Szeretem ezt a forrást... mindig is szerettem. Szívesen járok ide elmélkedni, gyakorolni vagy csak fürdőzni egyet, ha olyan kedvem van, bár tény, utóbbira csak a melegebb időszakban van lehetőségem. Most mondjuk nincs hideg, de jelen pillanatban még nem döntöttem el, hogy megmártózom-e a mély vízbe vagy sem, egyelőre csak a rajzomra koncentrálok, mely szépen lassan kezd teljessé válni. A mai nap nagy részét itt töltöttem, hoztam magammal némi gyümölcsöt és vizet, hogy ne legyen hiányom a szükséges dolgokban, és bár nem vagyok egy magányos alkat, időnként nekem is jól esik egymagamban lenni, főleg most, hogy beszéltem apámmal a tervemről. Ez volt Bestla kívánsága, ha nem teljesítem, akkor Ő se fog tanítani...
Van min gondolkodnom tehát, úgy érzem, hogy csalódást okoztam a családomnak, de nem akarok hazudni nekik, nem akarom eltitkolni azt, amire oly régóta vágyom. Miért csak a fivérem lehetne harcos? Én miért nem? Nem kell engem félteniük, erősebb vagyok, mint azt gondolnák. De úgy érzem, hogy most mindannyiunknak van min gondolkodnia, így talán nem is baj, ha most távol vagyok. Lehet, hogy az éjszakát is itt töltöm. Hoztam magammal egy pokrócot is, de egyelőre csak mellettem pihen a fűben, rajta pedig a gyümölcsök, melyek közül néhány szemet időnként magamhoz veszek. Az egyik vastagabb törzsű fának döntöm a hátam, a tövében ücsörgöm, lábaim pedig felhúzva támasztják az ölemben lévő lapot, amelyen készül a rajzom. Az előttem lévő tájat szeretném vászonra önteni, megörökíteni teljes pompájában. Ez hosszú folyamat, de én türelmes vagyok, így nem sietek el egyetlen vonalat sem, mindent tökéletesre szeretnék alkotni, miközben élvezem a kellemesen meleg szellőt, ahogy olykor belekap a hajamba és a víz finom illatát, amit felém sodor. Egy rövid időre szemeim is lehunyom, tartok néha szünetet, olykor kicsit nyújtózom is, az szükségszerű, de aztán folytatom, mintha mi sem történt volna.
Nyugodt ez a hely, különös módon amikor kijöttem ide, még soha nem találkoztam senkivel se, pedig biztosan nem csak én vagyok oda ezért a forrásért, de jó is ez így. Néha olyan érzésem van, mintha ez külön csak az enyém lenne, pedig botor gondolat ez, tudom jól, hogy nincs így és nem is akarnám kisajátítani, se elrejteni népem elől. Mivel meleg van, így csak egy világosbarna, kellemesen szellős egyberészes ruhát vettem fel a mai napra, de azért nem olyan rövid a szoknya része, hogy be lehessen látni, nem szokásom mutogatni magam, felül viszont csak az egyik vállamnál tartja a pánt. Érdekes darab, rögtön beleszerettem, amikor megláttam a piacon néhány hete.

Ahogy telnek az órák, lassan elkészül a nagy mű, de az alkotó még nem pihenhet. Kezem mozog, szemeim hol a tájat, hol pedig az előttem lévő papírlapot fürkészik, agyam mégis teljesen máshol jár. Már nem a képen, mely szinte magától bontakozik ki kezeim között, hanem a családomon, a múltamon... és egyben a jövőmön is. Mostantól minden más lesz. Bestla mellett az életem megváltozik, ezt tudom jól, de már oly rég eldöntöttem, hogy ezt akarom. Így válok majd teljessé és leszek méltó, hasznos tagja társadalmunknak.
Az emberek közül még mindig nem sikerült egyet se megismernem, és bár sokan ellenségnek tekintik őket, én inkább kíváncsi vagyok. Tudni szeretnék róluk mindent, megismerni a természetüket, a hatalmukat. Vajon mennyire hasonlítanak vagy éppen különböznek tőlünk? Mások oly könnyedén rájuk bukkannak, míg én? Én nem... de most nem is az a célom.
A természet csendjét halk léptek törik meg, mely jelzi felém, hogy valaki közeledik. Egyelőre nem mozdulok, még csak fejemmel se, kivárok, mégis, a rajzolásom kis időre félbemarad, a férfi alakja pedig nemsokára kibontakozik előttem. Most, hogy közelebb ért feltekintek rá, mezítelen lábáról haladok felfelé és csak egy pillanatra állok meg éles kardjánál, végül csak felérek helyes arcához és harcias tekintetéhez. Zarath! Ki ne ismerné Őt? Harcos, méghozzá Bestla mellett, sokak számára egy igazi példakép, a nőknek pedig... nos, gyengéje. Tény, hogy sok minden van benne, mely tetszetős, de én soha se voltam olyan, mint a többség, így bár elkönyveltem magamban, hogy nem csúnya, nem mozdított meg bennem semmit se különösebben. Ajkamra lassan mosoly költözik, miközben tovább kémlelem, Ő viszont csendben foglal helyet velem szemben. Mit szeretne? Engem keresett volna? Ez a viselkedés ezt jelzi felém, mégse látom rá okát. Lejjebb engedem a rajzot, egészen öleig csúsztatva, miközben tekintetünk némán találkozik, de nem maradok tovább csendben, nem lenne értelme.
- Mi az? Miért nézel így? - nem köszöntött, én se teszem jelenleg, de túl különös ahogy engem figyel. Jobb kezemből maga mellé helyezem a rajzolóeszközt, majd finoman simítom le mancsom a földre, melynek hála egy kisebb hullám rázza meg előttem a földet, így teszek róla, hogy kibillentsem a férfit az egyensúlyából. Ne üljön már ilyen komoran így, velem szemben. Az is megfordul a fejemben természetesen, hogy Bestla küldte, hogy Ő akarhat tőlem valamit, de nem... Zarath nem egy küldönc, biztosan nem vállalta volna. A rajzot is végül leteszem az ölemből, majd ez után nyújtózom egyet, talán túl régóta ülök már így, a víz pedig számomra is egyre hívogatóbb, de nem állok még fel, a víz felé se mozdulok. A tó egyébként se megy sehova.

Szeretem ezt a forrást... mindig is szerettem. Szívesen járok ide elmélkedni, gyakorolni vagy csak fürdőzni egyet, ha olyan kedvem van, bár tény, utóbbira csak a melegebb időszakban van lehetőségem. Most mondjuk nincs hideg, de jelen pillanatban még nem döntöttem el, hogy megmártózom-e a mély vízbe vagy sem, egyelőre csak a rajzomra koncentrálok, mely szépen lassan kezd teljessé válni. A mai nap nagy részét itt töltöttem, hoztam magammal némi gyümölcsöt és vizet, hogy ne legyen hiányom a szükséges dolgokban, és bár nem vagyok egy magányos alkat, időnként nekem is jól esik egymagamban lenni, főleg most, hogy beszéltem apámmal a tervemről. Ez volt Bestla kívánsága, ha nem teljesítem, akkor Ő se fog tanítani...
Van min gondolkodnom tehát, úgy érzem, hogy csalódást okoztam a családomnak, de nem akarok hazudni nekik, nem akarom eltitkolni azt, amire oly régóta vágyom. Miért csak a fivérem lehetne harcos? Én miért nem? Nem kell engem félteniük, erősebb vagyok, mint azt gondolnák. De úgy érzem, hogy most mindannyiunknak van min gondolkodnia, így talán nem is baj, ha most távol vagyok. Lehet, hogy az éjszakát is itt töltöm. Hoztam magammal egy pokrócot is, de egyelőre csak mellettem pihen a fűben, rajta pedig a gyümölcsök, melyek közül néhány szemet időnként magamhoz veszek. Az egyik vastagabb törzsű fának döntöm a hátam, a tövében ücsörgöm, lábaim pedig felhúzva támasztják az ölemben lévő lapot, amelyen készül a rajzom. Az előttem lévő tájat szeretném vászonra önteni, megörökíteni teljes pompájában. Ez hosszú folyamat, de én türelmes vagyok, így nem sietek el egyetlen vonalat sem, mindent tökéletesre szeretnék alkotni, miközben élvezem a kellemesen meleg szellőt, ahogy olykor belekap a hajamba és a víz finom illatát, amit felém sodor. Egy rövid időre szemeim is lehunyom, tartok néha szünetet, olykor kicsit nyújtózom is, az szükségszerű, de aztán folytatom, mintha mi sem történt volna.
Nyugodt ez a hely, különös módon amikor kijöttem ide, még soha nem találkoztam senkivel se, pedig biztosan nem csak én vagyok oda ezért a forrásért, de jó is ez így. Néha olyan érzésem van, mintha ez külön csak az enyém lenne, pedig botor gondolat ez, tudom jól, hogy nincs így és nem is akarnám kisajátítani, se elrejteni népem elől. Mivel meleg van, így csak egy világosbarna, kellemesen szellős egyberészes ruhát vettem fel a mai napra, de azért nem olyan rövid a szoknya része, hogy be lehessen látni, nem szokásom mutogatni magam, felül viszont csak az egyik vállamnál tartja a pánt. Érdekes darab, rögtön beleszerettem, amikor megláttam a piacon néhány hete.

A levelek halkan reccsennek fel, mikor fedetlen talpam lágyan simul rájuk, az apró kis darabokat pedig az erdőn átsüvítő szellő finoman felkapja, s egy kicsiny boszorkányszelet készít belőlük mögöttem. Csodás napra virradtunk ma is, s bár az utóbbi egy hét nagyon viharos volt ott, ahol élek, tegnap reggel mégis kellemes csalódás ért, mikor a napsugarak beszöktek az ablaküvegen. Egy ideje tervezgettem egy hosszabb utat, de rossz időben semmi nem vett rá, hogy elhagyjam a kis magányos kuckóm, de tegnap minden megváltozott. A földek bőséges vizet kaptak, s az aranyló napsütés végre teszi a dolgát odakint, így már nem kell attól tartanom, hogy elönti a víz a termést vagy a gyümölcsöst. Hiába uralom a földet, ha Anyatermészet haragos, akkor az én erőm mit sem ér ellene.
Egy madár reppen fel ijedtében az egyik ágról, s ahogy figyelem a vörösben és sárgában úszó tollazatát, hirtelen megkordul a gyomrom. Ma még nem is reggeliztem, márpedig meg kell alapoznom a mai napra az erőmet, így kezem kinyújtom felé, mire egy sötétzöld inda szinte abban a pillanatban tör ki a föld alól, hogy a madár nyomába eredjen, rákapaszkodjon, s egy könnyed, légies mozdulattal törje ki a nyakát. Az inda visszabújik rejtekébe, az állat pedig esetlenül hull le tenyerembe. Gyönyörű teremtés. Ha nem lenne ilyen csodálatos, valószínűleg a figyelmem sem keltette volna fel. De hát, ami gyönyörű, annak mivolta mindig halállal pecsételődik meg... Óvatosan lefejtem tollait, majd gondolkodás nélkül harapom le fejét, elfelejtve, hogy ilyenkor nem szabad elhúznom magamtól, hagynom kell, hogy a vér lecsorogjon torkomon, mintha egy kicsiny kulacs lenne a teste, hiszen a hirtelen érszakadás következtében levő nyomás miatt a vér vándorútra kelhet. Talán elkalandozott gondolataim végett, de végül elhúzom kis testét, így pedig a vöröslő nedű arcomra s nyakamra spriccel. Mindig meglepődök, milyen sok élet csordogál egy apró és törékeny testben... Reflexből kapok oda kitörölni a szememből, de ezzel csak azt érem el, hogy egész arcomon szétkenem. Sebaj, hamarosan úgyis elérem a forrást, akkor lesz lehetőségem lemosni magamról. Addig is teljesen elfogyasztom a madarat. Parányi csontjai halkan ropognak fogam alatt, s szinte még érzem utolsó szívverését is. Téveszmék azok, melyek tiltják a nyers hús fogyasztását, hiszen ezek leginkább maga a tett sötét misztikumát akarják megszüntetni. Valójában nagyon is egészséges kis mennyiségben, persze ez függ attól is, mikor fogyasztjuk el, hiszen egy órával a keringés leállta után már megjelenhetnek a kellemetlen kórokozók. Viszont így, hogy életét szinte fogaim alatt leheli ki, rengeteg energiát nyerek belőle, s megmondom őszintén, mindig is élveztem a vér és a hús ízét, ezeknek együttes tisztaságát. Mint másnak egy édes cukorka, vagy egy lédús gyümölcs, úgy nekem ezek jelentik az élvezet tárgyát. Legalábbis, az egyiket biztosan...
Talán egy fél órás séta után végre megérzem a forrás hűs szellőjét s kellemes illatát, s pár bokorforduló után meg is érkezem. Ez a hely mindig elkápráztat, percekig szinte csak állok és figyelem kígyótekintetemmel csobogását, így aztán megfeledkezem arról, hogy körülnézzek. Nem igazán vagyok paranoiás - függetlenül attól, hogy lenne miért -, így hát ha épp nem sántikálok rosszban, nem feltétlenül lesem meg a környezetem. Most sem teszem. Könnyedén bontom hát szét fekete köpenyem, s terítem le a mellettem levő sziklára. Az apró kis vérpatakok elérték mellkasom, ahol megszáradtak, így mielőtt lemerülnék, leguggolok partjára, tenyerembe merítek a hűs vízből, s lemosom arcomról, nyakamról, s mellkasomról is a már megalvadt vért. Köpenyem ezután még mindig a helyén pihen, én pedig mezítelen testtel nyújtom kezem a föld felé, ahonnan kibukik egy különös inda, mely hirtelen ráfonódik arcomra, egy különös maszkot készítve számomra a szárakból, a szemrészhez pedig egy átlátszó levelű növény kerül, melyen keresztül tökéletesen látok, s még a vizet sem engedi át. Ezt követően újabb növény kezd növekedni, ám ennek szára kicsit vastagabb és üregesebb. Ez belenő a maszkom bal felső sarkába, egy ponton pedig kettéválik, így három ága lesz az egész "szerkezetnek". Egy, mely a földben pihen s onnan táplálja az egészet, a másik a maszkomban benne, a harmadik pedig a szabad levegőből biztosítja számomra, hogy ne fulladjak meg. A növény úgy mozog velem, mintha a testem része lenne, s mikor kiállok az egyik sziklára, majd elmerülök a vízben, az ugyanúgy készségesen követ engem le a mélybe. Én pedig percek múlva sem térek vissza, s a növény mozgásából nagyon úgy tűnik, mintha keresnék valamit odalent...

Ahogy telnek az órák, lassan elkészül a nagy mű, de az alkotó még nem pihenhet. Kezem mozog, szemeim hol a tájat, hol pedig az előttem lévő papírlapot fürkészik, agyam mégis teljesen máshol jár. Már nem a képen, mely szinte magától bontakozik ki kezeim között, hanem a családomon, a múltamon... és egyben a jövőmön is. Mostantól minden más lesz. Bestla mellett az életem megváltozik, ezt tudom jól, de már oly rég eldöntöttem, hogy ezt akarom. Így válok majd teljessé és leszek méltó, hasznos tagja társadalmunknak.
Az emberek közül még mindig nem sikerült egyet se megismernem, és bár sokan ellenségnek tekintik őket, én inkább kíváncsi vagyok. Tudni szeretnék róluk mindent, megismerni a természetüket, a hatalmukat. Vajon mennyire hasonlítanak vagy éppen különböznek tőlünk? Mások oly könnyedén rájuk bukkannak, míg én? Én nem... de most nem is az a célom.
A természet csendjét halk léptek törik meg, mely jelzi felém, hogy valaki közeledik. Egyelőre nem mozdulok, még csak fejemmel se, kivárok, mégis, a rajzolásom kis időre félbemarad, a férfi alakja pedig nemsokára kibontakozik előttem. Távol van tőlem, jó pár méterre és úgy hiszem, észre se vette, hogy van már itt valaki rajta kívül. Egy helyben áll, figyeli a patakot, míg én Őt magát... miközben testem is megdermed, szemeim pedig képtelen vagyok levenni róla. Rögtön még nem tudom, hogy kit látok, de ahogy vérrel tarkított arcát figyelem meg, egyre biztosabb vagyok benne, hogy az a férfi áll nem is oly messze tőlem, akiről annyi rosszat hallottam. És hát... elég csak ránézni, hogy tudjam, a pletykák igazak. Vajon kinek a vére van most rajta? Az agyam azt súgja, hogy meneküljek, fussak, amíg kedves az életem, mert Arhkax túlságosan is veszélyes, de az ösztönöm mást diktál. Kíváncsi vagyok rá, hiszen már oly régóta érdekel. Még kicsi voltam, amikor az első szóbeszédeket hallottam róla, és máig nem tűntek el az ocantisok körében. Valóban olyan lenne, mint az Ulennek? Én nem annak látom...
Leveszi köpenyét is, így fedve fel teljes testét, melynek egy részét szintén vér borít, én mégse látom őt másnak, olyan, mint mindegyikünk, de tekintetem ahogy lefelé vándorol, hirtelen kapom el onnan. Bele is pirulok, zavarba hoz az, hogy meztelenül látom. Viszont lehet, hogy tévedek. Nem biztos, hogy az a férfi van előttem, akit sejtek, több ocantis választotta már a sötétséget. Aprót nyelek, meg se merek moccanni, nem akarom, hogy észrevegyen, inkább csak figyelem őt, miként mosakszik le, majd nemsokára a föld elemet használva különös dolgot készít. Megbabonáz a látvány, a kreatívsága, így végül a lapot és a rajzoló eszközt magam mellé csúsztatom, miközben próbálok minél többet látni a jelenetből. Semmiről se szeretnék lemaradni!
Végül a vízbe ugrik, így tűnve el előlem, én pedig fel is pattanok. Nem futok el, oh nem, inkább botor módon közelebb sétálok a paratkhoz, de hiába telnek a percek, Ő nem bukkan fel ismét. Lassan érkezem meg a sziklához, ahol a köpenye van, majd ez után figyelem meg a növényt, melyet irányít és nézek lefelé a vízbe, keresve a férfit. Mit is akarok én pontosan? Felhívni magamra a figyelmét? Vagy inkább csak megfigyelni őt? Magam se tudom biztosra, így csak a vízből kilógó növényt fürkészem, mely időnként megmoccan, ahogy odalent a mélyben is a férfi. Letérdelek a fűbe, a vizet figyelem, majd végül lassan kezem a földre csúsztatom és megpróbálok ráhangolódni a növényre, melyet irányítása alá vont. Nem akarok mást, csak pontosan rájönni arra, hogy miként csinálta azt, amit, mert ilyesmit eddig még nem láttam. Magamtól eszembe se jutott volna, de most érdekel, bár nem olyan egyszerű így ellesni valamit.
De mi lesz akkor, ha a férfi feljön a víz felszínére és meglát? Meglehet, hogy már most megérezte az erőmet, hogy mit csinálok. Lehet, hogy mégse volt jó ötlet idejönni, mégse távolodom még el. Nem szoktam megbánni a tetteimet, eddig minden jól alakult, ez a mai nap miért lenne kívétel? Nem lehet Ő az, akinek sokan hiszik... Arra a vérre is biztosan van magyarázat. Tudom jól, hogy olykor az ocantisok mennyire félre tudják ismerni egymást, ahogy az embereket is, én pedig csak akkor vagyok képes elfogadni valamit, ha azt a saját szememmel láttam, ha bizonyosságot nyert. De remélem, hogy igazam van és mindenki más téved, mert ha nincs így, akkor hatalmas bajban vagyok.

Bármeddig képes vagyok elmenni azért, amit akarok, s bár jelenleg nem teszek kockára igazából semmit azért a különleges magért, amit keresek a forrás mélyén, mégis számtalanszor esett már meg, hogy majdnem ott hagytam a fogam. Nem igazán érzek félelmet, s talán amellett, hogy ennek pozitív tulajdonságnak kéne lennie, valójában mégsem nevezhetem annak. Túlságosan arra az elvre építem az életem, hogy aminek meg kell történnie, az úgyis be fog következni, akkor is, ha elbújok a négy fal közé s ki sem mozdulok, s akkor is, ha járom és kutatom a világot. Az, hogy a múltam milyen árnyakat rejt magában, már teljesen más történet. Ezt az oldalam muszáj visszafognom, hiszen ha nem teszem, hamarosan a valódi énem teljesen el fog tűnni, s helyette valami mocskos, romlott szörnyeteg fogja uralni a testem. Jó taktika, ha lefoglalom magam. Nem szabad sokat merengenem, hiszen akkor mindig meghallom halk, mélyről jövő suttogását...
Ha a kíváncsi szemek megmaradtok volna csupán kíváncsinak, akkor észre sem vettem volna a hölgyeményt a parton, hiszen a víz felszínére nem igazán látok fel onnan, ahol vagyok, s a gondolataimat is leginkább a magok terelték el. Egy különleges növényről van szó, melyről ugyan csak olvastam eddig, ám a könyv még nem okozott csalódást. Az egyik főzetem fő alkotóeleme lenne, s az év ezen szakaszában lehet csupán ráakadni magjára, s az egyetlen ismert helynek többek közt ez a forrás van megjelölve. A többi hely sokkal távolabb van, mint ez, s nem mellékesen a városban is lenne egy kis dolgom, így összekötöm a kellemeset a hasznossal. A nem várt látogató azonban kicsit kizökkent, mikor megérzem, hogy össze akar kapcsolódni a növénnyel, mely a levegőt biztosítja számomra. Egyáltalán nem veszem támadásként, vagy bármi hasonló ostoba képzelgés, de mindig is szerettem a hatásos belépőt, így lévén, hogy a magokat már megkaparintottam, ideje kimennem. A növény ugyanúgy, rendületlenül úszkál a vízben, jelezve, hogy én még odalent kutakodok, azzal a különbséggel, hogy én bizony már nem ott lent úszkálok, hanem lassú tempóban közeledek a föld belsejében a leányzó felé. Egyelőre nem tudom, ki Ő, csupán annyit, hogy a föld elemet uralja. Viszont nem érzek felőle elsöprő erőt, inkább lágy kíváncsiságot, s talán ebből következtetek arra, hogy hölgy lehet az illető. Ez pedig hamarosan be is bizonyosodik.
Minden erőmet összeszedve közeledek felé alulról úgy, hogy elrejtsem magam s ne vegyen észre, persze ettől még könnyedén lehet, hogy megérzi a kisasszony, amint közeledek felé. A föld szinte hangtalanul nyílik meg mögötte, ahonnan kilépek én, s mögé érve óvatosan rásimítom kezeim a vállára, persze csak ha közben nem fordult meg.
- Krizia... Mi szél hozott erre? Tán csak nem utánam küldtek egy ilyen bájos és ártatlan hölgyet, hogy kémkedjen? Balga dolog lenne... - mosolyodom el sejtelmesen, hangomban mégis valami szokatlan sötétség lapul. Köpenyemet csak ezután fogom a kezembe, s húzom fel magamra derékig, ahova kötök a rajta levő kis kötéllel egy csomót, hogy a helyén maradjon. A magokat ezután elrejtem az egyik zseb mélyére. Érdeklődve pillantok végig a leányzón, s újra különös mosoly ül ki arcomra.
- Édesanyádat ismervén azt hittem, hogy már férjhez adtak Téged. - lépek felé egy lépést. Valójában még nem igazán beszéltünk Kriziával, mégis sokat tudok róla, épp úgy, ahogy a többi ocantisról is. Különösen a nőkről. Különleges leányzó, igazi minta gyermek, talán még egy kicsit magamra is emlékeztet. "Apróbb" eltérésekkel, persze...
- Ha kérdésed van, tedd fel bátran. Nem harapok. - utalok a növényre egy biccentéssel, hangom mélyéről mégis megint az a szokatlan kétértelműség tükröződik vissza, mikor egy újabb lépéssel csökkentem le a köztünk levő távolságot.

A kíváncsiság képes sok embert a vesztébe kergetni, én mégse tudok felhagyni vele, ezért is közelítem meg a kis tavat, majd kapcsolódok rá szépen lassan arra a növényre, mely Arhkax számára biztosítja a levegővételt. Érdekel, hogy vajon miként csinálta ezt, igazán különlegesnek és hasznosnak tartom, és oly nagyon belemerülök a tanulmányozásába, hogy nem figyelek fel arra, a föld miként is moccan lábaim alatt. Ahogy a férfi kezei vállaimra simulnak, úgy sikkantok fel meglepetten, majd pördülök is meg tengelyem körül, így fenekem a földre kerül és onnan nézek fel rá. Végig is pillantok rajta, de ahogy megállapítom, hogy nincs rajta ruházat, méghozzá ily közelről, arcom vörös színűvé válik és hirtelen kapom el fejem és kezdem el a növényeket nézegetném magam mellett.
- Bo.. bocsánat! - kérek is elnézést rögtön, hiszen nem lett volna szabad így megnéznem őt. Nem is akartam, csak... egyszerűen... újdonság volt a számomra. Nem láttam még meztelen férfit, pedig nem vagyok már kislány, mégis tapasztalatlan az annál inkább. Ahogy viszont kimondja nevem, meglepetten emelem lassan fel a fejem, miután érzékelem, hogy a köpenyt is felveszi mellőlem és magára teríti, tekintetünk pedig ha minden igaz, most találkozhat.
- Tudod a nevem? - kérdezek rá halkan, de ez után azért eljutnak ám tudatomig az Ő szavai is. - Ki küldött volna? És miért kémkednék? - nem értem. De ideje lenne összekaparnom magam, így kelek fel, majd törlöm meg kissé ruházatomat is, barna íriszeim ez után pedig ösztönösen ahhoz a fához vándorolnak, amelynek tövében eddig csücsültem. Arhkax is láthatja a homlimat, akár csak a pokrócot, így sejtheti, hogy nem most érkeztem.
- Én csak rajzoltom, nem tudtam, hogy lesz itt más is rajtam kívül. - ismerem be őszintén. Nem szokásom hazudni, nem is hiszem, hogy igazán tudnák, rögtön átlátnának rajtam.
- Csak nem olyasmit csinálsz, amit nem kellene? - nem mintha sok közöm lenne vagy én akadályozhatnám meg benne, de gyanúsnak tűnik a szavai alapján. Ez után viszont érzékelem, hogy miként néz végig rajtam, így aprót nyelek, majd jön is a megjegyzés.
- Honnan tudod, hogy... hogy nincs férjem? - és édesanyámat ennyire jól ismerné? Kicsit úgy érzem magam, mint aki rendesen le van maradva az eseményekben és ez nem esik jól. - Egyébként, ha eljön az ideje, majd lesz. - ezt a témát rövidre zárom. Nem érzem késznek magam még rá, hiszen kapcsolatom se igazán volt még. Persze, én nekem is tetszenek bizonyos srácok... férfiak, de Ők mégse engem választanak. Talán az ízlésemmel lennének gondok? Nem tudom. Ahogy közelebb lép, úgy teszek én ez után egy kisebb lépést hátra, még tudok picit menni, mielőtt a víz jönne, de a túlzó közelséget mégse hagyhatom. Miért nem volt jó neki ott, ahol az előbb állt.
- Nagyon tetszett amit csináltál... - kezdek bele, és már éppen kérdeznék, amikor ismét közelebb jön hozzám. Zavartan pislogok át a válla felett, mintha csak félnék szemeibe nézni és inkább kényszercselekedetként igazítok meg egy barna tincset, majd tűröm a fülem mögé. - Elmondod hogy csináltad? - ismét távolodnék, de most próbálom megemberelni magam és bátornak tűnni, így szépen lassan arra is ráveszem magam, hogy felnézzek rá, egyenesen bele a szemeibe. Nem vagyok kihívó, de teljesen meghunyászkodó sem. Nem engedhetem, hogy eltiporjanak, milyen harcos válna így belőlem? Bestla se lenne éppen büszke, én mégis azzá akarom tenni, így hát maradok a helyemen és próbálom folytatni a beszélgetést, félretéve az egyre növekvő félelmemet.