Modern, jól felszerelt orvosi szoba, vizsgálók, és egy 10 ágyas betegszoba. Szükség esetén sürgősségi beavatkozások végzésére is alkalmas.
A tükör előtt állok a kabinunkban. Adrian már rég elment dolgozni. Azóta a beszélgetés óta beállt közénk egyfajta feszültség. Bár egymás mellett alszunk, mégis inkább a hátamat mutatom neki a helyett, hogy hozzá bújnék. De biztosan megoldjuk majd ezt is. Én nem akarom, hogy egy ilyen dolog közénk álljon. Rám is egy hosszú nap vár, de ha minden igaz hamarosan úgy is nagyobb pihenőre vonulok. Csak bírja még ki egy kis ideig odabent a pici. Eddig minden nagyon jól halad. Szépen növekszik, erősödik. Alig hittem a fülemnek, mikor Morgannél meghallottam a szívhangját. Ilyen még nem fordult elő… Eddig még sose jutottunk el. Szóval ezért is reménykedem annyira a dologban. Veszek egy nagy levegőt, majd már indulok is a dolgomra. Igyekszem minél kevesebbet rohangászni és inkább ülő munkát végezni, hogy ezzel is csökkentsem a terhelést. De sajnos vannak olyan napok, mikor csak evéskor van időm kicsit kifújni magamat. Állandóan azon agyalok, hogy lehet a Kapitányt már most be kéne avatni a dologba… De akkor már mindenki számára kiderülne a dolog… Olyannyira elmerülök a munkában, hogy csak a hívásnak köszönhetem, hogy feleszmélek az idő múlására. Már azebédidő vége felé járunk. Kikapcsolom a tabletem és el is indulok az eligazítóból az étkező felé. Épphogy megteszek pár lépést mikor begörcsölök és automatikusan kapok a hasam felé ezzel elejtve a tabletem. -Basszus! Mi volt ez kicsim?-Pillantok le, majd mivel a fájdalom elmúlik összeszedem a tabletem és folytatom tovább az utam, de nem sikerült sokkal több lépést megtennem, egy újabb görcsöt kapok. -Ne… ne… ne… ne csináld ezt velem!-Egy rövid és tömör üzenetet írok Morgannek, hogy valami nincs rendben, a gyengélkedőn találkozunk. Remélem időben meglátja azt. Lassan jutok el a gyengélkedőre, a görcsök nem akarnak elmúlni és egyre erősebbek én meg kezdek bepánikolni, hisz ez nekem túlságosan is ismerős helyzet, de mégsem akarom elfogadni a dolgot. Reménykedni akarok abban, hogy ez valami vaklárma lesz. Ahogy megpillant az egyik nővér már mondom is neki, hogy Morganhez jöttek. Szerencsére bent van, így azonnal be is tudok menni hozzá. Ha rám néz csak a rémületet láthatja az arcomon.
Unalmas monotonitással telnek a napjai, főleg most, hogy lassan kitisztázza a magánprojektjei listáját. Hwan aktájával végzett, Azarov ügye az utolsó fázisban van, karöltve a saját kísérletével, Freya pedig... nos, egy héttel ezelőtt szép eredményeket produkált a vizsgálat. A magzat egész erősnek tetszett, a szívhangról nem beszélve. Ugyan nem dőlhet hátra a székében elégedetten és ölbetett kezekkel, ám azért némileg derűsebben szemléli a világot. Minden sínen van. Szinte már. Majdnem. Korán ivott a medve bőrére. Éppen a gyengélkedőn rója a szokásos köreit vizit címén, mikor befut hozzá a parancsnok üzenete. Valami nincsen rendben és találkozzanak a gyengélkedőn. Azonnal visszaüzen neki, hogy jöjjön, hiszen pont azt beszélték a legutóbb, inkább érje őket vaklárma, mintsem komoly probléma. Percekkel később érkezik hozzá a nő, a nővérek nyomban odavezetik a parancsnokot hozzá, ő pedig csak a jelenlévők legjobbjait tartja maga mellett. Mindenki mást elbocsát, tekintete Freya-t szemléli. Rettegés. Ezt olvassa le a nő arcáról és kicsit sincsen meglepődve rajta. - Ultrahangot azonnal, zárják le ezt a részét a gyengélkedőnek, senkit nem akarok itt látni alkalmatlankodni. - adja ki a parancsot, miközben az egyik ágyba segít lefektetni Freya-t. - Milyen erősek a fájásaid? Nagyjából mikor kezdődtek? - szegezi a kérdéseket Petersonnak.
Szerencsére semmit sem kell mondanom neki, azonnal levágja a dolgokat. Az egyik nővér segítségével elvonszolom magam az ágyig, majd szépen lefekszem rá, de iszonyat ideges vagyok. Minden olyan jól alakult. Sokáig tényleg nem akartam beleélni magam, de a legutübbi alkalom reményt adott bennem, hogy most életben fogom tudni tartani őt. Most viszont tudom, hogy ez megint csak az élet egy rossz tréfája volt. -Amikor küldtem az üzenetet... Öt perce lehetett, nem tudom.... Ne haragudj...-Egy újabb görcs, ami az eddigieknél jóval erősebb. Összehúzom magam és próbálok túlleni a dolgon. -Baszki... Ez most már legalább egy nyolcas volt.-Veszek egy mély levegőt.Próbálok nyugton maradni az últrahangig, de iszonyat rossz ez az egész és úgy érzem muszáj mozognom kicsit. -Nem történik meg ugye? Hisz minden a legnagyobb rendben volt.-Nézek továbbra is pánikolva Morganre. Mondjuk minden alkalommal mindig rendben volt minden, mégis megtörtént a baj.
Ultrahang, zselé, azonnal vizsgálni kezdi a parancsnokot. A pillanatok idegőrlően lassan telnek, és akármilyen alaposan húzza végig a fejet a hasrészen, sajnos nem találja, amit keres. Semmi mozgás, semmi szívhang... ha pedig a görcsöket és annak erősségét nézik, akkor valószínűleg megindult az oszlás is, a szervezet pedig takarítaná ki magából azt, mielőtt komoly problémákat okoz. - Freya... sajnálom. - ennyit tud mondani a nőnek egyelőre, aztán magához szólítja a nővéreket és sorba kiadja az utasításokat. Antibiotikumos infúziót készítsenek elő, fájdalomcsillapításra lesz szükségük, érzéstelenítésre és ha magától nem lökődik ki az elhalt magzat, akkor rá kell segíteniük. Ha túl sok vért veszít a parancsnok... abécédé tervek sora jön, hogy kiküszöbölhessenek bármilyen felmerülő akadályt. - Sajnálom. - ismétli meg önmagát, aztán előkerül az injekció és a másik lassan mesterséges altatásba kerül. Nem sokat vacillálhatnak és ehhez sajnos ezt a lépést kell meghoznia.
2 óra múltán. - Freya? - csekkolja a másik életjeleit, és igyekszik gyengéden, de határozottan felébreszteni őt.
Ahogy kimondja a szavakat behunyom a szemem és nem fogom magam vissza. Sírni kezdek. Nem akarom elhinni, hogy ez megint megtörténik. Ahogy ismét kimondja csak rázom a fejem. Nem, ezt nem fogadom el... -De hát hallottuk... hallottuk, hogy él, a szívhangja... Minden rendben volt....-Nem vagyok rá mérges, nem gyűlölöm őt vagy bármi ilyesmi. Tudom jól, hogy ő mindent megtett. Én vallottam megint kudarcot. Megint miattam halt meg egy picinyke élet. Talán abba kéne hagyni a próbálkozást. Nem tudom, hogy képes lennék e elviselni még egy ilyet. Lehet már rég oda kellett volna adnom a méhemet a consilium orvosainak, kutatási célból. Akkor megkíméltem volna magam a kudarctól és a kicsit a szenvedéstől. Vajon ő érzett ebből bármit is? Fájt neki ez az egész, vagy csak elment, mint aki álomba merül és többé nem ébred fel? Az altató hamar hatni kezd, így végül minden elsötétül körülöttem és beszippant a sötétség, a békés nyugalom, a csend.
2 óra múlva Hallom a nevemet, de távolinak tűnik. Először nem akarok rá reagálni, de nem hagy engem békén. Lassan nyitom ki a szemeimet. Először minden homályos, de idővel minden kitisztul. Fáradtságot érzek és ürességet. Morgan felé pislogok, de nincs semmi erőm megszólalni.
Egyelőre nem zargatja tovább a másikat, hagyja, hogy lassan felébredjen az altatás utójából. Nem csodálkozik a szótlanságán sem, a történtek... nos, szerencsétlenül alakultak. Nem minden történet, ami szépen indul ér ugyanúgy szép véget, vagy válik hosszú mesévé. Néha... nem többek egyperceseknél. Fájdalmas tanításoknál. Újra és újra ismételt, kegyetlen leckéknél. - Antibiotikumos kezelést kapsz, infúzión. A... beavatkozás megtörtént, szerencsére nem sok vért veszítettél, de egy időre ágynyugalomra lesz szükséged és rengeteg pihenésre. - tárgyilagos hangon beszél, tényszerűen, pontosan érzi, hogy nincs itt az ideje a sajnálkozásnak és az ömlengésnek. A pátyolgatást meg valószínűleg nem az ő részéről fogja elvárni a parancsnok. Ami teljesen rendjén van. - Viszont... tekintettel az állapotodra, értesítenünk kellett a feletteseid és... egyelőre két tiszt tartja a gyengélkedőn kívül Powell hadnagyot. Szeretnéd látni vagy küldjük el őt? - szegezi a kérdést Freya-nak, és a nő válaszától függően fog cselekedni. Ha valami egyebet is szeretne a másik, akkor áll rendelkezésére. Csak meg kell szólalnia.
Csendben fekszem és csak pislogok rá. Hallgatom őt és igyekszem felfogni a szavait. Antibiotikum, pihenés. Szóval tényleg megtörtént. Tényleg nincs többé. Ennyi volt. Egy psilogás és kész. Már nincs többé. Bólintok egyet neki, hogy jelezzem felfogtam a szavait, de nem válaszolok neki. Még nem. A plafont kezdem el nézni. Vissza se nézek rá a kérdését hallva. Nem adom meg egyből a választ. Csak behunyom a szemem és egy nagy levegőt veszek. Adrian... Milyen önző vagyok. Eszembe sem jutott. És most ott áll kint. Biztosan ezernyi kérdése van. -Szeretném, ha bejönne.-Pillantok vissza a dokira a mondatom végén. Szükségem van rá. Nem érdekel, hogy min is vesztünk össze korábban. Csak azt tudom, hogy szükségem van Ő rá, a közelségére, az érintésére, a biztonságot adó ölelésére. -Köszönöm!-Mondom még Morgannek mielőtt elmenne. Tényleg hálás vagyok neki. Mindent megtett a magzatért, értem. Nem az ő hibája, hogy így alakultak a dolgok.
Fel-alájárkálok a gyengélkedő előtt, karjaimat a mellkasom előtt fűzöm össze, hol pedig a zsebeimbe rejtem, hol az ujjaimmal az egyenruhámat babrálom, hol a szolgálati fegyveremre szorítok rá és el kell számolnom vagy tízig, hogy ne kapjam elő és eresszek egy sorozatot a mellettem strázsálókba. - Mikor mehetek be? - morranok fel. - Amint Doktor Ruh engedélyt ad rá, a parancsnok egyelőre nincsen olyan állapotban, hogy látogatót fogadhasson. - a választ az egyik nővérke adja meg, az említett strázsák védelméből. Faszom kivan. Jó ideje itt dekkolok az ajtó előtt, az üzenet talán egy órája érkezett? Freya rosszul lett és a gyengélkedőre siettek vele. Mire ideértem, már altatásban volt, műtét alatt. És senki sem közölt semmi egyebet. Nagyjából tizenöt perce annak, hogy Doktor Baszomaszád kimerészkedett a szobából és robbantotta a bombát. Vetélés. Elhalt magzat. Freya várandós volt. Basszus. Lesokkolódtam, még mindog nem érzem teljesen tisztának a fejemet, de azt tudom, hogy látni akarom a páromat. Hallanni a hangját, tudni, jól van vagy... akármit. Ez a tétlenség megöl. Újabb percek telnek el. Ruh végre felbukkan és beléphetek az ajtón. Nem udvariaskodom, talán még taszítok is a nőn, ahogyan elhaladok mellette és Freyahoz sietek. Más nem érdekel. Csak ő. Az ágya előtt pár méterrel lassítok le, kissé hezitálva teszem meg az utolsó lépéseket, majd leülök mellé, a látogatók számára fenntartott székre és tenyeremmel óvatosan a homlokára simítok. - Édesem... ez... hogyan? - magam sem tudom mit akarok tudni vagy kérdezni tőle. Elhallgatok.
Kinyitom a szemeimet, mikor közeledő léptek zaját hallom meg. Amint megpillantom Adriant egy apró mosoly kúszik az arcomra, de csak egy másodpercig. Tovább nincs erőm azt megtartani. Örülök neki, hogy látom őt, hogy itt van és nem rohant el. Pedig megtehetné, hisz hazudtam neki, eltitkoltam előle az állapotomat. Biztosan tudja, hogy mi történt, hogy elveszítettem a gyerekét. Leül mellém és megérint engem. Egyik kezemet felemelve megfogom az övét és egy puszit nyomok rá, majd nem engedem el, csak szorítom. Olyan erősen, ahogy bírom, ami jelen állapotomban nos felér egy gyerek szorításával. Nézem őt a könnyeimen keresztül és nem is tudom mit mondhatnék neki. Biztosan tudni akarja, hogy miért nem avattam be, miért titkoltam el előle, de jelenleg úgy érzem képtelen vagyok neki elmagyarázni értelmesen az egészet. -Sajnálom... nagyon sajnlom!-Mondom neki teljesen őszintén. Sajnálom, hogy hazudtam, sajnálom, hogy megint kudarcot vallottam, hogy így kellett megtudnia az egészet, hogy önző voltam. -Kérlek ne haragudj rám.-Nézek a szemeibe. Legszívesebben kikelnék az ágyból és oda bújnék hozzá, de megmozdulni sincs túl sok erőm, vagy csak kicsit arrébb feküdni, hogy legalább ő tudjon mellém jönni. Most csak szeretném ha itt lenne mellettem. Fogom is őt rendesen, nem eresztem. -Hallottam őt és most már nincsen. -Szólalok meg ismét kissé elcsukó hangon. A könnyeimet egyelőre nem tudom leállítani, de azt hiszem most jobb is, ha hagyom őket. Ha ő előtte nem tudok sírni, akkor nagy baj van a kapcsolatunkkal.
Továbbra sem tudom miként reagáljak vagy hogyan. Sokként ért az egész, a terhesség, a vetélés, a minden. Tudom, hogy nincsen jogom számonkérni Freya-t azért, amiért nem beszélt róla, de az agyam egy kis sarkában felháborodva dübörög a kérdést, miért kellett titkolóznia? Miért vállalta, hogy egymaga fog ezen keresztül menni? Kifakadás helyett a hallgatást választom, közelebb húzódom hozzá, egészen fölétornyosulva, mintha így megvédhetném a világtól. Pedig közel sincs ekkora hatalmam. - Sssssh, semmi baj, szerelmem. - próbálom őt csitítani, ám közben hagyom, had zokogja ki magát. Gyászol. Elveszített valami fontosat. Elveszítettünk egy kis darabkát kettőnkből. - Nem haragszom, itt vagyok. Te is itt vagy, életben és épen és ez a lényeg. - mormolom a tincseibe, miközben óvatosan a karjaimba vonom őt, vigyázva az infúzió csőre, meg az összes, Freya-ból kiálló orvosi mütyürre. Tudom, hogy ez is azért van, hogy jobban legyen, viszont legszívesebben falfestménnyé gyűrném a doktort, amiért így... az is, mi a faszomért nem szólt hamarabb? Veszek egy mély levegőt. Most nyugodtnak kell maradnom és békésnek. Freya érdekében. Szüksége van rám. Igazán szüksége. - Sajnálom, kicsim. - suttogom halkan. - Nem a te hibád. - teszem hozzá.
Vas. Márc. 14, 2021 9:23 pm
