Teljesen átlagos, igaz fárasztó, munkás napon vagyok túl. Nagyon jól tudom, hogy Brandon még szolgálatban van, így nem hazafelé veszem az irányt, hanem egy kis stresszredukciós kezelésre indulok az állatokhoz. Viszek magammal némi nasit, és besurranok a szivárványszarvasokhoz, hogy a kedvenc bébimet, Dodit megsimogassam kicsit. Annyira közeli ismerősök vagyunk már,hogy nem is kell messzire mennem a kerítéstől. Ahogy meglát ugyanis, azonnal leválik az ugrándozó társairól, és felém iramodik. Meg is kapja a nádcukor kockákat, meg a simogatást, miközben az egyik gondozó lány csak messziről nézi mit csinálunk. Csak ezután indulnék haza igazából, de a légvédelmi sziréna hangja halálra rémít. Az eget kémlelem néhány pillanatig, aztán viszont elkapom a továbbra is csak bután bámészkodó gonodozót, és berohanok vele az épületbe. Együtt kuporgunk egy ideig az alagsorban, de  mikor minden hang elhal, hiába a tájékoztatás, én nem tudok egy helyben maradni. Először csak az ablakon, majd a főbejáraton kukucskálok ki a térre, és mivel nem látok semmi mozgolódást, a torony felé indulok. A portás megpróbál ugyan visszatartai, de jobban aggódom most Bran miatt, mint azért, hogy mi történhet velem. Azért óvatosan haladok és mindenre fülelek, de hamarosan a toronynál találom magam, ahol elvileg Brannek is lennie kellene. Az első katonát, akivel találkozom, rögtön róla kérdezem, de nem tud segíteni, csak azt hajtogatja, hogy tűnjek el az utcáról. Tovább haladok a torony felé és aggodalmaskodva próbálok leszólítani valakit, hátha megmondja, mi történt és hol van Bran, de csak azt kapom, húzzak haza, mielőtt bajom esne. Nem valami szívderítő...

A légiriadó hangja túl ismerős. A begyakorlott mozdulatok maguktól történnek meg. Pontosan ahogy kell, gondolkodás nélkül. Felszerelés ellenőrzése, hely elfoglalása, várni az utasításokra. Több tucatszor megtettem már ezt, és eddig sosem volt gond. Sajnos, azt is hozzá kell tenni, hogy sajnos mindegyiket a hónap első "hétvégéjén", pontosan ugyanabban az időpontban. Ennél fogva, kissé feszültebb most a légkör.
"Megkettőzni az őrséget minden kapunál, és tartsák nyitva őket! Mindenki más a kijelölt járőrhelyekre! Nem akarok embert látni az utcákon 10 percen belül. Mozgás, MOZGÁS!!!"
Nem tudjuk mi történik. Fegyverrel a kezemben indulok az utcára, a megszokott három társammal együtt, amikor meghalljuk az első lövést. Nem vagyok elit katona, aki már a zajból meg tudná mondani, pontosan milyen fegyverrel lőnek...kivéve most. Ez egy PR-16. Aggódva nézek a társaimra. Mindenki arcán azt látom, hogy semmi problémája nem lenne azzal, ha itt állnánk reggelig, vagy az idők végezetéig, bármelyik is jön el előbb. Magamra sem ismerek, ahogy én indulok meg először a tér felé, ahonnan a zajt hallom.
Nem tudom, pontosan mi történt, de amire oda érek, már látok is valakit feküdni a földön. Tőle kicsit messzebb egy ingerült katona ordítozik egy alacsony, megszeppent nővel, kire a puskáját fogja, és sürgeti, hogy takarodjon innen, de bármikor megmozdulna, ráordít, hogy hagyja ezt abba. Csak akkor hallgat el, amikor megérzi a puskám csövét a tarkóján.
-Roger...add ide a puskád, ha nem akarsz egy fejjel alacsonyabb lenni.
Ha engedelmeskedik, elveszem tőle, és aztán hagyom, hogy Ty gyengéden lehasaltassa, és megbilincselje őt. Ez után lépek csak Nola-hoz, hajolok le hozzá, és érintem meg a vállát.
-Jól vagy?

Teljesen értetlenül állok, és nézem, ahogy a felspannolt állapotba került katona magából teljesen kikelve ordibál. - Jólvan, megyek már! -  Nem akarok a közelében maradni, pedig azt hittem, hogy vele biztonságban leszek és megkereshetem Brandont. Nem tudom, hogy ez azért nincs így, mert tapasztalatlan, éles helyzetben még ki nem próbált emberről van szó, vagy arról, hogy lázadók vannak a telepen, és ez a férfi itt nem ismer fel. Egyre ijesztőbb, ahogy egyre kevésbé tud uralkodni magán, és még a fegyvert is rám fogja. - Szentég! Nyugodjon meg, én a férjemet keresem... De akkor most menjek vagy ne mozduljak? - tanácstalanul és egyre ijedtebben húzom össze magam, és inkább nem mozdulok, de akkor meg azért kapom a böködést és az ordítást. Legszívesebben lekuporodnék a földre, de attól félek, azt sem venné jó néven ez a pasi.

Brandon a legjobbkor érkezik. A hangját meghallva felegyenesedem és kihúzom magam. Arcom felderül és alig tudom tűrtőztetni magam, hogy ne ugorjak a nyakába. - Persze, de... a lényeg, hogy te is. Annyira aggódtam! - Egy ideig még kitart az önuralmam, aztán viszont hozzá simulok és megölelem. - Ugye minden rendben? - hátralépek és kíváncsian nézek rá. - Mi történt?-

-Miattam ne aggódj, nem azért lettem katona, hogy lövöldözzek.
Érzem, ahogy oldódik bennem a feszültség, amikor már senki sem fog fegyvert a feleségemre, talán túlságosan is. Szavai észhez térítenek, de addigra már átkaroltam, igaz kicsit furcsán állunk így, hisz a puska még a kezemben van, cska épp az ő háta mögött tartom egy kézben.
-Állítólag a lázadók megtámadtak minket, de én sem tudok többet.
Megsimogatom a hátát, és ellépek tőle, hogy újra felemeljem a fegyverem a vállamhoz, és kicsit úgy álljak be, mint egy antik G.I. Joe figura, abból az időből, amikor még léteztek fizikai játékfigurák. Próbálok úgy tenni, mint aki tudja, mit kéne most tennie, de őszintén szólva, halvány fogalmam sincs. Vigyem haza? A főépület a legnagyobb célpont a telepen. De máshol egyedül lenne. Lehajolok a kiütött katona sisakjáért, és Nola-ra adom azt.
-Maradj mindig mögöttem rendben? Nem lesz semmi baj.
Remélem legalább ő elhiszi ezt.

Egy csöppet értetlenül nézek fel Brandonra, elfelejtve egy percre, hogy az előbb még halálra voltam válva. - Ki miatt kellene akkor aggódnom? - Szorosan ölelem, akár egy kisgyerek a vágyott és megkapott karácsonyi ajándékát.
Alig akarom elhinni, amit mond, de persze, ha jobban belegondolok, ez az egyetlen logikus magyarázat. Legalábbis az egyetlen, ami most eszembe jut. - Ez nagyon fura. Nem is értem, hogy miért épp minket... - lépek el tőle teljesen letaglózva. Ezen még sokat fogok gondolkodni, az biztos. De nem most. Elnézem Bran tépelődését, és rá is jövök, hogy milyen butus voltam. Nem kellett volna elhagynom a tudományos labort, és akkor most nem kellene még miattam is aggódnia.
A sisakon csak elmosolyodom, és össze is pattintom gyorsan a pántjait, hogy el ne hagyjam, hisz egyáltalán nem az én méretem. - Köszi. Mindenképp mögötted leszek, nem vagyok annyira bátor, mint gondolnád. - ezt pedig most demonstrálom is, hiszen az első hangokra azonnal hozzá ugrom megint, és a fülemre szorított kezekkel temetem az arcom a mellkasába. Még a szokásosnál is kisebbre húzom össze magam, és a félelemtől dermedten várom ki a végét, ha csak rajtam múlik.
Amikor viszont végre szét merek nézni, egyből elfelejtem a félelmeimet, és izgatott hangon kiabálva mutogatok a karámok felé. - Nézzétek! tűz van! Szóljatok a tűzoltóknak,én... - itt Branre nézek - mi megnézzük az állatokat! Nem hagyhatjuk, hogy ... - elcsuklik a hangon, de csak azért, mert közben már meg is iramodom arrafelé, ahonnan a füstöt látom felszállni.

-Érted, hogy értem. Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen drágám.
Nem mintha szabadulni akarna. El nem sieti az biztos, olyannyira nem, hogy az idejét sem tudom már, mikor jutott eszembe egyáltalán ez a gondolat. Nola az életem része és kész. Ez magától értetődik. És nem is szeretnék ezen változtatni.
Osztozom az értetlenségében. Évek óta őrzöm ezt a várost, és egy lázadó sem támadt még ránk így. MEgpróbáltak ellopni tőlünk alamit igen, és ránk lőttek az erdőben, de ez most elég felfoghatatlan.
-Várj!
Kiáltok utána. Nem akarom lebeszélni. Az az igazság, hogy amekkora a káosz, sehol sincs kisebb, vagy nagyobb biztonságban. Gyorsan megnyomom a rádióm.
-Központ, itt Crane. Az állattartó részleg lángokban áll. Segítek a kármentésben, vége.
Ez után már szaladok is Nola után, egyenlőre csak én egyedül. Remélem fognak segítséget küldeni, de ebben nem lehetek biztos.

- Az lenne az utolsó, ami eszembe jutna. - kicsit mosolygok rá, de annyira hirtelen jön az újabb támadás, hogy igazából még azt is elfelejtem, hogy beszélgettünk bármiről is az elmúlt percekben. Ez most még az előzőnél is rosszabbnak tűnik, és bár el nem tudom képzelni, hogy honnan szereznének a lázadók rakétákat és kilövő miaszöszt hozzájuk, tényleg egyértelművé válik, hogy ez egy támadás. A torony oldalában füstölgő lyuk legalábbis erről tanúskodik.
Ennél is ijesztőbb azonban, hogy a karámoknál sok-sok állat van csapdába esve. Háziasításra alkalmas, többé-kevésbé szelíd állatok százai rekedtek magas kerítések mögött, és én nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, hogy élve elégjenek.
Még hallom, hogy Bran utánam kiabál, és azt is, hogy rádiózik, de tudom, hogy követni fog, és a hosszú lábaival egy-kettőre utolér majd. Én sem vagyok épp rossz formában, de a nagy iramú futás után csak kapkodom a levegőt, ahogy biztonságos távolból, de már nagyon is közelről nézem a takarmányosból feltörő egyre sűrűbb füstöt és a szellőzőket nyaldosó lángokat. A karámok szerencsére még nincsenek veszélyben, de a tűz hallhatóan és láthatóan gyorsan kap erőre a sok száraz takarmányból. Ezek szerint az automata tűzoltó rendszernek is annyi. Megvárom Brandon, és mikor megérkezik a karámok felé mutatok. - Arrafelé van a központi vízcsap, ahonnan az itatókat töltik fel, próbáljunk azzal kezdeni valamit. - jobb ötletem sajnos nincs, de ha neki igen, akkor most mondhatja. Ha nem, akkor viszont indulnunk kell. - Jön segítség? - kérdezem még reménykedve, hátha jó hírekkel szolgál.