-Megmentette mindannyiunk életét. - Mondom őszinte hangon, igaz kicsit úgy tálalva, mintha ez minimum sértés lenne a nőtől. - Kölönc, ezt a vak is látja, és jobb katona voltam 12 évesen, mint ő valaha lesz, de ugyanakkor valóban értékes tagja a csapatnak, kissé talán kedvelem is. Azt már nem teszem hozzá, hogy a különcök amúgy sem állnak távol tőlem. Ismer már. Tudja. Arra viszont ügyelek, hogy ezeket a szavakat Pressia is hallja. Remélem nem veszi sértésnek Moor, hogy úgy kommunikálom a feleségem felé, hogy valami itt nem stimmel, hogy azt hazudom, kedvelem őt.
Ahogy azt is rémlem, hogy Niko és Wes nem kerülnek bajba, amíg nem vagyok a fedélzeten. Valaha a lelkükre kötöttem, hogy látogatásokkor nekik különösen jól kell viselkedniük, és leginkább nem elhagyni a kabinjukat. Ahogy a Consiliumot ismerem már a Jola felé tart egy sikló, rajta valami fejessel aki díszszemlét tart majd.
-Igen, régen a csoki volt a valóság, és a sárkányok a dajkamese. - Ezt a tőlem megszokott dörmögéssel adom elő. Nem is próbálom titkolni, hogy valami továbbra sem tettszik nekem, de csak Ham-et hallgatva döbbenek rá pontosan mi is. Egészen mostanáig azt hittem kényelmetlen, hogy hirtelen valaki más dirigál nekem, és az sem dobott fel, hogy külön kocsiban utazunk a társaimmal, legfőképp...viszont most, hogy belekezd a monológjába, unott morgós arcom átvált rosszalló és unott morgós arcba. Komoly dilemma a számomra, hogy rá haragszom-e, vagy inkább magamra, amiért ennyire figyelmetlen voltam. Túl sok dolog kötötte le a figyelmem ma, és egyiknek sem volt köze még véletlenül sem a küldetéshez. Kicsi Ethan említése pontot tesz erre a kérdésre. Csak nézek rá, és a szemeim azt kérdik, befejezted? -Tedd el azt a szart. Most mondtad, hogy élve kellek. Többet nem szólok a századoshoz, csak úgy néz rá, akár egy cápa, a bizonytalan fürdőzőre és engedelmesen szállok ki, hogy aztán a társaim mellé érve végig nézek rajtuk, majd a fogva tartóinkra pillantok, és halkan közlöm mindenkivel: -Elárultak minket. Tegyék amit Hammond százados mond, és semmilyen körülmények között ne támadjanak rá, ez parancs! Remélem elég egyértelmű mindenkinek mit jelent ez valójában. Hammond élve kell. Szigorúan élve, még jobban mint én neki. Egyébként meg az első adandó alkalommal úgy kell keresztbe tenni nekik, ahogy tudunk. Már csak ki kell várni. Szándékosan csak egy pillanatra nézek Pressire. Nem akarom, hogy megtudja a tekintetemből, mi a helyzet. Bármi is vár még ránk, egészen biztosan lesz épp elég baja még ma. Freya tekintetét pláne kerülöm. Magamtól is tudom, hogy igaza volt. Rózsaszínben látom a világot egy ideje, és elpuhultam. Utálom ezt a várakozást. Nálam jobban talán csak Raven-nek megy az idegeire a helyzet. Bevallom meglep, hogy őt választotta erre a szerepre, de igaz ami igaz, nála van a legkisebb esély rá, hogy kiharapja az árámcsutkáját egy óvatlan pillanatban.
A nő szemeibe nézek, és várok. Valahogy húznom kell az időt, amíg a fegyvereket szállító kocsi felrobban. Az eléggé megzavarja majd őket ahhoz, hogy akcióba lépjünk. -Sajnálom. Ezt suttogom csak Raven felé, és csak amikor elért a végéhez áll szándékomban "megtörni" és elárulni a kódot a kártya mellé, ám a jelek szerint nem kell gondoskodnom az elterelésről, valaki elárulta Hammond-ot is. Roppant kellemetlen. A hadnagyom kiáltására azonnal a földre vetem magam, méghozzá az egyik katona felé, és amennyiben sikerült jól belőni, hogy tényleg ő lesz az egyik szerencsétlen, akit telibe talál Malinor sorozata elveszem tőle a puskát, és amíg kibiztosítom felkiáltok: -Senki se lőjön Hammondra! És már hasalva le is adok pár célzott lövést az én régi barátom kezében tartott fegyverre, majd a körülötte álló katonáira, hogy megtisztítsam a terepet körülötte, és ha ez megvan, felpattanjak, és felé rohanjak.
Taplóság vagy sem, még a vadiúj társaim közvetlen jelenlétében sem veszem le a napszemüvegemet. Nem csak azért, mert lusta paraszt vagyok, hanem azért is, mert könnyebb így nézelődni, tekintve, hogy már korábban is feltűnt néhány apróság, ami nem illett a képbe. Ethan Ravenre tett megjegyzése is épp ilyen volt, ám amikor elhangzott, még nem került a helyére a fejemben. Most viszont, hogy itt ülök K1, 2 és 3 társaságában, egy-egy rövid pillantást vetve a fegyvereikre, kezd tényleg gyanús lenni a bagázs. letolom a szemüveget az orromra és úgy nézek az előttem ülő fickóra, mintha a fejébe készülnék belepillantani. - Menő stukid van. Hogy lehet ilyenhez hozzájutni? - kérdezem pimaszkodva K3-tól, majd egy vigyorral a képemen tolom vissza az orrom tövére a napszemcsit. Választ persze nem remélek,és megnyugvást sem, főleg az útvonalról való letérésről értesülve. Kurvaélet, hogy itt valami bűzlik, mint a kitaposott túrabakancs.
Hamar ki is derül, hogy már megint igazam volt. Hiába viszket az ujjam a kurva ravaszon, a túlerő elég meggyőző ahhoz, hogy ne akarjak mindenáron meghalni. Nehéz szívvel bár, de leteszem a puskámat és leugrom a platóról, valami kellemes anyázást morogva Káéknak, majd odasétálok, ahol már a többiek is állnak szintén fegyvertelenül. Ethanre pillantok, ahogy Hammond őt említi és alig láthatóan megrázom a fejem. Remélem nem adja oda csak úgy, ami ennek a faszarcúnak kell, hisz tudhatja, hogy egyikünk sem az a fajta, aki feltarott kézzel arrébb áll ha balhé van. A motorok hangjára odakapom a pillantásom az érkezőkre, és újrakezdem a számolást. Sokszoros fegyveres túlerő, miközben mi pucér seggel várjuk a megváltást. Ennél elbaszottabb is lesz még vajon ez a kirándulás?
Az okádéklakók érkezése egyébként csak félig lep meg. Lázadókra számítottam, meg valahol arra, hogy Hammond engem vesz elő, ha igazán akar valamit Ethantől. Ha már feleségként lettem bemutatva, valahogy elvárnám, de hát istenem, nem kaphatok mindent én! Érzéketlen pillantást vetek az előrángatott Ravenre, és ha valami aggódásfélét kezdtem is volna érezni a kvázi társunk iránt, a sipákolása rögtön visszaránt a valóságba és fintorogva megforgatom a szemeimet. Igazi tömpuszfegy a csaj... a hangja legalábbis tutira. Az okik a végén még megirigylik tőlünk és viszik magukkal...talán.
Arra mondjuk pont nem gondoltam, hogy az áhított megváltás egy rakéta és két tucat lázadó képében fog eljönni, de franc se fog finnyáskodni, ha a lét a tét. Elkapom Malinor pillantását és elvigyorodom. Jöhet az izgi rész. A jól ismert sziszegő-süvöltő hang, mintha a startpisztoly eldördülése lenne. A földre vetem magam, pedig talán a lehető legmesszebb vagyok a robbanástól. A fülsüketítő robajjal mit sem törődve vetődöm a mögöttem lévő fegyveres elé és egy kaszáló mozdulattal elgáncsolom. Az egyik dobótőröm most remek szolgálatot tesz kézifegyverként is. Ha a Káakárhány nem elég gyors, akkor egy határozott mozdulattal nyakon szúrom oldalról, egyenesen a nyaki verőeret célozva, aztán, ha ez megvan, már vágom is el a fegyvere szíját, hogy magamhoz vehessem. Malinor hangjára csak behúzom a nyakam, de közben már a hátunk mögött lévő katonákat veszem célba és örömmel teszem próbára a nagyon különleges egység kurvára különleges fegyvereit. Fejre célzok, biztos, ami tuti, aztán megpróbálom leszedni a géppuskást is. Persze Malinor már rég akcióba lendült, így mozgó célpontra kell lőnöm, de ha sikerül megoldanom, akkor felkapaszkodom a jármű hátuljára. Nem lehetek biztos benne, hogy mit akarhat a hadnagy, de a géppuskát csak akkor használom, ha van lehetőségem a lázadókra lőni, egyébként a társaimat keresem és próbálom fedezni, főleg Ethant, aki úgy tűnik, máris Hammondot vette üldözőbe.
Ezt a küldetést a hátam közepére sem kívánom. Nem mondom azt, hogy egy lusta ember vagyok, aki jobban szeret pihengálni, mint dolgozni. De azt sem mondom, hogy néha nem jön jól egy több napos pihi, ami nálunk elég ritkán fordul elő. Talán tényleg ennyire jól végezzük a munkákat, hogy mindent velünk csináltatnak meg? Szokásomhoz hívem próbálom a parancsnoki oldalamat mutatni a külvilág felé, hogy csak az tudhassa milyen is vagyok valójában, aki már ismer engem nem kis ideje. Beülök a járműbe vadidegenek mellé. Most ő rájuk kell bízzam az életemet... Végre elindulunk, de nem sokkal később már meg is szólal Hammond egy újabb paranccsal. Automatikusan ráncolódik össze a homlokom. Letérünk az útról? És erről miért csak most szól nekünk? A többiek reakcióját megfigyelve nem éppen azt látom rajtuk, hogy olyan nagyon meglepődnének. Tök természetesnek veszik az egészet. Ha a Kapitány egy ilyet kijelente én biztos visszakérdeznék. Legalább annyit, hogy Tessék!? De ezek csak ülnek itt csendben, mint valami hullák... Viszont nem kell sokáig találgatnom, hogy mi is ez az egész. Ahogy a küldtés vezetője említette tényleg letérünk az útról és hamarosan meg is állunk. Felszöknek szemöldökeim mikor egy fegyverrel nézek farkasszemet. Oh... Szóval ez a helyzet. Remek! Egy bólintással jelzem a katonának, hogy vettem a lapot. Szép, komótosan sétálok ki a kocsiból tekintetemmel azonnal megkeresve a társaimat. Mindegyikükkel hasonlóan bánnak. Nah vajon mi a francot akarhatnak tólünk?.... De ami jobban megrémiszt az az, hogy a Jolán, a hajómon is vannak belőlük. Jack nah most légy tökös gyerek és ne merészelj egy roncsot visszaadni nekem. A következő pillanatokban eléggé felgyorsulnak az események. Az egyik pillanatban még a Kapitámyt figyelem ahogy Hammonddal tárgyal, majd már csak azon kapom magam, hogy a földre vetem magam. Lövések zaja töri meg az ocan bolygó békés csendjét. Megérkeztek az emberek. Micsoda csodás péla. Nem hazudtoljuk meg önemagunkat. Nem sokáig gondolkozom azon, hogy mit is kellene csinálnom. Hallom a Kapitány parancsát, próbálom felmérni, hogy ki merre, majd végül előrántom a karambitjaimat és a hozzám legközebb eső katonához sietve először a lábán szántom végig az egyiket, majd a karján a másikat. Ez elég nagy fájdalmat okoz neki ahhoz, hogy ne akarjon a továbbiakban harcolni. A fegyvere ki is esik a kezéből így azt azonnal elkobzom és a Kapitány után eredek. Igaz azt mondta élve kell neki, de azt sem, hogy sértetlenül. Amennyiben sikerül utolérnem őket és tiszta a célpont próbálom eltalálni Hammond lábát, hogy ne akarja már lefutni a maratont.
A meglepetés erejét tökéletes időben kihasználó Lázadók csoportja, két különálló, ám mégis egységes részre oszlik, miközben a konvoj felé közelítenek. Rendkívül céltudatosan felépített rajtaütés az övéké, melyet nem lehet egyik pillanatról a másikra leszervezni, vagy ily módon rögtönözni. Egyre biztosabb, hogy ha léteznek is véletlenek, ez a mostani offenzíva, nem a véletlen szüleménye. Előkészített, gyors és halálos támadás, a legkülönfélébb fegyverekkel, melynek eredményeképp a VKE katonái úgy hullanak, akárcsak a legyek.
Raven: Rafinált ötlet segélyhívó jelzést leadni, de Hammond is dörzsölt és gondolt egy ilyen eshetőségre, annál is inkább, mert Moor Tizedesben lát valamit, amit talán mások még nem. A jelzés a blokkolás miatt nem tud kijutni, de amint helyreáll a kommunikáció, megérkezik a céljához. A Fantom a helyén, amint módja és lehetősége lesz rá a ravasz kis programnak, egész biztos, hogy gazdája kedvében fog járni. Viszont ez a pillanat még nem a következő néhány percben fog bekövetkezni, így tehát a Kapitány kulcskártyája sem lesz letiltva egyelőre.
Mialatt a Jola különítmény kommunikációs megoldásokért felelős tagja egyik éber rémálmából a másikba esik, és láthatóan kétségbeesve sodródik az árral, jobban mondva szinte viteti magát a jól megtermett fickóval, hirtelen feltörő, jajveszékelő hangja megtéveszti a közel, s távolállókat egyaránt, mert éppen elég a sipítozást hallgatni, nem még figyelni is az apró, ámde rendkívül fontos történésekre. Hammond sem véletlenül szemelte ki az áldozat szerepére oly tökéletesnek tűnő nőt, mert lehet, hogy egy zseni, de a harcászathoz és a harctéri formulákhoz semmit sem konyít. A mai napon azonban úgy tűnik, sokak dolgoznak az elterelésen, a trükközésen, közöttük a Tizedes is. Méghozzá, nem is rosszul. A nagy mocorgás közepette egy szemvillanás alatt át tudja kutatni előbb az egyik, majd a másik zsebét a Százados katonájának, melynek eredményeképp a bal zsebből nem más kerül elő, mint egy félmaréknyi sósmogyoró mellett egy kéziboxer, a jobb oldaliból pedig egy továbbfejlesztett, apró kommunikátor-féleség, amit Raven bizonyára jól ismer és a jelen helyzetben talán aranyat ér.
Ed: Ed kiváló katona, a Földi kiképzésének és a bolygón szerzett tapasztalatainak hála, idegei az évek során acéllá változtak, így még ebben a rendkívül feszült helyzetben is nyugodt tud maradni, ellenségei pedig még csak nem is sejtik, hogy másodperceken belül halottak lesznek, holott úgy gondolják ők azok, akik diktálnak. A robbanás előtti pillanatban sikeres a támadása, a pillanatnyi zavar éppen elég ahhoz, hogy a zsoldosból hirtelen élő pajzs változzon, hisz feleszmélni, vagy a csavarás ellen küzdeni sincsen ideje, máris Edgar előtt találja magát és azért fohászkodik, hogy társai lehetőleg ne lyuggassák ki. Néma könyörgése nem hallgattatik meg, mert a robbanás és a Hadnagy kiáltása után, sokan az ég felé pillantanak, ezzel megtorpanva, vagy éppen kiesve az aktuális feladatkörből és mire kapcsolnak, addigra kapnak a nyakukba egy Malinor féle ajándékcsomagot. Jobb, ha Jola-s, VKE-s és Ocani is húzza a nyakát, mert a mindenfelé süvítő lövedékek nem kérdeznek, hogy ki kivel van, csak simán találnak. A kaszálás többé-kevésbé sikeresnek mondható, a teherjárműveket elfoglalni igyekvő ocaniak holtan esnek össze, rajtuk sem páncél, sem mellény nincs, továbbá az élő pajzs időközben halott pajzzsá változik, amit Ed is megérez, ugyanis a maga előtt tartott test elernyed, és nem ficánkol tovább. A gránátdobás sikeres, a csapatszállító ugyan fel nem robban, de mozgásképtelenné válik és sűrű fekete füst száll a magasba. Hogy a repeszek és lövedékek esetleg valakit eltaláltak-e az kérdéses.
Mivel időközben a többiek is teszik a dolgukat, viszonylag könnyen és gyorsan jut el a jármű bal oldalán az ajtóig, be is tud szállni a fülkébe, de ami odabent várja, az egy kicsit meglepi a Földi rendszerekhez szokott katonát. Elsőre bonyolultnak tűnik a villogó, sípoló kezelőszerv, merőben másabb, mint a régi járgányok voltak, az érintőképernyő és az automatika hangja már most idegesítőnek hathat, de próbálni kell, aztán majdcsak lesz valami. A próbára még várnia kell, mert a jobb oldali részt mutató kamerában egy elhaladó motorhoz hasonló eszköz és lovasa tűnik fel, amint csak lassítva, és nem megállva, a másik teherjármű jobb oldali ajtajához tapaszt valamit. Mire Ed észbe kaphatna, a jobb oldali ajtó berobban, a golyóállóra tervezett kasztni megadja magát a leggyengébb helyre, a legnagyobb mennyiségben elhelyezett robbanó anyagnak hála. Az ajtó pedig úgy, ahogy van kiszakad a helyéről. A robbanás keltette hullám beszakítja Ed dobhártyáját, a szerteszét repülő törmelékdarabok pedig felsértik a férfi vállát, nyakát és arcát több helyen is. Ezek a sérülések, hiába van belőlük több és jobban is véreznek, mégiscsak felületinek mondható egy dobhártyaszakadáshoz képest. Hogy Ed „öröme” teljes legyen, a tárva nyitva lévő jobb oldali ajtón keresztül, sorozatlövés éri el a fülkét és bár nem talál, azért jelzésértékű, hogy a Lázadók egy vagy két támadó tagja, hamarosan bejelentkezik ezért a járműért.
Ethan: A Lázadók támadása egy szempillantás alatt áthúzza az erőteret egy olyan oldalra, melyre szemmel láthatóan senki, még a mindenre nagy alapossággal odafigyelő és megszervező Hammond sem számított. Ez viszont nem jelent mást, mint azt, hogy a nagy ocani üzlet csúnyán befuccsol a biznisz kellős közepén, a résztvevők pedig hiába mutogatnak egymásra, ez bizony nem a másik fél műve, mert agresszív tűz alá kerül mindenki, aki még él és mozog. A robbanás után változnak az előbbiekben lefektetett játékszabályok, méghozzá annyiban, hogy innentől Ethan-nek sokkal nagyobb szüksége van Hammond-ra, mint fordítva. A Százados megkapta a felét annak, amiért idejött, igaz: teljes kudarcot vall, hiszen csapatának nagy része odalesz és még az is kérdéses, hogy ő maga időben kereket tud-e oldani a harctérről.
Az már más kérdés, hogy, ha nem lesz aktiválva Ethan kódjával a zár, akkor a szállítmány megsemmisül és fegyver, illetve munícióutánpótlás hiányában a telepesek kilátástalan helyzetbe kerülhetnek, mely a küldetés sikertelenségét és a bázis elesését, Lázadókézre jutását is jelentené.
A Ham előtt álló, zavaró tényező szerepében Raven, aki akaratán kívül akadályozza a Kapitányt abban, hogy tiszta célt lásson maga előtt és pontos lövést tudjon leadni a Malinor Hadnagy jóvoltából, szinte az ölébe pottyanó fegyverrel. Hammond tapasztalt katona, mindemellett az egykori Földről származik, így Ed kiáltása nem lepi meg, ismeri ezt és tisztában van azzal is, hogy sok mindene van már a Lázadóknak, de siklójuk az egészen biztos, hogy nincs. Előnyét arra használja, hogy a feltételezhetően szabadulni próbáló Tizedest néhány lépés erejéig erős fogásával még maga előtt tartva hátráljon az ocani járművek egyike felé, majd az utolsó pillanatban ellökje magától. Moor Tizedes, kinek őrangyalai -a mi napon különösképp- keményen megdolgoznak azért, hogy ne essen bántódása, csodával határos módon sérülés nélkül kerüli a mindenfelől érkező kereszttüzet és be tud húzódni a közelben lévő, ideig-óráig kitartó fedezékbe.
Ethan végül leadja a sorozatot, de Hammond fegyvere helyett a mögötte, mellette álló katonáját trafálja telibe, viszont nekiiramodni nem tud, mert oldalirányból az egyik távolabb álló, jól megtermett fickó támadásba lendül és egy jól irányzott rúgással egyszerűen kirúgja a Kapitány kezéből a fegyvert, hogy azután díszes markolatú kése felé nyúljon azzal a szándékkal, hogy megmutass milyen is az a bizonyos ocani virtus. Látszólag könnyű a dolga, hisz Ethan pozíciója kedvez ahhoz, hogy felülkerekedjen rajta, erős baljával ráfogjon a férfi nyakára és a földhöz szegezve, bevégezze azt, amit előzetesen kigondolt. Terve szerint megszabadítaná mindennemű fájdalomtól néhány precízen kimért öltéssel, kérdés, hogy mit szól ehhez a megtámadott fél.
Pressia: Amekkora gennyládákkal utazik egy járgányban a kapitány felesége, olyan apróságok, hogy direkt vagy sem, de fent marad egy napszemüveg, szinte ragyogó tündöklésként hat ennek a zsoldos brigádnak a mocsokságán. Ha a nő tudná, hogy hány ártatlan élet szárad egyenként ezeknek a férfiaknak a lelkén, feltehetőleg másképp viszonyulna hozzájuk és talán még menet közben nekilátna a módszeres kivégzésüknek. Viszont így marad a feltett kérdés, amire teljesen kielégítő választ ad a megkérdezett, némi baráti éllel hangjában, ami a felettesének szól. Látszólag minden rendben, de hamar kiderül, hogy a megérzés bizony most sem csal.
A rakéta eldörrenti Pressi számára is a startpisztolyt és kiengedi az elfojtott tigrist, aki él a helyzettel és a megzavarodott K3-t annak és rendje módja szerint úgy elgáncsolja, hogy óriási szerencséje, hogy nem töri ki már ezen a ponton a nyakát, ám nem kell sokáig várnia arra, hogy szerencséje elhagyja, mert a penge halálpontosan érkezve egyszerűen elmetszi a nyaki ütőerét és pillanatokon belül a másvilágra küldi. Eszmélnek lassan a többiek is, de a több frontról érkező támadással nehéz mit kezdeni, a speckó, különleges egységnek összelopott fegyver kezelése gyerekjáték kezelője számára, az alatt a néhány másodperc alatt talán úgy összenőnek, hogy a végén magával is viszi emlékbe. A fejlövés hullapontos, viszont a géppuskás fején nem ilyenfajta, hanem egy sokkal komolyabb kaliberű töltény hatol át, lerepítve a platóról, az eddig a puskát dédelgető tagot. A lehetőség adott a lövöldözésre, van kire lőni, de kérdés, hogy megéri-e magára vonni teljesen a Lázadók figyelmét úgy, hogy egy rakétavetővel cirkáló jármű közelít felé, plusz valahol a távolban legalább egy mesterlövész gyűjtögeti a skalpokat. Ha mégis úgy dönt, hogy dacolva a nehéz helyzettel felkapaszkodik a géppuskához a következőt tapasztalhatja: Muníció van bőven, takarékoskodnia nem kell, ebből a magasságból jól átlátja a helyszínt és a felé közeledő barátságtalan alakokat a még barátságtalanabbul kinéző járgányaikban, akiket egészen addig lőhet, míg az előbbi lövész megálljt nem parancsol. Kérdés, hogy megéri-e a kockázat, vagy inkább más tervet fog kieszelni.
Freya: Talán nem lesz rendszer abból, ha Peterson az Ocan-ra érkezik, akkor ott biztosan belé lesz. Az igazság az, hogy sem a legutóbbi alkalom, sem pedig a mostani nem telik el anélkül, hogy valaki ne nyitna rá tüzet valamilyen módon, valamilyen aljas céltól vezérelve, de ez valószínűleg nem lepi meg a sokat tapasztalt Parancsnokot. Ravasz és rutinos, de hát ezen nincs is mit meglepődni, az első adandó lehetőséget megragadva szinte felszeleteli a közelében álló szerencsétlen katonát, akit nem elég, hogy a vérveszteség miatt perceken belül hidegre tesz, még a stukkerétől is egy pillanat alatt megfosztja. Kockázatos vállalkozás csak úgy belefutni a Malinor féle golyózápor kellős közepébe, de hát ki tudja, könnyen elképzelhető, hogy Peterson életére is olyan angyalok vigyáznak, mint Moor Tizedesére. Néhány méter megtétele után, tiszta célként van előtte Hammond, amint éppen az egyik jármű felé igyekszik, még célozni is tud és ha rajta múlna, azonnal darabokra lőné a térdét a gazembernek, viszont ahelyett, hogy célt találna a ravasz meghúzás után, ő az, akit lövés ér. Jobban mondva valószínűleg Malinor egyik gellert kapott lövedéke a felelős a sérülésért, ami nem veszélyes az életére, mert csak súrolja, de rendkívül fájdalmas és éppen elég ahhoz, hogy kibillentse egyensúlyából, ami után már a hőn áhított préda kikerül a látómezejéből. Edgar gránátdobása a közelébe nem könnyíti meg a helyzetét és az sem, hogy a robbanás után keletkezett füst miatt gyakorlatilag semmit sem lát már a nyúlcipőt húzó Századosból. Láthatja, hogy Ethant leteríti a késsel támadó drabális méretű ocani ipse, segíthet is rajta akár, hisz kezében a fegyver, de jobb, ha a másik irányba is elpillant, mert ott bizony egy összetákolt, motorjellegű járművel jelenik meg az egyik Lázadó, aki nem tétovázik sokat, rövidtávú tervei között szerepel, hogy könnyűszerrel elgázolja a kellemetlenkedő Freya-t és elvegye kedvét a további lövöldözéstől.
Mindeközben Hammondnak visszaad valamit az élet, mert ő és néhány embere eléri a kiszemelt ocani kocsit és néhány szempillantással később már távolodnak is az időközben csatatérré változott átadási ponttól, rengeteg kérdést hagyva maguk után. Leginkább azt, hogy mi lesz így kicsiE-vel, hogy a Kapitány nyakát egy, mázsa ötven körüli pacák szorongatja.
Raven, ha még mindig az egyik ocani jármű fedezékében van, aktivizálhatja magát, mert az előbbiekben elcsent kommunikátoron parancssorok, majd közvetlen utána koordináták jelennek meg, pontosan erre a helyre mutatva. Nem kell túl sokat tanulmányoznia a kijelzőt, hogy egyértelművé váljon, itt bizony légicsapás készülődik, amit a szállítósiklóról rendelt el az egérutat nyerő Százados. A parancs koordinátáinak felülírásához vagy törléséhez idő és megfelelő technikai képzettség szükséges.
*Hááát, Malinor nem nagyon erőlteti meg magát, ami a válaszadást illeti, de nem szoktam a kardomba dőlni, akármit is jelentsen, ha valami nem sikerül azonnal. Egyébként is jó beszélőkém van, úgy is kihúzok belőle egy összetet mondatot, vagy többet. Ezzel felvértezve agyalok már újabb kérdéseken, amikor fordul a kocka és későbbre kell tennem az ismerkedési estet. *-Megjött a havibajom. *Közlöm válaszként azt ami először eszembe jut, nem valószínű, hogy egy: Bárkit is érdekel. Kettő: Nagyon oda lennének érte. A lényeg, hogy megkapom a gépét, de ugyanazt látom rajta mint az enyémen. Nekiállok a megoldás kidolgozásához és nagyon remélem, hogy minden sikerülni fog, akárcsak legutóbb. Miután leszálltunk a kocsiról, felpörögnek az események és kénytelen-kelletlen hagyom magam sodortatni az árral, mást úgysem tehetek. Csak egy apróság tud kizökkenteni a nagy sodrásból, amikor a Kapitány úgy beszél rólam mintha én lennék a Volentis hőse, a közkedvelt személyiség, az Arkan celebje. Gondolatban megvakarom a fejem, de nem szólok közbe, most nem, biztosan tudja miért hazudott akkorát mint ide a Föld. Mivel túl sok a katona és csak én vagyok gyedül úgymond civil, a tizedesi rangom ellenére, hagyom hadd tárgyaljanak, meg számoljanak és tervezzék a visszavágást. Én megtettem amit tudtam, várok más lehetőségre, de az egyelőre hozzám hasonlóan várat magára. Addig meg átadom magam túszként, úgyis olyan régóta vágytam arra, hogy ráncigáljanak és a fejemhez tartsanak egy bazi nagy stukkert. Persze nem teszem ezt eredmény nélkül. Megtudom, hogy a százados csicskája szereti a sós mogyorót. Ez az információ még jól jöhet később, ám ami ennél sokkal fontosabb, az az, hogy a nadrágjában nem csak egy fegyvert hord. Szerencsére találok szervetlen fegyvert, meg valami mást is ami első tapintásra kommunikátornak tűnik. Az elsőről még nem tudom micsoda, hülye egy alakja van, de zsebre vágom. Aztán jöhet a sipítozás, az már remekül megy, valamiért szeretik ezt kihozni belőlem. Talán az ocani levegőben van valami. Elégedetlenségemnek adok hangot, nem keveset, hiszen a létszám egyre csak nő körülöttünk, már nem tudom követni ki kivel van és ki ellen, ki mit akar megszerezni vagy kit lelőni. Remek kis katyvasz közepébe csöppentünk és van egy gyanúm, hogy mindez nem a véletlen műve. Ezt azonban nem most fogom kinyomozni mert el vagyok foglalva a sikítással és azzal, hogy ne lőjön fejbe a Százados. A Kapitányt kérlelem, hogy adja oda neki amit akar, remélve, hogy a korábbi megmozdulásom sikerrel járt, és úgysem érnek el semmit a kártyájával, de csak egy sajnálomot kapok. A mai napon mindenki az én levesembe köp, nem moroghatok a Kapitányra, mert közben a történések újabb aktivitásba lépnek. Próbálok szabadulni de nem tudok egyelőre, és talán jobb is, mert bármi is robbant fel és repülnek szét a darabjai, a Százados majd felfogja. Hallom Malinor hangját is, olyan mintha egy vastag vatta darabon keresztül kiabálna, de legalább értem, csak nem értem.* -Miiii? Repülő? HOL? *S nézek körbe az égen, persze nekem nem esik le, hogy most a földre kellene vetnem magam, amúgy sem tudnám amíg a Százados hurcol magával. Hátrálunk, jobb híján nézem a lábaim húzta csíkot a porban és próbálom lefejteni a pasi karját magamról. A következő lépésnél azt érzem, hogy meglódul velem a világ, elvesztem az e4gyensúlyom és bukdácsolva a földre pottyanok, s ha már ott vagyok kúszva-mászva keresek fedezéket. Ezt már megtanultam Denisovtól. Egy nagy keréknek dőlök, csodával határos módon sértetlenül, az őrangyalom valószínűleg már megőszült, vagy épp a haját tépi, de az is lehet, hogy már katatón állapotban csorog a nyála a mellkasára és ebben a percben fejezte be moori pályafutását. A kocsi vagy akármi remélhetőleg nem fog elindulni, a kerekének dőlök és a zsebembe nyúlva megszemlélem amit szereztem. Az egybeöntött négy gyűrű nem nagyon érdekel, azt sem tudom hogyan lehet így bárkit eljegyezni, pláne egyszerre négyet, ezért kis ívben elhajítom. A kommunikátor azonban olyan számomra mint Consiliumnak a hármas ikrek. Máris elkezdem leszívni a titkait. Nem könnyű figyelni, mert a lövöldözős parti még tart és néhány lövedék mellettem is felveri a port. Aztán egy nagyobb is…. Csak amikor odanézek látom, hogy nem is lövedék volt az utolsó, hanem egy pasi, szó szerint arcátlan. *-Remek! *A gyomrom feljebb tornázza magát, aztán még feljebb és kénytelen vagyok kiadni magamból a reggelimet. Nem volentisi planetológusnak való ez. Többet nem nézek oda, de érzem, hogy ott van és minden idegszálamra szükségem van ahhoz, hogy ne sikítsak. Azt viszont látom, hogy Hammond elhúz a picsába és van egy olyan gyanúm, hogy csak úgy sistereg a forró drótja. Nem egészen csendes magányomban, kikerekedett szemekkel nézem a kijelzőt, amin épp a mi kilövésünkre adnak parancsot. *-Hogy rohadnál meg te szőrös seggű, büdös szájú, sárkánymacska eledel, hogy rágnák szét a szaporítószerved, vájnák ki a szemeidet! *A káromkodás mindig serkentőleg hat rám, már a kezemben van a PDA, a pendrive, egy USB kábel. Utóbbival összekötöm a kommunikátort a PDA-val, a pendrive-ot pedig abba dugom. Egyetlen pillanatom van arra, hogy eldöntsem, szólok a többieknek és ezzel időt veszítek, vagy nem szólok és bízom magamban, a szerencsémben és a többiek őrangyalaiban, hogy ők még nem ájultak be. Maradok és nekiállok a legjobb tudásom szerint felülírni a parancsot. A koordinátákat nem változtatom meg, mert ennyi idő alatt nem tudok keresni olyan néptelen, lakatlan helyet, amit pontosan be lehet tájolni. A saját programomat használom arra, hogy mindezt nagyon rövid idő alatt véghezvigyem. Először a rendszerükbe szórok néhány Táncost, amik magukra vonják a figyelmét annak, aki a virtuális tér mások végén van és amíg velük szórakozik, belépek a hátsó ajtón. Aztán fel kell törnöm a belépő kódokat és át kell írnom a parancsot. Számításaim szerint…talán lesz még pár másodpercem arra, hogy ha még sem sikerül, még mindenkit fedezékbe küldhessek. Persze azt nem tudom, hogy milyen fegyverzettel akarnak ránk lőni, és mekkora a hatósugara. Gondolatban mindkét kezemen csuriba teszem az ujjaimat.*
Amikor még csak gondolatban fogalmazódott meg bennem a visszavágás ötlete, - hogy a társaimat segítve kikecmeregjünk ebből a szarból - , már tudtam, hogy a neheze nem a kezdetben van, hanem a folytatásban. Amint az”élő pajzsom” egyre erőtlenebbül áll ellen nekem, már érzem, hogy megtette célját és a felém süvítő golyókat felfogta, így már csupán koloncként vonszoltam pár lépésnyire, míg a kocsiba be tudtam szállni. Gyorsan felmértem, hogy a többiek merre vannak, bár időszűkében éppen csak körbenéztem és aztán az indítással voltam elfoglalva. A kijelzők és a monitorok sokadalma közt egy pillanatra megrökönyödtem, de aztán gyors egymásutánban próbálkoztam, hátha valamelyik gomb indít, és a gázpedálra lépve indulhatok kifelé az alakzatból. A füsttől alig lehet látni, de ez legalább a támadóinkat is lassítja. Hirtelen nem tudtam mit rögtönözni, és ha sikerül egérutat nyernünk, akkor már megérte. Nagy nehezen beindul végre ez a csotrogány, és tekerem is a kormányt az ellenkező irányba, de későn veszem észre, hogy egy motoros a közelembe ért, és valamit rátapasztott az ajtóra. Már nem maradt időm egy élesebb fordulásra, így a robbanás kiszakította az ajtót, és vele a szerte-szét repülő szilánkokból én is kaptam jócskán. A szemem elé emeltem az egyik karom, de a repeszek telibe kaptak oldalról. Éreztem, hogy élesen hasítanak a fejbőrömbe és a nyakamhoz az üveg darabjai, bár a szememet nem érték a törmelékek, de a robbanás okozta hang a fülemben visszhangzott. Nem sokra rá éreztem, hogy valami nagyobb baj érte a hallójáratomat, mert a fájdalom belém hasított, ahogy éreztem a nyakamon végigcsurgó kis „patakot” is, ami sok jót nem jelent. Az adrenalin hatása miatt még nem érzem a lüktető dobhártyám, de abban biztos vagyok, hogy utána fogom. A visszapillantóba nézek, hogy felmérjem milyen fokú a sérülésem, de sok időm nem lévén csak futtában nézem meg az arcom. Az arcom jobb oldalán hasított sebek véreznek, de szerencsére a szemem elé éppen időben emeltem a kezem, így az nem sérült, de a karom és az oldalam is szépen megsínylette ezt a robbanást. Mielőtt egy cifra káromkodás elhagyná a szám, már jön is a következő „csapás”. Az a rohadék, aki megszabadította a jobb oldali ajtómat a kocsiról, egy sorozatot is felém lő. Igyekszem folyamatosan a gázra lépve távol tartani magam a közeledésétől, de aztán egy gyors mozdulattal irányt váltok, és ráhúzom a kocsit a motorja felé. A kétkerekű sokkal mozgékonyabb, mint most én, de a tömeg és a tehetetlenségi erő hatását, ha ki tudom használni, akkor meglephetem ezzel a manőverrel. A jobb fülemből csordogáló vérem most nem izgat annyira, de a hallásom korlátozott, ezért a többi érzékeimre és a rutinomra hagyatkozva fordítom rá a volánt. Remélem, hogy a többieknek is sikerült kiszabadulni ebből a rohadt szemét helyzetből és lépéselőnyhöz jutniuk. Arra most nincs időm, amit eredetileg terveztem, de ha el tudom terelni a figyelmet róluk, akkor a Kapitány elkapja azt a szemétláda századost. Remélem, a tökénél fogva húzza fel egy fára, hogy szépen díszelegjen az utókor számára elrettentő példának, amiért elárulta a Hazáját! És ha hívő, akkor buzgón imádkozzon, hogy ne én kapjam el és mutassam meg neki, hol lakik az atyaúristen! Magas rangú tiszt lévén nagyon jól kellett volna tudnia, hogy ha elárulja az övéit, akkor nem kap kegyelmet. Legalábbis éntőlem, ne várjon még egy kósza együttérzést se, mert az ilyen árulókat az én időmben kegyetlenül felhasítottuk ágyéktól nyakig. Úgyhogy bőszen kezdjen imádságba, hogy a „Boss” kapja el, mert ha én, akkor hamar szagolja az ibolyát alulról. Ha valami csoda folytán sikerül a kocsi alá terelnem a motorost és több vizet nem zavar, akkor ismét a Parancsnokék felé indulok vissza, hátha sikerül összeszednem őket. Az oldalajtó már nem is akadály, így ha szerencsénk van, akkor mozgásban is be tudnak majd ugrani. De nem látom őket merre vannak. A hangokat most tompábban érzékelem az egyik oldalamon, de az ösztöneimre hallgatva igyekszem cikk-cakkban haladni, hogy minél kevesebb időt hagyjak a bemérésemre. A füst még takarást ad, de nem tudni meddig. Ezen idő alatt jó lenne, ha Moor-t vagy mást fel tudnék szedni a kocsira. Gondolom, hogy mostanság nem ilyen „előírás” van a nagy könyvbe túszmentésként bejegyezve. De most rohadt gyorsan kellett rögtönözni, hogy ne azok a szerencsétlen flótások sorsára jussunk, akik ott fekszenek kiterítve, pedig csak parancsot teljesítettek, s persze gondolom szép summa reményében. De az is igaz, - még mielőtt nagyon sajnálnám őket, mint katona - , hogy önszántukból álltak annak a gennyláda Hammond szolgálatába, ami egyből visszavonja az összes együttérzésemet velük szemben. Nem tudom, hogy még mit követett el ez a szemét, de abban biztos vagyok, hogy okozhatnak nekünk fejfájást ezek mellett még az újdonsült fogadó-bizottságunk is. Csak tudnám, honnan a francból tudták azt, hogy mi pont itt, ezen a helyen leszünk? Van belső drótjuk? Aztán felmerül bennem még valami, de jobb, ha arra nem gondolok… Jobban teszi a százados, ha elmormog pár miatyánkot és hiszekegyet, és nem tetézi jobban a bűnlajstromát. Van szépen vaj a füle mögött, és ha élni akar még pár órát, akkor megadja magát. Bár… az sem garancia neki, hogy hosszú lesz az életfonala. De ahogy szokták mondani, mindenki azt kapja, amit megérdemel, s ezt csak magának köszönheti. A tekintetemmel keresem a tizedest vagy a Parancsnokékat, és arra irányítom a járművem, amerre vannak. Talán kitart még a meglepetés ereje a támadóink felé, amiben nagyon bízom. Most így belegondolva, remélem ebben a kocsiban nem csak manuális vezérlés van, hanem beleépítettek az okosok egy "robotpilótát" is, ha már ennyi szart összezsúfoltak ebbe a csotrogányba... Ha majd ennek vége, ne felejtsek elbeszélgetni egy fejlesztővel, akinek majd súgok, mi maradt ki a csodamasinájából. Jobb híján most be kell érnem amit tudok, de tuti, hogy aki ezt tervezte, az életében nem volt bevetésen.
Mint, ahogyan általában lenni szokott, csak néhány pillanatot töltök azzal, hogy megpróbáljam átlátni a nagyobb képet, hogy parancs híján értelmes döntést tudjak hozni. Több időm ugyanis egy golyózápor kellős közepén kurvára nincs. Ennek megfelelően döntök úgy, hogy K3 lesz az első, akit kíméletlenül elteszek láb alól és a fegyverét is lenyúlom. Ezek után már nem jelent gondot leszedni a gyökeret, aki nem tudom, mit csinál, de tuti nem oda néz, és főleg nem oda lő, ahová kellene. Nem, mintha bánnám, mert így egyetlen fejlövéssel szabadítom meg az elcseszett világ minden kínjától.
Az első gondolatom, hogy elrohanok a kísérő kocsihoz, és leszedem a géppuskást. Nem is okoz gondot megközelíteni, bár azért pattognak-süvítenek körülöttem is rendesen a golyók. Mégis, mielőtt lőhetnék, a fickó levágódik a kocsiról, és mire földet ér, már nem is vesz több levegőt. Hátamat az autó kerekének vetve guggolok le és elnézegetem pár pillanatig a hullát. Abból, ahogy lerepült a platóról és a golyó ütötte sebből nem nehéz levonni a következtetést. Valaki kurvára nem játszós stukival lövöldöz, méghozzá magasról, a dombtető felől. Hogy baszódna meg! Ha felmászom az ötveneshez, tuti leszed. Viszont rohadtul kellene a géppuska, hogy kicsit egyenlítsek az erőviszonyokon.
Amíg ezt a kurvára kellemetlen dilemmát próbálom feloldani, újra körbepillantok a csatatér autónkon errőli oldalán. És attól, amit látok, belém szorul a levegő is. Pedig rohadtul nem az én nyakamat szorongatják. Figyelmen kívül hagyva minden mást célzásra emelem a fegyvert, és ha az univerzum jóban akar lenni velem, akkor most nem baszakodik, és kurvára nyakon küldöm a kingkong formájú okit, aki Ethanre támadt. Ha valami csoda folytán nem találnám el, akkor újra meghúzom a ravaszt, és szándékomban áll fedezni, amíg össze nem kapja magát. Ha a pari nem intézi el, akkor a motorosra is ráküldök kettőt, mert őt is veszélyforrásnak ítélem, de egyébként már a lövészen jár az agyam.
Rövidke rágódás után úgy döntök, mégis felugrom a platóra, és a nyakamat behúzva küldök egy gyors, oda-vissza kaszáló sorozatot a fák közé, ahonnan a lövészt sejtem, aztán már vetődöm is le a kocsiról. Próbálom kifigyelni, hol rejtőzik a mocsok, és ha van annyira amatőr, hogy erről nem gondoskodott, garantálom, hogy az optika lencséjének egy apró csillanását is kiszúrom. Persze, csak ha nem tarolta le az előző vaktában leadott sorozat. A fegyverem pontos hatótávját nem ismerem, de annyi biztos, hogy nem innen fogom lekapni a mocskot.
Valószínűleg még mindig remegek az idegtől, mert sajnos nem sikerül a lövésem, annak ellenére, amit a földön fekvő két átlőtt fejű katona gondolna erről, ha lenne még agya. Az viszont, hogy Ham egérutat nyer erre a pár másodpercre jobban idegesít még a torkom felé közeledő pengnél is, amit alig tudok visszatartani. Remélem Pressia lövése célt talál, és elmondhatom, hogy rég örültem már ennyire az arcomra fröccsenő vér melegének, mint most. Sajnos belezúgni nincs időm megint életem nőjébe, mert sajnos ha akarnám se hagyhatnám, hogy Hammond kijusson innen.
-Mindenkinek! Hammond túszul ejtette a fiam. Élve kell elfognunk! Raven, kezdj valamit a jel zavaróval. Freya, fedezz mindenki mást! Pressi, kösd el az egyik járművet, hogy menjünk utánuk, és Ed...ölj meg mindenki mást.
Egyetlen kérdés motoszkál már csak a fejemben. Vajon mi legyen a szállítmánnyal? Kinyitni rossz ötlet. Ha hagyom felrobbanni, legalább biztosan nem kerül rossz kezekbe. Ugyanakkor...Kell, hogy legyen ott még egy Fekete Lovag, vagy valami más mesterlövészpuska a számomra. Talán még Simon új Sci-fi kütyüje is ott heverhet. Egyébként is, ha az felrobban, lehet, még le is bombáznak minket, biztos ami biztos, szóval igazán nincs választásom. Már beszéd közben rohanok felé, és megpróbálom kioldani azt, majd mindenki felé passzolni egy testhezállóbb fegyvert, ha pedig jut rá idő, még vissza is zárom, remélve, hogy ez újraindítja a számlálót, aztán már csak Ham-et kell üldözőbe venni. -Raven, ha megvolt a zavaró, hívd a Jola-t.
Igaz nincs túl sok időm agyalni, de mégis megpróbálok higgadt maradni, mikor célba veszem a menekülő férget. Úgy tűnik esélyesen eltalálom őt. Meg is húzom a ravaszt, de abban a pillanatban egy éles fájdalom szökik a fegyvert tartó karomba, így a golyó messzire elkerüli Hammondot. Körbe pislogok, hogy megkeressem a vétkest, de senki sem tart rám fegyvert. Csak Malinor lövöldözz össze-vissza. Hogy rohadna meg! Mire visszanézek az üldözöttnek nyoma veszik. A Kapitányt viszont valami nagy állat támadja meg. Éppen egy újabb lövésre emelném a fegyverem, mikor valaki mire célba veszi őt. Ahogy Pressi felé sandítok megpillantom a felém száguldó motorost. Nem hezitálok sokat azonnal felállok, hogy végül őt vegyem célba, vagyis pontosabban a motorját. Reményeim szerint miután sikerül eltalálnom a járgányt az szépen kizökken az egyensúlyából és maga alá szorítja vezetőjét, vagy csak ledobja magáról úgy, hogy elég időm van ahhoz, hogy odarohanjak hozzá és lefogjam őt. Elsőként (ha van rajta) a sisakját veszem le róla, majd erős kézzel ragadom meg, hogy ne tudjon kiszabadulni. Fedezékbe vonulok vele, hogy feltehessem neki a kérdéseimet. A szabad kezemmel a fegyvert felemelve a testéhez nyomom. -Ne akard, hogy egy golyót eresszek beléd! Szépen válaszolj a kérdéseimre. Akkor békén hagylak. Kik vagytok? Honnan tudtátok, hogy jövünk? Mi közötök van Hammondhoz?-Amennyiben nem beszélne erősebben nyomom oda a fegyvert, miközben a szorításom is szorosabbá válik és már idegesebb hangnemben teszem fel újra a kérdéseket. Mivel sok időnk nincs, így most nem vagyok valami türelmes. Amennyiben ez nem elég egy golyót eresztek a lábába, hátha az már nyitásra bírja a száját. Amennyiben ez sikerül akkor egy erős ütést mérek a tarkójára, hogy hosszú álomba szenderüljön. Ha így sem válaszol szintén egy erős ütést mérek rá. Majd akkor később lesz kikérdezve. Sajnos erre nincs időnk. A fegyvert átveszem, majd próbálok egy olyan helyet találni, ahol nem csak fedezékbe vonulhatok, de ráláthatok a terület legnagyobb részére. Ha meglátok valakit fegyverrel a kezében azonnal belé eresztek pár golyót.
A nagy iramban közeledő motoros sajnálhatja, hogy elhibázta az előbbi lehetőséget, mert könnyen lehet, még egyszer nem lesz ilyen tiszta célként előtte Edgar, aki lélekjelenlétét hihetetlen belső erővel tartja fent és beszakadt dobhártya ide, vágások sokasága oda, már készíti is ellentámadását, melynek célpontja nem meglepő módon az előbbi támadója lesz. A nagyokosok odafönt nagy teherbírású, de meglepően mozgékony gépet raktak össze, melynek gyorsulása is igen figyelemreméltó, ha valaki olyan hajtja, aki kiismerte már magát a mindenféle világító ketyere között. Ed a régi Földi tapasztalataiból táplálkozva próbálja meg több-kevesebb sikerrel indulásra, majd utána különböző manőverekre bírni, melynek hatása az lesz, hogy a nagy tömeg ebben az esetben legyőzi a rövidtávon fürgébb és könnyebben kormányozható kisebbet, amit annak rendje és módja szerint könnyűszerrel maga alá is gyűr az egyik fordulónál. A Lázadó motorosnak esélye sincs a túlélésre, Ed pedig még döccenést sem érezhet a fülkében, viszont biztosíthatom, hogy ezzel az ellenséggel többet nem kell foglalkoznia. A soron következő már nem lesz ilyen egyszerűen megoldható feladat, bár szerencséje, hogy a jobb oldali, tárva nyitva tátongó ajtóhely most a Konvoj felé esik, így a baloldalról, nagy mennyiségben küldött szeretetcsomag látványosan, vöröses, sárgás színben, sistergős hangkíséret mellett pattog le a golyóálló kasztniról. Mivel Ed magasabban ül, jobban belátja az előtte lévő területet és észre is veheti a túszát éppen változatos eszközökkel vallató Parancsnokot. A kocsi fülkéjét kétfős személyzetre tervezték, de legfeljebb hárman férhetnek el benne, viszont akkor már szűkösen.
Valószínűleg Ed szeme előtt lebeg, hogy a küldetés sikere a két jármű és rakománya biztonságba helyezésén múlik, ami jelen pillanatban a védett Telepesbázis. A kommunikációs eszközöket szállító teherautó nagy valószínűséggel már befoghatatlan, utána menni pedig beláthatatlan következményekkel járhat. Az a hajó már elment… Viszont van itt még egy a volentisi, támogató küldeményből, melyben ő maga is ül és amit egy géppuskával felszerelkezett Lázadó harceszköz támad baloldalról.
Freya:
A későbbiekben valószínűleg lesz majd lehetőségük átbeszélni ezt a szerencsétlenül alakult helyzetet Edgarral, de ahhoz komoly feltétel, hogy mindketten túléljék ezt a kutyaszorítót, amibe most nyakig benne vannak. A füstből előtűnő motorféle azonnali reakcióra késztetni, amit tökéletesen reagál le, nem engedve sem helyet, sem pedig teret a csakis erőből gondolkodó Lázadónak és okosan a járműve első kerekébe engedi első két lövését, hogy utána az összetákolt motor blokkját is kilyuggassa. A kerék a lövés után kilyukad, deformálódik, esélye sincs a lovasnak, hogy megtartsa a gépezetet, arra meg főleg nem, hogy ekkora sebességnél nyeregben maradjon. A hab a tortán, hogy bukás közben lángra lobban az egész szerkezet és égő fáklyaként húz el Peterson mellett, a Lázadó pedig egyenesen előtte bukfencezik pár egészségeset, végül hason csúszva állapodik meg, pontosan olyan távolságban, hogy esélye se legyen mozdulni. Nem is tud, egyelőre próbálja összeszedni és betájolni magát, hogy akkor most merre is van a fent és a lent, de mire eljutna arra a pontra, hogy feltápászkodjon, addigra Freya is odaér és kis híján a gázoló jelölt fejével együtt tépi le a sisakot az ürgéről. Hang se szökik ki a szájából, nem hogy valami támadó, vagy védekező mozdulatot tegyen, már magán érezheti a Parancsnok tökélyre fejlesztett, egyre erősödő fogását, amire zihálni kezd és tehetetlenül követi a fedezékbe. - Háhh... - első nyögéseiből csak néhány kellemetlenkedő fújtatásra futja – mind áldozatok vagytok, űrjárók... - gúnyos röhögésbe kezd, mintha úgy érezné, hogy bármiféle előnyben is lenne az őt egyre jobban szorongató nővel szemben, akinek kíváncsiságát egyáltalán nem elégíti ki ez a válasz. Bumm, járni valószínűleg soha többet nem fog rendesen, de ehhez az kell, hogy tudjunk jövő időről beszélni, ez pedig attól függ, hogy miként folytatja, miután abbahagyja az artikulálatlan fájdalomtól való üvöltését és megválaszolja az ismételten, de most már sokkal tagoltabban és dühösebben feltett kérdéseket. - Áááhhh, rohadj meg! – érzi, ahogy a rossz válasz után vállaiban tovább nyúlnak a szalagok és az inak – Áááhhúú, bazki... odafentről kaptuk a fülest, állítólag nagyon magasról, nagyjából egy nappal ez előtt, de nem tudok többet, én csak parancsot teljesítek... - őszintének tűnő válasz, lehetett volna ezzel kezdenie az egészet. Megspórolt volna magának minimum egy láblövést, plusz talán egy fülcsengést is, mert a lassan oszló füstből egy, feltehetőleg az előbbi lövés hangja után érdeklődő kollégájának sziluettje tűnik fel, amire Peterson gondolkodás nélkül tüzelni kezd, a célpont pedig még az előtt a túlvilágra kerül, hogy észlelhette volna a veszély forrását. A következő pillanattól viszont egyre erősödő motorhangot hallhat, ami inkább tűnik a védendő teherautóénak, mint az előbbi kétkerekű zajának. Így is lesz, a Telepesekhez eljuttatandó jármű lassítani kezd, aki pedig a kormány mögött ül, nem más, mint Malinor Hadnagy.
[Ed eltévedt lövedéke okozta sérülése miatt az ügyesebbik kezében tartott fegyverrel célzása rendkívül pontatlanná vált.]
Ethan:
A jókora termethez, kiemelkedően nagy fizikai erő is párosul, ami az ocantisoknál nem meglepő, ahogyan az sem, hogy ebből kiindulva élete csak másodperceken múlik, mert a nyakára fonódott vaskos ujjak elemi erővel, óriási rutinnal szorítják a torkát, de bevégezni nem tudja eltökélt szándékát, mert Hicks Tizedes mutatványától azonnal eldobja az agyát. A szorítás a lövést követően máris enyhül, még talán levegő is juthat a tüdejébe, mielőtt az ernyedten hanyatló másfél mázsás test elterülne rajta. Attól azért félni nem kell, hogy ne tudna szabadulni a halott test alól, sokkal inkább az idő múlása és Hammond lépéselőnye az, ami többek között most rendkívül nyomaszthatja a Kapitányt. A szállítmány adta lehetőségek kiaknázása kiváló ötlet, miközben Ed még az ajtórobbanás okozta sokkot heveri a jármű volánja mögött, addig Ethan a sűrű fekete füstön áttörve eléri, majd sikeresen ki is oldja a biztonsági zárat. Válogatni azonban nincs sem idő, sem pedig lehetőség. A Lázadó erők egy rövid géppuskasorozattal hozzák a férfi tudtára, hogy jobb lesz, ha mielőbb felhagy az éppen végzett műveletével, így idő nincs kiosztani a szem előtt lévő standard fegyvereket embereinek, viszont, ha már itt van, egy valami feltűnik a sokat látott szemének, méghozzá a tucat-fegyvereken túl, kicsit magasabban egy speckó eszköz felkelti érdeklődését, amit magával is visz. A vételezés után a zár azonnal lezár, a számláló újraindul, Ethan pedig futás közben felismerheti a különleges formájú fegyvert, ami a "Greymare művek" egyik újonnan fejlesztett üdvöskéje. Jókora darab pisztolyforma, a tár szokásosnál szélesebb és hosszabb is. Tíz töltényes konstrukció, ami ismerős lehet a Kapitány számára. Funkcióját és hatástanulmányát ismerve, miszerint "nem kell teljesen a célpontba fúródnia a lövedéknek, a köpeny a töltény hegynél hasad, megakad a legkisebb repedésben is, utána pedig robban". A járművek rendelkezésre állnak.
Hicks:
Sokan bátrak szeretnének lenni, a bátorság pedig egyértelműen Hicks szeretne lenni, ez ilyen egyszerű. Ugyanis nem sok tesztoszteroncsászárnak lenne elég vér a pucájában csak úgy, minden konkrét védelem nélkül felugrani egy .50-es kaliberű hangszerhez és játszani rajta, miközben ki tudja honnan, egy tapasztalt lövész pásztázza a környéket és szedi egymás után a skalpokat. A fegyver kellőképp felrázza mind a használóját, mind pedig a most amúgy sem épp a síri csöndességbe burkolózott Ocani tájat, a lövedékek szétszaggatják az útjába kerülő fákat és bokrokat, de az ellenség nem árulja el, vagy fedi fel magát, így a nyúlugrasztás nem sikerül. Mást, gyakorlatilag egy kisteherautónyi Lázadót a maga páncéltörős támogatásával viszont sikerül magára haragítania hangoskodásával, de mielőtt tüzelni kezdhetnének rá, már csak hűlt helyét találják a platón. Mikor leérkezik a kocsi mellé, azt tapasztalhatja, hogy nincsen egyedül, egy rendkívül fiatal, megszeppent ábrázatú kék egyenruhát viselő VKE-s már ezt a fedezéket használja. Kezében a Malinor-tól elkobzott mesterlövészpuska, amit szó nélkül a Tizedes felé nyújt, ha csak idő közben le nem lesz puffantva. - Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt. – ha van lehetősége megszólal és dühvel keveredett kétségbeesés az, amit Hicks hallhat részéről. - nekem csak betegség miatt kellett beugranom, de már utálom ezt az egészet... - feltéve, hogy volt esélye elmondani a szösszenetet, már elő is kapja a nála lévő két gránátot és némi késleltetéssel, kihajol a fedezék mögül, hogy a közeledő autó felé dobja a robbanópárost. Olyannyira jól sikerül az elgondolása, hogy a gránátok felrobbantják, és ezzel megsemmisítik a rájuk vadászó ellenséget. - A domb tetején, nagyjából 1 óra irányban, a hármas facsoportnál van a rohadék, de változtatja a helyét. – visszahúzódik a fedezékbe a szerteszét repülő alkatrészek elől és közli az általa korábban már megtudott információkat. - Miben tudok segíteni? – kérdezi, ha időközben nem lett eltéve láb alól.
Amennyiben Hicks nem hisz a szőke VKE-s tagnak és idő előtt iktatja ki a képből, akkor egy autóban három Lázadót, rakétavető támogatással kap a nyakába.
Raven:
Teher alatt nő a pálma, mondhatnánk. Meg még egy sor hangzatos semmiséget, de aki egy ocani rajtaütés kellős közepén, kereszttűzben ülve próbál megoldani egy amúgy szó szoros értelmében életbe vágó feladatot néhány percen, vagy sokkal inkább néhány másodpercen belül, arra azért joggal és mellébeszélés nélkül lehet büszke a későbbiekben bárki. Jó úton halad e felé Moor Tizedes is, hiszen látszólag megőrizte a hidegvérét, olyannyira, hogy a többieket sem tájékoztatja a közelgő légicsapásról, ami két dologra enged következtetni: vagy nagyon bízik a technikai tudásában, vagy ennyire törődik társai „nyugalmával”, hogy úgy gondolja, nem terheli őket olyasmivel, aminek bekövetkezésére „csak” nagyjából 70% esély van a közeljövőben. Raven programja tökéletesnek tűnik a feladat megoldására és a probléma időbeni elhárítására, a gyorsaságon még van mit javítani, de minden relatív, más helyzetben talán nem lesz ennyire forró talpuk alatt a talaj, mint most. A kijelzőn pörögnek a másodpercek, a lövedékek egymás után csapódnak be, de a mögötte lévő jármű biztos pontnak tűnik, mert senki sem háborgatja. Ha kibervilágon kívül egy kicsit követi a jelenleg történő eseményeket, akkor az tűnhet fel, hogy egy kb. félméter magasságú ocani négylábú lény próbál szemezni vele az egyik távolabbi fa mögül előbújva, ami, ha sikerül neki, akkor fogakat villantva iramodik meg jó harminc méteres távolságból, pontosan abból az irányból, amely felé nemrégiben Hammondék távoztak. Annyi ideje még van Raven-nek, hogy, ha gondolja, megtehet néhány lépést egy szabadon heverő, gazdátlan kézifegyver után. Ha viszont az időközben megkopaszodott őrangyalára bízza magát továbbra is, akkor csak az tűnhet fel, hogy közvetlenül a feje mellett bekúszik a képbe egy fogakkal teli széles pofázmány, melyből vérfagyasztó morgás és némi nyál távozik. Utóbbi egyenesen a kommunikátorra csorogva. Bárhogyan is történjen, a kódolási művelet még igényelt volna néhány simító mozdulatot, ami így nem fog bekövetkezni, ezért a légicsapás blokkolása kissé lutrivá válik... Nagyon rossz esetben a Jola-sok közül senki sem fog tudni a csapás eshetőségéről/bekövetkezéséről és mindenki itt hagyja a fogát, jó esetben különböző szerencsefaktorok közreműködésével Hammond dühösen csapkodhatja majd a PDA-ját.
0/10-2 értékű dobás esetén a légicsapás a következő mesélői reagban bekövetkezik. 3-6 értékű dobás esetén a légicsapás a következő utáni mesélői reagban következik be. 7-9 értékű dobás esetén a légicsapás elmarad.
Pént. Dec. 07, 2018 2:59 pm
Igaz nincs túl sok időm agyalni, de mégis megpróbálok higgadt maradni, mikor célba veszem a menekülő férget. Úgy tűnik esélyesen eltalálom őt. Meg is húzom a ravaszt, de abban a pillanatban egy éles fájdalom szökik a fegyvert tartó karomba, így a golyó messzire elkerüli Hammondot. Körbe pislogok, hogy megkeressem a vétkest, de senki sem tart rám fegyvert. Csak Malinor lövöldözz össze-vissza. Hogy rohadna meg! 
