Csipet-csapat

Nem és nem vagyok hajlandó belefolyni a házasságokról, illetve a Katrinával közöttünk lévő kapcsolatról folyó vitába, ezt rájuk bízom. Úgy gondolom mindhármunknak eltérő a véleménye arról, mi apróság és mi nem...
Úgy fest azt sem tudjuk meg, mikor indul el az Arkan, azt viszont kéretlenül és nagyon részletesen kifejtve, mennyire nem hajlandó együttműködni velünk, azaz elsősorban velem a tizedes.
Feladom az érvelést, feladom, hogy parancsoljak neki, marad a nyers erő, ami ellen nincsen esélye, főleg hogy ketten vagyunk.
Nem mondom el ismét, hogy nem önkéntes már a dolog,ami pedig Katrina kérdését illeti, úgy vélem nem fogunk rá választ kapni.
A sikítás úgy fest, Raven esetében alapbeállítású válasz nagyjából mindenre, és már kezdek beletörődni - mert megszokni aligha fogom. Mennyire hálás lennék Katrinának, ha tényleg ájultra fejelné a tizedest, azt egyikük sem tudja elképzelni, de sajnos be kell érnem annyival, hogy lefogja.
És a sikítás hangerejét, még mindig lehet fokozni, úgy érzem bereped a dobhártyám...
Viszont a chipek bekerülnek, közben megreccsen az adóvevő, és a kocsikísérő afelől érdeklődik, hogy mi a bánatos ku***is***fa*** történik hátul, de senki nem ér rá foglalkozni vele egyelőre.
Raven ismét felcsattan, így abban a szent pillanatban abba is hagyom a dörzsölgetést. Feladtam, hogy értelmet beszéljek a fejébe, a kedves, vagy vigasztaló gesztusokat is.
Először Katrina engedi el.
- Vigyázok vele...
Biccentek neki, majd én is elengedem a tizedest, kilépek a lábai közül is, búcsúzóul teli talppal combon rúg, a találatot a páncél tompa kondulása jelzi. Nem foglalkozom a duzzogásával, inkább előre szólok az adóvevőn, hogy rendben vagyunk.
A szemvillogtatással kísért kérdésre kurtán válaszolok.
- Nem kell, tökéletesen működnek...
Katrinának odaadom a két STD kristályos pisztolyt, mindkettő combtokban van, de ha akarja, átpakolhatja ahová szeretné. Az én fegyvereimet nem kell lecserélni, én már ezekkel indultam.

Mivel Katrina kérdésére a tecnikai részt illetően meglehetősen rövid választ kapunk, utána csak a duzzogás következik, kurtán biccentek. A pillantásom sötét, a válaszom meglehetősen goromba.
- Teszek rá!
Elegem lett. Nem hiszem el, hogy képtelen felfogni, hogy mindhármunk kibaszott élete múlhat a rohadt fegyvereken és azon, hogy felnőtt módjára viselkedjen, amire csakazértsem hajlandó. És mindez az én felelősségem. Kezdem úgy érezni, hiba volt elhozni Ravent.
Jobb is, ha durcás hallgatásba süllyed, mielőtt menthetetlenül elmérgesedik a helyzet, amihez túlságosan közel állunk.

Inkább Katrinához fordulok.
- Van valami terved az akcióval kapcsolatban? Megpróbálunk egyben és észrevétlenül bejutni, de arra van javaslatod, hogy hozzuk ki a MOR-t, és maradjunk életben?
Ötletem éppen lenne rá, de szeretném hallani az álláspontját. A bázison elcsíptem pár nyugtalanító pillantását, és jó lenne, ha nem menet közben érnének meglepetések, mikor kiderül, nagyon nem ugyanazok a terveink...

A MOR egyre lassabban döcög velünk, az adóvevő megreccsen, és a sofőr tájékoztat minket, hogy három percünk van a célállomásig.