"Ebből is"? Szemöldököm összeszalad, miközben a tanácsos arcát nézem. Direkt hergel, ezt biztosra veszem, ismerem már ennyire. Számító dög.
- Mily szerencsés vagyok. - most már az én szavaim is gúnyosak. Nem fogom vissza magam, ahogy Ő se teszi, de azt sajnálom, hogy nem árulja el, mit is tettek Ravenék. Esz a kíváncsiság, de mégse vagyok oly botor, hogy erőltessem a válaszadást. Mégis, egy pillanatra megdermedek, amikor egy bizonyos mondatomat emeli ki szavaim közül, így rövid időre elhallgatok, miközben a szemeibe nézek.
- Amikor Önnek mondtam, komolyan gondoltam. Hittem magában! - jobban is, mint kellett volna. Számított nekem, és ezzel Ő is tisztában van, ahogy azzal is, hogy odalent az Ocanon nem tudtam eltitkolni előle, hogy nem közömbös a számomra. Rövid pillanat volt, de árulkodó, melyet szeretnék tova űzni, mintha meg se történt volna. Az a szomorú, hogy túl nehéz ezt megtennem, de rajta vagyok az ügyön, ezért is mondok olyat, amit soha nem tennék meg. Én nem vagyok ilyen, mégis, kikényszeríti előlem a kegyetlenséget. De mintha meg se hatná... vagy csak jól titkolja. Azt látom, hogy nem számított tőlem ilyenre. A visszakérdezésre csak a szemeit fürkészem, majd végül felelek.
- Talán én sem. - és a további sértő szavai egy pofonnal zárulnak. Nem érdekel, hogy nem lenne jogom megütni őt, se pedig a következmények. Tegyen bármit, már nem számít. Gyenge lennék? Nem tartom magam annak, mégis, túlságosan fájó az, amit művelt, és képtelen vagyok csak úgy túllépni rajta.
- Eleget gondolkodtam rajta. Egyszerűen átvert. Gondolom élvezte minden percét a hallgatózásnak! De legalább megkapta a válaszát, már ami a feleségét illeti. - ahogy én is megtudtam, hogy valóban veszélyben van az életem William mellett. Tudom, hogy Callum képes lenne megölni, de a tehetsiklón és odalent az Ocanon annyira más volt. Megmentett volna. Engedte volna, hogy ott maradjak, de a Jola legénysége miatt ez lehetetlenné vált. Mégis, hiányzik az a férfi, akit akkor megismertem, mintha kicserélték volna és teljesen más ember lenne. Vagy én akartam akkor másnak látni? Mindegy már...
A Williames randevúra is visszatérünk, így árulom el neki, hogy mit miért tettem, de Ő merőben máshogy látja a dolgokat. Látszik, hogy sokkal felkészültebb az ilyen párviadalokra, mint amilyen én vagyok. Nem szakítom félbe, egyetlen pillanatra se, végig őt figyelem, szavait hallgatom és akaratlanul is megfordul a fejemben az, hogy mi van akkor, ha igaza van? Ha... ha ekkorát hibáztam volna? Nem magamra gondoltam, tényleg nem azért tettem, de ha kitartottam volna, akkor talán lett volna esélyem.
- Meglehet, hogy William tudta volna, hogy mire megy ki a játék és nem ment volna el addig! Nem tudhatjuk! Kitalált volna mást, mert mindig kitalál! - testem megremeg. Hinni akarom, hogy nem hibáztam ekkorát, mert erre már nem lesz többé lehetőségem. Lassan hátrálok egy, majd még egy lépést és hátam lassan a falnak vetem, fejem pedig kissé lehajtom. Kezeim ökölbe szorulnak. Elegem van mindenből jelenleg.
- De ha igaza van, akkor megérdemlem, hogy William feleségeként keljen élnem. - nem nézek rá, csak a magam előtt lévő földet fürkészem. Igen, akkor saját magammal szúrtam ki, de istenesen. Nem tudom most már visszacsinálni, ami történt, az megtörtént.

- Jelen esetben tényleg. Hacsak nem azt akarja mondani, hogy Ön bütykölte a kamerazavaró, ruhára erősíthető kis szerkezeteket Moor tizedes helyett, hogy eltitkolhassák ténykedéseiket. - Ha már számító dögnek tart, nem is tudja az alhadnagy mennyire igaza van. Úgy tálalom az egészet, mintha már tudomásom lenne az ügyes kis jelzavarók eredetéről, pedig csak gyanúm van, egy sejtésem és így szemrebbenés nélkül blöffölök, hogy lássam, belesétál-e a csapdába az alhadnagy?
Azon csak mosolygok, mikor azt mondja, hitt bennem. Hiba volt, ezt ő is tudja. Bár nem terveztem ilyen leckét adni neki. Ha mást nem, legalább elértem vele azt, hogy előhozzam az alhadnagy rosszabbik énjét és személyeskedni kezdjen. Szép próbálkozás, annak ellenére, hogy sikertelen marad és örök homály fedi a nagy volentisi talányt, hogy ugyan mit szeretett bennem egy nő? Ha egyáltalán szeretett. Ha egyáltalán ő látta ezt az énemet és nemcsak egy másikat ismert, mint amit hiányol jelenleg is az alhadnagy. Hiányol és egyszerre elfelejtené. És hasonlóan vagyok ezzel én is. Csak felejteni nehéz, kivéve olyankor, ha csak azt akarja látni az alhadnagy, hogy átvertem őt. Méghozzá direkt.
- Halott lenne! Tényleg nem érti?! - Fordulok vissza egy pillanatra ingerültebben odakiabálva a szavakat, hogy utána egy fokkal nyugodtabban folytassam.
- Ha odamegyek a Kilátóteraszra, ha odaküldetek bárkit, akkor William azonnal rájött volna, hogy segítek Önnek, és mostanra Ön már halott lenne. Ez az eshetőség kellemetlenebbnek tűnt, mint mindaz, amit hallhattam! - Nem mondom el neki, hogy nem élveztem egy percét sem a hallgatózásnak. Hogy eddig is megvetéssel gondoltam a felkapaszkodott McGroverre, de most még annyira se tartom őt, mint eddig. Hogy számtalan ötletet felvetettem magamnak, mivel menthetném ki onnan az alhadnagyot, kezdve mondvacsinált okkal való letartóztatásával, a Jola azonnali útra indításával, súlyos gépészeti zavar okozással, bezárólag azzal, hogy drukkoltam a karantén elrendelésének, mert azzal is meg tudtam volna fogni William-et, Samantha-t meg kimenteni. De nem mondok el ebből semmit neki, mert úgy sem hinné el. Mert úgy sem számít most már. Arra nem reagálok, hogy megkaptam a feleségemet érintő kérdésemre a választ. Ha tényleg csak az igazat mondja a nőnek William, akkor ezek szerint tényleg nem ő áll a bő két évvel ezelőtt történtek mögött. Ez meglepett, valahol csalódott is voltam és kételkedem benne, hogy tényleg mindig igazat mond Samanthának Will, de leginkább értetlenül állok az egész előtt. Mindenki mást már kizártam... tényleg véletlenül betegedett meg a feleségem? De nem tehetem fel újra és újra a kérdést magamnak, hogy miért? Most nem. Inkább elkezdem neki mesélni, milyen lehetőséget hagyott ki, amit nem látott meg. Önzésből. Igaz, nem kétlem, hogy nem direkt csinálta, mégis jobb ha kicsit visszavesz ebből a képmutató álszentségből. Figyelem a szavaim hatását is, ahogy hátrálni kezd, ahogy lehajtja a fejét elrejtve előlem tekintetét és arcát, de látom, miként szorulnak ökölbe a kezei. Szívesen adnék neki egy újabb fejmosást, hogy észhez térítsem... mégis megszánom és másképp folytatom, noha továbbra sem vigasztaló a hangom, vagy bármi, ami a tehersikló mentőkabinjában látottakra emlékeztetné. Nem is lépek hozzá közelebb, hagyom a köztünk létrejött megnövelt távolságot.
- Csak egy nőt ismertem, aki ezt megérdemelte volna, és az nem Ön. - És őt már különben is megöltem én magam. De az alhadnagy itt előttem viszont már megint hamar feladja, már megint vesztesként indulna a következő csatába. Hát hiába beszélek én neki?
- Hagyjuk ezt a mártírságot, alhadnagy. Sok hasznos információ derült ki William-ről, amit még a javunkra fordíthatunk. Az egyetlen probléma az idő, és nem akarom áltatni, minden további terv ingoványra épül. - De ha akarja, érthetőbben is kifejezem, hogy lehet nem tudom megmenteni William-től, és nem azért, mert nem akarom. Vajon látja, hogy segíteni akarok, azért nem hagytam még mindig itt? Azért hagytam büntetlenül a pofonját, a szavait?
- Feltételezem nem az esküvő elodázására való kérést húzta át a házassági szerződésben William. Miket írtak a lapra, miben egyeztek meg? - Mivel csak hallhattam az egész estét, de nem láthattam, ezért vannak sötét foltok, amelyekben sok fontos részlet elrejtőzhetett. Kíváncsi vagyok, mi az, amit Will kér Samanthától és mi az, amit teljesítene vagy teljesített volna neki és mi az, amit nem?

Zaklatott vagyok és dühös, de hülye az nem. Eszem ágában sincs keresztbe tenni se Ravennek, se pedig Nikonak és bár nincs tudomásom arról, hogy pontosan mi történt, az biztos, hogy ki akarom szabadítani őket, az ár nem számít. Nem hagyom magam kelepcébe csalni, csak lassan mosolyodom el, miközben le se veszem szemeimet a tanácsos arcáról.
- Milyen sokra tart minket. De ez örök talány marad attól tartok. - tárom szét némileg kezeimet, így tagadva és egyben nem is azt, amivel vádolt minket. Képes lennék rá, ahogy Raven is, ez a legszebb az egészben, de vajon Callum tudja ezt vagy csak kezd ráérezni arra, hogy több van bennünk, mint azt sokan gondolnák? Ahogy annak idején Raven tanácsolta nekem, én pedig okosan meg is fogadtam, addig jó, amíg nem tudnak arról, hogy mi mindent tudunk, mert akkor felfigyelhetnek ránk és annak nem lenne jó vége. Meghúztam hát magam, bár tény, néha képtelen vagyok nem kitörni.
Most is ez történik, nem fogom vissza magam, szavaim pedig szeretném, ha sebeznének. De ahogy látom, a meglepettségen kívül mást nem érek el, mégse állok le. Én tényleg hittem benne, megkedveltem ezt a férfit, legyen akármilyen is. Bár előttem vette el egy ocantisi életét, még az se tudta kitörölni az érzést, és talán ezért is fáj annyira, hogy cserben hagyott. Magamra hagyott Williammel és bizonyára remekül szórakozott az előadáson. Szavaim következtében viszont már Callum is elveszti a türelmét, megemeli hangját és a tekintete is mást sugall, őszintébb, mint lenni szokott. El is hallgatok, de meg nem remegek most tőle, nem ijedek meg és nem is hátrálok meg, csakis szavaira figyelek, miközben dühös arcát nézem. Valóban halott lennék? Igaza lehet?
- Ha megtudja, hogy elárultam, akkor is halott vagyok! - mert elárultam őt, méghozzá egy erős ellenfélnek, aki itt áll velem szemben. Mégse törődhettem bele csak úgy abba, hogy hozzá kell mennem Willhez, de már kezdek kételkedni lassan mindenben, tesz róla a tanácsos. Az életem már Callum kezében van, ezt jól tudom, és ha a szavai igazak és én hibáztam, akkor talán tényleg megérdemlem ezt a sorsot. Talán kár bármivel is próbálkozni. Valahogy majd túlélem a jövendőbeli férjemet, bár tény, hogy amiket mesélt, azok elől nem lehet mind megmenekülni.
- Megértettem! - lassan felemelem a fejem, majd a férfi szemeibe nézek. - Nem fog tudni segíteni. Tudja, Önhöz ezerszer szívesebben mennék hozzá, mint Williamhez, de ugyebár ez nem kívánságműsor. - ajkam szomorú mosolyra húzódik és úgy gondolom, már nem számítanak a szavaim. Miért ne mondhatnám ki azt, amit gondolok? Egyikük se jó ember, de Callum legalább nem alázott meg és tiszteletben tartott, pedig tehetett volna mást is. Többre becsülöm, ez egyértelmű, bár a dolog nem kölcsönös, ezt is tudom. A következő kérdésekre csak vállat rántok, igen, beletörődtem a sorsomba, de azért felelek neki. Ha már ennyit hallott, felesleges a többinek titokban maradnia.
- Ő azt kérte, hogy bízzak meg bennem, ne áruljam el és ne hazudjak neki. Nos, ezek közül már mindegyiket megszegtem, aminek a következménye a halálom. Ezt tisztán a tudtomra adta. - kis szünetet tartok, majd elmagyarázom a tanácsosnak, hogy pontosan miért is.
- Az első kérésem az volt, miután... olyan dolgokat kért tőlem, amelyek nem voltak illőek, hogy soha többé ne alázzon meg. Ezt ennyiben is hagyta, elfogadta, bár nem tudom, hogy mennyire vette komolyan. A második kérésem az volt, hogy semmilyen módon se lehet köze a halálomhoz. Ez volt az, amit áthúzott, amit feleslegesnek tartott, mert úgyse tartaná be. Például, ha megszegem azt, amit Ő kér tőlem... Tehát, ha úgy dönt, hogy elárul Williamnek, akkor aláírta a halálos ítéletemet, bár ezzel már jó ideje tisztában van. - végül leengedem magam mellé a kezeimet, de maradok a falnál, jó helyen vagyok ott úgy hiszem.
- Ez után téptem össze a papírt, és Ő bár felírta a saját dolgait, én már nem írtam semmit se a lapra. Értelmetlen lett volna, hiszen úgyis csak azokat a szabályokat tartja be, amelyeket Ő akar. - mindent elmondtam neki, nem hazudtam, talán látja is rajtam. Nem maradtak titkok, talán üres rések se számára. Az a bizonyos történet pedig szerintem hazugság volt William gyerekkoráról, értelmét se látom említeni se.
- Mindent elmondtam és tudja, hogy a markában vagyok, tehát nem árthatnék magának. Elmondja, hogy mit tervez a barátaimmal? Nem tehetek értük semmit? - tekintetét keresem ismét. Mondja, hogy mi az ára annak, hogy elengedje őket, én pedig megteszem. Ki tudja, hogy meddig élek, túlságosan is rosszul alakítottam az életemet, veszélyes emberrel kötöttem szövetséget és még veszélyesebbhez készülök hozzá menni. Ha valamit még tehetek, amíg itt vagyok, akkor megteszem azt azokért, akik számítanak.

- Én is kezdem azt hinni, hogy túl sokra. - Vetem oda, majd alig észrevehetően megrázom nemlegesen, lemondóan a fejemet. Így nem fog semmi kiderülni, de majd talán az Elkülönítőben, meg ahova átszállíttatom Denisovot.
- Hát ne tudja meg. - Jegyzem meg és tényleg bízom benne a nő érdekében, hogy nem fogja magát elárulni egy ilyen dühös kitöréssel sem. Kár lenne az életét eldobni azért, csak hogy bosszanthassa egy röpke perc erejéig William-et. Túl könnyen összeomlik az alhadnagy, erre gondolok, ahogy figyelem őt és ahogy felemeli a fejét és rám néz. De legalább megértette, mit értettem ingoványos talajon. Ez jó, mert én is tudom, milyen egy utolsó reménysugárba belekapaszkodni, számára biztos én jelenthetem ezt. A szavai folytatása viszont meglep, ez egy pillanatra látszódik is az arcomon és a tekintetemen. És nemcsak azért, mert a korábbi pofon egészen más vallomást fejezett ki.
- Hiába törnénk fel a CsH rendszerét és írnánk át az adatait Jenkins-re vagy akármi más névre, kiházasítva Önt máshoz, William visszacsinálná rendszerhibára hivatkozva vagy megöletné, ha már az övé nem lehet... - Meglepettségem ellenére nem késlekedett a válaszom, ami egyben elárulja, hogy már korábban számításba vettem ezt az opciót is, hogy elvegyem az alhadnagyot feleségül, csak hogy mentsem. De azonnal el is vetettem az ötletet, mert nem kivitelezhető, nem menteném meg őt vele. A meglepettségemről így kiderül az is, hogy arra nem számítottam, hogy az alhadnagy is gondolt rá - még ha most először is -, hogy inkább velem lenne. Hirtelen ugrott be jónéhány kép és elhangzott szó, amikor a mentőkapszulában voltunk és utána az Ocanon a tűz körül kuporogva. Nem tudom így szó nélkül hagyni az érzelmi részét a dolognak, ha már a hideg tárgyilagos számítást elmondtam neki az előbb. Még ha feltételeznénk is, hogy nem öletik meg mellettem...
- Nem kívánságműsor... de azért ne kívánja magának a várhatóan rövid boldogtalan élet helyett a hosszú boldogtalant. Ön nem ismer: William megvillantotta Ön előtt a foga fehérjét, én viszont nem. Ezt ne felejtse el. - Talán fájdalmasak lesznek a szavaim, de komoly tekintetemben megláthat egy pillanatra valami nagyon is emberit, valami nagyon mélyen meghúzódó belülről felemésztő érzést, ami miatt nem akarok senki felé nyitni, még ha ez ellent is mond a józan ész szavának, ami amúgy minden tettem és szavamat jellemezni szokta. A téveszme, hogy velem jobban járna, csak mert nem aláznám meg - de megöletni ugyanúgy megöletném, ahogy tettem azt anyámmal és apósommal is - bebizonyítja, hogy nem erőssége az emberismeret. Jobb is, ha a beszélgetésünk visszatér a valóságba, így a témát inkább a házassági szerződésre terelem. William három óhajára bólintok, hogy értettem. Azt nem mondom, hogy a házassági szerződés a házasság létrejöttétől él, mert magam is tudom, hogy ilyen apró jogi kérdés nem nagyon izgatná William-et, ha megtudná, hogy a menyasszonya már az esküvő előtt elárulta. Ez abból is kiderül, hogy az alhadnagy kérését mennyire semmibe vette, egyértelműen jelezve, hogy készen áll akár negyedjére is megözvegyülni. Folytatom a fel-alá járkálást a kis helyiségben, a földet nézve, míg gondolkodom mindazon, amit mond nekem a nő. Nem mondok semmit, csak egy pillanatra nézek fel kérdőn, hogy miért gondolja, hogy elárulnám őt William-nek. Semmi értelme. Semmi haszna. Megszületik bennem a döntés közben. Azt tudom, hogy nem bízhatok az alhadnagyra sok mindent, mert természeténél fogva nem tudná megoldani, William azonnal átlátna rajta.
- Igen, csak azokat tartaná be, Ön viszont tartsa be William szabályait. Vegye úgy, hogy szövetségünket ezennel felbontom. Bízzon benne, legalábbis tegyen úgy, hogy ezt a hatást keltse. Higgye William, legyen biztos benne, hogy Ön felől nem éri majd veszély. Ne árulja el őt, így a lehallgató készüléket, amit adtam, ha Önnél van most, adja vissza vagy semmisítse meg. Szedje darabokra, építse be másba, ne maradjon nyoma. Ha mégis lebukna, habozás és szívfájdalom nélkül vádoljon engem, hogy megzsaroltam a barátaival, nem volt más választása. Ha egy pillanatnyit is habozik, azzal elárulja, hogy nem is olyan ártatlan áldozat. Ne hazudjon neki, csak okosan hallgasson dolgokról, de biztos, ami biztos alapon, a jövőjét illetően nem mondhatok mást Önnek, csak azt, hogy legyen nagyon ártatlan. Úgy is jól áll Önnek. - Jelenik meg eddigi beszélgetésünk alatt most először egy olyan kis mosoly az arcomon, ami nem gúnyos. Azt nem teszem hozzá, hogy annyit tehet, hogy imádkozik az alhadnagy, hogy beváljon a terv. Magam sem tudom, sikerülni fog-e. De a felvételből sok minden kiderül és William hibázott is. A saját fegyvereit fogom ellene fordítani. A népes fekete őrséggel való bevonulásom is már a terv része volt. Azon túl, hogy nem akartam egérutat hagyni Denisovnak, kihasználtam, hogy Dobrik kapitány meg lett fenyegetve és így igyekezzen átadni nekem Denisovot még azelőtt, hogy az alhadnagynak bármi baja essen és William fenyegetésének értelmében ennek a családja lássa kárát. A családja a legfontosabb neki, de én biztos nem vethetek rá követ emiatt, nagyon is megértem a kapitányt. De nem rossz ember, így jobb, ha kivonjuk őt a játszmából, és ez majd másnem az alhadnagyot is boldogabbá teszi. Reményeim szerint William nem hazudtolja meg paranoiásságát, és siet majd áthelyeztetni a Joláról az Arkanra a menyasszonyát látván, hogy én így simán bemasírozok a hajóra, még ha nem is miatta jöttem. Talán van embere az Arkanon, ezt még ki kell derítenem, de ő legalább nem tudja, hogy nekem is van ott több fontos pozícióban lévő emberem. És az Arkan kapitányán nehezebben talál majd fogást, mert se kutyája, se macskája, de lehet ha lenne családja, azzal se lehetne megfenyegetni.
- Nem fogom a terveimbe beavatni. - Felelem neki aztán visszanézve a szemeibe.
- Tenni? Nem mondott el semmit velük kapcsolatban, mikor kérdeztem, megint nem használta ki a lehetőséget. Az életük immár a saját kezükben van. Nem célom megölni egyikőjüket sem, ha nem kényszerítenek rá. - Őszintén beszélek szerintem érthetően a tudtára adva, hogy itt nem sokat tehet. Hacsak nem akar most egy újabb őszinteségi rohammal sok mindent elmondani nekem, amit korábban nem. Moor tizedest illetően lassan formálódik bennem a terv, mihez is kezdjek vele, ha már így elkaptam, de Denisov esetén nem módosítok az eredeti terveken. Sok múlik rajta, hogy jól elvégzi-e majd a rá bízott feladatot. De addig még vár rá pár nehéz nap.
- Adósa vagyok egy köszönettel, hogy a történtek ellenére rákérdezett Saskiára. Köszönöm, alhadnagy. - Keresem most én a tekintetét, mert valóban hálás vagyok, hogy nem felejtette el az egyezség rá eső részét. Talán akkor még abban bízott, hogy ha megkapom, amit akarok, akkor kimentem, megmentem ebből az egész helyzetből.
- Azt hiszem, árnyakat kergetek és nincs összeesküvés a történtek mögött... - Megint magam elé nézek, nem egyértelmű, hogy ezt neki mondtam, vagy magamnak.

Én se tervezem elmondani Williamnak, hogy elárultam őt, eszem ágában sincs a halálba rohanni. Callummal is azért szövetkeztem, hogy valahogy túléljem, de egyre kevésbé látok kiutat a helyzetemből és ez a szituáció kimondat velem olyasmit is, amit talán nem kellene. De minek titkoljam tovább a nyilvánvalót? Látom a férfin a meglepettséget, de oly hamar válaszol nekem, hogy azzal és mondandójával engem lep meg. Gondolt volna már erre a lehetőségre? Talán igen, pedig biztosra veszem, hogy Ő nem pont rám vágyik. Érdekházasság lenne, de kettőnk közül Ő tenne nagyobb szívességet nekem, ezt tudom jól.
- Ha Jenkinsre írnánk át, nem csinálhatná vissza. Ön ellen nem merne fellépni, ezt maga is tudja, de tény, az életem veszélyben lenne, én mégis vállalnám a kockázatot. Ön mellett nagyobb biztonságban lennék. - nézek határozottan a férfi szemeibe, de tudom jól, hogy ez túl nagy kérés lenne. Kiböknöm se szabadott volna, mégis megtettem. Végül csak mosolyogva csóválom meg a fejem és nézek bele Callum szemeibe.
- Ennyire biztos benne, hogy nem tudna boldoggá tenni? Én nem így érzem... - apró fejcsóválás. Igen, tudom jól, hogy Callum se szent, hogy még nem ismerem igazán, mégis van benne valami, ami akaratlanul is elkezdett érdekelni, bármennyire is küzdöttem ellene.
- És hiába kívánnám én ezt, mivel egyoldalú a dolog. Ön nem akar közel engedni magához, ezt már világossá tette. - falba ütköztem minden egyes alkalommal, amikor úgy tűnt, enged. Újra és újra felépített egy erősebb, magasabb és áttörhetetlen falat, ami képes volt kifogni rajtam. De még próbálkozom, talán utoljára, ha nem megy, hát elfogadom a sorsomat és feladom. Megmondta nekem világosan, soha se lehetünk csak egy nő és egy férfi, én nem érek fel hozzá, nem érek fel Saskiához... túl kevés vagyok. Pedig nekem jól esett a közelsége, azok a rövid érintések is... csak tudnám, hogy miért pont Ő. Hiszen oly egyértelmű, hogy nem jó ember, hogy nem jó választás.
- Kölcsönös megállapodásnak se lenne Ön számára értelme, hiszen velem ellentétben, bárkit választhat. - mert annyi eszem van, hogy tudjam, Ő se várhat a végtelenségig azzal, hogy újra házasodjon, és biztosan nem csak az én számomra tűnik vonzónak. Vagy ennyire elcseszett lennék, hogy én éreznék csak így? Jobb, ha tovább lépünk. William és az a bizonyos vacsora kerül most előtérbe, így mesélek el mindent arról, ami akkor történt. Nem titkolózom, feleslegesnek érzem. Így is már bőven bevádolhatna, ha akarna. A reakciója viszont ismét meglepetés a számomra. Arra kér, hogy tartsam be Will szabályait, legyek tehát mintafeleség, amilyennek látni akar és a szövetségünknek is véget vet. Hát ennyi lenne...
- Csak így maradhatok életben, ha azt teszem, amit William akar. Úgy lesz, ahogy mondja, tanácsos úr! - végül lehajolok és a bakancsomat elkezdem kioldani. Nem teljesen, csak részben és egy azon belüli bélést is kioldom kicsit, így halászva elő a lehallgató készüléket, amit Callumtól kaptam. Túl veszélyes lett volna, ha máshol tárolom, jobb volt magamnál tudni. Végül felegyenesedem, majd a férfi felé nyújtom és a kezébe helyezem a teljesen ép, sértetlen eszközt. Ez után kérdezek rá még egyszer Nikoékra, de ahogy sejtettem, nem fog információval szolgálni felém.
- Nem tudok semmit arról, hogy mit csináltak, így nehéz lenne bármit is mondanom Önnek. - felelem, és arra számítok, hogy itt ér véget ez a rövidke találkozás, de ekkor lep meg a köszönet nyilvánítással. Saskia fontos volt neki, ezt már régóta tudom.
- Nem kell megköszönnie, szívesen segítettem volna, ha tudok. - és nem csak azért, mert ha valóban William tehetett volna Callum feleségének a haláláról, akkor biztos, hogy megmenekülnék leendő férjemtől. Szimplán emberségből is segítettem volna. Elszomorít, ahogy látom elszomorodni, pedig nem kellene törődnöm vele, ridegen kellene állnom hozzá, hiszen Ő egy tanácsos, én pedig csak egy alhadnagy vagyok, mégse megy, így lassan lépek közelebb hozzá, miközben maga elé néz, majd jobb kezem picit bizonytalanul érinti meg a férfi felkarját és simítok végig rajta lágyan. Szívesen megölelném, de nem merem meglépni azt a lépést, nem akarom azt, hogy eltoljon, hogy elutasítson.
- Tényleg nagyon sajnálom, ami a feleségével történt. Szerencsés nő, hogy valaki így szerette! - mosolyodom el kedvesen. Engem soha, senki se fog így szeretni, ezt tudom jól, és ha régen láttam is rá esélyt, most már szertefoszlott. William mellett nincs esélyem a boldogságra, Ő nem fog soha se így érezni irántam, ahogy Callum érez még mindig Saskia iránt. A simításom egészen kézfejéig ért, majd végül eleresztem a férfit és az ajtó felé pillantok. Felesleges tovább feltartanom.
- Nem volt szép így önre támadnom a folyosón, ezért elnézést kell kérnem. Nem akarom tovább feltartani... - mégse indulok még meg az ajtó felé, ki tudja, hogy szeretne-e még valamit tőlem. Oly magabiztosan indultam el ide és jöttem be vele a szobába, most pedig még reménytelenebbnek tűnik minden, mint amilyen volt.

Erősen kétlem, hogy a Jenkins vezetéknév olyan nagy életbiztosítást jelentene az alhadnagy számára. Legfeljebb agyafúrtabb módszerrel kellene próbálkoznia William-nek, de vajon tényleg megéri-e egy olyan életet élni, amit állandó rettegésben tölthet? Mikor robban fel a lift alatta, mikor jön egy merénylet, minden nap más útvonalakon közlekedni, más időpontokban, hogy ne legyen kifigyelhető rendszere az életének, és akkor még csak William felől érkező veszélyről volt szó, és nem beszéltünk a lázadók jelentette veszélyről, amit saját bőrén tapasztalhatott meg már a nő.
- Ennyire biztos benne, hogy boldoggá tudnám tenni? - Kérdezek vissza a kérdésére, csak én nem mosolygok hozzá. Saskia kezét kétszer kellett megkérnem, mire elnyertem, és már akkor is távol álltam a szentté avatásomtól, nemhogy az azóta eltelt tíz évben mi minden történt. Sosem hittem volna, hogy lesz olyan helyzet, amikor egy nő engem akar majd meggyőzni, hogy de igenis vegyem el feleségül, ráadásul nemcsak azért, mert pusztán számító érdek van a háttérben. Lehet akkor jobban hajlanék is rá, de itt nem lehet figyelmen kívül hagyni az érzelmeket. Ez lenne a legjobb pillanat rá, hogy elmondjam, miért egyoldalú ez a helyzet, hogy a szeretett nő nem halt meg. De nem fogom elmondani, nem tehetem. Tekintetem az övét keresi és megpróbálom még egyszer meggyőzni észérvekkel.
- Ez... pusztán vonzalom, alhadnagy. A szerelem is megfakul az évekkel, de a vonzalom sokkal tünékenyebb. Érzéseivel ne egy arra érdemtelent tüntessen ki. - És ott a fal megint, amivel elválasztom magunkat, még ha némileg árulkodó is, hogy az elején meglehetősen semlegesen fogalmaztam, nem konkrétan az alhadnagy érthetetlen vonzalmáról irányomba. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor legalább magam előtt nem tagadhatom le, hogy vonzódom a nőhöz. Nem tudom miért, nem is az esetem, de valahogy így alakult. Még csak azt se tudom, mikor alakult így, nem tudnék egy konkrét időpontot megjelölni. De koromnál fogva tapasztaltabb is vagyok ahhoz, hogy ne keverjem az érzéseket, a test vágyait mással, ami hosszú távon nem az én vesztemet okozná, hanem az alhadnagy szenvedne. Mikor a kölcsönös megállapodást említi, akkor azért megjelenik egy mosoly az arcomon.
- A végén még tényleg el kell vennem, hogy higgyen nekem! - Most rajtam a sor, hogy megcsóváljam a fejemet még mindig mosolyogva, és csak magamban jegyzem meg, hogy a CsH rendszerének feltörése és kettőnk családi állapotának megváltoztatása az utolsó utáni vészterv. Jobb, ha nem reménykedik ebben a nő, ne erre tegye fel minden reményét, hogy majd így lesz, mert lehet még nagyobbat fog csalódni, mint eddig. Inkább áttérünk a realitások talajára, mert most előbb életben kell maradnia az esküvőig, ezért javaslom, hogy tartsa be a felállított szabályokat. A többiről nem kell tudnia. Figyelem, hogy minek veszi le a bakancsát, de csakhamar kiderül, hogy oda rejtette el a kis lehallgatót. Okos megoldás. Átveszem azt szó nélkül és zsebre teszem, és megköszönöm, hogy segített azután is, hogy "cserben hagytam". Hogy közelebb jött, azt csak akkor észlelem, mikor kezét megérzem a felkaromon, és bár tudom, hogy el kellene fordulnom, ki kellene térnem, mégsem teszem.
- Hát... sokra nem ment a szerencséjével. - Jelenik meg egy önironikus mosoly a szám sarkában, ahogy az alhadnagyra pillantok és egy pillanatra elfog a vágy, hogy a kezem mozduljon a keze után, miután ott véget ért a simítása, de mégsem rezdülök meg. Ez is az elutasítás egy formája. El kell utasítanom, mindkettőnk érdekében.
- Megyek, csak beugrottam egy pofonra! - Kap azért egy szélesebb mosolyt, aminél még a szemeimbe is visszaköltözik a derű, hogy legalább ne ilyen szomorúan váljunk el, ha már szövetségünk ilyen szomorú véget ért, legalábbis ahogy a nő tudja. Nem búcsúzkodom, csak egy rövid biccentést kap és már fordulok is, hogy kilépjek a folyosóra nem csukva be magam után az ajtót. Testőröm kíséretében a lépcsők felé indulok, amerre eredetileg tartottam, és közben elgondolkodva ujjaim között forgatom a kis lehallgató egységet, amit visszakaptam. A hangárba érve az Elkülönítők felé indulok, de előtte még a kommunikátoromon át egy üzenetet küldök Cromwell kapitánynak.
Nem sokkal azután, hogy elhagytam a hajót, egyszerre mozdulnak a hajón található Fekete őrök és hagyják el a hidat és magát a hajót, majd e tényt is megerősítve bemondja a hangosbemondó a hangárban és a Jolán, hogy ismét Dobrik Kapitány vezetése alatt áll a Jola, az indulási zárlat eltörölve. Visszaállt a korábbi rend.

//Köszönöm a játékot   //

A kimondott szavakat már nem lehet visszaszívni. Nem bánom, hogy megtettem, egyébként is Callum tisztában volt ezzel, még akkor is, hogyha nem gondolt rá különösebben. Most viszont nem tudja figyelmen kívül hagyni, csak egyszerűen elutasítani. A visszakérdezésnél viszont még mindig ott bújkál az az apró mosoly az ajkamon, hiába nincs ez viszonozva, úgy válaszolok neki.
- Úgy hiszem, hogy nem számít, én mit gondolok. - az előbb elmondtam már a választ. A vonzalom említésénél viszont számomra nem esik le, hogy magára is gondol, úgy hiszem, hogy csakis rám érit.
- Nem tudom befolyásolni az érzéseimet, ahogy mást se tüntethetek ki velük, hála Williamnek. - hiszen ha Ő nem lenne, akkor talán Niko és én... Nem kellett volna úgy elválnunk egymástól azon az éjszakán, és akkor talán soha se tartanám vonzónak a velem szemben lévő tanácsost. De számomra nincs megengedve a választás joga, így alakult, ezt dobta a gép, amit el kel fogadnom. Nemsokára Callumtól is hallhatom ezt a tanácsot. Tegyek úgy, ahogy William akarja, végülis, csak úgy maradhatok életben és nekem se jobb, ha még jobban megkeserítem a saját életemet. Egy aprócska érintést azért még megengedek magamnak és egy pillanatra reménykedem benne, hogy valamit kiváltok a másikból, de hamar érzem, hogy nem történik semmi, így elhúzom kezem, majd jelzem a férfi felé, hogy nem kívánom feltartani tovább. Teljes elutasítást kaptam tőle, de mégis mit hittem? Miben reménykedtem? Botorság volt ez az egész, így egy kicsit megnyugtató, hogy távozik és nem marad tovább a társaságomban. Nincs értelme kettesben lennünk, nincs értelme beszélnünk se. A szövetségünk felbomlott, én pedig úgy érzem, hogy magamra maradtam.
- Bármikor felkereshet a párjáért. - kacsintok rá most már játékosan, némileg el is mosolyodva, bár ez a mosoly nem túl őszinte, mégis próbálom magam adni és nem kimutatni csalódottságomat, amelyet úgyis egyértelműen tud. A pofont tényleg nem szabadott volna megengednem magamnak, Ő mégis mosolyog most már rajta, nem szab ki büntetést rám. Figyelem, miként távozik, én viszont egy ideig még itt maradok, bőven van mit átgondolnom és egyedül szeretnék lenni. Leülök a fal mellé, onnan figyelem a nyitott ajtón át még a tanácsost, már ameddig látom, és csak akkor fogom elhagyni ezt a kis zugot, amikor meghallom, hogy ismét Ethan vezeti a Jolát. Ideje folytatnom a munkámat, az legalább eltereli majd a gondolataimat. Muszáj valamivel lekötnöm magam.

//Én is köszönöm! //