megmondani, melyikünk vádlóbb vagy dühösebb a másikkal szemben, habár nekem nagyobb a rutinom abban, hogyan kell szemmel szikrákat szórni.

Az ütközés megtörténik, így kell néhány pillanat, hogy észhez térjek, de ez nem zavar meg abban, hogy kérdőre ne vonjam a tanácsost. Ez után nézem csak meg a nőt, aki ezek szerint elég kemény, hogy így utamat állta, de nem foglalkozom vele tovább, még akkor se, hogyha megbilincsel és börtönbe vet egy időre. Most jött el az ideje annak, hogy igenis megmondjam Callumnak a véleményemet és Ő neki is van mit megmagyarázia nekem, az pedig jelenleg nem érdekel, hogy mindezt egy harmadik személy is hallani fogja. A férfit viszont annál inkább, így amikor vállamra teszi kezét és tolni kezd, a meglepettségtől kezdek el hátrafelé lépkedni, majd pillanatok múlva már egy üres szobában találom magam. Nem tudom most hirtelen én se, hogy hol vagyunk, nem is érdekel, csak mérgesen nézek a tanácsosra és fújtatok, mint egy vadmacska.
- Méghogy jogosan? Maga foglalta el a hajót és fogott el két embert a flottából. Arról nem is beszélve, hogy nekem is hazudott és cserben hagyott! Hülye voltam, mert azt hittem, hogy bízhatok magában, de rájöttem, hogy mekkorát tévedtem. Ön se jobb, mint a többi tanácsos. - az ajtó becsapódása se ijeszt most meg, hiába lép fel erélyesen, nem futamodok meg, nem leszek nyuszi, inkább egy harcos amazon, aki a közelségtől se riad vissza. Jöhet tehát felém, maximum belém fog ütközni, de azt elfelejtheti, hogy falhoz lapít majd vagy esetleg a sarokba űz. Az az idő elmúlt.
- Igenis jogom van kérdőre vonni, mert a tetteinek következményei vannak! Nem ilyennek ismertem meg! - egy szusszanásnyi szünet, de nem nézek félre, továbbra is Callum szemeit figyelem ilyen közelről, és bár látom, hogy azok is szinte szikráznak, még mindig... a fenébe is!
- Más nem meri kérdőre vonni, más nem mond ellent Önnek, így soha se jön rá arra, hogy hibázott! Mégis mi a célja ezzel az egésszel? - tárom szét némileg kezeimet. Miért foglalta el a hajót és mit ártottak neki a barátaim? És a legfőbb kérdés...
- Miért vert át engem? Számítottam magára... - beharapom alsó ajkam, és hangom most már lényegesen halkabb, mint eddig volt. Már nem vagyok olyan tüzes, inkább csak szomorú. William megalázott és bántott engem, amelynek Ő végig fültanúja volt. Azt mondta, hogy segít, mégse tette... egyedül hagyott. Hogy lehettem ennyire hiszékeny? Bízni akartam benne, mert hiába egy szörnyeteg, de megkedveltem. Most viszont minden összeomlott bennem. Mekkora barom vagyok!

Szerencsére beljebb kerülünk egy üres szobába, nem a folyosón akart balhézni az alhadnagy, így ennyivel jobb a helyzet. Miközben én is kérdőre vonom őt, figyelem, ahogy bátran megveti a lábait ott, ahol van és egy tapodtat sem hátrál el, így aztán közel érve hozzá fölé magasodok. Elfogtam két embert a flottából? Ejj de pletykásak ezek a katonák, hogy ennek így híre ment.
- Ó, nem én fogtam el őket, én csak elvitetem. - Érzésem szerint nem a megfogalmazáson fog múlni a dolog, de jobb, ha ezt tisztáztuk.
- Mindenesetre ne ártsa bele magát olyasmibe, amihez semmi köze, alhadnagy. - Már-már azt hittem, hogy tényleg csak ennyi miatt támadt rám és elgondolkozhatnék, hogy most a tizedesért vagy a közlegényért aggódik ennyire, de kiderül, hogy a sérelme arra vonatkozik, amitől tartottam. Valahol számítottam egy ilyen beszélgetésre, mégis magamban hitetlenkedek, hogy tényleg megtörténik. Végighallgatom a mondandóját egyszer sem szólva közbe, de amit láthat rajtam, attól nem fog semmiféle gyanút, hogy egy pillanatra is magamba szálltam volna az elhangzottaktól. Mert nem is tettem.
- Látja, ebben az egyben igaza van: hülye volt. - Kezdem aztán lepillantva arra a beharapott ajakra, majd vissza az alhadnagy szemeibe, és hangom éppolyan kíméletlenek, mint a tekintetem és a mondandóm. Nincs bennem semennyi kegyelem vagy részvét sem.
- Igazán sajnálatos, hogy valami hercegnek nézett fehér lovon, aki belovagol Önért. Nem tudom, mikor keltettem Önben ezt a téveszmét. Térjen vissza a valóságba, alhadnagy! Nincsenek mesehősök, akik megmentik és Ön nem egy királylány. Nem vertem át Önt. Egyezségünk így szólt: segítsek, ha szerintem is veszélyben van az élete vagy ha szerintem is kellemetlen helyzetbe kerül. Nem volt veszélyben az élete. Ami a kellemetlen helyzetet illeti, azt csakis magának köszönheti, amiért olyan rendkívül ostobán viselkedett az egész este alatt. De sokkal inkább amiatt kellene kellemetlenül éreznie magát, hogy milyen lehetőséget hagyott ki akkor! - Mérem végig röviden a nőt, melyből süt a saját csalódottságom is, mert én se olyannak ismertem meg, mint amilyen volt azon az éjjelen a Kilátóteraszon. A rövid és lesújtó pillantás után el is fordulok és ellépek tőle, mint aki itt akarja hagyni ennyiben hagyva a dolgot. És igen, ez egy jó lecke is az alhadnagynak, hogy legközelebb - legyen az bárkivel is - okosabban tárgyaljon. Mert hogy szerinte mi veszélyes és kellemetlen és szerintem mi az, azok nagyon távol esnek egymástól.

Nem érdekel, hogy közel jön, hogy fölém próbál meg magasodni, ugyanúgy állom a tekintetét továbbra is és mondom el neki a véleményemet. Nem fogom tovább magamban tartani azt, amit gondolok, bár talán ezt még meg fogom bánni. Jelenleg nem tudhatom...
- Tudja jól, hogy hogy értettem. - Nikolait esélye se lenne elkapni egyébként se segítség nélkül, túl gyenge hozzá, és bár a nyelvem hegyén van, hogy ezt is a képébe vágjam, mégse teszem. Még nem ment el teljesen az eszem.
- Nagyon is van közöm hozzá, mivel mindketten a barátaim. Mit követtek el, amiért maga elfogatta őket? És mit akar velük tenni? - nagyon is számítanak, nem titkolom el, úgyis rájött erre már magától is. Emlékszem rá, hogy mit mondott, hogy a barátaim a gyenge pontjaim is egyben, de most az se érdekel, csakis ők a fontosak. Nem eshet baja Ravennek és Nikonak sem. Ha velük valami történne... nem, ebbe bele se akarok gondolni, főleg nem úgy, hogy Callum kezétől történne. Még nem fejeztem be, akad még bőven mit mondanom és bár csak feldühít azzal, amikor hülyének titulál, még nem reagálom túl a dolgot, egyszerűen tudni akarom, hogy miért hagyott cserben engem. Vagy tényleg ennyire egyszerű lenne, hogy hülye voltam? Megbíztam abban, akiben soha se szabadott volna. Végülis William megmondta, hogy ne bízzak benne... Nem jobb nála. De képes olyanokat mondani, amit nem néztem volna ki belőle, és folyamatosan fokozza. A harag ismét utat tör és most már képtelen vagyok visszafogni magam, megálljt parancsolni kezemnek, így még mielőtt bárhová is fordulhatna, jobb kezem lendül és egy istenes pofonnal jutalmazom meg a tanácsost. Mintha szemeim egy pillanatra könnyessé váltak volna, de nem hagyom kicsordulni őket. Ő miatta nem! Annyit se érdemel!
- Csakis azért voltam ostoba, mert azt hittem, hogy van szíve! De tévedtem! Gyűlölöm magát! - nem mintha meghatnák a szavaim, de kimondom őket. Testem megremeg az idegességtől, jobb tenyerem pedig bezsibbadt az előbbi ütéstől, melytől meglehet, hogy egy szép, piros folt fog keletkezni Callum arcán. Megtettem, megütöttem őt, egy consiliumi tagot.
- Szóljon nyugodtan a testőrének, hogy engem is fogjon el, hiszen kezet emeltem Önre. Bújjon ismét az emberei mögé! - egyedül úgyse tud kiállni magáért. Két kezem végül felé nyújtom, jelezve, hogy bilincseltessen csak meg, tegyen, amit akar. Használja hát a hatalmát, nem számít már. Tényleg nem érdekel, hogy ezek után mi lesz. Továbbra se nézek félre, hiába sértett meg úgy, mint még senki, és azért tudott ekkora sebet ejteni rajtam, mert bíztam benne. Oh én botor, bár ne tettem volna. Akkor lepereghettek volna a szavai, de így mind betalált...

Igen, tudom jól, hogyan értette, na meg azzal is egyetértenék, hogy segítség nélkül nehezen kaptam volna el Denisov-ot, de szerencsére a Jola kapitánya kedvesen közreműködő volt ebben és azt tényleg a javára írhatom, hogy minimalizálta a sérülések kockázatát az akció során.
- Ha csakugyan a barátai, akkor biztosan tudja, mit követhettek el. Vagy volna bármi, amit a mentségükre fel tud hozni? Mivel mentené meg Moor tizedest vagy Denisov közlegényt? Sírva fakad értük? - Gúnyolódom vele utalva a Kilátóteraszon történtekre, ahol legfeljebb a könnyei voltak az egyetlen és igencsak szánalmas, haszontalan fegyverei. Kihasználom, hogy a barátai a gyenge pontjai és azt is, hogy az alhadnagy nem tudja, én csak Denisovért jöttem. Hogy a tizedest is megkaptam ajándékba, nos, annak én örülök a legjobban. Elengedem a kérdést a fülem mellett, hogy mit akarok velük tenni, ezt úgy sem vele fogom megbeszélni, őszintén szólva, erről senkivel sem tárgyalok. Az sokkal érdekesebb, hogy szerinte mégis miért kellene hagynom futni őket? Ennek az egész további beszélgetésnek könnyedén elejét vehetném, ha leüvölteném az alhadnagy haját is a fejéről helyére téve őt, nem mellesleg megfenyegetném őt kis barátaival, hiszen azt tapasztalatból tudom, milyen gyorsan összeroppan ettől. Mégsem ezt teszem, adok még egy esélyt neki, hogy kicsit használja az eszét, de mindhiába. Biztosan az is bosszantja, hogy rájön időközben, hogy én már akkor láttam a kihasználható kiskaput a segítségnyújtás alól, mikor szerencsétlenül fogalmazott az alkunk megkötésekor. Én már akkor láttam, hogy ez alól könnyedén kibújhatok, mondhatni tiszta lelkiismerettel, mert enélkül is megtehetném, hogy dacára bármilyen megfogalmazásnak, sutba dobom az egyezséget. Mert én megtehetem. Ő viszont nem tud máshoz futni, és Will-hez sem mehet árulkodni. Elfordulnék tőle, de meglep egy váratlan mozdulattal, ahogy megérzem arcom és tenyere csípős találkozását, a lendülettől kicsit el is fordítom a fejemet, hogy aztán mosolyogva forduljak vissza. Azzal a mosollyal, amit a leginkább félnek és utálnak tőlem, mert a tekintetem, na abban semmi mosoly vagy derű nincs. Szavaimban sem fog találni semmi vigasztalót, mert valóban nem hatnak meg a szavai, és nemcsak azért, mert nem először hallok ilyet, habár pofonnal társítva ez a második alkalom.
- Az Ön érdekében úgy veszem, hogy ezt most egy nő adta egy férfinak, és nem egy alhadnagytól kaptam, különben könyéktől vágatnám le mindkét kezét. - Végére eltűnik a mosoly, s csendesebben mondom ezt neki, nem mert attól félnék, hogy más meghallja, inkább ilyennek lehet elképzelni a vihar előtti csendet, amiről nem tudni, ki fog-e törni vagy sem. Lepillantok a két kézre, amit felém nyújt és egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy én is tényleg félreismertem őt, csak erősebbnek és okosabbnak akartam látni, mint az előző három választottját Williamnak, de ez a nő sem különb. A szavai nem bántanak, leperegnek rólam úgy, mint ahogy ő szerette volna az enyéimet lepergetni magáról. Nem érdekel, ha gyengének lát, noha nem lett volna neki köszönet abban, ha én is visszaütök, mert könnyen a faltól kapta volna a másikat. Nem érdekel, hogy azt hiszi, én mindig az embereim mögé bújok, mert úgy sem látja és úgy sem értené az okát. Se ennek, se semminek. Talán pont ezt ismeri fel ő is, és ezért vezeti le rajtam a haragot, amit saját maga iránt ugyanannyira érez, mint irántam. Ismerjen csak félre - újra -, nekem azzal teszi a legnagyobb szívességet. Gyűlöljön csak, mert saját magának azzal teheti a legnagyobb szívességet.
- Szóljon, ha lenyugodott és képes lesz értelmes beszélgetésre is. - Vetem oda neki némi megvetéssel, és ezúttal tényleg elfordulok és ellépek tőle kettőt, már ha hagyja. A kezeim ugyanúgy a hátam mögött összekulcsolva, mint mikor a folyosón sétáltam, és ott voltak a pofon érkezésekor is. Egy pillanatra se fogtam meg se a nő kezét, se bizonyára pirosló arcomat, mely még mindig érezteti a kéretlen érintést.
- Azt gondolnám, hogy ha én ilyent kapok, akkor William-et úgy kellene kimenteni a kezei közül. Árulja el, hol volt ez a fene nagy bátorsága, hol volt a hangja akkor este? - Állok meg és fordulok vissza felé, és tekintetemben láthatja, hogy próbálom azt a vihart visszafogni, ami most bennem dúl és nem őrá szabadítani. Ilyennek még biztosan nem látott, és ő is érezheti azt a nyugalmat, amit szétfeszít a feszültség. Ami még akkor se volt jellemző rám, mikor egy merénylő fegyverével néztem farkasszemet.

Heves vagyok és meggondolatlan, de betelt az a bizonyos pohár, már nem bírom tovább. Azt hittem, hogy Callumban megbízhatok, hogy vele egy erős szövetségesre leltem, de hatalmasat tévedtem. Ennél nagyobbat nehezen lehetne, mégis, a tehersiklón történtek után... Igen, hülye voltam és naív, olyan, amilyen soha többé nem lehetek. De túllépett minden határt azzal, hogy elfoglalta a Jolát és elfogta azt a két embert, akik számomra a legfontosabbak.
- Mi a vádja, ami ellen mentségeket kellene felhoznom? - nem, most fogalmam sincs arról, hogy mit követtek el, de remélhetőleg a tanácsos elmondja, de helyette olyan stílust vesz fel, amivel még nem találkoztam. Kigúnyol... Szavai fájóak, túlságosan is mélyre hatolnak, így testem megfeszül, miközben végig szemeibe tekintek, egy pillanatra se nézve félre. Mekkora egy szemétláda!
- Bármit megtennék értük! De maga ezt a hűséget úgyse ismeri, nincs olyan ember, aki ugyanígy érezne maga iránt! - kis szünet, majd ütöm tovább a vasat. Én is szúrni akarok ott, ahol igen csak fáj. - Biztosra veszem, hogy még Saskia is maximum csak színlelte azt, hogy szereti, mert maga Callum Jenkins nem érdemli meg, hogy bárki is szeresse! - tudném még hova fokozni, de azt Ő se akarhatja. Mégis, ha Ő ilyeneket mond, visszautalva a Williammal történtekre, akkor nekem is jogom van hozzá. Legyen Ő bárki. De a pofont csak kiprovokálja, így erősen csattan rajta, de vissza nem adja, legalábbis még nem. Feje csak egy rövid időre fordul el, én pedig kivárok. Várom, hogy mi fog történni... és ez a mosoly. Ijesztőnek hathat, sokak számára legalábbis, de én már nem rettegek tőle, jelen pillanatban aza gyam képes ésszel felfogni, hogy most kellene leállnom, de nem megy.
- Ön mondta, hogy mi ketten soha se leszünk csak egy nő és egy férfi! Tehát ha ez igaz, akkor nem egy nőtől, hanem egy alhadnagytól kapta! Nyugodtan repítsen ki az űrbe a vétkemért, vegye el az életemet! Legalább megszabadulnék az undorító játékaiktól, amit a Consilium művel. - nem vágyom a halálra, de időnként mégis eszembe jutott. Mim maradt, amiért érdemes élnem? Egyre fogyatkoznak a remények, és bár mindig próbálkozom, szépen lassan összezúzzák a reményeimet. Kezeimet végül leeresztem, nagyon úgy néz ki, hogy nem óhajt elvezettetni, még nem, de távozni se akar már. Hagyom, had menjen távolabb, a közelségére vágyom most a legkevésbé és bár tenyerem még mindig olyan, mintha kicsinyke hangyák mászkálnának rajta, teljesen kizárom ezt az érzést. Talán még észhez téríteni is segít, akár csak kezem nyoma a helyes arcon. És ekkor ér a különös kérdés. Tudom, hogy az a baja, hogy akkor este gyenge voltam, hogy megfutamodtam... de William különös hatással van rám. Rettegéssel tölt el, magam se értem, hogy miért, ahogy azt se, hogy Callum miért nem.
- Magam sem tudom. - felelek először csak ennyit, de hangom némileg halkabb, miközben érzem a feszültséget is a szobában. Egy ideig erős voltam William mellett is, de amikor mások életének tönkretételével fenyegetett, majd megalázott, akkor elgyengültem. Callum bizonyára élvezte a jelenetet, de eszem ágában sincs felhozni, majd felhozza Ő, ha újabb tőrt akar döfni belém.
- Nem akartam, hogy miattam mások szenvedjenek. Ahogy mondta, ez az én hibám, hogy törődni akarok az emberekkel. Talán nem kellene, csak magammal foglalkoznom, ahogy Ön is teszi. Minden egyszerűbb lenne és nem tudnának megzsarolni se. - ezzel tisztában vagyok, mégse olyan könnyű. Nem tudok csak úgy más ember lenni, mint aki vagyok, hiszen azzal elveszíteném önmagam és olyanná válnék, akiket megvetek.

- Áh, hát mégse olyan nagy a barátság. De legalább Önt kihagyták ebből is, így megúszta. - Nem mondom el a vádakat, mert semmi köze nincs hozzá az alhadnagynak, az emberek meg hogy mit fognak összepletykálni, annak jó eséllyel köze nem lesz az igazsághoz és a legkevésbé sem érdekel. Mert megtehetem, hogy ne érdekeljen.
- Könnyen dobálja ezt a kifejezést, hogy bármit megtenne valakiért! - Emlékeztetem nem kevésbé gúnyosan, mint az előbb, hogy egy ilyen kijelentést az irányomba is megtett már. Voltaképpen ismerhetném is így ezt a fajta hűséget, de figyelembe véve támadó fellépését, igaza van ebben. Nem ismerem ezt a hűséget. Mióta nincs velem Saskia, nincs kiben megbíznom. Még Jade-ben sem bízhatok meg úgy, mint ahogy az alhadnagy megbízik a barátaiban. Habár ez csúnya felsülést is okozhat, ha csak magam elé képzelem Denisov fancsali képét, mikor meglátta kik vannak a fekete páncélok alatt. Vagy elég a nőre néznem, hogy lássam a sértettségen túl a csalódottságát. Már reagálnék rá, mikor az alhadnagy eggyel emeli a tétet és olyan nevet hoz fel, amire nem számítottam tőle.
- Wow... - Mondom csendesen a fájó szúrására kissé magam elé pillantva.
- Tényleg nem érdemlem meg. - Pillantok fel aztán gonosz-gúnyos mosollyal, jól láthatóan lepergett rólam mindaz, amit mondott, a szúrása, ami felveti a jogos kérdést, hogy valóban van-e szívem és szerettem-e tényleg azt a nőt, ahogy mondtam? Vagy olyannal szúrt oda nekem Samantha, amivel én is tisztában voltam már, csak éppen nem érdekelt?
- Talán Ön megérdemli? Mert úgy látom, nagyon fejlett igazságérzete van. - Sok mondatom esélyes volt rá, hogy pofont kapjak érte, nem is került el a végzetem e téren. Különös érzés, mert utoljára Saskiától kaptam a lánykérésnél. Az elsőnél. Már nem tudnám megmondani, az ő pofonja erősebb volt-e, de tudom, hogy azután is éppígy égő érzés maradt a bőrömön, mint most. Csak őt nem akartam ezért megfojtani ellentétben az alhadnaggyal.
- Tehát túl gyáva Önnön életének kioltásához, inkább nekem esik. Bizonyára számításba vette, hogy ha csak a fele igaz annak, amit William mondott rólam, akkor sokkal rosszabb vagyok nála, és nyugodt szívvel repítem ki az űrbe. Törhette volna azon is azt a csinos kis fejecskéjét, hogy miért nem mentem oda. Vagy ha ez a végkövetkeztetése, akkor gratulálok a felesleges és hiábavaló gondolataihoz! - Fordulok el tőle, hogy odébb menjek, mielőtt tényleg komolyan kísértésbe esek és megfojtom őt. Akármennyire is az érződik a szavaiból, hogy még a halál is jobb lenne jelen helyzeténél, ezt ő sem gondolhatja komolyan. Remélem, hogy nem. Ennyire nem lehet ostoba. Nem tévedhettem ekkorát. Pici szünetet követően kérdezem őt, és jót tett nekem is ez a kis lenyugvás, mert bár még mindig feszült a levegő, legalább nem érzek gyilkos vágyakat.
- Nem akarta, hogy Ön miatt szenvedjenek mások. Ez a hibája, és magával kellene foglalkoznia. - Ismétlem lassabban a szavait, aprókat lassan bólogatva hozzá, és a végén megjelenik egy mosoly az arcomon. És nem, már megint nem a kedves fajtából, inkább mint aki jól szórakozik a hallottakon. Ehhez képest ahogy utána folytatom, már nincs ott a mosoly az arcomon, csak komolyság és talán valamiféle csalódottságot is felfedezhet, ha kilát a dühén keresztül az alhadnagy. Hangom is nyugodtabb, persze ettől még nem fog neki jobban tetszeni, amit mondani fogok.
- Amikor William megfenyegette azzal, hogy ha nem vonja vissza az eljegyzés felbontását, akkor öt percenként elrendel egy-egy kényszerházasságot és ezekből a pár egy részét a Jolára küldi, hogy mindig láthassa, akkor Ön nagyon is magára gondolt, senki másra. Ha azzal hitegeti magát, hogy azokat az embereket, főleg nőket akarta megmenteni a szenvedéstől, azzal csak magát csapja be, de másokat nem fog. Ön az első alkalommal meghátrált, és eszébe se jutott, hogy mi lett volna, ha kitart? Mit tesz William? Beváltja a fenyegetését, mert ő sosem fenyeget üresen. Legfeljebb fél óra múlva emelte volna a tétet, percenként egy pár, vagy öt percenként több, végülis mindegy, mert két-három óra múlva nem lett volna olyan család a Volentisen, amelyik ne lett volna érintett ebben. Egy ilyen mértékű és indokolatlan döntéssorozat zúgolódást váltott volna ki a Consilium ellen, mindenki Ön mellé állt volna, egy lázadás szimbóluma lehetett volna. Elég nagy mértékű lázadásé ahhoz, hogy a Consilium a rendszert mentse, és ne egy embert. William-hez amúgy se ragaszkodnánk annyira, a feladatát más is be tudja tölteni ilyen jól, így Ön egy kis kitartással a néppel nyomást gyakorolhatott volna a Consiliumra, hogy eltávolítsuk William-et a helyéről a békesség érdekében. Olyan lehetősége volt William elmozdítására, ami évek alatt sem adatik meg egy tanácsosnak sem. De Ön csak azt látta maga előtt, hogy a Jolán nap mint nap csúnyán néznének Önre azok, akik a kényszerházasságba kényszerültek azon az estén. Csak magára gondolt, csak magát sajnáltatta azon az estén. Ezt a keresztet Önnek kell cipelnie, és remélem, elbírja majd.