Tiszti szállás

Lakó Fedélzet

Alhadnagyi rangtól fölfelé. Ezekben a kabinokban már mindenki egyedül él...ha szeretne. Alaptartozék egy számítógépes konzol, egy nagy képernyős kijelző, és persze saját fürdőszoba.

Fraya parancsára(!) a kabinomban ülök, hogy lazítsak végre egy kicsit, hisz "nekem is szükségem van kikapcsolódásra, vagy legalább alvásra". Szerintem csak unta látni a sztoikus balta arcomat tükröződni a kijelzőjében, ahogy leplezett izgalommal vártam a híreket a kilőtt szondákról, és továbbra sem történt semmi. Úgy tűnik az elterelő hadművelet, és a rejtőzködés jobban működött, mint amire számítottam. Túl jól.
Pressia is csatlakozott hozzám, és most az egyik zsákmányolt antik táblajátékkal játszunk...pontosabban, kettővel egyszerre. A betűkockákat összeöntöttük, és átválogattuk, hogy nagyobb gyakorisággal és könnyebben lehessen kirakni bizonyos szavakat. F és K betű például sokkal több van benne. Egész jól elvagyunk ezzel, míg pár órával később azt nem veszem észre, hogy aggodalom ül ki az arcára.
-Tényleg így kell írni, hogy "LÓBASZÓ", meg is kapod a pont....bakker!
Ahogy felfogom mi történik hátra rúgom a székem, és mellé ugrok. Igen, ugrok, és elkezdem felsegíteni.
-Gyengélkedő! Készüljenek fel, kettő perc múlva érkezünk! Megindult a szülés!

A 26 kényelmetlen póz helyett keresek valami elviselhetőbbet, miközben scrabble-t játszunk. Ez jut mostanában kikapcsolódás címén, tekintve, hogy alig vagyok mobilisabb egy lerobbant tanknál. Annak ellenére, hogy mindig is úgy gondoltam, ez nem az én játékom, az utóbbi hónapokban szinte már a függője lettem. Tele a tábla a kedvenc káromkodásaimmal, és ami a legjobb, Ethant nem zavarja (annyira) hogy csalok a számolással. Közben azért nézegetem az órát is, ami nem vall rám, de... kurvára fájok. Nem állandóan, de azért időnként. Igen, tudom, hogy ez a 32. hét környékén már bármi lehet, de én eldöntöttem, hogy nem fogok idő előtt szülni, és az úgy is lesz. Vagy legalábbis így gondoltam.
A lóbaszó tényleg egy szó, és tényleg ér vagy 50 pontot, de már nem tudom összeszámolni. Hitetenkedve nézek a lábaim közé, mert teljesen olyan érzésem van, mintha becsuriztam volna. De nem. Én is tudom, hogy ez mit jelent, igaz, csak homályos emlékeim vannak a lassan 11 évvel ezelőtti történésekről. - Basszameg, Zetta, még nincs itt az ideje! - nyögöm fájdalmas pillantást vetve Ethanre, és hagyom, hogy felsegítsen. Lépek kettőt, és megtorpanok, a hasamra szorítva a kezem. - Faszba már! hozzon valaki egy kurva darut! - görcsösen kapaszkodom Ethan karjába és kérlelőn nézek rá. - Vagy viszel, vagy gurítasz, baszdki. -

-Kétlem, hogy szófogadó lenne...nem olyan családból jött.
Sőt, az igazat megvallva, ha felnő, ez a kislány elmondhatja magáról, hogy ő már lázadónak született, egy kalózhajó fedélzetén. Ő lesz a legmenőbb 6 éves. Alig várom...
-Nem kell ide Daru.
Úgy tűnik egyre gondolunk...hát...kivéve, ha ő a gurítást preferálta volna. Abban az esetben nagyon nem. Minden esetre átkarolom, és a fülébe súgom azt, amit már annyiszor:
-Kapaszkodj.
És már kapom is fel az ölembe, hogy aztán kitrappoljak vele az ajtón. Tudom, hogy azt gondolja magáról, kétszer nehezebb Thor pörölyénél, de most túlzottan izgulok ahhoz, hogy a tömegvonzással legyen időm foglalkozni. Szinte egy pillanat alatt a liftbe érünk, ami szerencsére hang vezérelt.
-Ne feledd a légzőgyakorlatokat. 1 perc és ott vagyunk. Minden rendben lesz.
Csak azt remélem nem fog kizavarni, ah így folytatom. Össze kell szednem magam! Be is fogom a szám, és ahogy nyílik az ajtó már rohanok is vele...4 lépést, aztán az elénk tolt hordágyra fektetem. Valaki piros pontra hajt? A nővérrel együtt toljuk őt a rendelőbe, és végig a kezét fogom.

Igazad van...basszameg!- Hmm... Se daru, se gurítás. Azért nem kellene ennyire meglepődnöm, de olyan arccal nézek rá, mintha Mária Magdolna látná meg a Megváltót, mikor azt mondja, kapaszkodjak. Áhítatos csendben - na meg néhány nyögés kíséretében trappolunk a lifthez, én pedig úgy szorongatom a vállát, mintha az életemért kapaszkodnék. Gyakorlatilag csak a légzéssel vagyok elfoglalva, de mikor Ethan erre figyelmeztet, lehunyom a szemem, és elfintorodom. - kurvára nincs rendben! Még túl korai! Basszamegbasszamegbassszameg! - kibaszott gombóccá gömbölyít a fájdalom és mikor elmúlik, olyan gyengeség tör rám, hogy még kapaszkodni is elfelejtek. Még szerencse, hogy itt a kurva hordágy, amire Ethan lepakolhat. Fogom a kezét, és fájdalmas arccal pillogok fel rá, de nem jajgatok. Egy biztos: nem az én jajveszékelésemmel lesz tele a kibaszott gyengélkedő. Akkor sem, ha belepusztulok. Na jó, annyira azért nem, de .... - Kérek egy félreeső zugot és Moor dokit! Légyszi! - Nézek kérlelőn Ethanre, de a kezét nem engedem el.

-Ennyire azért nem mondtam nagy igazságot.
Szorosan fogom őt, nehogy leejtsem, ah esetleg elengedne, és közben simogatom, ahol érem. Ez egyfajta pótcselekvés a részemről, hogy kicsit lenyugtassam magam.
-Türelmetlen a kis csaj, előfordul. De nem lesz semmi baj. Sokkal korábban is születnek babák, és teljesen egészségesek lesznek. A tudomány fasza...tarts ki.
Hagyom, hagy szorítsa úgy a kezem, mintha gyurmázni akarna vele, közben pedig Stone doki is megjelenik mellettünk, hogy megvizsgálja őt valami műszerrel, és már az arcáról le tudom olvasni, hogy Pressivel ért egyet. Túl korai.
-Megkapod mindkettőt. Sőt...Hol marad már a fájdalomcsillapító?!
Az egyik nővér úgy megszeppen, hogy kis híján nekem adja be. Illetve, ez így túlzás, de biztos megfordult a fejében. Valamivel később már lehet nem is bánnám. De ezt nem mutatom ki. Biztatóan mosolygok a feleségemre, és állok mellette, amíg ő vajúdik. Nem mozdulok.

Akkor is a kezét fogom, amikor már az ágya mellett ülök. Zetta egy búra alatt fekszik, az anyja mellett, vele egy magasságban. alig mozdul, de a műszerek szerint rendben lesz. A sok csőtől, és egyéb izétől valahogy a mátrix jut eszembe róla.
-Wow...annyira pici... - jegyzem meg, elrévedve.

Türelmetlen? Mindjárt kinyúvaszt a kis szaros! - hogy ezek után még mennyi mindent mondtam, és hányszor szorongattam úgy Ethan kezét, na meg az ágyvasat is, mint egy présgép, azt nem tudom, de panasz nem érkezett. Azt csak nekem volt most szabad, főleg, hogy Stone arckifejezéséből szavak nélkül is levágtam, hogy mégsem olyan egyszerű a helyzet. - Nem kell a fájcsill! Hagyjon békén! - eltolom a nővér kezét, és egy éles pillantást vetek Ethanre. - Majd ha kint van... na akkor jöhet a morfium baszki. -

Az ezt követő percek, vagy órák olyan durván összeolvadtak egyetlen fájdalmas görcssorozattá, hogy fogalmam sincs, meddig tartott. Csak azt tudom, hogy Ethan végig mellettem volt, én pedig a szokásos stílusomban küldtem el mindenkit a francba, aki akár csak egy pillanatra is úgy nézett rám, ahogy nekem nem tetszett.
Most, hogy már összekapartak, és tiszta ágyba fektettek, levegőt is kaptam meg morfiumot is, minden kicsit könnyebbnek tűnik, és valahogy a kislány helyzetét is képes vagyok derűsebben látni. Az is sokat segít, hogy most nem az anyám, hanem Ethan ül az ágyam mellett és még mindig a kezemet fogja. Felé fordítom a fejem, és elhúzom a számat. - Nem mondanád, ha neked kellett volna kinyomni. - ciccentek egy erőtlent, és én is Zetta felé fordítom a fejem. - De milyen szép! még mindig tudunk valamit.... - elmosolyodom és szabad kezemmel az inkubátor felé nyúlok, finoman érintve csak az üveget ott, ahol a kicsi arcát látom.

-Mi...???
Csak ennyit ellenkezek. De aztán ráhagyom a dolgot. Ha elég neki fájdalomcsillapítónak az egész karom elzsibbasztása, ám legyen. Közben a másik kezemmel finoman...na jó, nem nagyon durván lefogom őt, és látom, hogy körülbelül csak ezért nem zavarnak ki a szülőszobáról. Nincs kedvük velem is vitatkozni, és egyedül maradni Pressia-val. Mondjuk meg tudom érteni.

-Lehet, de ha én nyomom ki, annak egyikünk sem örült volna...egyébként is...
Pressia tenyere mellé teszem a kezem, és úgy nézem a babánkat, kissé elbambulva. Csak percekkel később térek magamhoz, és jut eszembe, hogy valamit mondani kezdtem az előbb még.
-Egy ilyen szép baba megérdemel egy normális szülést. Oké, ez rosszul jött ki...
Sóhajtok, és ránézek a monitorra az inkubátor mellett. A számok nem jelentenek nekem semmit, de a megnyugtató zöld szín, amivel kiírják őket igen. Egészséges baba...nagyjából.
-Akarsz aludni egyet?


//Kedves bárki, aki olvassa ezt, és a Jola-n tartózkodik éppen a nagy csata előtt! Ha szeretne a karaktered beugrani egy-két reagra megnézni a kicsit, innentől megteheti
Köszönjük, és Gratulálok Pressi!

PFFFFFFFF - nagyjából ennyi, meg egy rosszalló nézés a reakcióm Ethan szarviccére. Ahogy az enyém mellé teszi a kezét, ujjaim kicsit arréb csúsznak, és az ő ujjait érintik. Közben végg a kicsi Zét nézem. Tényleg olyan nagyon pici!!  Olyan kis nyeszlett, hogy ha két és fél ezer évvel ezelőtt születik, talán kipakolták volna arra a fura nevű sziklára, hogy megegyék a mókusok. Vagy farkasok vagy mik.  

A pillanat varázsa elmúlik, ahogy Ethan újra megszólal, én pedig  fájdalmas arccal fordulok felé. - Akkor feltétlenül ki kellett mondani? egy percig majdnem elhittem, hogy normálisak vaguynk... - elnevetem a végét, igaz, ez csak egy erőtlen kis kacaj, semmi több. Általában az ilyen elszólásaiból nagyobb ügyet szoktam csinálni. Néha azért, mert épp szar napom van, máskor azért, mert a békülős szexre hajtok eleve. Most viszont egyszerűen nincs energiám ehhez. Még a szájkarate is fárasztónak tűnik, úgyhogy annyiban hagyom és nagyot sóhajtok inkább. Főleg az ellenállhatatlan ajánlatát hallva érzem úgy, hogy nincs mit keresgélni. Zetta biztonságban, felügyelet alatt, apu pedig nem megy sehová. Pedig biztos lenne mit kapitánykodnia, de engem ez most egyáltalán nem érdekel. Arrébb teszem magam kicsit és megveregetem magam mellett a matracot. - Alig bírok bármi másra gondolni. De ne hagyj horkolni, oké? - Ha mellém fekszik, azonnal bekucorodom a karjai közé és percekkel később már alszom is. Remélem nem horkolva.

Elhallgatok. Sőt, kimondottan nem kapitányhoz méltó módon csendben maradok, és nem szólok vissza Pressinek, hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó ebben. Csak ülök ott csendben, és a kezét fogva nézem a babánkat, aztán a feleségem felé visszafordulva megsimogatom a homlokát.
-Tudod...igazából normálisak is vagyunk. Normálisabb, mint az én családomban bárki valaha...Szóval...nekem ez így tetszik.
Kérés nélkül is bemászom mellé az ágyba, de közben fél kézzel közelebb húzom az inkubátort, biztos ami biztos. Nem tudom elképzelni, mi szükség van erre, objektíven nézve, de annyira nincs most kedvem gondolkodni ezen. Ahogy az ölembe fúrja Pressi a fejét, azonnal elkezdem simogatni a haja mentén, és suttogva szólok csak hozzá.
-Ne aggódj...nem hagylak horkolni. Pihenj csak.
Hátradőlök, és tovább cirógatom őt. 20 perccel később pedig egyik ujjam a számhoz emelve intem csendre az érkező fiunkat, majd bólintok neki, hogy jöjjön csak közelebb. Mindent a szemnek, semmit a kéznek, de azért had találkozzon a kishúgával. Bár tudja, hogy az anyja nem látja, azért integet neki, mielőtt a búrhoz lépne, és ő is eltátogná azt, hogy "milyen pici".

Meglepődtem, mikor megérkezett az üzenet Ethantól. Nem is haboztam sokáig. Első utam a kabinomba vezetett, hogy magamhoz vegyem az ajándékokat, majd Azi felé vittem az irányt, hisz ha jól emlékszem ő lesz a keresztapa, vagy mi.
Határozottan kopogok be hozzá. Ha kérdezi ki az természetesen elárulom, hogy csak én vagyok, de amint nyílik az ajtó a kezébe nyomok egy ajándék csomagot. Amiben sok csoki van és pár baba holmi.
-Tessék! Ezt tőled kapja. És most gyerünk, nézzük meg azt a kis ördögfiókát.-Mosolyodom el. Ha nem indul el nem érdekel, hogy mennyire utálja, ha megérintik. Megragadom a karjánál fogva és húzni kezdem.
-Már most lázad a kicsi. Igazán várhatott volna még egy kis időt.-Ahogy megérkezünk a gyengélkedőre, csak halkan kopogok be. Ha beengedést nyerünk, akkor beljebb sétálok ugyanazzal a széles vigyorral a képemen.
-Sziasztok! Először is gratulálok nektek!-Kapi kap tőlem egy puszit, ahogy KicsiE is. Ha Pressi ébren van ő is, majd szemügyre veszem a csöppséget is.
-Te jó ég, de szép! Mondjuk tény ilyen szülőkkel nem is lehetne más.-Gondolok itt a szülőkre, majd előveszem az én ajándékomat, egy plüss nyuszit, amit oda is adok neki egy homlokpuszi kíséretében. Még nagyon rég találtam ezt a plüsst. A saját gyerekemnek tartogattam... De örömmel adom át Zettának.
-Hogy vagytok?-Pillantok először Pressire, majd Kapira.