Ahogy közelebb jön hozzám és megpróbál magához húzni úgy próbálok én oda bújni Ő hozzá. A fejem valahol a  felsőjébe temetem és kapaszkodom belé. Rég nem borultam ki ennyire, mint most. A negyedik alkalommal szerintem egyszerűen csak magamba fordultam. Úgy tettem mindenki előtt, mintha minden a legynagyobb rendben lett volna, deközben belül felemésztettem magam. Az első alkalom volt a sokkoló a számomra... De talán akkor sem borultam ki ennyire. Annyira hittem abban, hogy most sikerülni fog.
-Nem tudtam rá eléggé vigyázni.-Már megint önző voltam és nem figyeltem rá eléggé. Az én hibám, hogy a testem kilökte őt. Az univerzum nem akarja, hogy átélhessem ezt, hogy anya lehessek. Akkor miért erőltetem ennyire ezt?
-Kérlek ne hagyj magamra.-Hálás vagyok Morganre, hogy szólt neki és elmondta neki az igazat. Nekem kellett volna megtennem jóval korábban. Nem mondok már neki semmit, csak örülök, hogy itt van mellettem. Szükségem van rá. Most nem érzem azt, hogy ezen képes lennék egyedül tovább jutni. Közben meg rettegek attól, hogy a titkolózásom miatt meg csak még távolabbra löktem magamtól.
Szép lassan enyhül a sírásom, de én továbbra csendben maradok. Mozdulni is maximum csak annyit próbálok,hogy Adrian kényelmesebben el tudjon feküdni mellettem. De továbbra sem engedem el őt.

Hallom amit mond, de most mégsem tudok hinni neki. Lehet, hogy ő így gondolja, de én nem. Valami oka van annak, hogy ennyiszer sikertelenül jártam. Mintha legbelül nem is akarnám ezt az egészet... Pedig egyik magzat halálát sem kívántam. Mindegyiknél ott pislákolt a remény.
Behunyom a szemem és úgy élvezem ki a kettőnk közé beállt csendet. Már azzal rengeteget segít nekem, hogy csak itt van a közelemben és ölel engem. Nem kell mondania, vagy tennie semmi egyebet. Pedig ordibálhatna, eltűnhetne, hisz jogosan lenne mérges rám. Bár ki tudja... Lehet, hogy most is az, csak ügyesen titkolja.
A kérdését meghallva szorítok kicsit a fogásomon. Nem kap választ azonnal. Eltelek egy kis idő mire én is megszólalok. Nem akarok megint sírni. Megérdemel egy rendes magyarázatot a tettemre.
-Mikor már nem lett volna ekkora a kockázat, hogy elveszítem.-Suttogom én is a szavakat, majd elkezdek picit mocorogni és tekintetemet szép lassan felemelem rá, hogy láthassam őt.
-Féltem ha elmondom túlságosan is beleéled magad és, hogy akkor fájdalmat okoznék neked, ha mégsem.-Mondom neki teljesen őszintén. Tényleg az volt bennem ezzel, hogy megakarom őt kímélni ettől a fájdalomtól, de igazából már nem tudom, hogy valóban sikerült e, vagy csak rontottam a helyzeten. De nagyon reménykedem abban, hogy ketten átvészeljük ez a korszakot. És bár nagy eséllyel semmi sem lesz ugyanolyan mint korábban mégis továbbra is együtt leszünk.

Tudom, hogy ezt egyszer hosszabban kell majd megbeszélnünk. Tudom, ha elmondtam volna is mellettem lett volna. Nem hagyott volna magamra, ahogyan most sem tette. Az emberek nem mindig hozzák meg a legjobb döntéseiket. Sokszor csak utólag jönnek rá, hogy talán tényleg ostobaság volt.
Hallom amit mond és emlékszem is ezekre a szavakra. Tudom, hogy mind ezt csak szeretetből mondja mégis fáj egy kicsit nekem. Azt akarja, hogy mi legyünk... De én nagyon is szerettem volna egy csöpséget, akivel megoszthatjuk az életünket.
Fejemet a mellkasára hajtom. Egy ideig csak figyelem a szívverését. Eszembe jut a picinek a szívhangja. Olyan tisztán hallható volt annak a pici szívnek a lüktetése. Élt és erős volt. De most már... Nem is akarom tudni, hogy mi lett vele.
-Tudom... De én reméltem... Mikor meghallottam azt a hangot... Olyan erős volt és még jobban reménykedni kezdtem.-Már elkezdtem megtervezni azt, hogy mégis hogy mondom el neki. Nem akartam volna csak úgy oda nyögni neki, hisz ez hatalmas hír lett volna. Egy nagy ajándék mind a kettőnknek. Ha érdekli a videót megmutathatom neki róla, hisz még mindig megvan. De azt hiszem jobb, ha inkább nem látja azt.
-Bocsáss meg...-Suttogom neki a szavakat. Nem lett volna jogom kihagyni őt belőle, hisz mégis csak ő lett volna az apukája.

A szavai kissé szíven szúrnak. Bár teljesen nyugodt a hangja mégis érzem, hogy dühös. Megértem őt és jogosnak is tartom, de mégis rosszul esik. De remélem idővel jobb lesz mind a kettőnknek és meg fogja érteni, hogy miért is tettem ezt és megbocsájt majd nekem.
Nem szólalok már meg. Egyéértelműek voltak a szavai, így a biztonság kedvéért inkább csendben maradok. Csak fekszem mellette, hozzá bújva. Idővel a szemeimet is behunyom. Kezdek fáradni. A testem szeretné, ha végre lepihenhetne, viszont az agyam nem hagyja ezt. Folyamatosan cikáznak a gondolatok. Újra élem az egészet. Fejemben cseng a magzat szívverése... A kezemet a hasamon pihentetem. Érzem, hogy pár könny megint lecsúszik az arcomon, de hamar elzárom a csapot, így talán sikerül elrejtenem azokat Adrien elől.
Idővel viszont a fáradtság győz és elnyomja a gondolataimat. Powell már csak arra figyelhet fel, hogy hangosan szuszogok a karjai között.

Az elmúlt napokban sok érdemlegeset nem igen csináltam a pihenésen, evésen és egyéb magán jellegű dolgokon kívül... Mondhatni akár olyan voltam, vagyok mint egy baba, csak engem pelenkázni azért nem kell. Köszönöm, azt el tudom egyedül is intézni. Viszont semmi erőt nem éreztem magamban, hogy ezen kívül bármi mást csináljak.
Mikor megláttam Powell összevert képét dühös lettem rá, de nem mondtam neki semmit. Egyrészt nem lett volna jogom hozzá, hisz ő így vezette le a feszültségét, amit én okoztam neki. Ezen felül meg... Ez most nem az a helyzet, hogy egy ilyen beszólásom csak egy aprócska vitát kavarna fel... Nem... azt hiszem mind a ketten feszültek, dühösek, szmorúak vagyunk. Így jobb inkább százszor is átgondolni, hogy mit is mondjuk a másiknak, ha nem akarjuk elveszíteni őt. És én nem akarom... Megvannak a hülyeségei ez tény... De nekem is... És így fogadtul el egymást.
Kissé kómásan fordulok felé az ágyban, mikor megszólít. Aludtam, de nem olyan mélyen, hogy első szólítására ne keltem volna fel. A görcseim kezdenek múlni, de néha még most is érzem és csak kívánom, hogy végre legyek túl ezen az egészen.
-Ezt mind nekem hoztad?-Pislogok a tálcára, majd vissza Adrianre. Felé nyújtom a kezem és ha megfogja azt húzni kezdem magam felé őt. Most nincs bennem túl sok erő, így könnyedén kiszabadíthatja karját a fogságból, ha akarja.
-Mondtam már neked, hogy szeretlek?... -Nézek rá hálás tekintettel, amiért kitart mellettem és ilyen figyelmes velem még most is.