- Miért akkor mire gondoltál?- Mert nekem igen, ez jött le a szavaiból, szeret, de a legrosszabbat hozzuk ki egymásból. Egy normális ember nem marad a mellett, aki ilyen hatással van rá. Amint kimondja, hogy tartsunk szünetet elengedés magam és útjára engedem a könnyeimet. Eddig bírtam ki. Tartsunk szünetet, a szépen becsomagolt szakítás. Miért olyan biztos abban, hogy sikerül visszatalálnunk az események előtti énünkhöz? Mi van, ha soha többé nem leszünk már azok,ha nem találunk vissza egymáshoz? Figyelem őt és próbálom kitalálni, hogy valóban azt akarja e. Figyelem a tekintetét egy ideig, majd csak megtörlöm az arcom és bólintok egyet. -Rendben, legyen!- Ahogy kimondom ezt a két szót úgy érzem magam,mint akinek a szívébe tőrt döftek. Én nem akarom ezt. Vele akarom végig csinálni, szükségem van rá, de ha ő így érez el kell engednem. Elfordulok tőle, a hátamat mutatom felé. Nem kell, hogy megint úgy lásson engem.
Sóhajtok egyet és lehunyom a szemeimet egy hosszú pillanatra. Freya és a sírás olyan kombináció, amit nem visel jól a szívem, nem ezt akartam, nem így akartam... de hát mi a jó édes tökömre számítottam? Hogy majd megtapsikol és vállon vereget? Úgy érzem cserben hagyom őt, egyedül. Talán tényleg elkéne néhány józanító pofon, az lehet észhez térítene, mert kezdem úgy érezni, elveszítem a józanságomat. - Freya... - szólítom meg a nőt, ahogy hátat fordít nekem és most határozottan előre lépek, és addig nem állok meg, míg mögé nem érek. Kezeimet a vállaira teszem és gyengéden magam felé fordítom őt - már ha hagyja, ha nem, akkor én sétálok elé - és átölelem őt. Szorosan fogom át a karjaimmal, jobbom a tarkóját fogja, balommal a felsőtestét húzom közelebb. - Szeretlek. És akarlak, Freya, ezt ne felejtsd el, kérlek. Dolgozni fogok az ügyön, kettőnkért és remélem... várni fogsz rám, oké? - suttogom a szavakat halkan, komolyan és bízom benne, a parancsnokom fel is fogja, amit mondok neki. Nem szakítani akarok vele, nem elhagyni őt, csupán időt kérni, míg a káosz elrendeződik és újra letisztul előttem minden. Ezt meg kell értenie. Kettőnkért. - Túljutunk ezen is. - teszem még hozzá, lágyan babusgatva őt a karjaimban. Ha még mindig engedi.
Nem lököm el őt magamtól. Őszintén szólva legszívesebben csak megölelném, magamhoz szorítotanám és nem engedném el soha. De nem tehetem meg ezt. Ő ezt akarja és nekem tiszteletben kell tartanom a döntését. Fejemet a mellkasához teszem, a szememet behunyom és csak élvezem a közelségét. Kiélvezem az utolsó perceket, hisz ki tudja, hogy mikor leszünk újra együtt, így. A kérdésre csak bólintok egyet, nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy megszólalnak. Tudja nagyon jól, hogy mit érzek iránta, különben nem fájna ennyire az elválásunk. Még pár percig így maradok, majd megszakítom a dolgot. Pár lépést hátrálok. El kell engednem. Erősnek kell lennem. -Menj kérlek!-Még maradhatunk így akár órákig, de az nem fog segíteni a helyzeten, sőt... El is fordulok tőle ismét. A székemhez sétálok és úgy teszek,mint aki ismét dolgozni akarna. Tablet a kézben és már nyomkodom is. Nem akarom látni ahogy elmegy. Nem akarok ott lenni, mikor összepakol. Vissza fogom őt kapni, egyszer. Nem veszítem el örökre. Csak egy kis szünet, semmi több...
Az alvás nem lett jó pajtásom, ahogyan az evés sem, tulajdonképpen csak azért nem nézek ki a szarnál is szarabbul, mert Hwanci zsigerből elutasítja, hogy önpusztításba kezdjek. Fogadott húgomnál dekkolok, mióta kiköltöztem Freyaval közös kabinunkból és bár jólesne magamat átadni az önsajnálatnak, ez nem opció. Nap, nap után fel kell kelnem, munkába menni, látni Őt, és nem azon agyalni, hogyan baszhattam el ennyire mindent. Sóhaj. Sóóóóóhaj. Említettem már, hogy sóhajtozom? Annyira gáz a helyzet, hogy még Azarovhoz sem mentem jótékony nyaklevesért, meg aztán kétlem, hogy venné a fáradtságot arra, hogy megpofozzon. Plusz orvosi... főnővéri utasítás, miszerint maradjak a seggemen nyugton és szedjem össze a szétkúrt életemet. S-ó-h-a-j. Újabb munkanap végére érünk és... hátramaradok. Napok óta először nem én hagyom el a helyiséget, amint csak lehet. Biccentek meg tisztelgek annak, akinek kell, majd mikor kettesben maradok a parancsnokkal, közelebb ólálkodom hozzá. - Szia. - szólalok meg. Woooow. Azigen, Powell, nem semmi. Csodálkozom, hogy első körben egyáltalán szóba állt veled. Ilyen lehengerlő dumával...
Az én napjaim sem telnek valami jól, viszont nekem nincs lakótársam, hogy lehordjaa fejem, ha nem eszem. Szóval mostanában nagyon ritkán látogatom meg a konyhát és akkor is csak pár falatot tudok legyűrni a torkomon. Azon kívül meg az alvás. Ne röhögtess. Így inkább amennyire csak lehet a munkába merülök. Ha nem a hídon vagyok, akkor az eligazítóban dolgozom egyedül. Néha vágyom is arra, hogy senki más ne legyen körülöttem, főleg Ő nem. Nem azért mert utálnám... Pont azért, mert fáj látnom őt. Szokásomhoz hívem most sem végzem időben. Annyira elmerülök a munkába, hogy észre se veszem azt, hogy rajtunk kívül már mindenki elment. -Hmm?-Pillantok fel rá a tabletről. -Öhm szia.-Értetlenkedve pislogok rá. Várom, hogy mondja amit szeretne.
Kínos csönd. A kedvencem. Freya engem néz, én Freya-t nézem, mindketten a másikra pislgunk és alapesetben így lenne kerek a világ, de mikor két olyan ember űzi ezt a sportot, akik jelenleg "szüneteltetik a kapcsolatukat", az egész csak szimplán kínos. Főleg úgy, hogy az egyikünk teperni igyekszik, a másik meg nem érti mi a francot akarnak tőle. Mosolygok, mert így legalább nem sírok és ha nem sírok, akkor nagyjából képes leszek megőrizni a férfiúi méltóságomat. Nem mintha sűrűn sírnék. Nem mintha túltengene a méltóságom. Nem mintha ebben a pillanatban bármi ilyesmi számítana, ugyanis nem számít. - Szia. - ismétlem meg a köszönést, csak mintegy megerősítendő, én bizony köszöntem. Köszönök. Maga vagyok a beszélgetéskezdeményezés királya. Kész rejtély, hogyan engedhetnek kommunikációs tisztként dolgozni, mikor ennyire pocsék módon nem tudok zöldágra vergődni a párommal sem. Egykori párommal. A jelenlegivel. A jővőbenivel. A szünetbelivel. Mi a faaaaa....? - Azon gondolkodtam, ha mára nincs több munkád, ehetnénk valamit. Együtt. - ez az Casanova, nyomjad neki, a homokféreg hamarabb vette le a lábáról, mint te, ami... bármilyen tragikus élmény is Freya számáa, el kell ismerni, hatékony féreghúzás volt. Én meg? Szánalom.
Összeráncolom a homlokom mikor ismét köszön nekem. Most vagy nemértek valamit, vaaaaagy ez nem is az igazi Adrian, hanem csak egy robot és beakadt a lemez. Bár elfogadtam a szünetet én nem akartam megtenni ezt a lépést, viszont tiszteletben tartom a döntését. Ezért sem keresem a társaságát. Persze ezt próbálom nem belevinni a munkába. De őszintén szólva nem könnyű,rohadtul nem. Szeretném őt megölelni, hozzá bújni elmondani, hogy mi történt, kikérni a véleményét pár dologgal kapcsolatban, de nem lehet. Az ötletére meglepődöm és éppen mondanám neki, hogy nem vagyok éhes mikor a gyomrom megszólal. Lepillantok rá, majd elmosolyodom egy pillanatra. Áruló! -Rendben! Még kérek két percet. Utána mehetünk.-Még el kell intéznem pár dolgot, de ahogy letelik az idő már le is teszem a tabletet és felállok a székről. -Mehetünk.-Szólalok meg végül és el is indulunk az étkező felé.Most nem fogjuk egymás kezét, mint korábban. Egy-két méter távolság van közöttünk, úgy sétálunk a folyosón. Az egész iszonyat ciki. Mintha valami hülye tinik lennénk, akik nem tudják, hogy mégis mit csináljanak. -Hogy vagy?-Áucs... Ezt a béna kérdést. De mégis mit mondhatnék neki?
Két perc. Jól van. Két percet féllábon állva is kibírok. Baszki, Powell, most már komolyan felhagyhatnál a lábas dolgokkal, még jó, hogy Freya nem gondolatolvasó. Szóval türelmesen ácsorgok a másik mellett, indulásra készen és szerencsére hamar eltelik az idő. Illedelmes gyerekekként sétálunk egymás mellett, mint akiknek soha semmi közük nem volt egymáshoz, noha a falak beszélni tudnának... hajjjaj. Hajjjjjjajjjajajj. Nyelek egyet és a jelenre koncentrálok, meg az utunkra a kantinig és közben a parancsnok is kérdez. - Hogy hogy vagyok? - egy pillanatnyi értetlenkedés fut át a pofázményomon, aztán csak biccentek egyet. - Jól. Tudod, hogy megy ez. Kialvatlanság, étvágytalanság. Önmarcangolás. Feléd mi a helyzet? - passzolom vissza neki a labdát és édes jó istenem, miért vagyok ennyire nyomorék? Mosoly. Kezeim összekulcsolva a hátam mögött. Battyogás. Én kértem a szünetet. Most én vergődök itt. Nyíljon meg alattam a Jola és vessen egy feketelyukba. Az talán enyhítene a kínosságon.
Már mikor feltettem a kérdést tudtam, hogy vissza fogom kapni, de mégsem kezdem el gondolkozni azon, hogy mit is válaszoljak neki. -Ez nem hangzik olyan jól.-Erre azért nem mondanám azt, hogy jól vagyok, de az az igazság, hogy hasonló a helyzet nálam is. -Voltam jobban. Igazából nálam is megvannak ezek a tünetek.-Próbálom kicsit elviccelni a dolgot, pedig ez egy igen komoly baj. -Azt hiszem a mai napon ma fogok enni először. A másik két étkezésről megfeledkeztem.-Konkrétan felkeltem, elkészülődtem, szereztem valahonnan kávét és bele is merültem a munkába. Ezek után nem is csodálkozom, hogy a gyomrom olyan sértetten morgot egyet. -És milyen Chennel az élet?-El tudom képzelni, hogy kicsit anyáskodik felette. Amennyire gondoskodó tud lenni az emberekkel. És Powival nagyon is jól megvannak. Talán könnyebbség így neki, bár nem tudom.
Biccentek egyet. Szarul vagyunk. Pacsit rá. Sóhajtok egyet, azután lasaan ráfordulok a kantin felé vezető útra. Hallgatok, mert egyelőre nincsen mit mondanom, nem tudnék it mondani, azon kívül, hogy jééé.... szarul vagyunk. - Hwanci nagyon... erélyes. Nem igen lehet vele lacafacázni. Kicsit olyan mint te. Csak pár centivel alacsonyabb. És sosem akartam megfektetni. - vállat vonok, aztán tovább ballagok. Jobb-bal, jobb-bal. Hogy is van az a dalocska? Aki nem lép egyszerre, nem kap proteinkását estére. Hjajj, micsoda veszteség volna. De a viccet félretéve, tényleg. Szükségünk van minden tápanyagra, bármilyen unalmas és egyszerű is az. - Lehet neked nagyobb szükséged volna rá. Hwancimanci nem hagyná, hogy kihagyd az étkezéseket. - jegyzem meg komolyan és a szemem sarkából végigmérem a másikat. A vak is láthatja, hogy kissé megfogyatkozott. Ami rohadtul nem jó és még egy ok, hogy pofán basszam magamat, mert ebbe a helyzetbe hoztam őt. Sokkal normálisabb embert érdemelne nálam.
Csüt. Ápr. 08, 2021 1:38 pm
