Minden lánynak meg van az különlegessége, hogy megkapja a Barbie babákat, hogy játszhat a barátaival. De nekem sosem volt igazán gyerekkorom. Vagy, hogy pontosabb legyek, a babázás maradt ki. Apa nem mondta ki, de valamilyen szinten bánta, hogy nem fia születet. Leginkább ez akkor teljesedett ki, mikor a hobbijába akart belevonni.
Anya mindig is azt akarta, hogy feleljünk meg apának. Ha rend volt, akkor törölgettünk vagy együtt készítettük a vacsorát, amit szigorúan abból, amit apa hétvégén levadászott. Finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra. A tanulmányaimra koncentráltam, mikor épp kaptam valamennyi szabadidõt, és nem kellet megtanulnom, hogy kell konyha késszé varázsolni a szarvas húst. Persze szerettek a konyhában is segédkezni, de ahhoz, hogy felvételt nyerjek a legjobb egyetemre és az orvosihoz megkapjam az ösztöndíjat, sajnos sok idõmbe és erõfeszítésembe kerül. Az órai anyagok nehezek és sok odafigyelést követel, fõleg, hogy emelt biológia és kémia szakon szorgoskodom. Hogy ne legyek lemaradva az egyetemi elõkészítõhöz.
Minden a megszokott menetében telt, úgy, ahogy illet. Hétvége volt, végre alhattam volna tovább, mert elõzõ nap három olyan dolgozatot is írnom kellet, ami erõs koncentrációt követelt meg. Hiszen egy rosszul írt szó, vagy egy elbaltázott mondat és a pontjaim máris nem úgy alakulnak, ahogy én szeretném. Azt hiszem túl nagyok az elvárásaim magammal szembe. Hiszen nincs olyan sok barátom, sõt. Azt hiszem, egy biztos ember van az életemben. De õt is féltik tõlem. Nem vagyok az a tipikus bulizós lány, pedig New York pont errõl híres. Elcseszett lennék? Nem hiszem.
De az álmok nem múlnak, Hiba gondolkodok mindig valamin, jönnek és elsodornak. Álmosan csoszogok a papucsomba az ablakhoz, ahol apát látom a kocsi körül sündörögni. Vadászni megy. Ismét. Felpillant az ablakhoz és int. Tudom mit jelent. Ideje menni, vadászni. Lehetõ leggyorsabban kapom magamra a terepszínû ruhákat. Nem rég kaptam, hogy csatlakozzak hozzá.
Persze a történések felgyorsulnak egyik pillanatban még a kocsi felé tartok, a másikban pedig az erdõ kellõs közepén egy távcsõbe meredek, miközben áhítattal nézem a szarvast. Az állat hatalmas volt, bundája csillogott és fogalma sem volt róla, hogy most lépet be abba a mezõbe, ahonnan már biztosan nem lesz kiút.
- Teagan, ne kapkodd el. Mérd fel a szél sebességét, az õz mozdulatát. Nyugodj meg. – adja az utasításokat, én pedig felemelem a fegyvert. A távcsõbe pillantva ismét szemügyre veszem a békése álldogáló egyedet. Az én áldozatom. Nekem kell kioltani az életét. Nem mehet tovább, vagy vissza a családjához. A gondolatok végére érve meghúzom a ravaszt. A combját éri a találat, de tovább ugrik, követem a puskával és ismét leadok egy lövést, majd még egyet, és végül az állat a földre kerül. A szívem összetört. A lelkem már akkor elkárhozott, mikor elõször meghúztam a ravaszt.
Aznap megtanultam, hogy kell kizsigerelni az állatokat úgy, hogy ne sértsem fel a belsõ szervüket. Hiszen akkor tönkre megy a húsuk és az pazarlás lenne. Apám szerint minden porcikájuk kincset ér. Mindent fel lehet használni. De nem tudtam, hogy ennyire fontos számára.
Viszont pár napja más is kiderült. Apa egy gyilkos. Embereket öl. A vadászat után alig egy héttel késõbb elutaztunk. A vonaton voltam, utaztunk hazafelé, mikor egy hozzám hasonló lány felszállt és apa szemében valami megcsillant. Sosem láttam még ilyennek, csak ült és felfalta volna a tekintetével. A bólintása mindent elárult.
Felnyalábolva a táskámat leültem a lány mellé, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele. Érdekes volt, hogy mennyire hasonlítunk. A szeme sötét volt, akár az éjszaka, a haja pontosan olyan színû volt, mint a gesztenye, ami az udvarunkba terem. Senkinek nem tudott volna ártani, békés lélek volt. Megtudtam, hogy haza utazik, de a szülei nem lesznek otthon. Kellemes elbeszélgettünk. De a vonatút véget ért, szétváltak útjaink. Amint a lány eltûnt a tömegben apa olyan hévvel kérdezett, hogy megrémültem. Elmondtam mindent, hiszen tudtam, ha nem õ, akkor én leszek a terítéken. Akkor még nem tudtam, hogy mit fog tenni.
Viszont az eltûnt lányok a tévében. Mind azok voltak, akikkel nekem kellet összeismerkedni. Hamar összerakta a képet. De arra nem is gondoltam, hogy megöli õket. A rémálmok egyre élénkebbek voltak, valóságosak. Hiszen én ölöm meg õket. Megakadályozhatnám, de akkor én lennék a következõ. Gyáva vagyok? Szeretek élni! Nem akarok meghalni.
Minden akkor változott meg, mikor már szakorvosként, megkerestek. Teljes titokban kellet minden féle szűrő vizsgálaton részt venni. Nem értettem, hogy mi a franc történik körülöttem. Aztán persze megjelent egy öltönyös ember, majd egy katonai gúnyába öltözött fickó. Valamit hadováltak rólam. Nem is értettem. Majd a kezembe adták a felmondási papírjaimat. Hogy sokkal jobb hely vár rám. Hogy az enyém lehet az, amiről mások álmodozhatnak. Kaptam egy napot. Huszonnégy órám volt eldönteni, hogy itt hagyom az átkozott helyet, hogy ismét menekülhessek. Ismét iszkolhatok. Nem fogja senki sem tudni, hogy az apám egy sorozatgyilkos. A csillagok között lehetnék. Persze nem kellet a huszonnégy óra, tizenharmadikba lépve más telefonáltam is. Kiképzések sora, mindenféle gyakorlatokat kellet tökéletesen végig vinni. Hiszen nem elég, hogy a genetika jó. Fizikum és a mentális állapotnak megfelelőnek kell lennie. Soknapos izzadás és sajgó izmokkal megjelentem a „főnökeim előtt”. Végül hezitáltak, nem akarták, mert a hajlam meg van arra, amit apámtól örökölhettem. Viszont, nem sok választásuk volt. Valamiért folyamatosan valami órát bámultak. Végül a bélyegző után mehettem is a hajóra. Aztán a fagyasztóba. Mondanám, hogy csodálatos volt, vagy borzalmas. De nem emlékszem semmire. Felébresztettek, hogy most már szükség van a szaktudásomra. Persze kellettek napok, míg nem valami kis ablakon pillogtam kifelé, hogy csodáljam a sötétséget. Most pedig, hónapok múltán az információkat feldolgozva már teljesen eltudom látni a munkámat. Most, hogy lezajlott a vírus, remélhetőleg lesznek nyugodtabb perceim. De aggasztó, hogy ennyien maradtunk.