A hajó agya. A kapitány, az első tiszt, a navigátor, a tüzér tiszt, és a kommunikációs tiszt munkahelye. A kapitányi szék, és a hozzá tartozó terminál középen helyezkedik el, és őt veszi körbe a másik 4 munkaállomás. Illetve a bejáratnál található még négy további tartalék terminál, ha további feladatot kell itt ellátnia valakinek, vagy az egyik elsődleges meghibásodna. A terem másik végén, szemben az ajtóval egy hatalmas kijelző található, arra az esetre, ha valamit nagyban szeretnének megjeleníteni.
Maga a szoba mélyen a hajó belsejében található középtájt. A reaktorterem után ezt választja el a legtöbb tér és páncél a külvilágtól.
A hajó szabályzata kimondja, hogy legalább egy valakinek mindig itt kell tartózkodnia, még dokkolás közben is.
Már túl tég óta vagyok "bezárva" a kabinomba. A testem már meggyógyult, feldolgozta a sokkot. Az agyam meg már türelmetlen. Menne és cselekdne. Utálok csak fetrengeni és nem csinálni semmit, miközben mindenki más dolgozik. Adrian már rég felkelt és elment a hídra dolgozni. Nem az a hely való neki, de ezt nem mondtam el neki. Támogatom őt. Ha nem akar már repülni elfogadom, de ha nem akarja feladni a hivatását változtatnia kellene a hozzáállásán. Megígértem neki, hogy ha bár jobban vagyok, sokkal jobban (legalább is fizikailag), nem fogok még munkába állni. Morgan sem javasolja a dolgot... De most mégis úgy érzem, hogy nem bírok tovább itt maradni. Kikelek az ágyból, veszek egy kellemes zuhanyt, felöltözöm és kilépek a szobám biztonságából. Akivel találkozom a folyosón mosolyogva üdvözöl, de van aki elsőre meglepődik. Ennyire szarul festek ki, vagy mindenki azt hitte, hogy már halott vagyok? Komolyan úgy mért végig az a kadét mintha szellemet látott volna... A hídnl megállok, veszek egy mély levegőt, majd egy mosolyt varázsolva arcomra lépek be oda. -Szép jó napot mindenkinek.-Biccentek a jelenlévőknek. A legtöbben azonnal felpattannak és szalutál. Az én tekintetem viszont Adrianre siklik egy pillanatra, majd elindulok a székem felé jelezve, hogy igen... visszatértem és dolgozni jöttem.
Monoton munka. A munka monotonitása. Jelenleg ez az, ami eléggé bezsibbasztja az agyamat ahhoz, hogy a gondolataim ne nyargaljanak mindenfelé. Reggel felkelek, a hídra jövök és csak az utolsó utáni pillanatban térek vissza a kabinunkba. Azután átbeszélem a napot Freya-val, hol összebújunk, hol csak egymásnak hátat fordítva alszunk el, és kezdődik a körforgás előről. A doktor szerint még pihennie kell, szerintem is pihennie kell, nekem is azt kéne tennem, nagyon sok mindent másként kéne tennünk, míg bele nem zakkanunk. A szakadék szélén ácsorogva bámulunk le a mélybe. Csak azt nem tudom, hogy visszafogunk-e hátrálni onnét, vagy ugrunk? Mert... bassza meg az egész úgy, ahogyan van. Semmiben sem vagyok már biztos. Sóhajtok egyet, megdörzsölöm a fáradt szemeimet, és a tabletbe pötyögöm be az esedékes helyzetjelentést. Egyelőre sehol semmi - senki - akivel kontaktba lehetne lépni, annak ellenére, hogy az összes kommunikációs csatorna ezerrel pásztázza az állomásokat, vonalakat, hátha valami "horogra akadnak". Éppen hátradőlnék a székemben, mikor nyílik a híd bejárata és Freya lép be rajta. A többiekkel ellentétben nekem kell néhány másodperc, hogy felfogjam mi van, lassan emelkedem fel a helyemről és tisztelgek neki. Futólag pillantást váltunk. Most ehhez mit szólhatnék? Semmit nem mondott arról, hogy visszatérne, noha a magabiztosság, amivel a széke felé indul meg csakis azt mutatja, nem beköszönni jött. Hmm. Úgy néz ki továbbra is marad a "semmit nem osztok meg a másikkal, nehogy beleszólása lehessen" taktikánál... Ez a gondolat suhan át az agyamon és vennem kell egy mély levegőt, mielőtt túlreagálom az egészet. Visszafordulok a munkámhoz. Ennél többet ebben a helyzetben nem tehetek, ez itt a munkahelyünk, nem fogok a parancsnokkal konfrontálódni.
Azonnal belemerülök a munkába. Átnézem a leadott jelentéseket, üzeneteimet, egyeztetek a helyettesemmel. Adriannel nem sokat beszélünk, csak a minimálisat, de mivel jól végzi a munkáját és minden adatot átküldött az illetékeseknek szinte nincs is hozzá kérdésem. Őszintén meglep, hogy nem rángatott ki a hídról. Arra számítottam azonnal megállít és mit sem törődve a többiek jelenlétével visszaparancsol a kabinunkba. E helyett csak a tekintetében látom, hogy csöppet sem tetszik neki a helyzet. Megértem... De a helyemben ő sem tudna nyugton maradni a fenekén. Annyira lefoglal a munka, hogy még az ebédről is megfeledkezem. Csak mikor a helyettesem is jó éjszakáttal köszön veszem észre, hogy Adrienen és rajtam kívül már mindenki elment. Meglepetten pislogok körbe. Ilyen gyorsan eltelt volna egy nap? A tabletemet kikapcsolom, majd felállok a székemről és Ő felé fordulok. Egy nagy levegőt veszek, megköszörülöm a torkom és kis hezitálás után végül csak megszólalok. -Jössz aludni?-Bár talán enni sem ártana valamit... Úgy is van még proteinszeletem. Nekem az bőven elég lesz.
A nap további része a megszokott mederben folyik. Mindenki végzi a feladatát, a minimális szóváltáson kívül, ami a munkával és a jelentésekkel jár, nem igen pofázik senki sem feleslegesen. Próbálom kizárni a magánéletünket a szolgálatból, így nem mutatom semmi jelét annak, hogyan is érint Freya jelenléte a hídon. Ő a parancsnok, előbb-utóbb mindenképpen eljött volna ez a pillanat, mindössze annyi zavar az egészben, hogy megint nem mondott erről semmit sem. Az órák villámgyorsasággal peregnek, miközben szorgos hangyákként melózunk, s mire észbe kapnánk, véget ér a munkaidő. Freya hangja zökkent ki a rutinból, leteszem a tabletemet és lassan felé fordulok a székemmel. - Jövök-e aludni? - kérdezek vissza fásult hangon. Nem tudom sírjak-e vagy nevessek vagy sírva nevessek. Nem tudom mit vár, milyen választ vagy reakciót tőlem... Emeljem fel a szőnyeget, hogy alásöpörhessük a problémáinkat vagy kotorjunk ki mindent alóla és fetrengjünk a mocskunkban? - Miért nem mondtad, hogy ma tervezel visszajönni? Hiszed vagy sem, nem bilincseltelek volna ki az ágyhoz, akármennyire is nem tetszik a helyzet. - szólalok meg, tekintetemet a páromra emelve. Aztán felemelkedek a székemből és tanácstalanul megvakarom a tarkóm. Mára már csöppet sem jár fájdalommal ez a mozdulat, de néhány napja még a lélegzetvétel sem ment egyszerűen. Ha így haladnak a dolgok, lehet újrázni kell Varjúval, az kirázna a melankóliából. - Vagy csak menjünk aludni, ha ez az egyszerűbb. - teszem még hozzá.
Nem mozdulok a helyekről. Nem messze a szemtől állva figyelem őt. Mérges rám ez egyértelmű. El is fogadom. Valahol én is az vagyok rá, de egyikünk sem beszél róla, ami sosem vezet jóra. Egy mély levegőt kell vennem nekem is, mielőtt válaszolok. -Nem volt előre eltervezve, hogy ma dolgozni jövök. Te is elhiheted, vagy sem, hogy nem kibaszásból találtam ki. Egyszerűen csak ott feküdtem az ágyunkban és úgy éreztem megőrülök, ha nem mozdulatok ki, ha nem dolgozhatok megint.-Nem lépek közelebb hozzá, hogy megöleljem. Bocsánatot sem kérek tőle, mert úgy érzem most nincs miért. -Na jó! Mondd ki! Most itt az alkalom, nem hallja senki. Maximum csak a kamerák fogják felvenni, de nem hiszem, hogy bárki is megnézné őket. Vagy egyszerűbb megoldásként most is összevereted magad?- Ha már felém dobta azt a labdát vissza is kapja. Nem csak én próbáltam csendben legyűrni a barátom. Ő is inkább az "egyszerűbb" megoldást választotta.
- Mit akarsz, mit mondjak ki? - csattanok fel, de ahogyan nem mozdul freya, úgy nem mozdulok én sem. Nem lesz ölelkezés, semmi, de lehet jobb is így, nem tudom meddig tart még a türelmem, noha annyi biztos, ennek végén sem emelnék ténylegesen kezet nőre. Rá meg főleg nem. Ahogyan szóba hozza a verekedést, úgy haragosan villan a pillantásom, az állkapcsom pedig szemmel láthatóan megfeszül. Bassza meg, bassza meg a jó élet... Veszek egy mély levegőt, és hangos sóhajjal fújom ki azt. Elszámolok, először tízig, aztán megint és megint. Beáll közénk a csönd, mindössze a hídon működésben lévő gépek zúgnak és kattognak folyamatosan, amitől úgy érzem, mintha valaki az agyamat karcolné belülről. - Semmilyen döntésedbe nem avatsz bele, csak mikor szarul jönnek a dolgok ki, bedobsz egy sajnálomot, egy ne haragudjot és én meg ott maradok választási lehetőség nélkül. - nem kiabálok, de érezhető a hangomon, hogy ketyeg az a bizonyos bomba. Ingerülten fordítom vissza a székemetg a helyére és teszek egy lépést a kijárat felé, de megtorpanok a mozdulatban. - Vagy ez a büntetésem a múltam miatt? Vagy... mi a fene zajlik a fejedben? Szeretném tudni. - szegezem a tekintetemet a másikra.
-Azt, hogy mit érzel, mi jár a fejedben!?-Az én hangom sem türelmes már. Mégis mit mondjon ki? Basszus... Ő is inkább magába tartja a dolgokat a helyett, hogy végre elmondanám az igazságot, hogy neheztel rám. Feszültek vagyunk mind a ketten és egyre jobban úgy érzem, hogy elkerülhetetlen az, amitől eddig próbáltuk magunkat távol tartani abban a reményben, hogy idővel jobb lesz. De nem... Sőt lehet, hogy csak rontottunk a helyzeten. És végre elmondja az igazságot. Tudtam, hogy hiába volt olyan nyugodt velem zavarja a dolog, de inkább Azit választotta a helyett, hogy beszéltünk volna. -De igen is van választási lehetőséged. Utálhatsz miatta, haragudhatsz rám, ami úgy tűnik meg is történt. Tényleg sajnálom, amiért nem avattalak be a dologba, mikor kiderült. Azt hittem ezzel fogok jót tenni, de tévedtem. Én sem vagyok tökéletes. Ha visszamehetnék az időbe már máshogy döntenék. Hülye voltam!- Tárom szét a karjaimat. Ezt elismerem. Hibás vagyok benne, hogy kihagytam őt a dologból. De tényleg csak jót akartam vele. -A múltad? Nem. Ez nem bűntetés. Lehet nem értek veled egyet, lehet sose foglak megérteni, amiért így döntöttél, de nem foglak e miatt bűntetni. Semmi jogom nem lenne hozzá.-Az az ő múltja, az ő élete volt. Igaz nem hittem volna, hogy ennyire el tudja magától lökni a gyerekét, de így döntött akkor. -De ha ennyire tudni akarod mi jár a fejemben... Mérges vagyok rád, amiért nem vigyázol magadra. Még nem épültél fel teljesen, de te állandóan szétvereted magad. Értem én, hogy ezzel vezeted le a dühödet, de basszus! Mi van, ha egyszer véletlenül olyan helyre kapsz ütést, ami teljesen tönkre tesz? Közben meg próbálom feldolgozni ezt az egészet, mert hiába mondod, hogy nem az én hibám én mégis úgy gondolom, hogy de! -Az elején a hangom indulatos, de a végére csillapodik kicsit.
Makacs hallgatásba burkolózom és csak bámulok magam elé. Kerülöm Freya tekintetét, legszívesebben kizárnám még a hangját is a fejemből, de ez nem lehetséges. Valami nagyon nem klappol és nem fekszik, az a bizonyos szakadék, aminek eddig a szélén álldogáltunk... az alattunk tátongó mélység kezd egész hívogatóvá válni. Bassza meg, pusztuljon minden! - Azt hiszem a lehető legrosszabbat hozzuk ki egymásból. - jegyzem meg monoton hangon, mire ismét megszólalok, pillantásomat is ismét a parancsnokra emelve. Nem ilyen volt, mikor megismertem. Nem ilyen összetört, sajnálkozó, nem is tudom megfogalmazni milyen. Én tettem volna mindezzé? Magamból is egy önpusztító állatot csinálva, édes istenem, mennyire szánalmasak vagyunk. Jobb tenyerembe rejtem az arcomat, a balom még mindig a mellkasom előtt keresztezem és kussolok. Kussolok, mert ha most többet mondanék, az talán ténylegesen lerombolná azt a kevéske jót is, ami még köztünk maradt. Hosszú percek telnek el így, mire valamelyest összeszedem a gondolataimat és úgy érzem nem idegből beszélek. - Szeretlek, Freya. Talán túlságosan is, talán... olyan piedesztálra emeltelek, amin sosem akartál ácsorogni és most ez az illúzió rúg engem pofán. - megingatom a fejemet, fájdalmas bevallani ezt még magamnak is, de ez az igazság. - Hol csesztük el ennyire? - kérdezem. Költői mód? Nem tudom. Tán nincs is rá válasz. Tán nem is kell, hogy legyen rá.
Ahogy kimondja azt az egy mondatot úgy érzem,hogy a szívem kihagy egy ütemet és rettegve várom a folytatást. Én nem akarom elhagyni őt. Szeretem őt minden szarság ellenére is. Nem akarom elveszíteni... Könnyek kezdenek el gyűlni a szemem sarkában, de még megállítom őket. Nem, nem sírhatom el magam. Elnézek,nem tudok továbbra is rá nézni. Csendben maradok, nem mondok semmit. Hallgatom őt, de úgy érzem, most még nem tudok megszólalni a nélkül, hogy ne sírnál elmagam. Én csesztem el Adrian! Az én faszságom miatt tartunk most itt ahol... Ha meg tudtam volna tartani, ha nem titkoltam volna el... Nem szólalok meg. Nem válaszolok neki. Csak figyelem a monitort, majd lassan vissza emelem rá a tekintetem. -Szakítani akarsz?-Nézek rá komoly tekintettel.
Karjaim az oldalaim mellé hullanak, tekintetem Freya-t vizslatja, a kérdése pörgörúgással csattan a képemen, és visz a földre k.o-val. Szar helyzetből kurva gyorsan váltottunk a még szarabba. Csönd. A gépek pittyegése. Ha most valami szívmonitorra lennék kötve, akkor a kisimult ekg-m sípolna. A sokadik bassza meg, ami bassza meg, hogy baszná meg. Tanácstalanul vakarom meg a halántékomat, egyet lépek előre, felé, majd visszahátrálok, nyílik a szám, mint a partra vetett halnak és azzal a körrel be is csukódik. - Neked ez jött le az egészből? - kérdezek vissza, ugyanis nem erről beszéltem, de ő csípőből erre asszociált. Volna benne valami? Nem tudom. Tényleg nem. - Talán csak időre van szükségünk, Freya. Amíg visszatalálunk magunkhoz és elrendezzük a dolgainkat magunkban. - szólalok meg újra. Nem akarom elveszíteni őt, de tovább sem haladhatunk ezen az úton, amin most vagyunk, mert abba mindkettőnk beleroskad. - Hallgatlak. Ez nem szabad, hogy egyoldalú döntés legyen. - teszem még hozzá, de ahogyan kimondom a szavakat, érzem, újból odaszúrok, ahová nagyon nem kellene. Gratulálok, Powell. Te kommunikációs zsákutca, az.
Vas. Ápr. 04, 2021 6:26 pm
