A Consiliumnak bizonyítékra van szüksége. Mellyel abszolút egyet értek. Nem indíthatnak el rögtön egy új részleget, anélkül, hogy ne lenne kézzel fogható bizonyítékuk. S mint olyan, mi más lehetne, mint megkeresni az ellopott gépjárművet. Legalább is Simon ezt mondta és miért ne hinnék neki? Az utóbbi napokban kikértem a jelentést az ügyről, tanulmányoztam. Számtalan füzetet írtam tele, hogy kitaláljam mégis miként járhatnánk az ügy végére. Keveset aludtam, az Arkan pedig még mindig nem indult el útjára. Valahol kellemetlenséggel tölt el, hiszen tudom. Valahol az én hibám. Ezért is hajtom magam ennyire. Ott volt Ő is. Tudnom kell a válaszokat. Tudnom kell, hogy miként gondolta a szavait. Tudnom kell, hogy mit csinált és miként. Hogyan lophatta el a kódomat? Hogyan fértek hozzá úgy lezárt területre, amihez többek között én is hozzáfértem, hogy nem kaptam róla értesítést? Nem fogok abba a hibába esni, hogy hibáztatom őket, azért ami velem történt. Annak én vagyok az oka. De tehetek azért, hogy a történteket helyre hozzam. A Consilium csalódott bennem. Teljesen jogosan. Ezt a hibát pedig ki kell küszöbölnöm. Több ízbe zsákutcába ütköztem. Nem vagyok egy informatikai zseni, bármilyen falba is ütköztem nem áttörhetetlen. Nem, nem akarom, hogy törvénytelenül járjak el. Egyszerűen vannak dolgok, mik másoknak egyszerűek, amik túljárnak az eszemen. Ilyen például feltörni egy egyszerű terepjáró GPS rendszerét. A leírások és papírok azt mutatják, hogy be lehet kapcsolni távolról is. Minden adat megvan hozzá, a Volentis szigorúan számon tart minden járművet, fegyvert, számaikkal ellátva. Minden itt van a kezembe. S nem jutok hozzá. Már magam sem tudom, hogy napok, vagy hetek teltek el mióta az Ocanon vagyok. Azt sem tudom, hogy mikor üzentem Moore tizedesért és Simonért. A segítségükre van szükségem. Az előbbi ígéretét tette - nem tudom, hogy mennyire vehető ez készpénznek - hogy segít elkapni a lázadókat. Az utóbbi pedig aziránt, hogy segít létrehozni, vagy legalább a terepjárót visszaszerezni. Ha be tudnánk kapcsolni a gps-t, akkor tudnánk, hogy merre is vannak. Még mielőtt rájönnek erre. Teljesen magamba feledkezve bámulom a monitort, ám ott vörös szöveggel jelzi, hogy sikertelenül jártam megint. Érzem, miként az ideg kezd egyre jobban átjárni. Idegesen püfölöm a billentyűzetet. Mielőtt kimennénk előbb tudnunk kell, hogy hova is tartunk. S újabb hiba. Idegesen tolom arrébb a billentyűzetet, az egeret, minden, mi az asztalon van - valahogy egy kávé is idekerült. Magam nem is érzékelem, hogy eme tettem nagyobb vehemenciát vált ki belőlem, mint vártam. Minden az asztal mellett köt ki, én pedig tehetetlenül könyökölök rá. Két kezem közé fogom fejemet, halántékomnál megtartva, úgy bámulom a monitort. Segítség kell.
*Még mondják, hogy nincs sok dolgom, hogy csak lábat lógatok a tengerparton. Még jó, hogy van az Ocanon tenger, hogy ezt mondhassák. Ám amíg az Arkan a dokkban nekem dolgom van máshol. A Jola szakembere a segítségemet kérte, így ott voltam amikor Gardel nem hadnagy üzenete elért. Beletelt egy kis időbe, mire el tudtam szabadulni, pedig nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen feladattal akar megbízni. Pláne azok után, hogy már nem a felettesem. Ez is közrejátszott abban, hogy elszabadulhassak az Ocanra, nem olyan egyszerű oda lemenni. Indok kell, engedély…bár egy tudós azért könnyebben mozog. Ráadásul elég műszerem van lent melyeket ellenőrizni kell bizonyos időközönként. Nos, összekötöttem a kellemeset a hasznossal, csak még nem tudtam melyik lesz a kellemes és melyik a hasznos. Viszont jól hangzott. Alig szálltam le a siklóról, Gardel után érdeklődtem, hogy hol találom, úgy a tizedik ember meg is tudta mondani. A nagy táskát, amiben a személyes holmim is volt, meg pár jegyzet képekkel, új mintatároló dobozok, betrappoltam a 3. Szektorba, ott is a kommunikációs részlegre. Ahol egyébként semmi keresnivalóm nem lett volna. *-Már ezerszer feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért csöppenek mindig a legnagyobb káoszba. Maga tudja Gardel…izé….közlegény? Még mindig nincs rangja? *Nagy sóhajjal dobom le a táskát, vigyázva, hogy ne a földre sepert kupacra essen. *-Meg sem kérdezem hogy van. Látom szar került a ventillátorba. *A szokásos szókimondásom párosul egy mosollyal miközben körülnézek a padlón. Gardel látványa hasonlít arra amit a földön látok. Komolyan rossz így látni azt a nőt, aki korábban határozott, szabálykövető és szigorú volt. Félő, hogy én sem fogom felrázni a stílusommal, de egy próbát megér.*
Pontosan tudom, hogy Katrina olvasta mindannyiunk jelentését, ahogy azt is tudom, hogy minden információ benne van, amit csak fel tudtunk idézni a félresikerült mentőakcióról. Meggyógyultam, amennyire csak ennyi idő alatt lehet, bár olykor, ha megerőltetem, még érzem a combomba hasító fájdalmat, feszülést. Mindenesetre fel sem merül bennem, hogy ne tartsak velük. Régen láttam Katrinát, ez valahol meglehetősen bánt, de most el kell tekintenem tőle. Üzent értem, én pedig terepmunkára készültem. Teljes menetfelszerelésben vagyok, a mellkasomon fut kereszbe a mesterlövész puska pántja, hosszú, elegáns és halálos fegyver, már csak a felprogramozásra vár, amit az indulás előtti pillanatban tervezek elvégezni. A szokásos fegyvereim is nálam vannak, a nemrég tesztelt új páncéllal megerősített egyenruhát viselem, a kesztyűim a kabátom zsebéből kandikálnak ki, az ujjamon a kulcskarikánál fogva pörgetem a rá erősített aprócska adathordozót, a másik kezemben műanyag tálcát egyensúlyozok, három gőzölgő pohárral. Amennyire lehet, ki is pihentem magam. Az ajtó szisszenve nyílik előttem, én pedig egy pillantással felmérem a terepet. Még Raven utolsó mondatát is sikerül elcspínem, és ezt az időt kihasználom, hogy a pillantásomat Katrina tarkóján felejtve már az első pillanatokban átessek a meglóduló szívem vad kalapálásán, amit két lélegzetvételig is eltart lecsitítanom. Ezután viszont a megszokott széles vigyorral köszönök. - Hölgyeim? Megérkezett a kávé, és ha megengedik, hoztam egy kis segítséget... Az ujjamon pörgetett kis adathordozót Katrina felé nyújtom. Ahogy látom, ez hatásosabb lesz nála, mint a kávé. - A GPS jeladó kódkulcsa... Megvárhattál volna vele... Még egy futó pillantást vetek a képernyőn sorakozó adatokra, és megcsóválom a fejem. - Moore tizedes, hiányoltam a vibráló személyiségét... - rákacsintok, és amennyiben még nem marta el az adathordozót, felé nyújtom az egyik kávét. - Kávét kezdésnek? Még magam sem tudom, hogy fog elsülni ez a hármasban indított akció, de abban biztos vagyok, hogy vigyáznom kell még a lélegzetvételemre is, mert Raven sasszemét semmi nem fogja elkerülni. - Az út első szakaszára kértem egy másik MOR-t, de nem mehetünk vele túl közel a célponthoz, nehogy azt is elveszítsük... Elhúzom a számat a puszta gondolatra is. Egy ilyen kudarc meglehetősen súlyos következményekkel járna.
Az asztalon tenyerelve hallom, hogy szisszen az ajtó. Felemelkedve túrom hátra öt ujjammal csapzott hajamat. Igen, volt idő, amikor ez soha nem fordulhatott volna elő velem. Amikor a törvények és a szabályok mindenek előtt voltak. Ez most sem változott sokat. Legfeljebb annyit, hogy ezúttal a lázadók kerültek előtérbe. Egy cél lebeg csak szemem előtt: megtalálni őket és elpusztítani őket. De erre várom kell, mindaddig, amíg be nem jutok a rendszerbe. Ami viszont nem sikerül, mert nem akar ez a nyavalyás elindulni. Egykor volt, korán sem kedvenc hajótársam láthatja, hogy a hidegvér, mely annyira meghatározott, messziről kerül el. Egy apró lépést teszek hátra a lesepert felszereléstől. Majd lehajolva pakolom vissza az asztalra az egeret, a billentyűzetet. A bögre ezernyi maradványát, majd később óhajtom felszedni. - Vonzza, mert keresi. Ha nem keresné, hanem betartaná a szabályokat, meg sem találnák. Mondanám, hogy nézzen engem, de van egy olyan érzésem, hogy elég sok bajt átragasztott rám - persze nem vele vele kezdődött minden. Már hamarabb elkezdett gyűrőzni ez az életembe. Raven rebellis, mégsem az. Vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban. Nem tudok benne száz százalékosan megbízni, mégsem ad okot arra, hogy ne tegyem meg. Nem mellesleg az egyik legjobb a szakmába, így természetes volt számomra, hogy a segítségét kérem. Majd újabb halk szisszenés, a lány válla fölött átnézve - mely lehetne a feje is, tekintve, hogy jóval alacsonyabb - látom, hogy Simon is megérkezett. - A technológia csak egy szintig működik számomra. Az alapok és még néhány trükk, melyeket az évek során elsajátítottam. Egy GPS rendszert nem tudok feltörni, hogy az be is kapcsoljon - habár megpróbáltam, mint láthatják. Reménykedtem benne, hogy menni fog. Nem sikerült. Ezért van szükségem a lányra. Közben közelebb sétál hozzánk a férfi is. Elveszem tőle a kódot tartalmazó adathordozót. - A kóddal még nem fogom tudni működésre bírni távból. Én legalább is nem - majd ekkor tekintek a fiatal, ám annál ügyesebb lányra. - Megtenné? - kérdezem és felé nyújtom az eszközt. Természetesen nem fogok innen elmozdulni. Ellenben ha elveszi, akkor kezeimet keresztbe fonom a mellkasomon és helyet adok neki a számítógép elé. Tekintetem közbe Simonra vezetem és szavaira. - Kilóméterekkel hamarabb le kell tennünk a járművet - tervezem gyorsan, hogy mi lenne a megfelelő, közben ha Raven elkezd dolgozni a képernyőre tekintek. - Nem tudhatjuk, hogy melyek azok a helyek az Ocanon, melyeket irányítanak a lázadók, vagy legalább őrszemeik vannak. Vélhetőleg nagy hatótávú hőérzékelőkre is szükség lesz - az hogy meg több kilométer gyalogtúra vár ránk? Engem nem zavar, vélhetőleg Simont sem. Moore lesz csak a kérdés.
*Tényleg nem tudom hova tenni Gardel…állapotát. Nem tudom, hogy a rangfosztás és a korábbi imádott munkájának hiánya, vagy a mostani sikertelensége a felelős. Az viszont biztos, hogy nem én.* -Nem keresem. Én lennék a legboldogabb ha nem állandóan szarba csöppennék. Na neeehem! Ezt nem lőcsöli rám. *Nem vagyok dühös, ahogy sok minden mást, ezt is képes vagyok némi humorral kezelni, szóval a mosolygás garantált. Attól még persze kikérem magamnak. És eszem bogában sincs segíteni pakolni, csak állok ott mígnem újra nyílik az ajtó és egy kedves ismerős lép be rajta. Ő még mindig bírja a rangját, meg az én búrámat. *-Simon hadnagy! Micsoda meglepetés! Ja! Nem. *Mosolygok rá ahogy rá szoktam, nagyon és vadul, emlékezve milyen jó kis napokat töltöttünk együtt a Viharszigeten. Eltekintve az elsőtől. Vetek egy pillantást az adathordozóra, ami gazdát cserél, elmarom az egyik poharat és óvatosan, majd egyre nagyobb elánnal kezdem kortyolgatni a nedűt. A pohár pereme felett figyelem Simon hadnagyot, a tekintetét….húúú! szerelemre lobbanás alapos gyanúja forog fenn. *-Kösz, ez jól jött, bár gyanítom később másra lesz szükségem. *Intek a fejemmel az adathordozóra ami már Gardelnél van. *-Nem is értettem hogy bírta ki nélkülem ilyen hosszú ideig. Szívesen felolvastam volna valami pikáns történetet. *Valamennyit tudtam arról, hogy mi történt vele, de nincsenek pontos ismereteim, ahogy arról sem, hogy miért vagyok itt. Ja persze, gyanítom nem a planetológiai ismereteimre van szükség és a GPS rendszer említése már eléggé nyomravezető. Azt viszont nem tudom mi vagy ki van a másik vonal végén…és miért. Gardel azonban nem tököl.* -Ja, persze, hogyne, bármit. Szóval törjek fel egy rendszert ami rohadt messze van és kapcsoljam be. Azt ugye tudják, hogy nem varázsló vagyok? *Bájos mosoly, ahogy az már lenni szokott hasonló helyzetekben….Ja! nem volt még hasonló helyzet. Bakker. A MOR említésére felderülök, de Gardel hamarosan lelohasztja a kedvem. Még egy ilyen nőt…az az érzésem, hogy kettejükkel olyan lesz mintha felkapna egy szélvihar, aztán ledobna valahol máshol, hogy aztán újra felkapjon. Csodálatos! Elveszem azért az adathordozót és a számítógéphez lépek, de még nem látok hozzá semmihez, van amit tisztáznunk kellene.*- Kilométerekkel? Naneeeem! Az tuti, hogy nem fogok gyalogolni az erdőben, állatok között. *Oké, megcsinálok mindent, már amit tudok, de arra ne is számítsanak, hogy kiteszem magam az Ocan állatainak. Nem biztos, hogy megint szerencsém lesz és olyannal futok össze, amelyik szeret. Leülök a géphez és nekilátok, meglátjuk mire jutok.* -Azt ugye tudják, hogy ha a GPS rendszer megsérült, nem fogom tudni bekapcsolni. Nagy az esélye annak, hogy szándékosan megrongálták. Na, akkor mi lesz? *nem akarom én az ördögöt a falra festeni, mert még megjelenik valamelyik tanácsos képében, de készüljünk fel mindenre, legfeljebb kellemesen csalódunk.*
A szemöldököm kissé megemelkedik mikor Katrina azt mondja, Raven átragasztott rá egy halom bajt. Nem rémlik, hogy hallottam volna ilyesmiről, bár amilyen ziláltan most fest a csapzott hajával, még azt is megkockáztatom, hogy csak muszáj kiadnia valahogy némi keserűséget és kudarcot. Emellett úgy vélem, bölcs döntés ha nem szólok hozzá ehhez a témához, és ehhez tartom is magam. A kávésbögre szomorú romjaira pillantva meg kell állapítanom, hogy a baj nagyobb is lehet, mint gondoltam. De legalább Ravenre lehet számítani, a mosolya ezer wattal ragyog, a jókedve szinte simogatja az ember lelkét. -Semmi meglepetés? Ahhh, ezek szerint én sem vagyok már a régi… Színpadiasat sóhajtok, és a kezébe nyomom az isteni kávéillatot kis gőzpamacsok formájában lustán pöfékelő papírpohrat. Nem is sejtem, hogy máris lebuktam a Tizedes előtt. Helyette inkább csak újfent megcsóválom a fejem, Katrinára pillantva. - Nem is kell feltörni, itt a kulcs. A bekapcsolása ebből a távolságból nehézkesebb lesz. De mivel a Tizedes igazi mágus, nem hiszem, hogy bármi problémába ütköznénk! Ha csak harmad olyan jól vezet, mint programoz, már meg vagyunk mentve. Egy kaján vigyor kíséretében rákacsintok Ravenre. Nem, nem fogom elfelejteni azt a közös kocsikázást, ha élethosszig is lesz rá időm. A tizedes megjegyzésére biccentek. - Mindent, hogy növeljem a munkamorált… Közben Katrina habozás nélkül átadja a kódkulcsot, így én már csak biccentek. Míg Raven a gép elé telepszik, én sóhajtok egyet. - Nem is értem miért nem volt ott a betegágyam mellett!? Igazán felolvashatott volna… A Tizedes következő megjegyzésére elnevetem magam. - Nem varázsló? Ugyan már, menni fog az a varázslat! – kicsit komolyabbra igazítom az arckifejzésemet, mielőtt a következő felmerülő aggályokra válaszolnék. – Meglepne, ha megtalálták volna. A benzintankba építettem a jeladót, és amíg be nem kapcsolja, addig passzív eszköz… Azon a részen, hogy ő nem fog végeláthatatlan kilométereket gyalogolni, nagyvonalúan átsiklom. Úgyis fog, jobb ha előre kipuffogja magát a dolog miatt. Miután Raven a géphez fordul, Katrina felé nyújtom az egyik gőzölgő poharat. - Tessék. Hosszú napunk lesz még, jót fog tenni… A tálcát leteszem, a saját kávémmal, és alaposabban szemügyre veszem Katrina csapzott haját. Az egyik sötét, rakoncátlan tincset – ha nem húzza el az arcát a kezem elől – a füle mögé igazítom, mielőtt felvenném a saját kávémat, és reagálok az utolsó megjegyzésére. - Tudom. Attól függ, mennyire mélyen van a bázis, akár tíz kilométerrel korábban ki kell szállnunk. A sofőr és a társa vissza is hozzák a MOR-t, szóval mi vagy gyalogolunk, visszafelé, vagy visszaszerezzük a másikat… A mondat végére elszánt kis lángok lobbannak a tekintetemben. Szinte jóleső az izgatottság, ami felkúszik a gerincemen, némi bosszúvággyal vegyítve. Ami a hőérzékelőket illeti, a homlokomat ráncolom. - Nagyon nagy hatótávú hőérzékelőt nem tudunk magunkkal vinni, de a menetfelszerelésbe illeszthetők is tűrhető hatótávval üzemelnek. Egy sóhajjal átkukucskálok Raven válla fölött, miközben belekortyolok a kávémba.
Szemöldökeimet könnyedén vonom össze szavai nyomán. Próbálom kihámozni, hogy mit is kívánnak ezek jelenteni, de lássuk be. Ehhez még mindig kevés vagyok. - Lőcsölni? - hajtom oldalra a fejemet, hiszen ezt a szót életemben nem hallottam még. - Fogalmam sincs, hogy mit jelenthet, de meg merem kockáztatni, hogy eszem ágába sincs - jegyzem meg, komoly ábrázatom egy pillanatra enyhül csak meg. Az adattárolót elveszem az apró közjátékra magam ügyet sem vetek, sem a pillantásokra, sem azok jelentésére. Sem pedig, hogy valaki jobban olvas az emberek arcáról, mint egy tökéletesre programozott gép. Egy dologért vagyok itt, számomra még mindig a lényegek érdekelnek, nem a mellékszálak. Ezeket meghagyom nekik. Addig is én csendben állok. És várok. Greymare megjegyzésére rátekintek, szemöldököm leheletnyit vonom csak fel, ám most nem kommentálom megjegyzését. Most nem a magánéletben vagyunk - mim sose volt. Eszerint pedig a felettesem - mindketten. Így hát csendben maradok. - A legrosszabb mi történhet, hogy magának sem sikerül, Tizedes. Ez esetben nem lesz a későbbiekben szükség a segítségére, a támadásunk helyét magam is megtalálom - nézzük a legjobb oldalát. - Nem várok csodákat, egy lehetőséget kívánok kiaknázni - fonom keresztbe a karomat a mellkasomon. A kötelezőn kívül nem beszélek, hagyom hogy kibontakozzanak. Sokat egyébként sem tudnék hozzátenni a témához és nem csak azért mert nem értek belőle semmit sem. Az már tiszta, hogy ők ketten ismerik egymást, talán voltak már közös akcióban is. Ez nem is olyan elképzelhetetlen. A világunk kicsi, kevesen vagyunk. Egymásra vagyunk utalva, mint már mondtam. - Emlékeztetném, hogy legutóbb is megtette - közlöm színtelen hangon, lepillantva rá a szék irányába, ahol ül. - Ám ha ragaszkodik hozzá, akkor egyszerűen megmutatja, hogy milyen eszközön tudjuk nyomon követni és maradhat - vonom meg a vállamat. - Nem kötelező a kijövetel - hiszen ez nem parancs, ez nem egy újabb küldetés. Tény, halvány engedélyt kaptam rá, de csak ennyit. Ha velem jön, hasznát tudom venni - legutóbb is hasznát vettem. A kávét elveszem a férfitól, ám ahelyett, hogy beleinnék csak leteszem az asztal szélére. Leguggolva kapkodom össze az előbb lesöprött asztal tartozékait, mint a poharat, néhány ceruzát, tollat, az olvasó készülékemet. A szilánkokat természetesen óvatosan szedegetem fel és rakom a kupac tetejére, hogy amikor végzek mindezzel egyszerűen a kukába hajítsam az egészet. - Számolni kell azzal, hogy mennyire fogyasztották el a tankot. Meglehet, hogy semmit sem érünk vele, azonban arra nagyobb az esély, hogyha a MOR rendszerét feltörik, azzal bejuthatnak a Volentis rendszerébe is - jegyzem meg, amikor visszaállok Raven mögé. - Connor vagy Josh feltörte már egyszer a rendszert és megszerezték az Arkanon a belépőkódomat. Jelenleg a lázadókat erősítik - arcomon megfeszül a bőr, ahogy kiejtem a két lázadó nevét. Ha akkor engedi Hespera, hogy megöljem… Akkor nem kerültünk volna idáig.
*Gardelnek sosem volt humora, most meg még annyi sincs. Ráadásul szarul néz ki, de ez sem az én hibám. Azt sajnos nem tudom pontosan mit tett vagy nem tett, amiért az egyik legjobb tisztet dokkolóba állították, de előbb vagy utóbb erről is lesz tudomásom. Ahogy a dolgok jelen állása mutatja, inkább utóbb. Gardel megint csak a „munkára” fókuszál, ezért Simon hadnagy kivételes jókedvére apellálok. *-Pár hónap nélkülem sokat kivett magából az biztos. * A kávéillatba szippantok, bár imádom, nem sokszor kényeztetem magam ezzel a löttyel, anélkül is fel tudok pörögni. Szerintem az ereimben kávé folyik ezerrel, ahogy Gardel is megmondta, olyan vagyok mint az a régi, földi játék amelyik pörög és búg. Azért érdekes látni ahogy az egykori hadnagy, parancsnok, kapitány – a jófene tudja, de nem én – mennyire összehúzta magát mióta utoljára láttam….a bárban még nem annyira, de óriási a különbség, s mindez csak azért mert jelenleg mindketten a felettesei vagyunk…igen, még én is és ez borzasztó. Sosem gondoltam úgy rá, mint a beosztottamra, nekem Gardel mindig is hadnagy marad….jóllehet kihagyom a megszólításból. *-A tizedes nem mágus, és remekül vezet. Emlékeztetném, hogy egy karcolás sem esett a MOR-on. *Ez mondjuk így, ebben a formában nem igaz, de az igen, hogy bár nem nyílik alkalmam sokat vezetni, a szerelmese lettem. Az már más kérdés, hogy nem is nagyon hagynak, mindig én vagyok a csomag. Gardel egyszerűen képtelen becsatlakozni a beszélgetésbe, csak az általa kitalált küldetésen jár az esze, pedig lehetne azt vidámabban is csinálni. *-Örülök, hogy az a legrosszabb az egészben, hogy nem sikerül bekapcsolni, megtalálni. Akkor tutira nem fog senki megenni, lelőni, letartóztatni. Gardel, a maga motiválása sokat fejlődött az elmúlt hónapok során. De van még min javítani. *Rákacsintok, gyanítom teljesen feleslegesen, hiszen úgy sem érti az iróniát. Elveszem azt a kódkulcsot és nem kérdezem Simon hadnagyot honnan szerezte. Régen megtanultam már, hogy ilyesmire nem szabad rákérdezni, legyen csak az ő titka, akkor nem tudom elmondani másnak, nem mintha járna a szám. *-Hmm…mondjuk úgy feltartottak, meg nem is találtam megfelelő felolvasnivalót és kétlem, hogy az életem története olyan nagyon vonzó lett volna a maga számára. *Ezek után a nekem szánt munkára fordítom a figyelmem nagy részét, bár vannak kétségeim, Simon hadnagy ezeket is elsöpri.* -Ja, menni fog. Csiribicsiribá! Benzintank. Remek ötlet. Van ezeknek benzintankjuk? *Lassan már csak az orrom alatt morgok, fél füllel figyelek csak kettejükre és a bimbózni nem kívánó érzelmekre, melyek ott feszülnek kettejük között. Az egyetlen momentum ami kiragad a kódkulcs alkotta „se látok, se hallok” állapotból, az a gyaloglás, a végeérhetetlen gyaloglás. A hőérzékelő micsodákba nem tudok beleszólni.* -Emlékeztetném, hogy legutóbb olyan terepen mentünk ahova kocsival nem lehet, másrészt az én műszereimet kellett volna kitenni, vagyis az én munkám volt…és mi lett a vége a sok gyaloglásnak? Rám támadt egy nyalakodó lóizé, egy tábornyi lázadó és majdnem levitte a fejem egy becsapódó rakéta. Mindez katonailag megfelelő fedezettel. Sajnálatos tény, hogy hiába mutatok meg mindent, nem fogják tudni használni, mivel nem egy legális nyomkövetésről lesz szó, ha…és amennyiben sikerül. Szóval próbáljon meg jobban motiválni. *A felét már lefelé nézve mondom, mivel Gardel elkezdi összeszedegetni a földön lévő kupacot, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem állnak jól a dolgai. Mielőtt visszafordulnék a géphez, simon hadnagyra nézek, aki a fejem mellett próbál kukucskálni, picit még el is kell hajoljak előle.* -Az ég szerelmére! Segítsen már neki! Össze is dughatják a buksijukat, romantikázzanak egy kicsit, ez…*Mutatok a gépre anélkül, hogy arra fordítanám a fejem.* ….el fog tartani egy darabig. *hagyom őket egy kicsit, bár Gardel még mindig a lázadókon puffog, főleg azokon akiket név szerint is megemlített. Inkább arra figyelek, hogy mit találok és hogyan, aztán majd azon is el kell merengenem, hogy mit teszek ha már mindent tudok. Nem szívügyem a lázadókat leleplezni, viszont meg kell tudnom hol táboroznak. Pengeélen táncolok, mert Gardel nagyon is meg akarja őket találni és tálcán kínálni a Consiliummnak, ha már az ő kódját használták….bár ő ebben egyáltalán nem hibás. Bárkiét megszerezhették volna…valószínűleg személyes ügy volt pont neki kárt okozni. *-Reméljük még nem tették meg. És reméljük, hogy a Volentisen volt annyi eszük, hogy nagyobb védelmet terjesszenek ki a rendszerre. Bár, ha csak magamra gondolok…*Szándékosan hagyom nyitva a mondatot. Nekem nem sok időbe telik feltörni a rendszert, de nem is okozok kárt senkinek, nem szabotálok, csak infókat gyűjtök. Apró titkokat, morzsákat a későbbiekre. A jó lázadás kulcsa az időben rejlik, a lázadók azonban türelmetlenek. Ez a másik dolog amiről meg kellene győznöm őket, mielőtt 1. Lebukom a Consilium előtt. 2. Lelőnek a lázadók. Szóval pengeél. Beletelik legalább húsz percbe, mire sikerül bármit is elérnem, azt is a saját kis kütyümmel, amit olyan kellemetlen érzéssel teszek közszemlére, mintha a bőrömet nyúznák. Nem szívesen mutatok ilyeneket avatatlan szemeknek, de a szükség nagy úr. Az adatok lassan szivárognak, a térképen elkezdem a háromszögelést. Hogy ők addig mit csinálnak…nos fogalmam sincs, mivel beállt a zombi üzemmód. Nem látok, nem hallok, nem beszélek…legfeljebb csak magammal. Azt viszont fennhangon. Kérdéseket teszek fel és meg is válaszolom azokat. Nem vitatkozom. *
Katrina szemöldökráncolása most is megmosolyogtat, bár igyekszem úgy intézni, hogy ő ne lássa. - Azt jelenti, ezt a felelősséget nem varrod a nyakába. Segítem ki az értetlenkedőt, de legalábbis szándékomban áll számára is érthetően lefordítani a kifejezést. Ha most sem világos, már én sem magyarázom tovább. Raven megjegyzésére színlelt megbántottsággal húzom el a számat. - Kénytelen lesz segíteni, hogy újra formába kerüljek… A mondat végére már vigyorgok. A rangjelzések itt és most talán engem érdekelnek a legkevésbé. Igazából sosem gondoltam egyikükre sem a beosztottjaimként, még akkor sem, amikor valóban volt beosztva bármelyikük. Tisztában vagyok vele, ki hol áll a rangsorban, és mi az ami még megengedhető, de lényegében ennyit jelent nekem az egész. Jobban szeretek együtt dolgozni a többiekkel, mint irányítani őket. A tizedes vezetéssel kapcsolatos megjegyzésére igyekszem halálosan komoly képet vágni. - Még csak nem is céloztam másra. Született tehetség! Tulajdonképpen valóban az, tekintve hogy mikor a volánhoz engedtem, alighanem életében először vezetett terepjárót, és halvány fogalma sem volt a MOR kínálta lehetőségekről. Katrina soron következő megjegyzésére csak megcsóválom a fejem. Látszik, hogy még nem próbálta semmiről lebeszélni Ravent, amit a fejébe vett. Vannak dolgok, amikben a két jobban hasonlít, mint ők azt gondolnák. - Mindannyian azért jöttünk, hogy kiaknázzuk a lehetőségeket. Én sem tudom pontosan miért szúrtam be a békítő jellegű megjegyzést. Azt már megszoktam, hogy Karina nem csak képtelen a csevegésre, de nagyjából szándékosan ki is tér minden próbálkozás elől, ez nem is zavar különösebben. Mindenestre megpróbálom köhögésnek álcázni a kuncogást, amit elfojtani nem tudok Raven motivációs megjegyzése kapcsán, és még a kezemet is a szám elé teszem szép illedelmesen, hátha tovább tompítja a hangokat. Kifejezetten hálás vagyok érte, amiért senki nem feszegeti a kódkulcs származási helyét. Nem mintha terveztem volna válaszolni az ilyen jellegű kérdésekre, de így könnyebb dolgom van. A következő megjegyzésre szélesen elvigyorodom. - Ugyan már! Az élettőrténeténél érdekesebbet elképzelni sem tudtam volna! Na de majd legközelebb. A kérdésre megvonom a vállam. - Tulajdonképpen üzemanyagtartály, de a lényeg ugyanaz… A gyaloglással és az ocani faunával kapcsolatos puffogást elengedem a fülem mellett. Katrina elfogadja ugyan a kávét, de egyértelmű minden gesztusából, hogy a háta közepére sem kívánja jelenleg sem a társaságomat, sem semmiféle érintést, így leteszek róla, hogy a kósza tincset a füle mögé söpörjem, és a mozdulat félúton megakad. Helyette Raven feje felett lesek a monitorra, de a megjegyzésére visszahúzódok, és nem zavarom. - Csak semmi romantika! Ez itt színtisztán munka, kérem szépen! Ravenre kacsintok, aztán egy sóhajjal leteszem a kávémat, és segítek Katrinának összeszedni a ragacsos romokat. Még a padlót is nagyjából feltörlöm a kávéstálcán várakozó három szalvétával. Távolról sem tökéletes, de megpróbáltuk. Karina következő mondatára megvonom a vállam. - Ha nincs benne üzemanyag, kénytelenek leszünk helyben felrobbantani… Erre is fel vagyok készülve, engedélyünk is lesz rá, ha a szükség úgy hozza. Vagy visszahozzuk a terepjárót, vagy nem lesz a lázadóké sem… A nevek említését szó nélkül hagyom. Azt hiszem sejtem, mit jelent a Conor nevű fickó Katrinának, és nagyon nem tetszik a dolog, de szavam nincs, és nem is lehet a kérdésben. Inkább felveszem a poharamat, és amíg Raven a gépet bűvöli, plusz megtárgyalja az alkalmazandó stratégiát saját magával, és talán fél tucatnyi szellemmel is, addig elkortyolgatom a kávémat. Nem erőltetem a beszélgetést egyikükkel sem. Észlelem az előkerülő kis kütyüt, amennyire ebből a távolságból tudom, szemügyre is veszem, bár inkább szakmai kíváncsiságból, mintsem azért, mert nem tűnik hivatalos eszköznek. - Katrina, van valami terved az akció lebonyolításával kapcsolatban? Az egy dolog, hogy megtaláljuk a MOR-t, de ezt az akciót ő vezeti még akkor is, ha mindketten magasabb rangban vagyunk nála jelenleg.
Pént. Márc. 08, 2019 7:47 am
A Consiliumnak bizonyítékra van szüksége. Mellyel abszolút egyet értek. Nem indíthatnak el rögtön egy új részleget, anélkül, hogy ne lenne kézzel fogható bizonyítékuk. S mint olyan, mi más lehetne, mint megkeresni az ellopott gépjárművet. Legalább is Simon ezt mondta és miért ne hinnék neki? Az utóbbi napokban kikértem a jelentést az ügyről, tanulmányoztam. Számtalan füzetet írtam tele, hogy kitaláljam mégis miként járhatnánk az ügy végére. Keveset aludtam, az Arkan pedig még mindig nem indult el útjára. Valahol kellemetlenséggel tölt el, hiszen tudom. Valahol az én hibám. 
